A súlyos történésekkel terhelt XX. század nagy próbák elé állította Krisztus népét szerte a világon, de hazánkban is. Olyan evangélikus hitvallókat mutatunk be új sorozatunkban, akik Urunk szolgálatában állva, az ő keresztjét felvéve igyekeztek megállni a megpróbáltatások és a kísértések között. Hitük és erejük példa és erőforrás lehet napjainkban is.
A XX. század kegyetlenségeinek, embersorsgyötrő borzalmainak jelentős része nyomot hagyott Kendeh György életén. A felvidéki Késmárkon született, édesapja Kirchknopf Gusztáv evangélikus lelkész. Még születésének évében Kolozsvárra költöztek, ott lett a családfő lelkész. Közben a világháború alatt négy év frontszolgálatot teljesített, távol a családjától, gyülekezetétől.
A fiatal Kendeh György az Úristen iskolájába már Erdélyben kezdett járni, hiszen számos alkalommal végzett nyári fizikai munkát a mezőgazdaságban. Ennek a gyakorlatnak később nagy hasznát vette...
1923-ra a megerősödő román hatalom egyre nehezebben viselte a magyar közösségek létét. A vezetőkön csattant először az ostor: a gyülekezetet megfosztották lelkészétől, Kirchknopf Gusztávot kiutasították Erdélyből. Magyarországra menekültek, az első budapesti lakásuk egy tehervagon volt a Józsefvárosi pályaudvaron. Raffay Sándor adott szolgálati lehetőséget az édesapának. Vitézzé avatták, ekkor vette fel a Kendeh nevet. Ő aztán fiatalon meghalt.
Kendeh György a fasori érettségi után a soproni teológiára került. Annak elvégzése után Szegeden, majd Ordass (akkor még Wolf) Lajos mellett Cegléden segédlelkész. Innen került Svédországba ösztöndíjasnak. Hazatérése után Deák térre helyezték, majd 1939-ben foglalta el első parókusi állását Nyáregyházán. A háború alatt őt is behívták, kórházvonaton szolgált két részletben összesen tizennyolc hónapot. A front átvonulását Budapesten élte túl családjával együtt.
1945-ben a püspökké választott Ordass Lajos utóda lett a kelenföldi gyülekezetben. Óvodaalapításban vett részt, illetve iskola építésének tervében. Rengeteget dolgozott, látogatott, vigasztalt, segített másokat. A Krisztus Urunktól tanultakat gyakorolta, amikor támogatta az elesetteket, az egyedül maradtakat, akiket megtaposott a kommunista hatalom.
Az állam elvárta az evangélikus egyháztól, intézze el, hogy a kétéves börtönbüntetését letöltő Ordass Lajos kiszabadulása után ne térhessen vissza püspöki hivatalába. A különbíróság döntésének "megtámogatására" tartóztatták le Keken András deák téri lelkészt és Kendeh Györgyöt. Az Andrássy úti ÁVH-fogda és két hét börtön után féléves internálás következett Kistarcsán, ítélet nélkül. Szabadulása után a lelkészi állásáról lemondatták, a lelkészlakás felszabadítását pedig a Kendeh család kitelepítésével oldották meg.
A Békés megyei Kamuthoz tartozó egyik tanyára kerültek három gyerekkel. Kétkezi munkával, földműveléssel tartotta fenn a családját. Mivel semmilyen eszköze, állata nem volt, saját fizikai erejét ajánlotta fel egy-egy lovas szántásért, vagy egyéb gépi munkáért cserébe. Kelenföldről többen látogatták őket. Jellemző pásztori lelkületére, hogy kérte a kitelepítettek névsorát, rendszeres levelezéssel tartotta sorstársaival a kapcsolatot, tanácsolt, vigasztalt, de intett is, ha azt látta szükségesnek. A kitelepítés lejárta után nem volt hova menniük, ezért egy ideig még ott maradtak, majd egy kelenföldi gyülekezeti tag piliscsabai faházába költöztek.
Itt érte 1956, amikor még a forradalom kitörése előtt rehabilitálták, és visszakerült Kelenföldre. Október 21-én prédikált először a gyülekezetben, a templom zsúfolásig megtelt.
Ordass Lajos 1956. október 30-án visszatért püspöki hivatalába. Első intézkedései között felkérte Kendeh Györgyöt, hogy szervezze és irányítsa az egyházunkhoz érkező külföldi adományok elosztását. Munkatársaival együtt három év alatt negyvennégy vagonnyi segélyt juttattak el a rászorulókhoz. Később tisztességtelenséggel vádolták meg, de még a rosszakaratú vizsgálat is kénytelen volt elismerni, hogy becsülettel végezte munkáját. Precíz nyilvántartást vezetett, mindennel el tudott számolni.
A második kelenföldi időszak sem tarthatott öt évnél tovább. 1961-ben az állam és az egyház jó viszonyának fenntartása érdekében a kistarcsai Özvegy Papnék Otthonába helyezték gondnoki munkakörbe. Ő maga ezt egyházi kitelepítésnek minősítette. Budapesten sokáig semmilyen lelkészi szolgálatot nem végezhetett. Később utánajárt, és kiderült, elmozdítását nem kérte az állam, az egyházvezetés a saját elképzelését valósította meg. Még évtizedekkel később is keserűséget okozott számára Káldy Zoltán püspök 1962-es cinikus bejegyzése a kistarcsai otthon vendégkönyvébe: "Isten a megoldások Istene!"
1981-ben nyugdíjba ment, de nem pihent. Legépelte és kötetekbe rendezte a prédikációit. Majd 1988-tól egyik szervezője és első titkára lett az Ordass Lajos Baráti Körnek. Ebben a tisztségében számos könyv, valamint az újraindított Keresztyén Igazság folyóirat kiadását intézte. Nem sokkal halála előtt tette le ezt a szolgálatot. 2000 karácsonyán szólította haza Megváltója.
Kendeh György megpróbált élete során felülről vette az erőt. Erről így vallott: "Az Úristen mindig csodálatosan működött. Néha nagyon kellett várni rá, de mindig megnyitotta valamire a szememet, megvilágosította az értelmemet és hatalmába kerítette a szívemet. Akkor mindig tudtam egy húron pendülni az Úristen akaratával." És ehhez az ő személyiségében önmagával szemben következetes szigor párosult. Tudta, hogy kegyelemre szoruló szolga csupán, akire feladatok sokaságának elvégzését bízta a Gazda. "Közben Isten adja a maga Szentlelkét hol itt, hol ott, hogy rátaláljunk, hitre jussunk, elérjük az Ő országát. Ott a helyünk, ott a célunk. Istennek joga van beleszólni az életünkbe, teremtményei vagyunk. Nekünk keresztelésünk óta az a tisztünk, elhívatásunk, feladatunk, hogy életünkkel, szolgálatunkkal, munkánkkal Isten akaratát vigyük előbbre ezen a földön, a bűnnek és a halálnak ebben a világában. Lehet, hogy mi csak elkezdünk valamit, és más folytatja majd. Lehet, hogy gyümölcsöket is szedegethetünk. Ez is, az is Isten akarata szerint való lehet, hiszen Ő a kezdet és Ő a vég."
Felhasznált és ajánlott irodalom:
Mirák Katalin (szerk.): Nem voltam egyedül I., MEVISZ, 1995.Rőzse István: A halál árnyékának völgyében, OLBK, 1997.
Thurnay Béla (szerk.): Nem nagyobb a szolga az ő uránál, Budapest-kelenföldi Evangélikus Egyházközség, 2012.
Megjelent a Híd magazin 2012.II. számában 38-39.o.