Lars Olof Andersson: 
A Lutheránus Világszövetség és a Magyar Evangélikus Egyház kapcsolata Ordass és Káldy püspöksége idején (1993. április 28.)

Változó történelemszemlélet

Nem célom, hogy történeti áttekintést nyújtsak a Magyar Evangélikus Egyháznak arról az időszakáról, mely 1945-ben, Ordass püspökké választásával kezdődött és 1987-ben, Káldy halálával fejeződött be. Bár, már a 88-89-es események fényében, egy ilyen történeti jellegű áttekintésre is szükség lenne még akkor is, ha ezt az időszakot különféle nyelven (többek közt svédül) írásos anyag viszonylag bőven dokumentálja. Eddig szigorúan őrzött archívumok anyagába pillanthatnak a kutatók, bár ez az anyag (mint például az Állami Egyházügyi Hivatalé) nem mindig olyan könnyen hozzáférhető mint a régi Kelet-Németországban.

Az új történetírást az a változó történelemszemlélet is sürgeti, mely már az utóbbi évek közép-keleteurópai változásainak gyümölcse.

A svéd sajtóban (az egyházit is beleértve), 1984-ben még nem számítottak ritkaságnak az olyan kijelentések mint Henrik Svenungsson püspöké, aki a svéd Lutherhjälpen évkönyvében a következőképpen értékelte, hogy Káldyt a Lutheránus Világszövetség (a továbbiakban LVSZ) elnökévé választották: "Mindenki, aki a helyzetet tisztán látja és ítéli meg, belátja, hogy ez jelentős mértékben támogatja a kelet-európai lutheránus egyházakat."1) Vajon ez a fajta értékelés megállja-e helyét például a Déli Egyházkerület Presbitériumának 1990. május 17-i nyilatkozata után, amely a korábbi egyházi vezetést a "rendszer kiszolgálásával" vádolja. Ez a megfogalmazás német fordításban még erőteljesebb formában, "Handlanger des Regimes" vált ismertté.2) A sorsnak az a keserű fintora sem hagyhatja érintetlenül az új történetírást, melyet a Déli Egyházkerület Presbitériuma ugyanazon az ülésen, ahol a fenti nyilatkozatot tette, így fogalmaz meg: "D. Ordass Lajos 1945. szeptember 27-én, a Budapest-Deák téri templomban történt püspöki beiktatását követően haláláig, 1978. augusztus 14-ig egyházunk törvényes püspöke volt. Szolgálatának gyakorlásában azonban megakadályozták 1948. szeptember 8-tól 1956. október 30-ig és 1958. június 24-től haláláig."3) Ennek a nyilatkozatnak ellenére, és annak ellenére, hogy az egyházi vezetők Ordass özvegyénél 1991. december 20-án látogatást tettek,4) továbbra is fennáll a jogi bizonytalanság Ordass rehabilitálása körül.

Az eddig említett tények és körülmények egy nagyobb összefüggés részei, mely ilyen tények sorozatából épül fel. Ha akarjuk, ha nem, ezek a tények fogják befolyásolni egy letűnt korszak megítélését. Izgalmas kérdés annak vizsgálata, hogy a LVSZ és a Svéd Egyház bizonyos helyzetekben és a hozzáférhető tények ismeretében mikor, hogyan lépett, - és ez mostani tanulmányom tárgya is.

Ellenvetést a múlt elemzésének szükségességével szemben minden bizonnyal bőven lehet tenni. A magyar sajtóban hasábszámra írtak arról, hogy miért nem célszerű az igazságot feszegetni. Az érvek között gyakori, hogy a megtörténteken nem változtathatunk, hogy minden kor adott lehetőségekkel rendelkezik, hogy akkor mindenki megalkuvó volt és kompromisszumot kötött, hogy tudnunk kell megbocsátani, vagy hogy bosszú, boszorkányüldözés és revansizmus fenyeget. Pedig a történelmi igazságtétel és a bosszú fogalmát egymással etikai okokból sem korrekt összekeverni, s ezért az olyan nyilatkozat, mint amilyet Konrád György, közismert író, a Pen Klub elnöke a Der Spiegel című heti magazinnak adott, sajnos könnyen félreértést okozhat: "nálunk a nagy reváns, a nagy visszavágás fenyeget, amikor bárki előveheti a zsebéből a kicsinyes panaszainak, sérelmeinek a listáját".5)

Hogy "boszorkányüldözésnek" helye nincs, az magától értetődő. Ám az, hogy ma hogy ítéljük meg az elmúlt időszak magyar, vagy nemzetközi szereplőit és eseményeit, döntően befolyásolja új, alakulóban lévő történelemszemléletünket. Ez pedig ma mindenki számára nyilvánvaló, mint ahogy már korábban nyilvánvaló volt a helyzetet valóban tisztán látók számára.

Az elmúlt időszakkal az egyházaknak is szembesülniük kell a világ minden táján. A szembesülés egy kiegyensúlyozott módjának elvét a következőképpen fogalmazza meg Hegedűs Loránt református püspök: "az egyház azoknak a serege, akik végső leszámolást, bosszúállást nem követelnek, de a mindent elfedő összemosást sem. Egy emberséges átmenet a diktatúra kényszerpályájáról a demokrácia szabadságának pályájára akként lehetséges, ha nem vagyunk kíméletlenebbek a történelemnél."6) Ez a kijelentés magyarországi vonatkozásban hangzott el. Véleményem szerint azonban ránk is vonatkozik, akik úgymond demokráciában éltünk, és nemcsak tanúi voltunk a közép-keleteurópai diktatúrákban működő egyházakban zajló eseményeknek, hanem passzív vagy aktív részesei is.

Hogy a 45 óta eltelt időszakot valóban lezárhassuk, előbb alapos kutatómunkát kell végeznünk, többek közt például a LVSZ genfi archívumában. Ennek az alapos kutatómunkának kezdetét jelentheti ez a rövid tanulmány. A további kutatásnak viszont egyik alapfeltétele, hogy a LVSZ, az Európai Egyházi Konferencia és az egyes egyházak birtokában levő anyag hozzáférhetővé váljon, a másik alapfeltétele pedig a múltat valami módon formáló szereplők személyes készséges és felelősségtudata. Térjünk most át a címben megjelölt téma vizsgálatára, s nézzünk meg közelebbről néhány olyan eseményt, mely világosan tükrözi a LVSZ és a Magyarországi Evangélikus Egyház közötti kapcsolat alakulásában megfigyelhető változást.

Svéd-magyar kapcsolatok

A két világháború közötti időszakban szoros kapcsolat alakult ki a magyarországi lutheránus egyház és a skandináv egyházak között. Különösen erős szálak kötődtek a finn és a svéd egyházakkal; svéd és finn diákok magyarországi, magyar diákok pedig svéd-, illetve finnországi tanulmányútra kaptak lehetőséget.

A húszas évek végén Ordass Lajos is ösztöndíjasként fordult meg Svédországban. Ekkor ismerkedett meg a Svéd Egyház akkori vezetőivel és azokkal, akik később kerültek vezető pozícióba, mint például Gunnar Hultgren, Bo Giertz és Martin Lindström. Mikor Ordasst 1945-ben püspökké választották, a svédországi kapcsolatok természetes módon elmélyültek. A kezdeti időszakban a háború utáni újjáépítésen volt a fő hangsúly, melyben a svéd egyház is jelentős anyagi támogatást nyújtott Magyarországnak. Mikor Ordass Lajost Lundban a Lutheránus Világszövetség 1947-es alakuló ülésén egyik helyettes elnökéül választotta, újabb személyes kapcsolatok épültek Svédország és Magyarország között.

A Lutheránus Világszövetség kritikus hangja

Amikor Ordasst 1948 augusztusában éppen az Egyházak Világ-tanácsának amszterdami ülése idején valutával való visszaélés vádjával Budapesten letartóztatták, mind a LVSZ mind az EVT tiltakozott az állami hatóságoknál Ordass letartóztatása miatt. Amikor pedig Ordasst 1950. április elején megfosztották püspöki tisztétől, Eivind Berggrav püspök nyílt levele látott napvilágot a News Bulletin áprilisi számában, mely keményen bírálta a Magyarországi Evangélikus Egyház (a továbbiakban MEE) vezetőségét. A News Bulletin következő száma közölte Vető Lajos püspök és Reök Iván egyetemes felügyelő válaszát.

Ebben az időszakban tehát a LVSZ még azonnal reagál és bírálatot gyakorol egyik tagja fölött. A kapcsolatot ugyan nem szakítja meg a MEE-zal de a kritikus hang egészen az 1956-os forradalomig megmarad. A viszony csak ekkor normalizálódik egy rövid időre, de mikor a helyzet Magyarországon és az evangélikus egyházban ismét kiéleződik, és mikor Ordass ismét támadások kereszttűzébe kerül, a skandináv egyházak vezetői 1958-ban levélben emlékeztetik az Állami Egyházügyi Hivatalt az egyház szabadsághoz való jogára: "Nem közömbös számunkra, hogy testvéregyházaink milyen lehetőséget kapnak a lelki és a szervezeti munka szabad gyakorlására."7)

Ordasst 1958-ban hivatalából másodszor is elmozdították, s a LVSZ ismét az eddigi következetességgel reagál. A LVSZ és a MEE küldöttei Bécsben találkoznak. A találkozó fő pontja a magyar egyháznak nyújtott további anyagi segítség kérdése volt, de Ordass Lajos helyzete is tárgyalásra került. Ezután a magyar delegáció hazatért, és az egyházi sajtó úgy kommentálta a találkozót, mintha Bécsben, Ordass helyzetének megítélésében a legteljesebb egyetértés uralkodott volna a felek között. Bo Giertz püspök szerint, aki a delegáció tagja volt, a LVSZ ekkor tiltakozó levelet küldött a magyar egyházi vezetőknek.

Kurt Schmidt-Clausen, a LVSZ akkori főtitkára 1962-ben látogatást tervezett Magyarországra, melynek során Ordasst is szándékában állt felkeresni, s erről az egyház vezetőségét is értesítette. Válaszában Káldy arra kérte, hogy álljon el utóbbi szándékától. Schmidt-Clausen ekkor egész tervezett magyarországi látogatását lemondta.

Több példát is említhetnénk még, amely azt mutatja, hogyan próbálta a LVSZ fenntartani azt a kényes egyensúlyt, mely egyfelől lehetővé akarta tenni egyfajta "diplomatikus" kapcsolat fenntartását a magyar egyházi vezetőkkel, de ugyanakkor a bírálat jogos fegyveréről sem akart lemondani velük szemben. Érdemes megjegyezni, hogy a LVSZ ezt a politikát olyan helyzetben folytatta, mikor a viszony az Egyesült Államok és a Szovjetunió között a kubai események miatt igen kiéleződött.

A Lutheránus Világszövetség "lágy" vonala

A hatvanas évektől a LVSZ és a kelet-középeurópai evangélikus egyházak között "lágyabb" húrok pendültek meg, így a LVSZ és a MEE kapcsolatában is figyelemre méltó irányváltásnak lehetünk tanúi. Tanulmányom egyik fő célja éppen az, hogy ennek lehetséges okait közelebbről megvizsgáljam. Véleményem szerint többféle magyarázat lehetséges.

E hangváltást nagymértékben befolyásolta többek között, hogy az orosz ortodox egyház és más kelet-európai egyházak 1961-ben felvételt nyertek az EVT-ába.

Ezután a keleti egyházi vezetők könnyen fenyegetőzhettek képviseletük visszavonásával, ha valaki keményebb, bíráló hangot ütött meg, vagy nekik nem tetsző határozati javaslatot tett. Érdekességként említek meg itt egy eseményt, amely a keleti egyházak befolyását igazolja. Az EVT 1990-ben (tehát már Ceausescu halála után) elismerte, hogy hibát követett el 1989-ben akkor, amikor Moszkvában nyíltan nem ítélte el a Ceausescu-rendszert.8)

Az EVT ugyancsak visszafogott stílusa minden bizonnyal a LVSZ és a szervezet kelet-középeurópai tagjai közötti viszonyra is rányomta bélyegét.

A Nyugat-Európában a hatvanas évek végefelé végigsöprő baloldali hullám hatása alól az ottani egyházak sem képeztek kivételt. Ez a hatás, mely azután a hetvenes éveket is jellemezte, a kommunista országokhoz való viszonynak is más színt adott.

De olyan nemzetközi szervezetek is, mint a LVSZ és az EVT is hozzájárultak az új irányvonal megerősödéséhez akkor, mikor engedték, hogy a nemzetközi konferenciák küldötteinek, és a nemzetközi fórumokon az országot reprezentáló képviselők kilétéről a kommunista országok egyházi vezetői döntsenek. Korábban mind az EVT, mind pedig a LVSZ munkájában fontos szerepet játszottak az egyes országokban kiépített személyes kapcsolatok. Most ettől a gyakorlattól mindkét szervezet eltért, és tevékenységét az egyes országok egyházi vezetőivel és a szervezeten belül az egyes nemzetek képviselőivel való szoros együttműködésre helyezte. Az új tevékenységi forma kialakítása nyilván jóhiszemű elképzelésekre épült, de a közép-keleteurópai egyházakkal való kapcsolattartásra mégis végzetesen hatott. A visszaszorított vagy hallgatásra kárhoztatott ellenzék szava csak alig, vagy egyáltalán nem hallatszott el keletről a nyugati egyházakhoz.

A LVSZ új, "lágy" vonalának megformálásához tehát nemcsak olyan külső tényezők mint a Nyugat-Európában vagy egyes nemzetközi szervezetekben kialakult új ideológiai helyzet járultak hozzá, hanem belső, a szervezeten belül történt változások is. Az új vonal érvényesülésének egyik szembetűnő következménye volt, hogy egyre gyakoribbá váltak a Magyarországra tett hivatalos látogatások. A hatvanas évek végén Martti Simojoki, finn érsek járt Magyarországon. 1970-ben Ruben Josefsson, svéd érsek vendégeskedett Budapesten, ami csak néhány évvel korábban még elképzelhetetlen volt például Gunnar Hultgren érsek számára. Érdemes viszont megjegyezni, hogy a norvég egyháztól egyszer sem érkezett hivatalos látogató Magyarországra a szocializmus évtizedei alatt.

Az az elnéző óvatosság, amellyel a LVSZ a közép-keleteurópai diktatúrákat kezelte, nem mutatkozott meg a szervezet egyéb típusú diktatúrákkal szemben tanúsított magatartásában. A legvilágosabb példa erre talán az, mikor 1970-ben a LVSZ egy villámgyors döntéssel a franciaországi Evianba helyezte az eredetileg Brazíliába tervezett ülés színhelyét. Brazíliában ugyanis fennállt annak a veszélye, hogy az akkori államhatalom a találkozót propaganda célokra használná. Szeretném aláhúzni, hogy a hirtelen színhely változás a brazil egyházi vezetők heves tiltakozása ellenére történt. A brazíliai események tükrében érthetetlen, hogy a LVSZ miért használ más mértéket 1984-ben, amikor is Budapestre helyezi ülése színhelyét. Hadd térjek át a 84-es eseményekre és azok hátterére.

A cenzúra működik

Annak lehetősége, hogy a LVSZ egy szocialista országban ülésezzen, már korábban is felmerült. Először Kelet-Németországra esett a választás, de a terv kudarcba fulladt. Ezért 1980-ban a végrehajtó bizottság határozatát, mely szerint a következő ülés színhelye Budapest lesz, az egész LVSZ-ben nagy reményekkel, a magyar egyházi vezetők körében pedig nagy lelkesedéssel fogadták. Annak kockázata, hogy Magyarország az ülést esetleg propaganda célokra használná, nem vezetett ugyanarra a következtetésre, mint 1970-ben, amikor is az ülés színhelyét Eviánba helyezték át.

A többség úgy értékelte, hogy a budapesti megrendezés előnyei túlsúlyban vannak. Carl Mau nyilatkozata híven tükrözi a többség pozitív elvárásait: "Az a tény, hogy hetedik ülésünket egy kelet-európai, szocialista országban rendezzük meg, nagy jelentőségű napjaink konfliktusoktól terhes világában. Meggyőződésünk, hogy a kölcsönös bizalom építése az észak, dél, kelet és nyugat népei közötti kapcsolat javára válik, és jelentősen hozzájárul a békéért folytatott sikeres munkálkodáshoz e vészterhes időkben."9)

A módszerek azonban amelyekkel a LVSZ a budapesti megrendezés megvalósításán fáradozott, ugyancsak figyelemre méltóak. Olyan szentnek számító demokratikus elvek, mint például a szólásszabadság, - nem voltak többé szentek a LVSZ főtitkára számára. A MEE-at vagy annak vezetőségét, avagy a diakóniai teológiát kritizáló cikkek nem jelenhettek meg.

Kezdjük talán azzal, hogy Vajta Vilmos professzor bíráló hangú cikket írt a diakóniai teológiáról a Lutherische Monats-hefte e című folyóiratban.10) A magyarországi egyházi vezetés erre éles hangú kirohanással válaszolt a Hungarian Church Press 83-as júliusi számában.11) Pátkai Róbert lelkész, az Angliai Lutheránus Tanács (Lutheran Council of Great Britain) elnöke cikkben válaszolt rá, de azt a LVSZ lapja (Lutheran World Information) nem volt hajlandó közölni. A norvég egyház sajtószolgálata Terray László lelkésznek a magyar evangélikus egyház vezetőségét bíráló cikkéből közölt egy rövid összefoglalót a Kirke og Kultur c. folyóirat hasábjain.12) Ugyanez az összefoglaló megjelent a Lutheran World Information németnyelvű változatában is,13) mely ismét heves reakciót váltott ki a magyar egyházi vezetőkből, s ugyancsak a Lutheran World Information hasábjain kapott fórumot.14) Mikor Terray ugyanitt kívánt válaszolni a magyar egyházi vezetők cikkére, nem kapott lehetőséget. A LVSZ lapja 1984-ben is elutasította Terrayt, aki a Sam Dahlgren által írt kritikát kívánta kommentálni, melyet Dahlgren, Terraynak Ordass Lajosról szóló életrajzáról írt15) ugyancsak a Lutheran World Information hasábjain. Ekkor a cenzúra, vagy öncenzúra már több hónapja folyt a LVSZ-nél.

1984. február 9-én 10 óra 38 perckor Marc Chambron, a kommunikációs osztály vezetője egy közleményt küldött a LVSZ-ben ezentúl érvénybe lépő publikációs szabályokról. A közleményt Fredrich König, Roger Kahle, Sam Dahlgren és Harmati Béla kapták meg. Ennek értelmében semmi nem jelenhet meg sem Magyarországról, sem Közép-Keleteurópáról, sem pedig a 84-re tervezett ülésről addig, míg azt két személy az alábbi hat közül nem látta, és közlésre alkalmasnak nem minősítette. A közleményben említett hat név pedig Mau, Lema, Lehtonen, Dahlgren, Harmati és Chambron.l6)

Mindez nyilván hatalmas előrelépést jelentett a magyar egyházi vezetésnek, ám annál nagyobb visszalépés volt a LVSZ számára. Hogyan is lehetett elfogadni, hogy a sajtószabadságot szocialista modell szerint korlátozzák? A LVSZ ötvenes években és a hatvanas évek elején tanúsított kritikus magatartása önmaga ellentétébe csapott át.

Érdemes itt egy svéd szemszögből érdekes apró részletet szintén megemlíteni. 1984 márciusában az Északi Ökumenikus Intézet sigtunai találkozójára, melyre minden skandináv képviselő hivatalos volt, Vajta Vilmos professzort is felkérték, hogy tartson egy előadást. A homályt, hogy az előadást miért törölték a programból, a fenti események talán jobban megvilágítják.

Dóka Zoltán lelkész LVSZ-hez intézett nyílt levele, mely bírálja a diakóniai teológiát és Káldy püspök tekintélyelven alapuló vezetési stílusát, szintén fennakad a LVSZ információs szűrőjén. A levelet Dóka az elnöknek, a főtitkárnak és a végrehajtó bizottság tagjainak küldte el, de a bizottság tagjai közül sokan még akkor sem kapták kézhez, mikor a budapesti találkozó megkezdődött.17) Még a találkozón is megpróbáltak minden módon akadályt gördíteni a küldöttek és a sajtó képviselői elé, hogy a levél tartalmát megismerjék. Ezzel szemben Káldy nyilatkozatát, mely Dóka levele ellen szólt, minden küldött és újságíró megkapta. Az ügyet elkendőzni viszont már nem lehetett, s a főtitkár ígéretet tett arra, hogy a kérdést majd a Business Committee-hez utalja.18)

A fenti összefoglaló nem meríti ki teljes mértékben a témát, és még sok olyan mozzanat van, amit érdemes volna megvizsgálni, hogy ennél még teljesebb képet kapjunk.

A kérdés megoldatlan

Végül azonban csak két olyan reflexiót szeretnék idézni, amely a 84-es budapesti események természetéből ragad meg valamit. Az egyik 1986-ban, a Kyrkans Tidning című svéd egyházi lapban jelent meg. Rolf Bromme újságíró, aki ott volt Budapesten, így foglalja versbe élményeit: "A magyar egyházat áruljuk el (ha a szabadság tiprásáról szólunk.) Moszkvának nyitunk kaput (ha bíráljuk Budapesten a püspököt.) Mi leszünk okozói sötét elnyomásnak (ha az igazságra fényt derítünk.) Ok és okozat ördögi körben (de ennél is ördögibb a puszta valóság.) Magyar keresztények! (Sorsotok megpecsételtetett.) És mi, elnyomás néma eszközei, (kit is árulunk mi valójában l?"19)

1991-ben pedig így értékeli 84 eseményeit Frenkl Róbert a MEE országos felügyelője: "Az együttműködés, a megalkuvás nemzetközivé vált, amikor a Lutheránus Világszövetség elnökévé választotta Káldy Zoltánt. Nyilván nem egy 'kommunista püspököt' akartak a trónra emelni, hanem a magyar és a többi középkelet-európai egyházat kívánták segíteni, túlélést kereső erőfeszítéseiket támogatni. Mennyiben sikerült ez, mennyiben nem, és miért igen, illetve nem, szintén az izgalmas, tisztázásra váró kérdésekhez tartozik."20)

Epilógus

Dóka nyílt levelére máig sem érkezett válasz a LVSZ-től. Káldy akkor úgymond "testvéri beszélgetéssel" akarta Dókával az ügyet elsimítani, melynek eredményeként Dókát hivatalából azonnal felfüggesztették, mikor augusztus 30-án külföldi útjáról Magyarországra visszatért. Az Evangélikus Élet 1984. szeptember 2-i számában Dókát minősíthetetlen hangvételű cikkben támadta és az általa írt nyílt levelet terrorakciónak, őt magát pedig árulónak nevezte.

A LVSZ ekkor is "az elnéző óvatosság" elvét gyakorolta. A Dóka-ügy mégis feltűnést keltett, főként Nyugat-Németországban, de a dán és a norvég egyházi sajtóban is, és talán ez a sajtóvisszhang is hozzájárult ahhoz, hogy a felfüggesztő határozatot mégis visszavonták.

A magyar állam, az egyházi vezetők és a LVSZ közös erőfeszítése, amellyel az egyház helyzetét valóban tisztán látók hangját igyekeztek elhallgattatni, - ellenkező hatást váltott ki, s a magyarországi helyzet nagyobb feltűnést keltett mint valaha.

Bár nem a LVSZ szándékával összhangban, hanem annak ellenére, a 84-es találkozó így talán mégis egy lépéssel közelebb vitt a szólásszabadsághoz...

Jegyzetek

1) Lutherhjalpens Arsbok, 1984, 44. old.
2) Evangélikus Élet, 1990. június 3. és németül Ökumene in Ungarn, der Tschechoslowakei und Polen, Beiheft zur VUR Ökumenischen Rundschau 64., Frankfurt a M. 1992/29. old. - A "Handlanger der Macht" kifejezést használja Harmati Béla egy a bajor evang. egyház zsinatán Schweinfurtban tett nyilatkozatában (1992. nov. 22.-27.), melyet idézett a Lutherische Welt Information, Nr. 36/1992 (dec. 10.), 11. o.
3) Evangélikus Élet, 1990. június 3.
4) Evangélikus Élet, 1992. január 19.
5) Der Spiegel, 1992-es 8. szám
6) Új Magyarország, 1993. április 7.
7) Német eredetiből. A levelet Yngve Brilioth érsek és Ilmari Salomies érsek, valamint Fulglsang Damgaard és Johannes Smemo püspökök írták alá.
8) Minutes of the 41st meeting of the WCC Central Commottee, Genf, 1990. március 25-30., 55-58. old; összehasonlításképpen ld. Minutes of the 39th meeting, 1988, 48-55. old; és Minutes of the 40th meeting, 1989, 56-61. old.
9) Kyrkans Tidning, 1984. 25-26. szám, különösen "Internationellt Magasin" .
10) Vajta Vilmos: Umstrittene Theologie der Diakonie a Lutherische Monatshefte 1983. harmadik, márciusi számában, 114-119. old. Angolra fordította és publikálta az OPREE vol. IV. 1984. januári 1. szám, 45-60. old. - Magyarul megjelent "A vitatott diakóniai teológia" címmel, Koinonia 28. szám 12-22. old., 1983. Oslo.
11) Hungarian Church Press, 1983. július 15., Vol. XXXV/14. szám, "Slanders Rejected".
12) Terray G. László: Kirke i et socialistisk samfunnssystem, Kirke og Kultur, 1982. - magyarul: Koinonia 28. szám, 1-11. old., Oslo 1983.
13) Lutherische Welt Information, 1984/5. szám.
14) Lutheran World Information (LWI), 1984/7. szám.
15) Terray G. László: Han kunne ikke annet, Luther Forlag A/S Oslo, 1984. Recenzió a LWI-ben, 1984/25.
16) Memo: 645739, 3828186 CHAMBRON, 1984. február 9. 10 óra 38 perc.
17) LWI 1984/30.
18) Minutes, 7th LWF Assembly, 28. old. (Plenary XI, 1984. július 30.)
19) Kyrkans Tidning, 1986/5.
20) Evangélikus Élet, 1991. február 3.

Megjelent a Keresztyén Igazság 20. számában (1993. tél)

Vissza