Előzmények
A protestáns egyháztörténetben az egyházak feletti kommunista diktatúra kezdetét leggyakrabban két dátumhoz, 1948-hoz az egyházi vezetőváltások kikényszerítéséhez és az állam- egyház közötti egyezmények aláírásához, valamint az egyházak totális ellenőrzésére életre hívott állami szerv, az Állami Egyházügyi Hivatal 1951-es felállításához szokták kötni. Kétségtelen tény, hogy ezek a fordulópontok a leglátványosabb stációi az egyházak alávetésének, mégis mielőtt az ötvenes évek és ötvenhat kérdéseire rátérnénk, érdemes egy kis figyelmet szentelni az úgynevezett koalíciós korszak egyházi politikájának alakulására is, mert az ötvenes évek nyílt diktatúrájának eszköztára burkolt formában már ebben az időszakban kiépült.
Magyarország a második világháború végére szovjet megszállás alá került, s ezzel az egyházak is gyökeresen új politikai mezőbe kerültek. A hatalom totális kisajátítására törő, szovjet támogatást élvező kommunista párt 1945-től kezdődően szisztematikusan számolta fel politikai és közéleti vetélytársait, s a "reakció elleni harc? jegyében sorra lehetetlenítette el a civil társadalom életének hagyományos szerveződéseit is. A berendezkedő totális diktatúra számára az egyik legnagyobb kihívást a társadalmi beágyazottságuk révén kiemelkedő tömegbefolyással bíró egyházak jelentették, s az ateista ideológiai alapokon nyugvó párt ezért kezdettől kiemelt figyelmet fordított a vallásos hagyományok megtörésére. Bár az 1919-es kommün tapasztalatai, a bolsevizmus egyházüldözéséről szóló híradások a szovjettel érkező kommunisták kíméletlen egyházüldözését, nyílt terrorját vetítették előre, a "fenyegetett demokrácia?, avagy "burkolt diktatúra? első néhány esztendejében nem indult nyílt támadás az egyházak ellen, nem az egyházak egészét támadták, hanem azoknak "legreakciósabb? képviselői ellen indultak eljárások, gyakori, ám kevésbé látványos, elszigetelt támadások. Az első időszakban az 1945. VII. tc. alapján folytatott népbírósági gyakorlat parttalan lehetőségeit kihasználva a fasizmus maradványainak felszámolása jegyében háborús és szovjet ellenes izgatás címén indították az egyháziak ellen is az eljárások többségét, főként a háború előtti vagy alatti, a Szovjetunió vallás- és egyházellenes magatartását bíráló egyházi beszédekre, prédikációkra alapozva. A jeles ügyvéd (későbbiekben a Dunamelléki Református Egyházkerület megválasztott és lemondásra kényszerített főgondnoka), Kardos János, több törvénytelenül bíróság elé állított lelkész - köztük Túróczy Zoltán és Ordass Lajos evangélikus püspökök - védője ekként jellemezte az egyháziakkal szemben folytatott népbírósági gyakorlatot: "A kormányzat... féltékenyen ügyelt arra, hogy az egyház- és a vallásüldözés látszatát kerülje, s amikor egyházi személyt akartak börtönbe juttatni, az egyházi ténykedéstől megkülönböztethető más magatartás lett a vád tárgyává és az egyházi ítélkezés alapjává. Abban már nem volt finnyás, hogy az állítólagos ténykedés megfelel-e a valóságnak.?(1)
A politikai rendőrség már felállításának első pillanattól megfigyelés alatt tartotta a legjelentősebb egyházi személyiségeket, 1946-ban pedig Tihanyi János vezetésével kiépült az ÁVO-n az önálló Egyházügyi Alosztály, amelynek az volt a feladata, hogy ügynökhálózatot szervezzen körülöttük, figyelemmel kísérje mozgásukat, kapcsolataikat, levelezésüket, s összegyűjtse egy esetleges koncepciós per számára a bármikor aktualizálható "terhelő adatokat?. Az egyházügyi alosztály megszervezésével párhuzamosan, 1946 nyarán indultak meg az első látványos, központi támadások is az egyházak ellen. A nyílt támadások első hullámának kiemelt célpontjai az egyházak ifjúsági szervezetei voltak, amelyeket Rajk László híres, csaknem másfélezer egyesületet érintő belügyminiszteri rendeletével oszlattak fel. Közvetlenül érintette a protestáns egyházakat a hitoktatás fakultatívvá tételéről szóló törvényjavaslat, amely ekkor még tiltakozások hatására átmenetileg lekerült a napirendről. Ugyancsak érzékenyen érintette a református és az evangélikus egyházat a fiatal demokráciát is alapjaiban megrengető első nagy koncepciós persorozat, a hírhedt Magyar Testvéri Közösség ügye. Noha a kommunista párt vezetése és irányítása alatt előkészített per elsősorban a kisgazdapártra mérte a csapást, a per előkészítése folyamán mind nyilvánvalóvá vált, hogy a nyomozás nem csupán a pártpolitika szféráját érinti, hanem a politikai rendőrséget felhasználva az MKP vezetése a közélet egésze, így többek között az egyházakkal szemben is csapásra készül.(2) Végül sem a katolikus, sem a protestáns egyházi szálat nem használták fel a perben, az egyházi intézményeket érintő házkutatások, a kevésbé ismert egyházi személyiségek letartóztatása, az összehangolt sajtókampány azonban egyértelműen jelezte az egyházak fenyegetettségét.
A "durva szekularizáció? korszaka
A két protestáns egyházban 1948/49 folyamán zajlottak le a legfontosabb személycserék. Jól ismert, hogy Ravasz László református püspök és Lázár Andor főgondnok 1948. áprilisi kényszerű lemondását októberben követi az Ordass per ítélethirdetése, 1949-ben pedig Révész Imre visszavonulása Debrecenben. A református egyházban az új egyházkormányzat 1948 tavaszán kezdett hozzá az állam és egyház kommunista modell szerinti szétválasztásához. Ebben a folyamatban a református egyház a "faltörő kos? szerepét kapta. 1948. június 14-15-én a Zsinat heves vita után elfogadta az egyházi iskolák államosításáról szóló törvénytervezetet (az országgyűlés június 16-án szavazta meg az 1848. XXXIII. tc.-t). Ez lett az 1948. október 7-én aláírt református egyház és az állam közötti egyezmény alapja, amely kisebb módosításokkal 1990-ig szabályozta az egyház életét. Az evangélikus egyházzal az egyezményt néhány hónappal később, decemberben íratták alá. Az állammal kötött egyezmények valójában kényszer megállapodások voltak, az újdonsült egyházi vezetők azonban a korszakban mindvégig azt hangoztatták, hogy az egyezményen alapuló, szocialista társadalom melletti döntés önkéntes és hitből fakadó volt.
1948-tól számítható a "hosszú ötvenes évek?, amely az egyházak életében a "durva szekularizáció?, a látványos terror időszakát jelentette az egyház társadalmi-közéleti szerepének minimalizálása, perifériára szorítása, az egyházi autonómia megtörése, az egyházak anyagi függővé tétele, az egyházak tevékenységéhez szükséges infrastruktúra felszámolása, egyházi intézmények államosítása, egyesületek feloszlatása, missziói munkájának megbénítása, az egyház lelkészi karának és társadalmi bázisának megtörése, bélistázás, internálás, perek, kitelepítés, kulákosítás, egyéb adminisztratív intézkedések révén. Az időszak legjelentősebb protestáns egyházi perei között tartjuk számon Keken András és Kendeh György evangélikus, Pap Béla református lelkész ellen indított eljárásokat, illetve az ún. KIE pert.
Az iskolai hitoktatás akadályozására, elsorvasztására tett lépéseket követően, 1950-re szinte teljes mértékben befejeződött az egyházi missziói, hitbuzgalmi, ifjúsági egyesületek felszámolása. 1951-ben az egyházakkal szembeni politika további szigorodásaként az egyházi autonómia formális tiszteletben tartását sem mellőzve, az egyházak teljes körű állami felügyeletére, adminisztratív ellenőrzésére (az egyezmény szellemével is szöges ellentétben) 1951. május 18. I. tv-nyel létrehozták az Állami Egyházügyi Hivatalt. Az egyházpolitika elvi, politikai kérdéseiben azonban továbbra is a pártközpont döntött, kivitelezés formálisan az ÁEH-ra tartozott, "keményebb eszköze? pedig továbbra is a politikai rendőrség maradt. Az ÁEH jóváhagyása kellett a fontosabb egyházi tisztségek betöltéséhez, ez a szerv intézte az állami támogatással kapcsolatos személyi és dologi ügyeket, az államsegély folyósítását, engedélyezte a nagyobb tömegeket mozgató egyházi eseményeket, konferenciákat, kiadványok megjelenését, s hozzájárulása nélkül külföldre sem lehetett utazni.
Alig három hónappal a hivatal felállítása után Kossa István elnök bizalmas beszélgetésre hívta a református egyház vezetőit, és tudomásukra hozta, hogy az egyház - többek között - a diakonissza intézetek megszüntetése, egyházi földek felajánlása, kis létszámú gyülekezetek összevonása, teológiai akadémiák és az egyházkerületek összevonásának feladata elé néz. Az egyházi élet további zsugorítását lehetővé tévő törvényeket az október 24-én megnyílt VI. budapesti zsinatnak kellett meghoznia. A zsinaton az egyházvezetéssel szembeforduló Szabó Imrét megfosztották esperesi tisztségétől, és eltávolították fasori gyülekezetéből, Pap Bélát pedig letartóztatta az ÁVH. Az ismét összeül zsinat ezt követően már minden ellenállás nélkül kimondta a sárospataki és a pápai teológia megszüntetését.
Az egyházi élet további beszűkítését (iskola felajánlások, a megmaradt szociális intézményrendszer államosítása) ismételten az új, együttműködésre kész egyházvezetésre bízták. Az egyházi intézményrendszer felszámolásában, államosításában, (Pap Lászlónak, a budapesti teológia dékánjának kifejezésével élve) öncsonkításában a korabeli egyházvezetés sokszor nemcsak kényszerűségből, a mozgástér hiányában működött közre, hanem, amint Pap indulattól sem mentes, de mindenképpen tárgyilagosságra törekvő visszaemlékezésében írta "Mindez a legnagyobb cinizmussal ment végbe. Az egyház vezetői nemcsak átadták az államnak a megegyezés által meghagyott gimnáziumokat, hanem azok kiváló és egyházához hű oktató személyzetét a legdurvább eszközökkel lökték el maguktól.?(3)
Az 1948 után hivatalba lépő új egyházvezetés nemcsak kész volt az együttműködésre, hanem teológiailag is törekedett igazolni egyrészt a totális állammal való együttműködését, másrészt igyekezett alátámasztani az állam célkitűzéseit is. Az állami kényszert egyházi érdekként, a kiterjedt missziói munka felszámolását természetes és egészséges folyamatként igyekeztek feltüntetni, s ennek teológiai alátámasztásaként önálló teológiai tanítást vezettek be, a szolgáló egyház teológiáját. Az új egyházvezetés lojalitását hivatalba kerülése után néhány év múlva, 1953 májusában Horváth János, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke jelentésében a következőképpen értékelte: "A református egyház vezetői teljesítik a hivatal kívánságait, vonatkozzék ez akár a belső egyházi életre, akár a nemzetközi egyházpolitikában való tevékenységre.? S noha "a protestáns egyházakban az alsópapság jelentős részének állásfoglalása nem egyezik főpapjaik magatartásával, ... a hivatal kérésére mindkét egyház [az evangélikus és a református] fellépett a reakciós papok ellen, és több papot egyházfegyelmi elé állítottak?.(4) A protestáns egyházi ellenállás megtörését, a "reakciós papokkal? szembeni fellépést tehát jól átgondolt politikai fogással a Magyar Dolgozók Pártja elsősorban az egyházvezetésre bízta.
Az egyház hitéleti tevékenységének, missziói munkájának további megszorításában lényeges lépés volt református vonatkozásban az Egyetemes Konvent elnökségi tanácsa által 1950 decemberében kibocsátott "Testvéri Izenet?, amely az egyesületek feloszlatása után minden missziói tevékenységet az egyház irányítása és ellenőrzése alá rendelt, illetve az ezen alapuló Missziói Szabályrendelet, amely a korszakban végig szabályozta és korlátozta az egyház szabad missziói tevékenységét. (1989. augusztus 31-ig maradt érvényben). Ennek alapján missziói munka csak a gyülekezet közösségében folyhatott, és kizárólag az előzetesen összeállított és a felsőbb egyházi testületek által jóváhagyott missziói munkatervek szerint működhettek a gyülekezetek. Az új szabályzat lehetetlenné tette az evangélizációt, gátat szabott a hitélet korszerűsítésére, megújítására irányuló munkának, kizárta, vagy legjobb esetben is igen szűk korlátok közé szorította a laikusok és a hitélet adminisztratív állami korlátozásai ellen küzdő lelkipásztori tevékenységet. A missziói munka szoros felügyelete, megnehezítése, az állami és egyházi tiltások és a megfélemlítések ellenére azonban számos gyülekezetben zajlott tovább olyan kendőzött hitéleti tevékenység, amelynek célja a szűk keretek között a missziói munka folytatása, a keretek tágítása, illetve új, egyéni lelkigondozói formák kialakítása volt.
A maradék egyházi ellenállás letörésének, az egyházvezetéstől független autonóm közösségek felszámolásának további fontos állomása volt a Grősz József kalocsai érsek elleni eljárással egy időben, egy lehetséges nagy volumenű református dominanciájú protestáns összeesküvési per előkészítése, a Keresztyén Ifjúsági Egyesület vezetői ellen indított per, amelyet az első rendű vádlottról, Pógyor Istvánról, Pógyor perként is számon tartanak. A koholt vádak szerint a megszüntetett nagy múltú ifjúsági egyesület egykori vezetői, egy nemzetközi irányítású, protestáns jellegű összeesküvésben vettek részt, amelynek az volt a célja, hogy Magyarországot a leendő Európai Unió szervezetébe kapcsolja. A nyomozás során mintegy 200 egyházi személyiség neve került az "illegális szervezkedésben? résztvevők listájára. Végül azonban összesen csak hárman kerültek a vádlottak padjára, tizenkét év börtönbüntetésre ítélték Pógyor Istvánt, a KIE egykori nemzeti titkárát, hét évre Teleki Lászlót, Teleki Pál néhai miniszterelnök közeli rokonát, úgyszintén a KIE volt nemzeti titkárát, s öt évre Hartyányi Imre egykori ceglédi birtokost, volt KIE-tagot. Bár a katolikus egyházat ért újabb támadással egy időben, 1951 őszére a protestáns összeesküvés forgatókönyve is elkészült, azt mégsem érvényesítették. Az 1951-es KIE per az ötvenes évek egyházi perei közül azonban így is kiemelkedő volt, mert a későbbi protestáns egyházi "összeesküvési perek? modelljeként működött. A per koncepciógyártási mechanizmusának több eleme mintául szolgált 1956 után az egyházi személyiségek elleni eljárások előkészítéséhez. Így például a későbbi forgatókönyvekben is megfigyelhető elem, hogy: nem lelkészek, hanem világiakkal szemben igyekeztek érvényesíteni az egyházi ellenzékkel szemben összegyűjtött terhelő adatokat, ezzel összefüggésben a Magyar Közösség újjászerveződését református egyházi vonalon igyekeztek tetten érni. S bár a per forgatókönyvében a "protestáns reakció? emblematikus figurái szerepelnek, a megvalósult per az egyházi élet akkor már súlytalan vagy marginalizált szereplői ellen zajlott.
1953-56 közötti időszak
1953-ban, Sztálin halálát követően a politikai helyzet gyökeres megváltozott, egyre élesebben került felszínre a szocialista blokk súlyos gazdasági, politikai és morális válsága. A válság rendszeren belüli, a szocializmus keretei közötti kezelésének feladatát Magyarországon Nagy Imrére bízta a szovjet pártvezetés. Az új miniszterelnöknek a válságból való kilábalásban, a lakosság - első sorban a vidék - megnyugtatásában, a társadalmi elégedetlenség csillapításában az egyházakra is nagy szüksége volt. Az új kormányprogram ennek megfelelően változást ígért az egyházpolitika területén is, mint fogalmazott: "nagyobb türelmességet kell tanúsítani vallási kérdésekben?. Ugyanakkor a pártállamnak továbbra sem volt érdeke egészségen fejlődő, megerősödő egyházi élet kialakulása, s nehezítette az érdemi változások megindulását az is, hogy az egyházvezetői kulcspozíciókban ugyanazok a személyek maradtak, akik kényszerből vagy önként együttműködtek a Rákosi-féle vezetéssel. Így a Nagy Imre időszak egyházpolitikája meglehetősen ambivalensen alakult. Érezhető volt némi enyhülés, (pl. Nagy Imre tárgyalóasztal mellé ült a püspöki kar képviselőivel, személyesen tett ígéretet a Budapesti Református Teológia centenáriumi ünnepségeinek anyagi támogatására), ugyanakkor lényegileg az egyházpolitika adminisztratív eszköztára, nem kis mértékben a pártállami adminisztráció ellenállásának, szabotálásának köszönhetően nem sokat változott. Így, bár Nagy Imre egyik legjelentősebb politikai tette következtében felszámolták az internáló táborokat, a korábban ítélet nélkül raboskodó internáltak közül sokakat, köztük számos egyházi személyiséget szabadulás helyett bíróság elé állították. Bár megindult a korábbi politikai perek felülvizsgálata, ez azonban csupán az ún. munkásmozgalmi perek elítéltjeit érintette, a nem baloldali, köztük egyházi személyiségek legtöbbje előtt továbbra is zárva maradt a börtönök ajtaja. Sőt, bár csekélyebb számban, de Nagy Imre miniszterelnöksége alatt is tovább folytak a politikai perek.
Nagy Imre meggyengülése, majd bukása, és Rákosinak a hatalomba való visszatérte újból megkeményítette az egyházi frontot is. Miként a politikai irányvonal szigorodását jelző 1955. márciusi központi vezetőségi határozat fogalmazott: "a párt politikája jobboldali irányba eltorzult, és ez az egyházpolitikában is éreztette hatását.? Az 1955. júniusi központi vezetőségi ülés pedig úgy határozott, hogy "ki kell dolgozni és végre kell hajtani azokat az adminisztratív intézkedéseket, amelyek alkalmasak az egyházak fokozottabb ellenállását visszaszorítani.? A megszigorodott egyházpolitikai hullám újból felerősítette az operatív, államvédelmi munkát az egyházi vonalon is, amit az is jelez, hogy egy 1955-ös kimutatás szerint a 110 ellenségesnek minősített csoportosulás közül a legtöbbet a klerikális reakció körébe soroltak.
A Rákosi- csoport visszatértével újra megkeményedett politika irányvonal a társadalom szinte minden csoportjának súlyos érdeksérelmét jelentette, a politikai erjedés elkerülhetetlenül folytatódott, amit az SzKP XX. kongresszusa még tovább gyorsított. Az egyházpolitikában mindez egy sajátos "húzd meg, ereszd meg? politika formájában csapódott le. 1956 februárjában például 70 római katolikus pap és 12 apáca ellen indítottak bírósági tárgyalást államellenes összeesküvés címen, egy hónappal később az ÁEH újfent biztosította a kormányt, hogy kijavítja a hibákat, megszünteti a jobboldali engedékenységet, és visszaszorítja a megélénkült egyházi tevékenységet. Az adminisztratív intézkedések azonban taktikai és a politikai kényszer szülte gesztusokkal ötvöződtek. 1956 májusában kegyelmi úton elengedték Grősz érsek további büntetését, júliusban pedig Mindszenty bíboros életfogytig tartó fegyházbüntetését felfüggesztették. Másfelől azonban a pártbizottság májusi vitáján Piros László belügyminiszter a régi forgatókönyv szerint továbbra is a klerikális reakciót jelölte meg a belső reakció elleni harc legfontosabbjaként. Jelentése szerint az elmúlt időszakban 40%-kal több belső reakciós erő, és 34%-kal több egyházi személy ellen indítottak bizalmas ügynöki nyomozást, amely 27 egyházi személy őrizetbe vételét eredményezte. Az egyházakkal szemben folytatott politikát mindinkább a határozatlanság és a sodródás jellemezte. A mind bizonytalanabb alapokon politizáló hatalomnak, ha nem is ismert be, egyre nagyobb szüksége volt az egyházak segítségére a lakosság megnyugtatására, ugyanakkor a párt szemében továbbra is ellenségnek számítottak.
1956 a protestáns egyházat is meglehetősen forrongó, feszült állapotban érte. A politikai hatalom erjedésével és a társadalmi mozgolódásokkal egy időben a két egyházban is egyre bátrabb követelésekkel és reformprogramokkal fellépő reformmozgalom bontakozott ki. A párt politikáját kiszolgáló egyházi vezetéssel szembeni bizalmi válság mind nyilvánvalóbbá vált, és egyre nagyobb nyilvánossággal léptek fel a megújulást követelő, a hivatalos egyházat teológiai és egyházkormányzati szempontból egyaránt élesen bíráló lelkészi és világi csoportok. Súlyukat növelte, hogy ezek a tiltakozások eljutottak azon nyugati egyházvezetőkhöz is, akiket a kommunista egyházpolitika sikerének, nemzetközi elfogadottságának, a vallásszabadság demonstrálásnak szándékával Magyarországra szervezett nemzetközi ökumenikus rendezvények résztvevőiként hívtak 1955 őszén, illetve 56 nyarán Magyarországra. Így 1955 szeptemberében a Budapesti Teológiai Akadémia centenáriumi ünnepségére érkezett nyugati egyházi személyiségek titkon tudomást szerezhettek, az akkor egy hónapja letartóztatott két tiszántúli segédlelkész esetéről, akiknek az volt a "bűnük?, hogy memorandumot szerkesztettek (és juttattak el többeknek) a kötelező tsz-prédikációk ellen. S ekkor jutott el - szintén konspiratív körülmények között - néhány nyugati meghívotthoz a budapesti teológusok és lelkészek által készített Hitvalló Nyilatkozat, amelynek mintájául a hitleri Németországban üldözött Hitvalló Egyház híres Barmeni Nyilatkozata szolgált. A nyilatkozat szerzői határozottan felemelték a hangjukat az egyházkormányzat teológiai állásfoglalásaival és antidemokratikus hatalomgyakorlásával szemben. A deklarációt 1956 nyarára, amikor az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottsága mintegy 100 küldött részvételével soros ülését tartotta Galyatetőn, már több nyelvre lefordították, és széles körben ismertté vált. A galyatetői rendezvényt még egy a pártállammal együttműködő egyházi vezetők számára igen kellemetlen esemény zavarta meg. Pap László a budapesti teológiai akadémia dékánja, a dunamelléki egyházkerület főjegyzője, és az EVT KB tagja kezdeményezésének és ügyes politikájának köszönhetően elkerülhetetlenné vált, hogy Galyatetőre egy látogatás erejéig meghívást kapjon a Leányfalun visszavonultságban élő Ravasz László is. Ravasz galyatetői látogatása előtt "Memorandum a református egyház helyzetéről 1956 nyarán? címmel igen kritikus helyzetértékelést készített. Írását megküldte mind az ÁEH-nak, mind a Konventnek, s ennek alapján tartotta meg beszámolóját az EVT ülésén is, nem kis viharokat kavarva az egyházvezetés és az állami egyházpolitika berkeiben.
Az egyházaknak tett taktikai engedmények sorába tartozik, hogy Pap László közbenjárására a galyatetői tanácskozás előtt szabadlábra engedték a KIE perben elítélt Teleki Lászlót. (Igaz ugyan, hogy Pap Béla szabadlábra helyezését ekkor sem sikerült elérnie.) Igazi szenzációt és komoly politikai következményeket azonban mégis csak Ordass Lajos ügye hozott, akit az EVT, illetve a Lutheránus Világszövetség közbenjárására a Legfelsőbb Bíróság felmentett. Az evangélikus egyház pedig október elején hatálytalanította a püspök elmozdítását hivatalából.
A budapesti és a galyatetői tanácskozás tovább erősítette a kritikus hangokat a közegyházban is, lelkészértekezletek, egyházmegyei gyűlések, presbiteri határozatok sora fogalmazta meg mindkét felekezet körében az egyház égető problémáit. A gyülekezetek, lelkészek felől érkező mind erősebb nyomás hatásárára időközben mindkét egyházvezetés lépéskényszerbe került. Szeptember 29-én az Egyetemes Konvent Elnöksége adott ki egy körlevelet, amelyben önkritikát és bűnbánatot tartott. Október 19-20-i ülésén pedig elhatározta a "méltánytalan hátratételt szenvedett egyházi tisztviselők ügyének felülvizsgálatát.? Az evangélikus egyház október 9-én tartott országos esperesi értekezletén Vető Lajos rangidős püspök jelentette be, hogy messzemenő reformokat fognak bevezetni... Ezekre azonban már nem volt lehetőség.
A Budapesten megindult harcokban az egyház képviselői szervezetten nem vettek, nem vehettek részt, a nem fegyveres segítségnyújtásban, sebesültápolásban azonban igen. Az egyháziak felelősségvállalása két területen nyilvánult meg. Egyrészt az egyházak jelentős szerepet vállaltak a segélynyújtásban, segélyszervezésben, illetve a nyugati testvéregyházak adományainak elosztásában, karitatív akciók szervezésében, másrészt a lelkészek nagy számban vettek részt az újonnan szerveződő helyi népképviseleti szervezetek, (Nemzeti Bizottságok, Nemzeti Tanácsok) munkájában, s ennek keretében számos helyen komoly szerepet játszottak a (sokszor nagyon keserű indulatokból táplálkozó) önbíráskodások megfékezésében.
A református egyházban a forradalom alatt - az egyházügyi hivatal későbbi összesítése szerint - 31 "államhű? vezető mondott le, vagy távolíttatott el, köztük két püspök, Péter János és Bereczky Albert, továbbá Kiss Roland, aki a zsinat világi elnöki tisztét töltötte be. A református egyház szempontjából a legjelentősebb eseményt a Magyar Református Egyház Országos Intéző Bizottsága, illetve a kebeléből kinőtt Református Megújulási Mozgalom életre hívása jelentette. A Megújulási Mozgalom a fegyveres ellenállás leverése után közel két hónapig folytatta a tevékenységét, s ez komoly veszélyt jelentett az újra berendezkedő hatalomnak. A Mozgalomnak - mint láttuk - komoly gyökerei, előzményei voltak, s rövid idő alatt viszonylag nagy szervezettséget tudhatott maga mögött. Ravasz László 1956. november 13-án kelt körlevelére 1957 februárjáig a mintegy 1200 református presbitériumból 900 küldött vissza támogató állásfoglalást 1957 elejére, s így nemcsak országos ismertségre tett szert, hanem a presbitériumok túlnyomó részének támogatása - a restauráló egyházpolitika szemszögéből megbocsáthatatlan - legitimációt is biztosított a Megújulási Mozgalomnak.
Megtorlás, a kádári egyházpolitika kezdetei
"A vallás elleni ideológiai harcot mindig alá kell rendelni az osztályharc érdekeinek és feltételeinek. Az osztályharc jelenlegi időszakában (pedig) a párt és a kormány a fő feladatot az ellenforradalom maradványainak felszámolásában és a szocializmus építés érdekében a nemzeti egység megteremtésében állapította meg.?(5) - jelölte ki a berendezkedő kádári hatalom egyházpolitikájának kereteit Horváth János, az egyházügyi hivatal elnöke, az egyházpolitikai helyzet rendezésére tett előterjesztésében 1957. február elején. Horváth szavai pontosan tükrözték, hogy a forradalom leverését követő első hónapok egyházpolitikájának kereteire még fékezőleg hatott az, hogy a meglehetősen ingatag alapokon álló és a társadalom széles tömegei által elutasított kádári vezetésnek a forradalmat követő megtorlás kezdeti időszakában sem érdekében, sem módjában nem állt, hogy az egyházak kérdését politikája homlokterébe állítsa, az egyházakkal való nyílt konfrontációt felvállalja. Hamarosan azonban nyilvánvaló lett, hogy a taktikai gesztusok, és ígéretek, a vallásszabadságot hirdető szólamok ellenére, a hatalom a forradalom előtti egyházi állapotokat tekinti status quonak. Taktikai gesztusként önálló hatóságként megszüntették a méltán népszerűtlen Állami Egyházügyi Hivatalt, a művelődésügyi Minisztérium osztályaként változatlan személyi állománnyal és csorbítatlan jogkörrel azonban tovább működött. Az egyházi állások betöltését szabályozó hírhedt 1957/22. tvr.-tel pedig a Rákosi korszak gyakorlatát is meghaladó mértékben sikerült érvényesíteni a pártállam beleszólását az egyházi vezetők kinevezésébe. A Kádár kormány, elődeihez hasonlóan, továbbra is az állami hatóságokkal feltétel nélkül együttműködő egyházvezetőket akart a jelentős egyházi pozíciókban látni, és aktív közreműködést várt el tőlük az egyházi ellenállás megtörésében.
Hogy a nyilvánosság felé meghirdetett egyház- és vallásszabadság a gyakorlatban mennyit is ért, Horváth meglehetősen kendőzetlen formában hozta a jelenlévők tudomására egy 1957. március eleji református egyházi értekezleten: "A mi (Egyházügyi Hivatal) felügyeleti jogunk ma különösképpen arra irányul, hogy minél minimálisabbra szorítsuk le az egyházon belüli reakciós ellenforradalmi törekvéseket. Még akkor is, ha bizonyos törvényekbe ütközünk eközben, mert az ellenforradalmi erők sem nézték a törvényességet?(6) - fogalmazott a törvényesség látszatára amúgy rendkívül kényes kádári apparátus egyházi ügyekért felelős tagja.
A református egyházra mint csaknem egy évtizeddel azelőtt megint a példásan együttműködő egyház szerepét osztották, s az 1945-48 közötti egyházpolitikai gyakorlatot aktualizálva újfent a belső megosztásnak eszközéhez nyúltak: nem az egész egyházat, hanem annak "legreakciósabb? - most "ellenforradalmi? - személyiségeit támadták, másfelől pedig a kiszemelt egyházvezetőket igyekeztek megfélemlítéssel, zsarolással és - a politikai érdekeket nem sértő - gesztusokkal betörni. Eközben a súlyos legitimációs válsággal küszködő Kádár kormány politikájának hitelesítéséhez mindenáron igyekezett népszerű, hiteles személyiségeket megnyerni. Ennek érdekében még attól sem riadt vissza, hogy a későbbiekben az "egyházi reakció vezetőjeként? boszorkányüldözésre ítélt Pap Lászlót - sikertelenül - igyekezzen a püspöki tisztség elfogadására megnyerni, s ez a politika vezetett ahhoz, hogy ideig-óráig tárgyalóasztalhoz üljön Ordass Lajossal is, akitől szintén sikertelenül akart az egyház autonómiáját semmibe vevő engedményeket kicsikarni, s végül, 1958 júniusában másodszor is törvénytelenül félreállította.
Az új egyházvezetők kijelölésével párhuzamosan zajlott a forradalom alatti egyházi megújulásban részt vevő, magatartását látványosan meg nem tagadó, s a kádári egyházpolitika nyílt támogatását nem vállaló személyekkel szembeni adminisztratív eszközök előkészítése. Miközben a Kádár-kormány 1956-57 folyamán lépésről lépésre restaurálta a Rákosi-korszak egyházpolitikájának legfontosabb elemeit, s stabilizálta befolyását a legjelentősebb egyházkormányzati funkciókban, párhuzamosan merült fel az egyházakkal szembeni jogi megtorlás kérdése is. A párt legfelsőbb vezető testülete először 1957 tavaszán tárgyalt egy, Horváth János az állami egyházpolitika vezetője által készített előterjesztést, amely igen részletesen foglalkozott a "politikai reakció szolgálatába álló? egyházi ellenállásnak, a Református Megújulási Mozgalomnak a tevékenységével is. Ebben az előterjesztésében az egyházpolitika közvetlen feladatai között Horváth nyolc, a Megújulási Mozgalomban aktív szerepet vállaló, ismert budapesti református lelkész, "a református egyházban illegális tevékenységet kifejtő vezető csoport? közbiztonsági őrizetbe vételére is javaslatot tett, Így Joó Sándor pasaréti, Gyökössy Endre újpesti lelkész, Békési Andor ócsai, Széles László Pozsonyi úti, Domján János józsefvárosi lelkész és Nagy Barna teológiai professzor mellett Ravasz László püspök, és Pap László teológiai dékán internálására. Az internálásra "ítélt? lelkészek végső listájáról lekerült Ravasz és Pap neve, s csupa olyan lelkipásztor maradt a listán, akiknek "őrizetbe vétele nem okoz jelentősebb problémát, mert nem tekintélyes és vezető személyek, hanem a reakciós törekvések szervezői, gyakorlati végrehajtói szerepet töltenek be.?(7) 1957 elején tehát felmerült annak a lehetősége, hogy a református egyházi ellenállás két szimbolikus személyiségével, Ravasz Lászlóval és Pap Lászlóval szemben adminisztratív eszközökkel lépjenek fel, azonban - amint azt egy belügyi jelentés panaszolta - noha a Megújulási Mozgalom nagy viharokat kavart az egyházban, "az egész ügyben a felső vezetés utasítása miatt, mely egyházpolitikai szempontot tartott szem előtt csak preventív őrizetbe vétel történt.? Nyolcan kerültek előzetes letartóztatásba: "néhány hét múlva azonban szabadon bocsátottuk őket,? "tehát senki nem került a református egyházban ellenforradalmi tevékenységért [világi - K. R.] bíróság elé?
A pártvezetés márciusi döntése, az internált lelkészek szabadlábra helyezése és a református per elmaradása koránt sem jelentette azonban azt, hogy a politikai rendőrség lezártnak tekintette volna a Ravasz László ismételt visszaléptetésével lényegileg már megbénított Megújulási Mozgalom és az egyházvezető tisztségéből eltávolított Pap László ügyét, és ne dolgozott volna tovább az "egyházi ellenforradalom vezetőivel? szembeni jogi megtorlás előkészítésén. Az újabb tervezet, amelyben a BM újfent igyekezett új terhelő anyagokat összegereblyézni a "református reakcióra?, Pap Lászlóra és az egyházi ellenzékre, 1958 második félévére készült el.(8)
1958-ra már az egyházpolitika színterén is jelentős sikereket könyvelhetett el a Kádár kormány. Bár szavakban elhatárolta egyházpolitikáját a Rákosi korszakétól, lényegében sikerült restaurálnia annak legfontosabb egyházpolitikai elemeit, a gyakorlatban az egyházak rendkívül aprólékos ellenőrzését valósította meg. Az ötvenes évek látványos terror eszközei helyett az egyházak alávetésének sokkal burkoltabb, de határozott kényszerítő eszközöket alkalmazó egyházpolitikai módszereit fejlesztette ki. Másfelől azonban az egyházak még mindig komoly veszélyforrást jelentették a hatalom ideológiai monopóliumával szemben, miként Horváth János figyelmeztetett 1958 májusában az egyházpolitikai helyzetről készített jelentésében: "A szocialista építőmunka jelenlegi körülményei között az egyházak (első helyen a római katolikus egyház) jelentik népi demokratikus rendszerünk legnagyobb legális ellenfelét.?(9)
Épp ezért 1958-ban újra napirendre vették a párt egyházpolitikájának stratégiai és taktikai átgondolását, amely két olyan párthatározatot is eredményezett, amelyek hosszú időre rögzítették a kádári egyházpolitikai gyakorlat sarokpontjait.(10) A határozatok jelezték, hogy a taktikai megfontolások továbbra sem tették érdekeltté a pártvezetést a frontális támadásokban, sőt Kádárék belátták, hogy "a szocializmus építésének korszakában az egyházak még hosszú ideig fennmaradnak?(11), és ismét olyan politikát igyekeztek körvonalazni, amelyben az egyházakat is fel tudják használni saját politikájuk támogatására, megőrizve lassú elsorvasztásuk távlati célját. Ennek érdekében egy olyan háromszintű egyházpolitikát hirdettek meg, amely megkülönböztette a klerikális reakció elleni harcot, az egyházakkal kapcsolatos politikát, valamint a vallásos világnézet elleni harcot.
A klerikális reakció és a vallásos világnézet elleni harc megkülönböztetésével a párt az egyházaknak a lojalitásért, a politikai támogatásért és a "reakció elszigeteléséért? cserébe viszonylagos nyugalmat, valamint egy igen erőteljesen korlátozott és ellenőrzött mozgásteret ajánlott. A párthatározat tett azonban az egyháziakkal szemben ciklikusan felszökő számú eljárások szempontjából két kulcsfontosságú megállapítást. Az egyik szerint "a klerikális reakció a hívő embereket vallásos világnézetükön keresztül próbálja reakciós politikai befolyás alá vonni?, ráadásul "tevékenységében egyaránt alkalmaz legális és illegális eszközöket?. A gyakorlatban ez a kitétel lehetőséget adott a hatalomnak, hogy bármilyen vallásos tevékenységgel szemben felléphessen adminisztratív eszközökkel, ha politikai érdekei diktálták. Lényegében tehát a hatalom megítélésétől függött, hogy egy-egy konkrét egyházi tevékenységet melyik kategóriába sorolt, s a fenti határozat értelmében az egyházak eleve szűkre szabott mozgásterén belül is bármely legális egyházi munka minősülhetett klerikális reakciós tevékenységnek, amellyel szemben már adminisztratív eszközökkel lehetett fellépni. Reakciós személynek általában az számított, aki a megengedett szűk hitéleti kereteket túllépte, vagy a lojális egyházi vezetők ellen fordult. Másrészt a határozat kifejtette, hogy "az egyházi reakció kapcsolatban van az egyházon kívüli reakcióval?. Ez a megállapítás pedig újfent lehetővé tette, hogy egyházi személyeket, csoportokat ne kifejezetten egyházi perekben ítéljék el, hanem ügyüket össze lehessen keverni más "ellenforradalmi csoportok? ügyével.
Az "egyházi és egyházon kívüli reakciónak? ez a deklarált összekapcsolása újabb lendületet adott az egyházi ügyek továbbgördítésének, s ennek keretében ismét előtérbe került a "protestáns reakció? működése is. A párthatározatoknak megfelelő koncepció lebontása a protestáns egyházakra első változatában 1958 őszére készült el. Miután önálló nagy protestáns perhez nem sikerült sem a kellő politikai támogatást megszerezni, sem egyelőre "életképes? terhelő anyagot összegyűjteni, a "politikai reakció? két területével igyekeztek a protestáns egyházi ellenzéket összekapcsolni: az "ifjúsági vonallal? és a nemzeti ellenzékkel. "A protestáns ellenséges körökre jellemző, a különböző ellenséges elemekkel való szoros összefonódás, amelyben jelentős helyet foglalnak el a volt horthysta államapparátus ellenséges tagjai. Ugyancsak jelentős számmal megtalálhatók közöttük a volt horthysta titkos szervezetek tagjai is, pl. a magyar közösségi tagok. A protestáns gyülekezetek presbitériumai esetenként a deklasszált elemek gyűjtőhelye.?(12) "Ezek a tények mutatják, hogy Dr. Pap László jelenleg is a lehetőségeket kihasználva most már nemcsak a református egyházon belül, hanem más vonalon is ellenséges tevékenységet tervez, vagy fejt ki. Kétségtelen tény az is, hogy az egyházi reakció egyik vezérét ma is Pap Lászlóban látja.? "Pap Lászlót sokoldalú operatív feldolgozás alá vonjuk, annak megállapítása érdekében, hogy jelenleg hogyan fogja össze és irányítja az egyházi jobboldalt, és esetleg hogyan kapcsolódik a magyar közösség vonalához.?(13) - összegezte a decemberi munkaterv az igen nehézkesen formálódó "református ügy? felgöngyölítésének lehetséges újabb irányait. Időközben azonban Pap Lászlót, az egykori dékánt és püspökhelyettest elmozdították Budapestről. 1958 szeptemberében a Tolna megyei Murgára helyezték segédlelkésznek, 1963-ban pedig Szamosközi István püspök azonnali hatállyal felmentette és rendelkezési állományba helyezte, két hónap múlva nyugdíjazta. Így végül is a politikai rendőrség bármikor aktualizálható, kész per-forgatókönyvei ellenére, a párt újfent az egyházvezetésre hárította az egyházi ellenzék szimbolikus személyisége elleni megtorlás levezénylését.
Az 1960-as évek: az egyház teljes alávetettsége
1960 az egyházakkal szemben eddigieknél keményebb kezű politika párton belüli meghirdetésének volt az éve. Az MSZMP PB 1960. június 21-én fogadta el azt a határozatot, amely a belső reakció elleni harc fő irányait 1956 óta először az egyházakra is kiterjesztette.(14) A határozatot - elsősorban a katolikus egyházzal szemben - újabb adminisztratív intézkedések követték. Mindezzel párhuzamosan újfent aktualitást kapott protestáns szál is, a már nem létező Megújulási Mozgalom egykori tagjainak felelősségre vonása is. A megvalósult per azonban megint csak nem az egyházi ellenzék jelentős alakjai, hanem egyházpolitikailag kevésbé fontos szerepet vivő, vidéki lelkészek ellen valósult meg, s végül állam ellenes összeesküvés címén a Tolna megyei Bátaszék református lelkipásztora, Székely Dezső és a decsi lelkész, Cseh Benő került a vádlottak padjára. A sok koncepcióváltáson átesett Székely-perben a mit sem sejtő bátaszéki lelkészt végül is egy kitalált, Genfből, az Egyházak Világtanácsának központjából irányított nemzetközi protestáns államellenes összeesküvés központi alakjává tették. S, bár a vádirat számos terhelő adatot tartalmazott a Megújulási Mozgalom vezetőire, és a belügy végső célja nyilvánvalóan az ő felelősségre vonásuk volt, Ravasz László és Pap László perbefogásáról továbbra sem született döntés.
Azonban még meg sem száradt a tinta a Székely Dezső per ítéletén, már újabb országos méretű, budapesti, református irányítású államellenes szervezkedés nyomaira "bukkant? a református ügyek kreálásával föl nem hagyó rendőrség. "Az újabban szerzett értesülések bizonyítják, hogy a prot. egyházon belül lévő ellenséges erők aknamunkája nem korlátozódott Székely Dezső és társai tevékenységére, hanem az egész ország területét átfogó ellenséges csoportok aktivizálódásáról van szó...?(15) A "Hitvallók? fedőnéven vezetett ügyben a rendőrség közel kétszáz személyt vett nyilvántartásba. "Adataink szerint az ellenséges erők a prot. Egyházakban még jelentős bázissal rendelkeznek és az egyház fedésével többirányú ellenséges tevékenységet fejtenek ki, amely bizonyos fokú szervezettségre utal. Ennek a tevékenységének az élén eszmei irányítók állnak: Ravasz László és Ordass Lajos nyug. Püspökök, valamint Gyökössy Endre, Joó Sándor és Keken András lelkészek?, illetve Kutas Kálmán nyugalmazott szombathelyi evangélikus lelkész.(16) A koncepció további kibontásában a politikai rendőrség az 1951-es KIE pert vette mintaként, és az újabb "nagyszabású illegális protestáns szervezkedés? előzményeit is ennek a pernek az anyagához igyekezett kötni: "az ügyben többen szerepelnek a "Pógyor István budapesti lakos, volt ref. lelkész (sic!), által 1949-ben létrehozott Európai Unió néven működő illegális szervezkedés? tagjainak a névsorában. A hiányzó láncszemek beillesztésével többedszerre életre kelt tehát az 1948 óta kontinuus egyházi összeesküvés teóriája, amelynek szellemi irányítóivá általánosságban a Megújulási Mozgalom vezetőit tették, az aktuális egyházpolitikai helyzetnek megfelelően jelentésről jelentésre változtatható, bővíthető konkrét névsorral. Amint azt egy 1963-as jelentés tömören összefoglalta: "Ezek a személyek az elmúlt kb. másfél évtized alatt mindig irányítói voltak a protestáns egyházakban folyó ellenséges tevékenységnek és tudomással bírtak az egyház fedése alatt működő államellenes összeesküvések és egyéb bűncselekményekről.?(17)
Mindezek ellenére ismét lekerült a napirendről az ügyosztály eredeti javaslata, a bírósági felelősségre vonás. "Figyelembe véve azt a politikai követelményt, hogy intézkedéseink ne tömörítsék, hanem bomlasszák a protestáns reakciót. Eljárásainknak olyan megalapozottnak kell lenni, hogy ne zavarják a vallásos tömegek hangulatát.? A teljes körű felelősségre vonás helyett "részleges realizálást? javasolt a BM. "A realizálásokkal megszakítanánk a legaktívabb csoportok tevékenységét, újabb adatokat tudnánk szerezni a protestáns illegáció felső vezetőire, felhasználnánk hálózatfejlesztésre?(18), és az egyházi reakció bomlasztására?. 1962 májusára négy személy őrizetbe vételét és kb. 20 házkutatást terveztek, amit októberben a Hitvallók ügy második ütemű realizálása követte volna.
A "vallásos tömegek hangulatának zavartalanságára? tekintettel a Hitvallók ügyében tehát nem indult bírósági eljárás. Ismételten "puhább eszközök? alkalmazása kerültek előtérbe, amint azt az immáron III/III-as-nak nevezett főcsoportfőnökség belső összefoglalója megfogalmazta "az adminisztratív intézkedéseink differenciált alkalmazása során sikerült értelmiségi, és fiatalkorú személyeket leválasztani az ellenséges elemekről.? Az ügyben érintett lelkészek felelősségre vonását a BM végül is a bevált recept szerint újfent átruházta a lojálisnak tekintett egyházvezetésre.(19)
A rendelkezésre álló dokumentumok szerint utoljára 1967-ben, az utolsó református egyházi perként számon tartott, mind itthon, mind nemzetközi téren nagy port felverő második KIE perben került ekkor már a III/III főcsoportfőnökség egyházi alosztályának az asztalára az 1948-tól folyamatosan élő illegális református szervezkedés teóriája. A letartóztatásokra több mint egy év múlva, 1967. augusztusában került sor. Kovács Bálint józsefvárosi lelkészt, Batiz Dénes, Bugárszky Mátyás presbitereket, Tisza Imre diakónust letartóztatták, továbbá perbe fogták Dobos Károly lelkészt, Sebők Lajos, és Szász V. Péter presbitereket, akik szabadlábon védekezhettek. Bartha Tibor püspök, a zsinat elnöke először Kovács Bálinték letartóztatásárában jó lehetőséget látott arra, hogy egyházi ellenzékével leszámoljon, s egyúttal a gyengekezűnek s engedékenynek tartott Szamosközi István dunamelléki püspök pozícióit is gyengítse. "Kovács Bálint és társainak a napokban felszínre került ügye csak igazolja és elmélyíti (...) a gondokat és aggodalmakat. Egy-két évtizedes folyamatok összegződnek abban a tényben, hogy az ország fővárosában több református gyülekezet lelkipásztora és presbitériuma távol tartja magát attól az irányzattól, amelyet a Magyarországi Református Egyház elnöksége... képvisel, sőt egyenesen szemben áll azzal.? Az "Egyházi törvények adta lehetőségekkel élve a lehető legsürgősebben gondoskodni kellene arról - írja Bartha -, hogy olyan egyházi vezetők neveljék, tanítsák, irányítsák a Budapesten működő lelkipásztorokat és gyülekezeteket, akik a Magyarországi Református Egyház ... irányvonalát... magukévá teszik.? Ezért első körben Bartha a két budapesti esperes, Mády Gyula és Haypál Béla elmozdítását szorgalmazta. "A megválasztandó új esperesek (a javaslat szerint Adorján József és Komjáthy Aladár), ha beváltják a hozzájuk fűzött reményeket, megnyerik majd azokat, akiket meg lehet nyerni, megtámadják azokat, akiket meg kell támadni és vagy érvekkel meggyőzik, vagy az egyházi törvény erejével megfegyelmezik a tévúton járókat. Ugyancsak az ő feladatuk lesz majd a kontraszelekció révén Budapesten egybesereglett rendkívül selejtes munka hálózat (lelkipásztorok és presbiterek) fokozatos kicserélése.?(20) - vázolta az ÁEH részére készített feljegyzésében Bartha püspök a budapesti református egyház "megtisztítására? vonatkozó elképzeléseit 1967 szeptemberében. Prantner Józsefhez, az ÁEH elnökéhez írt novemberi levelében pedig arra kérte az elnököt, hogy járjon közbe a bíróságnál, hogy az ítélethozatal indoklásánál hivatkozzanak a MRE hivatalos (elítélő) állásfoglalására is, "mert így adhatnánk leghatásosabban választ az ellenséges elemek áskálódására?.(21)
Az ÁEH Barthához hasonlóan a perben jó lehetőséget látott, hogy átrendezze a budapesti református lelkészi kar sorait. A maguk szempontjából orvosolják azt a Barthának és az ÁEH-nak egyaránt fájó tényt, hogy "A tömegbefolyással rendelkező állások az utóbbi időkig érintetlenül maradtak. Tény, hogy valamennyi, elsősorban Budapest területén tömegbefolyással rendelkező lelkész kompromittálódott az ellenforradalomban. De ellenük nem indult sem egyházi, sem állami eljárás, sőt megmaradtak a legjövedelmezőbb lelkészi állásaikban vagy később még jobb anyagi körülmények közé kerültek.? Tevékenységük nyomán "olyan hitbuzgalmi evangélizációs folyamat indult meg, melynek következtében felerősödött az ifjúsággal való illegális foglalkozás... Élvezték és kihasználták az állam és az egyház közötti jó viszonyt, tevékenységükre jellemző, hogy nem politizálnak, a maga nemében színvonalas prédikációik vonzzák a deklasszált elemeket...?(22)
Kovács Bálinték perében az 1967. decemberben meghozott első fokú bírósági ítélet nemzetközi botrányt kavart, és meglehetősen kínosan érintette a toleráns és együttműködő állam képét mutató kádári egyházpolitikát, az azzal együttműködő egyházvezetés nemzetközi pozícióit is nagymértékben gyengítette. Ráadásul a magyar református lelkészek és presbiterek letartóztatása komolyan nehezítette volna az Egyházak Világtanácsa soron következő nagygyűlésére készülő egyházvezetés diplomácia mozgásterét, manővereit, amelyre a kormány komolyan számított. Bartha így feladva korábbi terveit - a Miklós Imrével történt konzultáció után - 1968 májusában újabb levelet írt az ÁEH elnökéhez Kovács Bálint ügyében, amelyben most már amellett érvelt, hogy minél gyorsabban juttassák nyugvópontra az ügyet, s a Legfelsőbb Bíróság függessze fel a börtönbüntetést. "Kovács Bálint és társai ügyét bizonyos körök maximálisan kihasználták arra, hogy hidegháborús támadást intézzenek társadalmunk, de főként a Magyar Református Egyház vezetősége ellen...? De különösen az "egyház nemzetközi pozícióját és szolgálatát igen nagy mértékben akadályozná az a körülmény, ha Kovács Bálint és társai ügye továbbra is foglalkoztatná a nemzetközi nyilvánosságot.?(23)
A Legfelsőbb Bíróság az ítéletet megváltoztatta, s állam ellenes összeesküvésre való előkészület helyett az egyesületi joggal való visszaélésnek minősítette a perbe fogott lelkészek és világiak által végzett ifjúsági munkát.(24) Az ügyben eljáró politikai nyomozó tisztek kénytelenek voltak önkritikát gyakorolni és beismerni a régi vágású koncepciók tarthatatlanságát.
1967/68 a protestáns egyházak életében is egyfajta belső korszak határt jelentett. Az egyházi perek lezárulta egyfajta egyházpolitikai stílusváltást, pontosabban az egyházüldözésben modellváltást jelentett. Mint láttuk, az 1951-ben kiformált "református összeesküvés? koncepció másfél évtizedig állt a református reakció elleni állambiztonsági munka középpontjában, és ez az egyházi ellenzék legszélesebb köreire kiterjedő totális megfigyelési rendszer kiépüléséhez vezetett. Az 1960-as évek végétől azonban a politikai rendőrség új, kifinomultabb módszereket vetett be az egyházi élet ellenőrzésére, manipulálására, az egyházi ellenzék semlegesítésére. A korábbi totális ellenőrzés ugyan továbbra is fennmaradt, de az elnyomás mechanizmusai finomodtak, az egyház alávetése egyre kevésbé volt látványos, s az állami egyházügyi hivatal szerepének felértékelődésével bürokratizálódott az egyházak kontrollálása.
Jegyzetek
(*) Az OLBK együttlétén, Bp.-Kelenföldön 2006. márc. 30-án elhangzott előadás szerkesztett változata.(1) Kardos János visszaemlékezése. Hadtörténeti Levéltár, Personalia 256. Kardos János hagyatéka
(2) Az egyik ilyen protestáns egyházi szál, amely a köztársaság elleni összeesküvés perének előkészítésekor nyilvánosságot is kapott a Pap László teológiai professzor vezette Ökumenikus Újjáépítési Iroda volt, amelyet az ÁVO a Magyar Közösség egyik fedőszerveként, a Közösség gazdasági hátterének megteremtőjeként tartott nyilván. Az ÁVO nyilvántartásában a titkos társaság vezetőjeként, vagy tagjaként tartottak nyilván az iroda nyolc alosztályának vezetője közül négyet, s magának Pap Lászlónak a közösségi tagságáról is több - utólag nehezen ellenőrizhető - adat gyűlt össze 1946-47 folyamán az ÁVO irattárában. Az evangélikus egyház érintettsége Radvánszky Albert egyetemes felügyelő révén lett volna igazolva. Ugyancsak a Magyar Közösség egyházi vonatkozásait erősítette, hogy a letartóztatott vagy a nyilvánosan megnevezett közösségi tagok között számos lelkész vagy egyházi tisztviselő volt. Emellett az ÁVH számon tartott több tucat olyan lelkészt is, aki a Magyar Közösség tagja volt ugyan, de az ügy kapcsán nem került nyilvánosságra a neve.
(3) Pap László Tíz év és ami utána következett. 1945-1963. Bárczay Gyula (szerk.) Bern-Budapest, 1992. EPMSZ. 90. o.
(4) Jelentés az ÁEH munkájáról. 1953. május 16. Magyar Országos Levéltár (MOL) 276. f. 89/276. 320. o.
(5) Előterjesztés az egyházpolitikai helyzet rendezésére. 1957. február 7. MOL XIX-A-21-d-0011/1957 2. db.
(6) A dunamelléki egyházkerület esperesi és gondnoki értekezletének jegyzőkönyve Bp., 1957. márc. 13. A Dunamelléki Egyházkerület Ráday Levéltára A/1c 116 (2471) Confessio 1990. 1. sz. 108.
(7) Horváth János levele Kállai Gyulához 1957. február 26. MOL M-KS-288. f. 49/ 1. ő.e. 261. illetve MOL XIX-A-21 d- 0013/1957/ 2. db.
(8) Munkaterv 1958. december 15. ÁSZTL O-13586/4 236-238.
(9) Jelentés az egyházpolitika helyzetéről és javaslatok a helyzet javítására. 1958. május 5. MOL XIX-A-21-d-002-4/1958. 8.
(10) A PB június 10-én tárgyalta "az állam és az egyház viszonyáról és az egyházpolitikáról? szóló január óta készülő előterjesztést, július 22-én pedig Kádár tizedikei iránymutatásának alapján elfogadták "a vallásos világnézet elleni harc és a világnézeti tömegnevelő munka feladatairól? hozott határozatot. Tájékoztató a PB 1958. június 10-i az állam és az egyházak viszonyára vonatkozó határozatáról. 1958. június 24. MOL XIX-A-21-d-002-11/1958. 10. o. Jegyzőkönyv az MSZMP PB 1958. július 22. üléséről. MOL M-KS-288. f. 5/87. ő.e. Közli: Molnár Attila: A vallásos világnézet elleni harcról. Protestáns Szemle 1994/1 44-66. o.
(11) Jegyzőkönyv az MSZMP KB 1958. július 25. üléséről. In. Némethné Vágyi Karola (szerk.). A Magyar Szocialista Párt Központi Bizottságának 1957-58. évi jegyzőkönyvei. Bp., 1997. 424. o.
(12) Jelentés a protestáns egyházakon belüli ellenséges tevékenységről 1962. április 9. ÁSZTL O-13586/4 293. l.
(13) Munkaterv az 1959-es évre 1958. december 15. ÁSZTL O-13586/4 237. o.
(14) Jegyzőkönyv az MSZMP PB 1960. június 21-i üléséről MOL 288. f. 5/188. őe. 7-26., 46-54. o.
(15) Jelentés a prot. egyházakon belül folyó ellenséges tevékenységről Bp., 1961. június 16. ÁSZTL O-13586/4 278-278/a o.
(16) Jelentés a prot. Egyházak fedése alatt folyó ellenséges tevékenység iránya... Bp., én. ÁSZTL O-13586/1 143.
(17) Jelentés... én. ÁSZTL O-13586/1 143. o.
(18) Az egyik 1962-es jelentésből kiderült, hogy a Hitvallók ügyben 15 ügynököt foglalkoztattak, s melléjük további 5 személy beszervezését készítették elő.
(19) Egy négy esztendővel későbbi jelentés szerint a Hitvallók ügyében végül 12 főt részesítettek rendőri figyelmeztetésben. A jelentés megbízhatóságát azonban jelentősen megkérdőjelezhető. Jelentés...1966. október 12. ÁSZTL O-13586/1 208. o.
(20) Bartha Tibor feljegyzése az ÁEH elnöke részére "Több Budapesten és környékén működő református lelkipásztor magatartása? MOL XIX-A-21-a-R-10-5/1967 1967. okt. 8.
(21) MOL XIX-A-21-a R-10-9/a/ 1967. Bartha Tibor levele Pranter Józsefhez 1967. november 13.
(22) Grnák Károly feljegyzése MOL XIX-A-21-a-R-10-5/1967 1967. szept. 22.
(23) Bartha Tibor levele Prantner Józsefhez az ÁEH elnökéhez 1968. máj. 17. MOL A-21-a-10-3/1968. 29. db.
(24) A Fővárosi Bíróság 1967. december 22-én hirdetett első fokon ítéletet, négy vádlott 4-12 hónap közötti börtönbüntetést kapott, másodfokon, 1968. június 4. a letöltött büntetéseket beszámítva a börtönbüntetést kitöltöttnek vette. Kovács Bálint: A Keresztyén Ifjúsági Egyesület története 1883-1950. Budapest, 1998. 276. o.
Megjelent a Keresztyén Igazság 71. számában (2006. ősz) 25-31.o. és a 72. számában (2006. tél) 13-21.o.