1. Az Egyezmény
Az állammal 1948. december 14-én megkötött Egyezmény lényegében két tényt fogalmazott meg. Egyfelől az egyház tudomásul vette az ekkorra befejeződött államosítási folyamatot, melynek keretében elvesztette az évszázadok alatt kiépült és jól funkcionáló struktúráját, másfelől az állam biztosított számára bizonyos szolgálati lehetőségeket és azok ellátásához némi anyagi támogatást.
Már az Egyezmény megszületésének pillanatában hangot kapott az a nézet, hogy "az Egyezmény betűjénél fontosabb az Egyezmény szelleme". Ez a tetszetős vélemény később egyeduralkodóvá vált. Azt a szerepet kapta, hogy elfedje a pártállami uralomnak való teljes alávetettséget.
Hozzá kell mindehhez tenni, hogy nemcsak az volt fontos, ami az Egyezmény szövegébe belekerült, illetve ami az "Egyezmény szellemét" volt hivatva hordozni, hanem az is, ami kimaradt belőle. Nem esett szó arról, hogy az államsegély nem a demokratikus államrend találmánya, hanem folytatása egy több évtizedes hagyománynak, melynek az volt a szerepe, hogy némileg kompenzálja azt a hátrányt, ami a protestáns egyházak szegénységéből keletkezett, s hozta nehéz helyzetbe a katolikus egyházzal szemben. Önmagában is sajátos tehát, hogy a még húsz évre - öt évenként 25%-os csökkentés mellett - folyósítandó államsegélyt úgy állították be, mintha az valamilyen "különlegesen nagyvonalú gesztus" volna. Az sem feledhető, hogy az államsegély folyósításánál változatlan maradt az összeg nominálértéke, aminek eredményeképpen a későbbiekben változatlan formában folyósított összeg reálértéke mintegy a tizedére csökkent.
2. Az egyházak államosítása
Amint a proletárdiktatúra nem akkor kezdődött, amikor 1949. augusztus 18-án kikiáltották a Magyar Népköztársaságot és a Parlament elfogadta az új Alkotmányt, úgy az egyházak államosítása sem köthető az egyezmények aláírásának dátumához. A hozzá vezető út rövid volt, ámde félelmetes.
1945-1948 között egymás után államosították a Kommunista Párt propagandája, a karhatalom és nem utolsó sorban a megszálló szovjet haderő alig leplezett támogatásával a bankokat, a nagybirtokokat, a nagyüzemeket, majd a középszintű gazdasági egységeket, végül lényegében minden magángazdaságot. Így alakították át nemcsak a termelés struktúráját, hanem egyúttal az állampolgárok magánéletét is. Ugyanez a módszer érvényesült az állam egyház-politikájában is. Előbb a katolikus latifundiumok tűntek el, aztán valamennyi egyház ingatlanvagyona, majd sor került az iskolák államosítására s vele egy új helyzet kialakítására.
Az egyházellenes kampány nagy találékonysággal folyt. Koholt vádak alapján 10 évi fegyházbüntetésre ítélték Túróczy Zoltán püspököt. A "forgatókönyv" szerint röviddel később ugyan amnesztiában részesült, de mind neki, mind az egyházkerületnek, illetve az egyháznak meg kellett értenie, hogy az alakuló új államhatalom könyörtelenül le akar számolni a hagyományos értékrenddel. A már idős és elbetegesedő Kapi Béla püspök a kikerülhetetlen államosítási akarat érzékelésekor úgy döntött, hogy visszavonul és átadja helyét Túróczy Zoltánnak. A bányai kerületben Raffay Sándor halála után Ordass Lajos lett a püspök, aki szilárd és következetes magatartása miatt az állam "első számú közellenségévé" vált, s ezért 1948 őszén letartóztatták, majd - ugyancsak koholt vádak alapján - börtönbüntetésre ítélték. A 2 év a 10 évhez viszonyítva nem látszik elviselhetetlenül súlyosnak. Figyelembe kell vennünk azonban, hogy nem a börtönbüntetés hosszúsága, hanem az elmarasztaló ítélet ténye volt a fontos. Eltávolították az egyházi harc vezetőemberét a posztjáról, helyébe - Dezséry László személyében - egy számukra teljesen "megfelelő" embert juttattak. Megtalálták a pánszláv vonzalmairól közismert Vető Lajost is, aki a tervezett kétkerületes egyházi rendszer másik kulcsfontosságú vezetője lett. Túróczy Zoltán csak addig volt fontos az állam számára, amíg aláírása nem került az Egyezmény végére. Pár év elteltével szilencium alá vetették, püspöktársát: Szabó Józsefet is megfosztották püspöki tisztétől, és a négy kerületet két kerületté olvasztották össze.
A kiválasztott 1948-as kulcsévre tekintettel különösen jelentőssé válik az a körülmény, hogy egyházunk köztiszteletben álló vezetője nyugdíjba kényszerül; hogy utódja egy a börtönvilágot megjárt és az államhatalom brutalitását elszenvedett vezető. Dezséry László 1948-ban írt "Nyílt levelében" világosan kifejti, hogy alapvetően felül kell vizsgálni az egyház útját és szolgálatát abban a világban, amely körülötte kialakulóban van, s amelyé a jövő. A támadás nemcsak a csúcsok meghódítása érdekében indult meg ezekben az években. Tulajdonképpen ekkor cserélődött ki egyházunk egész vezető rétege. Fegyelmi vizsgálatok, illetve egyéb kényszerítő körülmények nyomán háttérbe szorultak olyan kiváló egyéniségek, mint például Keken András, Kendeh György, Zászkaliczky Pál, Rohály Mihály, Balczó András, Rőzse István, Kiss György, Joób Olivér, Murányi György, Botta István esperesek és lelkészek, illetve Radvánszky Albert, Zsedényi Ede, Mesterházy Ernő felügyelők, és helyükbe lépnek Grünvalszky Károly, Prőhle Károly, Gyöngyösi Vilmos, Rédey Pál, Karner Ágoston, Ottlyk Ernő, Pálfy Miklós, Groó Gyula, Nagy István esperesek, professzorok, lelkészek, akik nagyrészt kiváló szellemi képességekkel rendelkeztek és teológiai műveltségük is jelentősen meghaladta a tisztes átlagot, mindamellett elkötelezettjeivé váltak a pártállami hatalmi struktúrának, ezen belül az Állami Egyházügyi Hivatalnak. Személyek pozitív vagy negatív kiemelése kizárólag azért szerepel ebben az összefüggésben, mivel a két névsor igazolja annak az igének igazságát, mely szerint "ha megverem a pásztort, elszélednek a nyáj juhai" (Zak 13,7; Mt 26,31; Mk 14,27), vagyis az egyház kulcspozícióinak személyi betöltése a közegyházi helyzet alakulására nézve döntően fontos tényező.
Az elmúlt évtizedek kutatásai során feltűnt nekem, hogy mennyi nehézséggel jelent meg 1947-1948 években a lelkészi szakfolyóirat, melyet Vértesi Zoltán 1924-ben alapított, tehát több évtizedes múltra tekinthetett vissza. A sajtó elleni támadások nyomán változott meg az 1910-ben alapított Harangszó profilja, s szűnt meg 1950 nyarán. Érdekes, hogy az eredetileg a Luther Szövetség lapjaként megjelenő Evangélikus Élet 1948 őszén alakult újjá, s 1950 koraőszén átvette a kényszerrel megszüntetett Új Harangszó többezres olvasótáborát. A Lelkipásztor szakfolyóirat karizmatikus szerkesztőjének: Veöreös Imrének 1952-ben távoznia kellett székéből, hogy helyét a pártállami érdekeltségű egyházvezetés Vető Lajos püspökkel és Pálfy Miklós professzorral töltse be.
A gátlástalan politikai terror megnyilvánulása volt a "pócspetri eset". Az iskolája államosítását meggátolni igyekvő buzgó katolikus közösség demonstrációja alkalmával a kirendelt rendőrök egyike öngyilkosságot követett el, melynek következtében a nyomozó hatóság statáriális tárgyalás után halálra ítélt és kivégeztetett egy vétlen személyt, illetve életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélte a szintén teljesen vétlen plébánost "gyilkosság és gyilkosságra való felbujtás" vádja alapján. Mindezt kiegészítették a neves és névtelen egyházi és világi emberek ellen indított - s több ezerre rúgó - eljárások, melyeknek egyértelmű volt az üzenetük: a proletárdiktatúra kíméletlenül és rendkívüli eréllyel sújt le mindenkire, aki ellene szegül.
A töredékesen felsorolt személyek akár pozitív, akár negatív értelemben nevükkel is fémjeleznek valamit: teológiai, hitbeli, erkölcsi meghatározottságot, egyházpolitikai, egyháztársadalmi elkötelezettséget. Ebben az összefüggésben válik igazán hangsúlyossá, hogy a személycserék nem egyszerűen egyfajta kurzusváltásra utalnak, hanem arra is, hogy ha a hangsúlyok eltolódnak, akkor maga a tartalom is változik, adott esetben - a pozitív negatívvá válása kapcsán - torzul.
Az évtizedeken át megkérdőjelezhetetlennek deklarált hivatalos propaganda szerint az Egyezmény kodifikálta az Egyház és az Állam elválasztását. A valóság ezzel szemben az volt, hogy az Egyház a korábbiakhoz viszonyítva példátlan módon kötöződött az Államhoz, s vált annak kiszolgáltatott rabszolgájává.
3. Az "Egyezmény szellemének" érvényesülése az egyházi élet és szolgálat gyakorlatában
1950-ben érettségiztem az 1948-ban államosított Soproni Evangélikus Líceumban; s 1955-ben végeztem el teológiai tanulmányaimat az időközben Budapestre telepített Teológiai Akadémián. Néhány évi segédlelkészkedés után 1959 tavaszán lettem parókus papja a Győr megyei Tárnokréti gyülekezetének. A nagy TSZ-szervezést követő hónapokban a felhalmozódott keserűségek szembe fordították egymással a színtiszta evangélikus falu egyes családjait. A békesség munkálásának jegyében szót emeltem igehirdetéseimben az indulatok elhatalmasodása ellen, s a testvéri szeretet gyakorlására buzdítottam az igehallgató gyülekezetet. Ámde feljelentés érkezett a Megyei Állami Egyházügyi Hivatalhoz azzal a váddal, hogy beleavatkozom politikai folyamatokba. A vizsgálat során hiába mutattam meg igehirdetési kézirataimat, s bizonygattam, hogy az Egyezménynek megfelelően jártam el, amikor a békesség légkörének kialakításán munkálkodtam. Megintésben részesültem. Már ekkor hangsúlyozták: az "Egyezmény szellemében" történő munkálkodást, lelkészi szolgálatvégzést maga az állam, illetve a megfelelő helyi állami szerv állapítja meg; nincs objektív mérce.
1967 kora tavaszán - alig néhány hónappal Takácsi gyülekezetébe kerülésem után - egy gyülekezeti ifjúsági találkozót szerveztem gyülekezeti helyiségünkben. A találkozó nagyon jól sikerült. Két nappal később hívattak a Községi Tanácsba, ahol a tanácselnök, párttitkár és iskolaigazgató számon kérte a rendezvényt, és kifejezte felháborodását, hogy beleavatkozom az ifjúság nevelésébe. Amikor naívan arra utaltam, hogy az Egyezményben engedélyezve van az ifjúsággal való iskolán kívüli foglalkozás, akkor lehengerlő modorban közölték, hogy "az Egyezmény szellemében", azaz az állammal való jó viszony fenntartása érdekében fel kell hagynom minden olyan próbálkozással, mely az ifjúságnak a gyülekezeti életbe való bekapcsolását célozza.
1974 nyarán lettem a Vas megyei Nagysimonyi parókus-lelkésze. Az első hónapokban természetesen meg kellett ismerkedjek a gyülekezet anyagi helyzetével, gazdálkodásával is. Feltűnt, hogy az évenként szokásos szupplikációs és diakóniai gyűjtések helyett az egyházfenntartási járulékhoz kapcsolódik külön adomány. Érdeklődésemre kiderült, hogy néhány évvel korábban az egyik gyűjtéskor a rendőrség előállította a gyülekezet megbízottait, elkobozta a gyűjtött összeget, és letiltott minden gyűjtőakciót az egyházi intézmények javára. Hiába volt minden érvelés, az Egyezmény megfelelő részeire való hivatkozás. Az államhatalom hajthatatlan maradt. Az incidens következtében egész Vas megyében óvatosakká váltak a felelős lelkészek mindenféle gyűjtést illetően, melynek eredménye az adakozás leépülésében vált érzékelhetővé.
S ha már a diakóniánál tartok, meg kell említenem egy fontos mozzanatot. Az Egyezmény biztosította a szeretetszolgálat végzéséhez való egyházi jogot. Ez azonban a gyakorlatban úgy alakult, hogy csak értelmi fogyatékosokkal és öregekkel lehetett intézményes keretek között foglalkozni a 3 esztendőt meghaladó korúakkal, nem sérült egzisztenciákkal, javakorbeli rászorulókkal nem. A szolgálatnak mindig van értelme. Az állam kiszorító tevékenységét azonban mindez nem menti.
Ennek a sorozatnak van egy rendkívül érdekes tanulsága. Feltűnő, hogy mindhárom esetben akkor történt állami (egyházügyi) közbeavatkozás, amikor a lelkész "új emberként" jelent meg egy adott területen. Az államhatalom szükségesnek látta a mégoly kicsi és elhanyagolható körzetben is, hogy értésére adja az egyház munkásának: csak a szigorúan körülhatárolt és engedélyezett keretek között lehet végezni az egyházi szolgálatot. Bármit tartalmazzon is az 1948-ban megkötött Egyezmény, annak "szellemében" csak azok működnek, akik nem lépik át az állam által éppen megengedhetőnek tartott határokat.
4. Kísérletek a teológia és a hitélet radikális átformálására
A pártállam diktatórikus rendjében az egyházi vezetőknek az a szerep jutott, hogy a kívánalmaknak megfelelően a maguk területén belül gondoskodjanak a lojális légkörről. Ez nemcsak adminisztrációs területen jelentett szoros együttmunkálkodást az állami tényezőkkel, hanem a belső élet alakításában is.
Egyházi vezetőink éppen ennek a célnak elérése érdekében alakítottak ki egy hosszú távú programot.
Legelső feladat az igeértelmezések és igehirdetések átalakítása volt. A Lelkipásztor 1952/1953-ban egy teljes egyházi éven át olyan igehirdetéseket, illetve igeértelmezéseket közölt, melyek - megítélése szerint - alkalmasak voltak az ige "jó megértésének" képviselésére. Meg kell jegyeznem: az adott minták nem minden esetben feleltek meg a politikai kívánalmaknak. Nem egy olyan igefeldolgozás is akadt, amelyben a bibliai mondanivaló torzításmentesen került az igehirdetésre készülő lelkipásztor elé. Általánosságban mégis elmondható, hogy egy olyan átértelmezett bibliai mondanivaló került bele az egyház igehirdetési gyakorlatába, amely alárendelte az igei mondanivalót az aktuálpolitikai szempontoknak. Nem véletlen az, hogy 1956-ot követően megismétlődött ez az igehirdetéseket befolyásolni akaró törekvés.
Nem látszik súlyos következménnyel járó döntésnek, noha romboló hatása nem vitatható: új Agenda született az 1960-as években. Már az Egyezményben is szó esik arról, hogy az Egyház kötelessége az állami felsőbbségért való imádkozás. Az nyilvánvalóan nem volna hiba, sőt kötelező az egyházi rendben annak hangsúlyozása, hogy - mint minden emberi tényező - az állam, a felsőbbség is rászorul Isten irgalmára, mivel önmagában alkalmatlan hivatása betöltésére. Az új rendben azonban ez a szempont is eltorzul. Nem az ember alkalmatlansága és isteni kegyelemre szorultsága kerül előtérbe, hanem egy olyan aulikus szempont, mely a felsőbbség iránti engedelmesség légkörét árasztja maga körül, és egyszerűen áldást kér a bármilyen indítékkal uralkodó felsőbbségre. Ez a torz teológiai látás kiegészült később azzal a "társadalmi mondanivalóval", mely szerint az embertárs szeretete biztosítja az egyén és közösség üdvösségét, Isten színe előtti reményteljes megállását. Vagyis: az egyház illetékesei maguk gondoskodtak arról, hogy az istentisztelet liturgiájának látszólag teljesen hangsúlytalan megváltoztatásával egy lényegében teljesen új istentiszteleti formát alakítsanak ki, melynek mondanivalója: "szeresd felebarátodat, és üdvözülsz".
Az új Agenda (1963. és 1986.) igei tematikája egy olyan antropocentrikus (emberközpontú) teológiát sugároz, mely megfelelt az erkölcsiség nemesítésére koncentráló teológiának, s mely nem volt fogékony a lutheri hitvallások (Ágostai Hitvallás, Apologia, Schmalkaldeni Cikkek, Kis- és Nagy Káté) iránt. Míg az apostolok "Isten nagyságos dolgairól" tettek bizonyságot, addig ezt az új teológiát az "ember kisséges dolgai" érdekelték csupán, s megelégedett azzal, hogy az Isten munkáit egyszerű háttéranyagnak láttassa az ember konkrét cselekvéseiben.
Az időben következő lépés az Énekeskönyv átformálása volt. Ez több lépésben történt. Már 1955-ben sor került egy olyan revízióra, melynek keretében kicserélték, illetve elhagyták a Dunántúli Énekeskönyv mintegy harmad részét. Ez a folyamat 1984-ben teljesedett ki, amikor egy egészen új énekeskönyv került a gyülekezetek istentiszteleti használatába. A negatív változások sorába tartozik a 260. énekünk, mely egyik legfontosabb része énekanyagunknak. A hagyományos énekszöveg szerint Isten Gedeont - azaz védőt - rendel egyháza mellé, aki megőrzi mindazt a lelki értéket, amelyet Isten az evangéliumban adott egyházának. "Majd rendel Gedeont melléd, Ki vészben, viharban megvéd, Téged s evangéliumát" - áll a régi szövegben. Új Énekeskönyvünkben mindez egészen másként fogalmazódik meg: "Majd rendel Segítőt melléd, Ki vészben, viharban megvéd, Téged s szent Igéjét". A változtatás látszólag pozitív. Jézust - s nem Gedeont - állítja a középpontba. Ámde a dolog nem ilyen egyszerű. Gedeon a lutheri teológiában és az evangélikus hitoktatás anyagában klasszikus példája annak, hogy Isten miként készíti el népe szabadulását, s miként biztosítja azt, hogy egyedül az Ő ígéretére építsen, s ne a megszokott haditechnikai eszközök vagy emberi erőtényező segítségével történjék meg a szabadulás. Érdekes - és döbbenetes - tény, hogy az evangélikus hitoktatás anyagából az utolsó évtizedben kimaradt Gedeon története, mint ahogy átformálódott Gusztáv Adolf svéd király klasszikus éneke is (Dt 259,l., ill. ÉK 260,1.). Sem a hittanos gyermek, sem az éneklő gyülekezet nem találkozhat a csak Isten igéjére és ígéretére épülő győzelemmel. Találkozhat viszont azzal a Jézussal, aki "segítőként" elénk adja a szolgálat teológiájának, a diakóniai teológiának alaptételét: Ő az, aki segít az embernek élete elrendezésében, a szorgos és társadalmilag hasznos életvitel kialakításában és az üdvösségre való eljutásban.
A lelki tudatformálás útjának utolsó állomását a megváltoztatott szemléletű hittankönyvek jelentik. Furcsa módon ez a változás a rendszerváltással azonos időben jelentkezett. Tulajdonképpen "fáziskésésről" van szó: egy olyan jelenség egyeduralomra jutásáról, mely korszerűnek látszik, de emberközpontúsága miatt a középkori teológiát képviseli, azt a teológiát, mellyel szemben a reformáció tanítása megfogalmazódott evangélikus hitvallásainkban. A bajt tetézte, hogy az Országos Presbitérium - minden előzetes szakmai kontroll alkalmazását mellőzve - az egyébként is hibát hibára halmozó hittankönyv-sorozatot kötelező használatra rendelte el, megnövelve a már egyébként is egyre jobban elhatalmasodó zűrzavart az egyházban.
A teológia alapvető átformálódását jelzi az antropocentrikus (emberközpontú) szemlélet - s vele párhuzamosan az etika (szociáletika) - egyeduralomra jutása. A lutheri teológia krisztocentrikus, melynek lényege a kereszt titkának meghirdetése (1 Kor 2,2). Eltorzul az a kegyesség és az a teológia, amelyben Jézus Krisztus és kereszthalála kikerül a középpontból, mert akkor Jézusból csupán a "Nagy Segítő" és a követhető példakép lesz, nem pedig egyetlen Megváltó és Közbenjáró értünk (1 Tim 2,5-6). A túletizált teológia tükröződik az Ó-és Újszövetség egyes könyveihez írott kommentárokban, még Dóka Zoltán eredetileg egyértelműen lutheri szemléletű "Márk evangéliuma" című kötetében is. A könyv első változatában ugyanis Káldy Zoltán püspök számos betoldást vagy kihagyást alkalmazott, mely által megváltozott az evangélium eredeti mondanivalója. Ritka lehetőség - az elmúlt fél évszázadban páratlan ajándék -, hogy 1996-ban megjelenhetett az írásmagyarázat második, valójában azonban eredeti, torzításmentes változata.
A diakóniai teológia nem hagyta érintetlenül a hitoktatás területét sem. Egy teljes sorozat jelent meg részben a rendszerváltás küszöbén, részben már utána. A jelenleg is kötelező használatra kijelölt tankönyvek sajátossága az, hogy a valláspedagógia és valláspszichológia modern szempontjainak esik áldozatul az egyes anyagrészek feldolgozása, vagy torzul a bibliai szöveg. Az egyes kötetek a kritikai észrevételek ellenére 1989 óta változatlanul, korrigálás nélkül jelennek meg.
5. Megújulási törekvések
A szívszorítóan negatív helyzetrajz realitását akkor kapjuk meg, ha azokra a jórészt teljesen eredménytelennek látszó törekvésekre utalunk, amelyek megjelentek egyházunk történetének utolsó fél évszázadában.
Elsőnek említem az ébredési mozgalmakat, melyek túlnyúlnak tárgyalt időszakunkon, hiszen jelen voltak egyházunk életében már 1948 előtt is. A finn irányzat jeles képviselője volt Túróczy Zoltán, Csepregi Béla, Lupták Gyula, Józsa Márton; az angol ("bethániás") kegyesség szószólójaként Sréter Ferenc, Káldy Zoltán jelent meg a konferenciákon és evangélizációkon, s nagy hatást keltett igeszolgálatával Budaker Oszkár, a német "berneucheni mozgalom" karizmatikus képviselője. Az eleven, személyes krisztushitre jutott papok és világiak csendes szolgálata jelezte, hogy a hitélet a külső és belső nehézségek, kísértések és erőtlenségek ellenére is megmarad, mert Isten Igéje nincs bilincsbe verve.
Az egyházi közélet területén jelentős fordulatot hozhatott volna 1956-1958 között Ordass Lajos visszatérése püspöki szolgálatába. Őt és munkatársait azonban az államhatalom és egyes kollaboráns egyházi vezetők újra félreállították, visszaszorították, éppenséggel némaságra kárhoztatták.
1959-1984 között sokan "elszigetelt testvériségben" végezték szolgálatukat egyházunkban. Szerveződésre gondolni sem lehetett, de esetenként lehetővé vált a tanúskodás Isten örök evangéliuma mellett.
Az 1984-ben tartott budapesti LVSZ-nagygyűlés alkalmára kapott nyilvánosságot Dóka Zoltán "Nyílt levele", melyben az LVSZ támogatását kérte egyházunk válságos helyzetében. Káldy Zoltán indulatos fellépése ellenére a kezdeményezés mozgalommá fejlődött, s belső árulás ellenére is megmaradt a reformok szószólójaként. 1988-ban megalakult az Ordass Lajos Baráti Kör, melynek feladata a néhai püspök lelki hagyatékának ápolása és továbbadása, valamint a veszélyeztetett evangélikus identitás védelme és ébren tartása. A Keresztyén Igazság 1989 óta rendszeresen megjelenik azzal a céllal, hogy korrekt tájékoztatást adjon egyházunk valós helyzetéről.
Végül meg kell emlékeznem az 1991-től folytatólagosan tartott zsinatról, mely ellentmondásos szerepet kapott ugyan, mindamellett voltak olyan tagok is, akik tiszteletre méltó erőfeszítéseket tettek a szervezeti reformok és egyáltalán a törvényesség helyreállítása érdekében. A reformerek sorozatos lemondása azt jelezte, hogy a törekvések általában nem vezettek igazán pozitív eredményre. Az 1998-ban folytatódó zsinat személyi állománya jelentős mértékben megfiatalodott. Ez reményt nyújt arra, hogy a reformtervek megvalósulhatnak. Ugyanakkor egyes vezető személyiségek elszánt küzdelemre indultak annak érdekében, hogy konzerválják a még mindig meglevő régit és rosszat, illetve visszafordítsák a pozitív folyamatokat.
6. Összegezés
Múltat, jelent és jövőt három szó kapcsol össze.
Legitimitás. Arra utal, hogy a törvényes alapok és a törvényesség védelme nélkülözhetetlen tartozéka az Egyház szervezeti életének. Atomizálódik az a közösség, melyben a törvénynek, egyáltalán a rendnek nincs jelentősége. A rendtartás nem előfeltétele, de velejárója az egyén és közösség normális istenkapcsolatának.
Tisztesség. Rossz ügyet képviselni, téves úton járni, személyekhez és irányzatokhoz érdekből kapcsolódni nem szabad. Nincsenek "lutheránus szentek", de vannak olyan példaképek, akik nehéz helyzetekben való megállásukkal példázzák Isten szabadítását, erejét és irgalmát. Mindig időszerű az intés és a megerősítés igéje: "Légy hű mindhalálig, és néked adom az élet koronáját" (Jel 2,10).
Krisztushit. A kereszt teológiája nem egyháztörténeti emlék csupán, hanem a keresztyén életet meghatározó lelki kincs. Reformátorunk ritkán megszólaló énekversében utolérhetetlen egyszerűséggel és szépséggel vallja: "Ha késik is segítsége, Ha várat is magára, Nincs kétségem, szava igaz, Ígéretét beváltja" (ÉK 402,4). Ez a bizodalom erősíti reménységünket, ha előre tekintünk. Ezzel a hittel tekintünk közelmúltunkra is, tudván, hogy életünk, sorsunk, ügyünk Isten kezében van.
Megjelent a Keresztyén Igazság 41. számában (1999. tavasz)