Az 1945-ös esztendő éles cezúra. Döntően meghatározta a következő négy-öt évtizedet az evangélikus egyház történetében is. A háború előtti korszak eredményei - látszólag - semmivé lettek. Felszámolták, betiltották, megszüntették az egyház munkájához mindaddig természetszerűleg hozzátartozó kereteket. Alapjaiban új kezdődött...
Az evangélikus egyház jogi keretei nem változtak a trianoni békeszerződés után sem. Tovább működött a négy kerületes struktúra egy-egy püspök vezetésével, pedig a határmódosítás két kerületet nagymértékben megcsonkított. Ez nemcsak területi veszteséget jelentett, hanem egyben az egyháztagok számának nagyarányú csökkenését is.
Trianon után, az ország egészét megrendítő változások ellenére az egyház mégsem kényszerült gyökeresen új, a korábbiaktól alapvetően eltérő helyzetbe. A politika nem állította lényegéhez nem tartozó és addig ismeretlen feladatok, elvárások elé. Fejlődése a folytonosság jegyében telhetett.
E folytonosság azonban nem zárta ki az egyházi élet megújulását. Ennek igénye erősen áthatotta a két világháború közti évtizedeket. A megújulás egyik területe a jogi szervezet megszilárdítása volt, amelyet az 1934-37. évi zsinat végzett el.
Az ébredési mozgalmak, az evangélizáció, a bel- és külmissziói szolgálat, a népfőiskolák, az ifjúsági egyesületek, vagy a templomépítések nagy hulláma mind a lelki, illetve gyülekezeti élet megelevenedését szolgálták.
Magyarország a Vörös Hadsereg hadműveletei nyomán 1944 őszétől előbb hadszíntérré, majd megszállt országgá vált. A békekötésig felállították a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot (SZEB). Ez a korlátlan hatalmú megszálló hatóság szovjet vezetéssel működött és mindenben szovjet érdekeket képviselt. 1947 szeptemberében, a párizsi békeszerződés ratifikálásával megszűnt a SZEB, és Magyarország elvileg ismét szuverén állam lett. A szovjet haderő azonban nem hagyta el az ország területét, arra hivatkozva, hogy az osztrák államszerződést még nem kötötték meg. Amikor ez 1955-ben megtörtént, a katonai megszállásnak új jogalapot a létrehozott Varsói Szerződés teremtett. A Vörös Hadsereg több évtizedes jelenléte - a szovjet hatalmi érdekek megtestesítőjeként - alapvetően meghatározta a magyar kül- és belpolitikai mozgásteret és az egyházpolitikai vonalvezetést is.
Még dörögtek az ágyúk Budapest ostromgyűrűjében, amikor 1945 januárjában az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeletet hozott a népbíróságok felállításáról. A háború utáni korszaknak az egyházra nézve egyik korai vészjósló jele volt, hogy az elsők közt tartóztatták le Túróczy Zoltán tiszakerületi püspököt. Háborús bűntett vádjával 10 évi fegyházbüntetésre ítélték. (1946-ban szabadlábra helyezték, majd 1948-ban amnesztiában részesült.) Pere a legelső koncepciós perek egyike.
Ugyancsak kormányrendelet szabályozta 1945 decemberében - a nagyhatalmak potsdami konferenciáján elfogadott kollektív bűnösség elve alapján - a magyarországi németek kitelepítését. A kényszerű kivándorlás nyomán számos, tisztán evangélikus vallású németajkú falu néptelenedett el és szűnt meg az addig élénk gyülekezeti élet. A kitelepítések, majd 1946. februártól a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény végrehajtása az evangélikus egyházban nagyarányú létszámcsökkenést eredményezett.
Az egyház működési keretét továbbra is a négy kerületes struktúra adta. Szinte korszakváltó jelentőség volt azonban Raffay püspök nyugdíjba vonulása, közel 30 éves szolgálat után. A gyülekezetek Ordass Lajos kelenföldi lelkészt választották meg bányakerületi püspökké.
Az 1945. novemberi nemzetgyűlési választások eredménye ellenére a kormányzásba a Magyar Kommunista Párt (MKP) is bekerült. A SZEB-re és a Vörös Hadseregre támaszkodva megszerezte a döntő fontosságú belügyi tárcát, túlsúlya érvényesült a rendőrség politikai és a Honvédség katonapolitikai osztályán is. Mindszenty József már 1945 őszén úgy fogalmazott, hogy Magyarországon mintha az egyik totális szellemű zsarnokságot egy másik váltotta volna fel.
A kialakuló diktatúra a hatalom teljes kisajátítását, "a társadalom teljes bekerítését" tűzte ki célul. Sem a politika, sem a gondolkodás pluralizmusát nem viselte el. Sorozatos beavatkozási kísérleteivel az egyházak rendszerbe építésére törekedett. E folyamat szinte minden esetben azonos forgatókönyv szerint zajlott.
A koalíciós évek az evangélikus egyház életében látszólagos nyugalomban teltek. Egyre szaporodtak azonban azok a jelenségek - lelkészek bebörtönzése, internálása, a rádiós igehirdetések cenzúrája, támadás a felekezeti iskolák és a kötelező hitoktatás ellen, az egyházi ünnepek istentiszteleti megünneplésének akadályozása -, amelyek arra utaltak, hogy a kommunista párt politikája mindinkább gátolja az egyház szabad és autonóm működését.
Az államosítások,az egységes munkáspárt megteremtése, a polgári-ellenzéki és a parasztpártok likvidálása vagy elsorvasztása nyomán uralkodóvá vált az egypártrendszer. 1948-ban, a politikai "fordulat évében" az egyházak ellen is megindult a nyílt fellépés.
Már 1947-ben, különösen az augusztusi, "kék cédulás" csalásokkal terhes választások után, erősödött a pártsajtó egyházellenes hangja. 1948 tavaszán az állam - elsősorban Mihályfi Ernőn keresztül, aki akkor a köztársasági elnöki hivatal főnöke volt - követelni kezdte az evangélikus egyházban is az "őrségváltást" és a reakció felszámolását. Majd áprilisban tárgyalást kezdeményezett az egyház és az állam viszonyának "rendezésére". A több hónapig húzódó tárgyalássorozaton nyilvánvalóvá váltak az államhatalom célkitűzései: többek között az iskolák államosítása, személycserék végrehajtásával egy politikailag megbízható egyházvezetés kialakítása, a fakultatív hitoktatás bevezetése.
Az állami törekvésekre az evangélikus vezetők más-más teológiai érveléssel és különböző magatartással válaszoltak. A püspökök az iskolák államosítása kérdésében mindinkább eltérően vélekedtek: az ún. Ordass-vonal a nevelést a legszorosabb értelemben vett egyházi feladatnak tekintette. A Túróczy-Szabó-vonal véleménye szerint az egyház lényegéhez nem tartozik hozzá az iskola. E nézetkülönbségek ellenére sem történt meg evangélikus részről az iskolák önkéntes felajánlása.
A kormány azonban a parlament felhasználásával, megegyezés hiányában is végrehajtotta az államosítást.
Az államhatalom rendőrállami módszerekkel sorra eltávolította helyükről a magyarországi egyházak reakciósnak minősített püspökeit és más vezető tisztségviselőit. Evangélikus részről mind az iskolák államosítása, mind a megegyezés legfőbb akadályának Ordass püspököt tekintették, aki következetesen szembeszállt mindenfajta beavatkozási kísérlettel, törekvéssel. Állásfoglalása szerint az egyezmény kérdésében végérvényesen csak az egyetemes közgyűlés, méginkább zsinat dönthet. Névtelen feljelentés alapján büntető eljárás indult ellene: előbb - megfélemlítésképpen - a gazdasági rendészet egy napra őrizetbe vette. (Ugyanekkor tartóztatták le báró Radvánszky Albert egyetemes felügyelőt és Vargha Sándor egyetemes főtitkárt.) Mivel az állam által kitűzött időpontig, 1948. szeptember 8-ig sem volt hajlandó lemondani püspöki tisztéről, ismét őrizetbe vették. Az uzsorabíróság valuta-bűncselekmény vádjával - koncepciós perben - két évi fegyházbüntetésre ítélte. (Vargha Sándor háromévi fegyházat kapott, Radvánszky Albert nemsokkal letartóztatása után kórházba került.)
Ordass eltávolítása után, a megfélemlítés és az ígérgetések légkörében az egyházban erősödött a megegyezést követelők hangja. Októberben megjelent Dezséry László Nyílt levele, amelyben a szerző reformokat sürgető, átfogó programot adott. A megegyezés szellemét képviselte - ugyancsak Dezséry László szerkesztésében - a novemberben újraindult Evangélikus Élet.
Decemberben összeült a zsinat és elfogadta az állammal kötendő egyezményt. Az aláírásra néhány nap múlva került sor.
Ottlyk Ernő a megegyezés - talán hivatalosnak is tekinthető - értékelésénél kiemeli: "...az evangélikus egyház is elfogadta a népi állam felsőbbségét a maga felsőbbségének és igent mondott az új társadalmi rendre....Az Egyezmény olyan légkört teremtett, amelyet joggal nevezhetünk a ?felszabadultság légkörének?."
Az Egyezmény többek között biztosította a kötelező iskolai vallásoktatást, a szeretetintézmények fenntartását és az evangélikus egyház jogát két nagy történelmi múltú iskolájának- a fasori és a Deák téri gimnáziumnak - a megtartására.
Az állam továbbá lelkészi kongrua fizetését vállalta. Az államsegély azonban inkább függőséget, ellenőrzési és beavatkozási lehetőséget teremtő támogatás volt, amely az egyházat anyagilag kiszolgáltatottá tette.
Bár a megállapodás mindkét felet egyaránt kötelezte, a hatalom a következő években egyes pontjait sorozatosan megsértette.
Ortutay Gyula már 1947. februárban felvetette a fakultatív hitoktatás bevezetésének tervét. Az új alkotmány elfogadása után néhány nappal, 1949. augusztus 23-án az országgyűlés megválasztotta az Elnöki Tanácsot. (Ez a szerv jogköréből eredően törvényerejű rendeleteket hozhatott, így a parlament törvényhozó munkája szinte névlegessé vált.) Első rendeletei között intézkedett a kötelező hitoktatás eltörléséről és a fakultatív hitoktatás bevezetéséről.
Az "őrségváltás" tovább folytatódott az egyházban. A börtönben lemondatott Radvánszky Albert egyetemes felügyelő - ily módon "megüresedett" - helyébe dr. Reök Iván országgyűlési képviselő került. 1950. februárban a bányai kerület felügyelője Darvas József építésügyi, később vallás- és közoktatásügyi miniszter lett. (Két évvel korábban Rákosi Mátyás egy tárgyaláson kijelentette Ordass püspöknek, hogy az egyház az evangélikus vallású aktív politikusokat feltűnően és bántóan mellőzi. Ezek között név szerint megemlítette Darvas Józsefet is.)
A személycserék szempontjából különösen jelentős volt az 1950. március 3-i rendkívüli egyetemes közgyűlés. Reök Iván levezető elnök irányításával nagyarányú változtatásokat hajtottak végre a különböző egyetemes tisztségekben. Az ülés törvényellenes lebonyolítását többen a diktatórikus kommunista egyházpolitika újabb fenyegetéseként értékelték. A közgyűlés 27 tagja petícióban adott hangot tiltakozásának. Az iratot eljuttatták a püspöki hivatalba is. Az aláírók soraiban hamarosan nagy tisztogatási hullám indult meg.
Az állam mindinkább sürgette az Ordass Lajos elleni egyházi eljárás megindítását. A márciusi közgyűlésen választották meg annak a külön fegyelmi bíróságnak a tagjait is, amely illetékes volt a püspök ügyében döntést hozni. Az összeült testületet eleve határozatképtelenné tette a létszámhiány. A sorozatos eljárási szabálytalanságokkal terhes, így törvénytelen ülésen a püspököt hivatalából való elmozdításra ítélték, két hónappal szabadulása előtt. (Az ítélethozatalt megelőző napokban, megfélemlítésképpen letartóztatták dr. Keken András és Kendeh György lelkészt. A fegyelmi bíróság tagjait pedig - akik közül jónéhányan Ordass barátai voltak - megfenyegették: amennyiben nem mozdítják el a püspököt, új összeesküvési pert indítanak ellene és a két letartóztatott lelkész ellen. Ítéletük akár kötél általi halál is lehet. Ilyen lelki kényszer alatt folyt le a titkos szavazás. Nyolcan üres cédulát adtak le, négyen igennel szavaztak Ordass eltávolítása mellett.)
Az állam a református, az unitárius, az izraelita és az evangélikus egyház után végül, 1950-ben megállapodásra kényszerítette a katolikus egyházat is. Ezek után hozták létre az Állami Egyházügyi Hivatalt (ÁEH), amely többek között az egyezmények betartásáért is felelt. Az egyházak ügyeit e központi hatóság intézte. Ténylegesen azonban ellenőrző szerepet töltött be, szorosan együttműködve az államvédelmi szervekkel.
Miközben a hatalom a külföld felé azt bizonygatta, hogy a vallásszabadság biztosítása alapján áll, itthon igyekezett az egyház működését a legszűkebb keretek közé zárni, a templom falai közé szorítani.
A diktatúra alapjaiban támadta meg a jogállamiságot, amikor az egyházi jogakadémiák között a miskolci evangélikus akadémiát is előbb államosította, majd 1949 nyarán teljesen megszüntette.
Az 50-es évek elején feloszlatták az egyház ifjúsági szervezeteit és más egyesületeit; bezáratták a népfőiskolákat, a belmissziói otthonokat és a diakonissza anyaházakat; ellehetetlenítették az evangélizációs mozgalmat; irányítás alá vonták az egyházi sajtót. A szeretetintézmények közül csak a fogyatékos gyermekek illetve felnőttek, és az idősek otthonai maradhattak meg.
Adminisztratív eszközökkel és a szülők megfélemlítésével az 1949-ben bevezetett fakultatív hitoktatás fokozatos leépítésére törekedtek.
Több egyházi ünnepet töröltek a munkaszüneti napok (állami ünnepek) sorából.
1951. szeptember 1-ig az egyházak összes - az 1945-ös földreform után még megmaradt - földingatlanaikat "önként" felajánlották az államnak. A birtokvesztés tovább fokozta anyagi függőségüket. E helyzetben Dezséry László 1952. januárban felajánlotta átvételre az Egyezmény szerint egyházi kézben maradt evangélikus gimnáziumokat. A püspök indoklásában kiemeli, hogy a bányai egyházkerületnek szinte elviselhetetlen anyagi terhet jelent iskolái fenntartása.
Az egyház különböző döntéshozó szerveinek (zsinat, közgyűlés) működése a politikai indíttatású személycserék következtében és a megfélemlítettség légkörében formálissá vált. Ennek jegyében zajlott le az 1952-53-as zsinat is, amelyen a trianoni szerződés óta esedékes területi és strukturális kérdésekre született - elsősorban politikai érdekű - megoldás. Egyetlen tollvonással megváltoztatták a közel 200 éves beosztást: a négy egyházkerületet megszüntették és két újat hoztak létre, budapesti székhellyel. Szabó Józsefet és Túróczy Zoltánt lemondatták. A két új jogutód kerület élére - választások kiírása nélkül - Dezséry László és Vető Lajos személyében politikailag megbízható püspökök kerültek.
Dobi István, majd Rákosi Mátyás miniszterelnöksége alatt erősödött az ún. "éberségi hajsza". Ennek következményei, a koncepciós perek és ügyek, a kuláklistázás, a kitelepítések az akkori egyházi életet is "megpróbálták". Egyháztagok, lelkészek, vezető tisztségviselők estek az "ellenség elleni" általános hadjárat áldozatául. Megsegítésük, támogatásuk nem volt veszélytelen vállalkozás.
1953-ban, Sztálin halála után új arcok kerültek a szovjet, majd a magyar politikai vezetésbe is. Nagy Imre júniusi kormányprogramjának ismertetése után rövid időre fellélegzett az ország. Úgy tűnt, az egyházi élet is felszabadulhat és rendeződhetnek a diktatúra éveinek jogsértései.
E viszonylagosan szabadabb légkörben az Egyházak Világtanácsának (EVT) Központi Bizottsága meghívást kapott magyarországi tanácskozásra, amelyet 1956-ra el is fogadott. Addigra azonban eltávolították Nagy Imrét a kormány éléről, de még a kommunista pártból is. A politikai helyzet változása után, 1956 tavaszán a magyar kormány és az egyházak vezetői legszívesebben semmissé tették volna az EVT meghívását. (Az ÁEH számára is feszültségekkel terhes volt a külföldiek megérkezése előtti néhány hét: hamarjában rendezni akarták Ordass "nyugdíjügyét", a püspök azonban a felkínált lehetőségeket sorra visszautasította.) Augusztusban Galyatetőn sor került a tanácskozásra. A külföldi vezetők tárgyalásokat kezdtek az ÁEH-val és az evangélikus vezetőkkel Ordass Lajos - az LVSZ korábbi alelnöke - ügyében. Teljes állami és egyházi - erkölcsi és anyagi - rehabilitációját követelték. Az augusztus elején létrejött galyatetői megállapodás értelmében Ordass ideiglenesen teológiai tanárként léphet újra egyházi szolgálatba, míg püspöki székébe való visszahelyezése meg nem történik. (Teológiai előadásait október 24-én kezdte volna meg.) Október elején - néhány héttel a forradalom előtt! - megtörtént az állami, majd államhatalmi nyomásra az egyházi rehabilitáció is.
1956 nyarán a szabad kritika hangja az egyházban is megszólalt, elsősorban a lelkészi körökben. Augusztusban Nagybaráton gyűltek össze az egykori evangélizáció lelkészei közül néhányan, hogy a mozgalom múltjáról, méginkább jövőjéről testvéri együttléten beszélgessenek. Észrevételek című közös nyilatkozatukban felhívták a figyelmet arra is, hogy a megújuláshoz "elengedhetetlenül szükséges egy széleskörű egyházi önvizsgálat, bűnbánattartás és tisztulási folyamat" az utóbbi évek hibáit tekintve.
Szeptember-október folyamán Balatonszárszón és Fóton konferencia-sorozatot tartottak. Az eredetileg lelkésztovábbképzőnek meghirdetett egyhetes alkalmakon - Ordass rehabilitációján túl - a résztvevők követelni kezdték a múltbeli törvénytelenségek orvoslását, a törvényesség visszaállítását, az egyház demokratikus irányítását, a vezetők lemondását.
Ez utóbbira csak a forradalom napjai után, és az akkori politikai eseményeket követően került sor. Dezséry László lemondott törvénytelen püspökségéről, elismerve, hogy Ordass Lajost igazságtalanul - koncepciós perben - ítélték el, majd fosztották meg hivatalától. Ordass október 31-én tért vissza a püspöki szolgálatba. Lemondott tisztéről Vető Lajos is. Az északi egyházkerület irányítását Túróczy Zoltán vette át, előbb ideiglenes megbízással, majd 1957. februártól mint az egyházkerület törvényesen megválasztott püspöke. Lemondott hivataláról Mihályfi Ernő egyetemes felügyelő és Darvas József (a Hegedűs-kormány népművelési minisztere) déli kerületi felügyelő is.
A ország november 4-i szovjet megszállása és a Kádár-kormány hatalomátvétele után megkezdődött a forradalom eredményeinek felszámolása, az üres ígéretek és a megtorlás időszaka. A katonai és a politikai nyomás erősödésével párhuzamosan az egyházra nehezedő presszió is újjáéledt. A forradalom utáni első hetek szabadsága, amellyel az egyházi vezetők az ügyeket intézték, semmivé foszlott az 1957:22. tvr. közzétételével. (Eszerint bizonyos meghatározott egyházi állások betöltéséhez, illetve a felmentéshez az Elnöki Tanács előzetes hozzájárulása szükséges, 1956. október 1-ig visszamenőleg.) E rendelet beleütközött az Egyezmény azon pontjába, amely biztosította az egyház autonómiáját belső ügyei - így a tisztségek betöltése - intézésében.
Az ígérgetések, a kisebb engedmények és az ÁEH visszafogott tárgyalási hangneme mögött ott húzódott az országban egyre erősödő terror. Ismét számos lelkészt és más egyházi embert bántalmaztak, tartóztattak le, vagy internáltak. A pártsajtó hangja újra egyházellenessé vált. Az ÁEH ugyanakkor nagyobb mértékű "haladást" követelt az evangélikus egyháztól. Mindinkább erőltették részvételét a békemozgalomban és Ordass püspök szerepvállalását a Hazafias Népfrontban. Az óvatosabb politizálás jegyében engedélyezték azonban, hogy augusztusban Ordass vezetésével küldöttség utazzék az USA-ba, az LVSZ-világgyűlésre.
1957. novemberben az evangélikus egyház és az állam között újabb tárgyalássorozat indult, amelyen a hatalom elsősorban messzemenő személyi változtatások követelésével állt elő. Az elvi ellentétek - és Ordassnak e törekvésekkel szembeni határozott tiltakozása - miatt a tárgyalásokat állami részről hamarosan megszakították.Az ezután hozott intézkedésekkel, különösen a széleskörű felügyeletet ellátó miniszteri biztos kinevezésével az egyház autonómiáját súlyosan megsértették. Túróczy Zoltánt püspöki tisztéből félreállították és továbbra is Vető Lajost ismerték el az északi egyházkerület püspökének, nem fogadva el korábbi lemondását.
Az evangélikus egyházat az ellenforradalom búvóhelyének minősítették, Ordasst lázítással vádolták. A tárgyalások eredménytelenségéért - éppúgy, mint 1948-ban - őt tették felelőssé. A megoldást ismét eltávolításában látták, ezúttal azonban nem állami eszközökkel, hanem egyházon belüli erők felhasználásával. (Horváth János ÁEH-elnök még az 1957:22. tvr. kihirdetése napján telefonon közölte a püspökkel, hogy a rendelkezés az evangélikus egyházra nem vonatkozik.) Bizalmatlansági légkört teremtve igyekeztek szembefordítani a lelkészeket, illetve a gyülekezeteket Ordassal és így kényszeríteni őt távozásra. Csak miután e kísérletek eredménytelenek maradtak, használta föl mégis az ÁEH a 22. sz. rendeletet Ordass másodszori - ezúttal végleges - félreállításához. Püspöki tisztétől 1958. júniusban, néhány nappal Nagy Imre és társai kivégzése után fosztották meg.
Ezzel párhuzamosan, 1958 tavaszán-nyarán több lelkészt, teológiai professzort illetve hallgatót távolítottak el szolgálati helyéről.
A püspökséget előbb, néhány órára ismét Dezséry László vette át, akinek 1956-os lemondásához - mivel az "ellenforradalmi események kényszere alatt történt" - az Elnöki Tanács nem járult hozzá. Újbóli lemondását elfogadták. A déli egyházkerület ügyeit ezután Koren Emil püspökhelyettes vitte, egészen 1958. novemberig, Káldy Zoltán hivatalba lépéséig.
1958-ban az egyházban sokan vélekedtek úgy, hogy a körülményekhez képest a lehető legjobb megoldás született akkor, amikor a püspöki tisztet Káldy Zoltán pécsi lelkész, tolna-baranyai esperes foglalta el. (Igaz ugyan, hogy az államhatalom egyedül az ő jelöltségéhez járult hozzá.) A nevével fémjelzett közel 30 év azonban inkább az állami elvárásoknak felelt meg, mint az egyházi reményeknek.
Püspöki hatalmát fokozatosan mind teológiai, mind jogi oldalról biztosította. (Ez utóbbira rendszerének különösen szüksége volt, mert Ordass Lajos törvénytelen félreállítása fényében püspöksége illegitimnek tekinthető.)
A diakóniai teológia az evangélium hirdetése és a szentségek kiszolgáltatása mellett az egyház alapvető feladatának a szolgálatot tekintette. Jézus a nagy Diakonos, aki emberrélétével és minden cselekedetével szolgált. ?t követve kell a diakóniai szolgálatot végezni mind a gyülekezetben, mind a társadalomban. Ezzel "nyert igazolást" Káldy elképzelése az evangélikus egyháznak a szocializmusban betöltött helyéről és szerepéről. E teológia kizárólagos hirdetése nem tűrt meg az egyházban semmilyen más gondolati rendszert. Egyházunk "...egzisztenciáját, életformáját, alapállását és szolgálatát egyre egyértelműbben meghatározza a diakóniai teológia..." - jelentette ki a püspök 1974-ben az országos közgyűlésen. A szolgálat hirdetése azonban mindinkább a kiszolgálás teológiájává lett.
Az 1966-67-es zsinat elfogadta az új törvénykönyvet, amely az egyház működésének demokratikus elve helyett a centralizáló törekvéseket szentesítette. A hivatalára nézve rangidős püspöknek egyszemélyi vezetést biztosított, korlátozott jogkörbe szorítva a másik kerület püspökét és valójában mellőzve az egyház fő döntéshozó szerveit.
E jogalapon állva, személyiségének diktatórikus vonásaival és durva hangnemével Káldy Zoltán a megfélemlítettség légkörét teremtette meg. A belső egyházi élet bírálata azonban ezekben az években sem szűnt meg, de az a gyakorlat is tovább élt, hogy a kritikát megfogalmazó lelkészeket felfüggesztették állásukból, áthelyezték, kényszernyugdíjazták, szórványba "száműzték"...
A 60-80-as évek a gyors sodrású, egyházpolitikai eseményekkel teli korábbi időszakhoz képest látszólagos nyugalomban teltek. Inkább a munkás hétköznapok évei ezek: sok helyen tovább folytatódott a lelkiismeretes teológiai és gyülekezetépítő munka.
A "csendes nyomorúság" éveiben az egyházban is érvényben volt a külföldi teológiai és vallásos irodalom behozatali tilalma. Ezzel a gyülekezetek és a lelkészek szellemi elszigetelését akarták elérni. Akadályozták a gyermek- és az ifjúsági munkát. (Éveken keresztül egyetlen helyen, a fóti Mandák Intézetben folyt országos ifjúsági munka - kántorképzés címén.)
Az LVSZ 1984 nyarán először tartotta kelet-európai szocialista országban nagygyűlését. A Budapesten megrendezett világgyűlés - elsősorban külsőségeiben - lehetőséget adott arra, hogy a keresztyének sok évtized után most megjelenjenek az ország nyilvánossága előtt. A evangélikus egyház belső élete és gondjai azonban a küldöttek előtt jórészt rejtve maradtak. Ismeretlen maradt a többség előtt Dóka Zoltán hévízgyörki lelkész Nyílt levele is, amit elsősorban az LVSZ vezetőinek és Végrehajtó Bizottságának címzett. Írásában Káldy Zoltán önkényes egyházvezetését és a diakóniai teológiát részesítette kritikában - "...a MEE iránti felelősséggel..".
A püspököt különösen érzékenyen érintette a levél időzítése, mert ezzel veszélyeztetve érezte küszöbönálló LVSZ-elnökké választását. A levél nem kerülhetett a nyilvánosság elé és így a gyűlés nem is foglalkozott vele érdemben. Káldy ígéretet tett ugyan - elsősorban a külföldi vendégekre és a nyugati sajtóra tekintettel -, hogy hajlandó teológiai vitát nyitni az egyházban. Erre azonban nem került sor. Dóka Zoltánt, miután hazatért az NSZK-ból, ahonnan Nyílt levelét küldte, rövid időre felfüggesztették állásából. Káldy püspök minden egyházmegye Lelkészi Munkaközösségében szavazást rendelt el Dóka Zoltán akciójáról. Az eredmény az egyház vezetőit váratlanul érte: jelentős volt azok száma, akik nem voltak hajlandók Dóka Zoltánt elítélni. E titkos szavazásokon derült ki az is, hogy a lelkészi kar meglepően nagy része bizalmatlan az egyházvezetéssel szemben. (Hasonló helyzet állt elő 1970-ben, amikor Ordass Lajos önéletrajzi írásai egy finn teológus útján külföldre kerültek. Akkor a püspökök (vagy helyetteseik) végigjárták az egyházmegyéket és a lelkészeket nyílt szavazásra, illetve nyilatkozattételre szólították fel: ítéljék el Ordass Lajost, amiért írásait nyugatra juttatta. Fejezzék ki továbbá bizalmukat az egyházvezetőség iránt. A lelkészek akkor közel egyhangúlag bizalmat szavaztak.)
A Nyílt levél megjelenése után az egyházban további kezdeményezések születtek az egyház életének radikális megújulása érdekében. (E törekvéseket legtisztább formájában a Testvéri Szó, majd a Kiáltó Szó című iratok fogalmazták meg.) A teológiai, szervezeti és egyéb kérdések újragondolása azonban az egyházvezetés részéről csak részlegesen történt meg. A megújuláshoz elengedhetetlenül szükséges önvizsgálat és bűnbánattartás is felemás módon ment végbe: az önmagukban elégtelen rehabilitációs eljárások nem tölthették be a múlt tisztázásának feladatát.
Az ÁEH felszámolásával és az 1991-ben megnyitott zsinattal újra megszületett az evangélikus egyház autonómiájának és demokratikus alapokon nyugvó működésének elvi lehetősége.
Megjelent a Nem voltam egyedül I. kötetben (MEVISZ, 1995)