Mélyen tisztelt Tanácselnök úr! Mélyen tisztelt Különtanács!
Azokhoz, amiket ügyem védelmében a védőm szóvá tett, nem sok hozzáfűzni valóm van. Csak egynéhány mondat erejéig kívánom igénybe venni a mélyen tisztelt különtanács figyelmét.
Az alatt az öt hét alatt, amióta ez az eljárás folyik, bőségesen volt időm magamba nézni és fölvetni magamban azt a kérdést: hol, miképpen vétkeztem, kell-e éreznem valami mulasztást vagy bűn feletti lelkiismeretfurdalást. Sokszor kérdeztem ezt meg imádságban Istentől is. A választ egész világosan megkaptam, abban a mérhetetlen lelki békességben, amellyel Isten az utolsó öt hét alatt szüntelenül eltöltött.
Én hitemnek nagyon sok gyümölcsét tapasztaltam meg életem eddigi folyamán azon az úton, amelyen egy falusi tanítóotthon szegényes körülményei között mezítláb indultam el - addig a pontig, ahová öt héttel ezelőtt eljutottam. Éreztem hitemnek azt a gyümölcsét is, amelyet mi lelki békességnek nevezünk, de soha életem eddigi folyamán Isten olyan csendes békességgel meg nem ajándékozott, mint ezekben a napokban, amelyek pedig mindenképpen alkalmasak lettek volna arra, hogy fölborítsák belső csendemet. Amit szolgálatomban elvégeztem, úgy éreztem, hogy a köz érdekében teszem. Egyházamat és azon keresztül hazámat akartam szolgálni. Amikor arról az utamról, - amelyről olyan sok szó esett perem folyamán - visszatértem, azzal a kifejezett kéréssel fordultam egyházi hatóságomhoz, hogy ne juttassanak sem a nyilvánosság előtt, sem magánbeszélgetésben köszönetet kifejezésre azért a szolgálatért, amelyet Isten akarata szerint sikerrel végeztem. Természetes, hogy nem emeltem semmiféle igényt arra, hogy hazám fejezzen ki ebben a tekintetben köszönetet. Nem is gondoltam, hogy ebbe a kérdésbe egyáltalán bele fog szólni. Ha gondolatomban megfordult volna ez, akkor talán mindössze arra gondoltam volna, hogy hazám a maga szószólóin keresztül annyit talán elmond, hogy egy szegény egyszerű ember a maga képességei szerint igyekezett a rombadőlt hazát és egyházat az újjáépítésnek munkájával szolgálni.
A köz területén szolgáltam. Közismert mindenki előtt, aki a köz harcaiban áll, hogy ott sebeket lehet kapni. Nem titkolom a mélyen t. Tanács előtt, hogy én most sebet hordozó ember vagyok. Önök ítélettételre fognak visszahúzódni, az Önök lelkiismeretére fogják ráhelyezni mindazt, ami itt a per folyamán velem kapcsolatosan elhangzott. Nem tudom, mi lesz ez az ítélet. Ha lelkiismeretük arra fogja Önöket kényszeríteni, hogy engem fölmentsenek az emelt vádak alól, akkor úgy érzem, hogy az a seb, amelyet a közért folytatott munka mezején a harc közben kaptam, nem lesz olyan sajgó és nem lesz olyan véres, hogy a közért teljes odaadással és önzetlenséggel tovább ne dolgozzam. Kész vagyok rá és örömmel, Isten segítségével bizonyosan el is érném, hogy elfelejtsem, ami öt hét emlékeire tartozott. Kész vagyok visszatérni a munkának arra a mezejére, ahol Isten áldásával hazát és egyházat szolgálni tudok.
Lehet, hogy amikor Önök lelkiismeretük mérlegére engem és cselekedeteimet ráhelyezik, ítéletet fognak mondani, bűnösnek fognak hirdetni és ezért büntetést fognak szabni rám. Ezt is alázatos szívvel és csendesen elfogadom. Egyelőre fátyollal takart és érthetetlen lesz számomra az Isten akarata elítéltetésem esetén, de elfogadom alázatos lélekkel Istenemtől, mert tudom, hogy elítéltetésemben is az Ő áldott akarata fog megvalósulni.
Megjelent a Keresztyén Igazság 27. számában (1995. ősz)