Jézus szenvedésének és halálának történetét meditálta végig Ordass Lajos püspök egyik könyvében. A keresztfa tövében ott tudta önmagát is. Onnan nézett fel Urára, akiről vallja, hogy földi életének tartalma és értelme az volt, hogy szeretetből szenvedjen és meghaljon az emberért. Jézus szenvedése pedig saját életének legsúlyosabb rejtélyére is rávilágít, ezért imádságában így tekint fel a keresztfán szenvedőre: "Megengedted, hogy én is a szenvedésben ismerjem föl saját életem értelmét. [...] Életem értelme az lett, hogy Érted és Veled szenvedhettem. Úgy lehet: az emberek életem csődjének és gyalázatának tekintik a rajtam esetteket. Én áldalak, URAM, hogy keresztfád tövébe állítottál. Most már tudom: ezért kellett élnem."
A fenti hitvallást Ordass püspök akkor írta, amikor a börtön évei után hallgatásra volt ítélve. Mindennek nehéz terhe azonban megbékéléssé szelídült benne a keresztfa tövében. A börtönt, majd félreállítását Jézussal és Jézusért vállalt szenvedésnek ismerte fel.
Perében 1948. október 1-jén hirdettek ítéletet. A totális diktatúra kora volt ez, amely már csak az idős nemzedék emlékeiben él mint a zsigereikben máig megőrződött félelem korszaka. A bíróságok nem dönthettek szabadon. Az eljárások koholt vádak alapján lefolytatott perek voltak, az elítéltek pedig a diktatúra védtelen áldozatai. Ezt tudva Ordass püspök lélekben felkészült arra, hogy az ellene hozott ítélet akár halálos is lehet. Ezt - önéletrajzi írása szerint - csöndes lélekkel várta: "Bibliámmal foglalkozva Istennél kerestem alkalmat a számadásra. Elkészültem a halálos ítélet kimondásának a lehetőségére. Isten valami érthetetlen nagy békességgel árasztotta el lelkemet. Eljutottam közben arra a döntésre is, hogy a halálbüntetés kimondása esetén kegyelemért nem folyamodom. [...] Boldog azon voltam, hogy igen nyugodt volt a lelkiismeretem".
A bíróság ítélethirdetése előtt az utolsó szó jogán ugyanerről a belső békességről beszélt: "Ez az eljárás öt hét óta folyik ellenem. Ezalatt bőségesen volt időm és alkalmam arra, hogy magamba nézzek, és fölvessem önmagam előtt a kérdést: vajon vétkeztem-e valamiben, mulasztást követtem-e el, és vádol-e a lelkiismeretem valamivel? Az önvizsgálatnak ezeket a kérdéseit imádságomban Istennek is elmondtam. Istentől e kérdéseimre abban a mérhetetlen lelki békességben kaptam meg a választ, amely békesség az utolsó öt hét alatt szüntelenül eltöltött. [...] Életem eddigi folyamán Isten olyan fokú lelki békességgel sohasem ajándékozott meg, mint éppen az utolsó öt hét napjaiban. Pedig ezek valóban alkalmasak lettek volna arra, hogy minden eddigi békességemet fölborítsák." Majd így fordult az ítélethozatalra visszavonuló bíróihoz: "Lehet, hogy mérlegelésük után engem bűnösnek fognak nyilvánítani, és ezért büntetést szabnak ki majd rám. Ha ez következik be, azt is alázatos szívvel és csöndesen elfogadom. Elítéltetésem ténye olyan lesz számomra, mint a fátyol, amely eltakarja előlem Isten akaratát, s érthetetlenné teszi azt. De Istenemtől zúgolódás nélkül elfogadom, mert azt az egyet jól tudom, hogy még elítéltetésem esetén is csak az ő áldott akarata történhet meg velem."
Fő büntetésként kétévi fegyházra ítélték. Kiszabadulása előtt értesült arról, hogy egyházunk külön fegyelmi bírósága az 1950. április 17-én tartott tárgyalásán püspöki hivatalától való elmozdításra ítélte. Ez a végzés jobban fájt, mint az államhatalom igazságtalan ítélete, hiszen egyházának bírósága ítélte el, és a további egyházi szolgálattól fosztotta meg. Nem tudhatta, kik ítélték el, és mivel bírhatták őket rá arra, hogy ezt a döntést meghozzák. Ismét csak fölfelé nézhetett: "Emberekre tekintő bizalmamat ez az ítélet alaposan, szinte maradéktalanul szétzúzta. Hogy mit jelent az Istenre építő, bízó hit, azt ezekben a napokban tapasztaltam meg és láttam meg csodálkozástól kitáguló szemekkel. Egyedül Isten volt az, aki dédelgetett és védelmező kegyelmével megőrizte értelmem épségét."
Kérdésére választ akkor kapott, amikor 1956. október 6-án állami részről megtörtént a rehabilitálása, majd november 1-jén másodszor is átvehette püspöki hivatalát. December 13-án országos lelkészértekezlet volt a Deák téri gyülekezeti teremben, amelyen e cikk írója teológusként vehetett részt. Felejthetetlen emlék maradt, ahogyan Scholz László lelkész bűnbánattal tekintett vissza az Ordass püspököt elítélő különbírósági ülésre: "Ez a nap is bizonyság amellett, hogy nem tudtuk vállalni a keresztet. [...] Mindössze annyi telt tőlünk, hogy nyolcan - lelkészek és világiak - üres lapokkal szavaztunk. Ennyi volt a tiltakozásunk. Mondhatatlan nagy fenyegetések lebegtek felettünk. Arról volt szó, hogy a letartóztatottaknak életükbe kerül a mi felmentő végzésünk, s nekünk is ki tudja, mibe! Nem mertük vállalni. Emberileg nagyon érthető, de nem az ige mértékén mérve." Majd a mellette ülő püspök felé fordult: Elhatároztam, hogy a legelső alkalommal, amikor ezt megtehetem, Ordass püspöktől nyilvánosan bocsánatot kérek...
Azt újabb püspöki szolgálat alig több mint másfél évig tartott. A korlátlan diktatúra ismét félreállította egyházi segédlettel is. 1957 májusában még részt vehetett az ausztriai Salzerbadban az Evangélikus Világszövetség tanulmányi konferenciáján. A konferencia eszmecseréiben Ordass püspök a keresztyén reménységről tartott előadáshoz az alábbiakat fűzte hozzá: "Gyülekezeteim meglátogatásakor szoktam mondani, és itt is elmondom: Az életemben sok boldog, verőfényes nap is volt, de ha választanom kellene, hogy egyoldalúan csak a ragyogó vagy sötét emlékeket tarthatom meg - egy pillanatig sem lenne kétségem, hogy melyiket válasszam. Szívesen hagynám el a napfényeseket és ragaszkodnám két kézzel a nemszeretem napokhoz, amelyeken Isten egészen közel jött hozzám a kereszt alatt, és az ő felejthetetlen örök reménységét a szívembe írta."
Ordass Lajos püspök jog szerint harminchárom éven keresztül viselte a püspöki tisztet, amelyből csupán öt esztendőt tölthetett tényleges püspöki szolgálatban. De élete minden helyzetében ott állt a keresztfa tövében, Túrmezei Erzsébet verse szerint töviskoronás Urát átölelve.
Töviskorona
D. Ordass Lajos emlékének (1948)
Elmondtad egyszer megihletetten,
- ó, hogyne volna feledhetetlen! -hogyan sebez a töviskorona.
Befelé szúró, nagy tövisektül
piros vér cseppje érettünk perdülalá a Krisztus tiszta homlokán.
De kifelé is zord tövis mered,
hogy annak ártson, azt sebezze meg,ki szent fejét magához öleli.
Így mondtad akkor. Te szenvedsz mostan
elítélten és meggyalázottan...Ó, az a szúró töviskorona!
Nagyon szeretted. Forrón ölelted.
Nem féltél, hogy a te véred serked.És most... sebez a töviskorona.
D. Ordass Lajos püspök életrajza
Ordass Lajos (az 1944. évi névmagyarosításig Wolf Lajos) 1901. február 6-án született a bácskai Torzsán, hatgyermekes kántortanító család ötödik gyermekeként. A bonyhádi evangélikus gimnáziumban érettségizett, majd teológiai tanulmányainak elvégzése után Raffay Sándor püspök 1924-ben szentelte lelkésszé. Hartán, Mezőberényben, Budapesten a Deák téren és Soltvadkerten volt segédlelkész, ezt követően 1927-28-ban a svédországi Lundban és Uppsalában folytatott tanulmányokat. 1929. és 1930. között honvédségi lelkész Debrecenben és Budapesten, majd kerületi missziói lelkész. 1931-től tíz éven keresztül a ceglédi gyülekezet lelkésze, 1937-től kezdve pedig a Pest megyei középső egyházmegye esperese. 1941-től négy éven keresztül a kelenföldi gyülekezetben volt lelkész. 1945. szeptember 27-én Raffay püspök utódaként a bányai kerület püspökévé választották. 1948. szeptember 8-án koholt vádak alapján koncepciós per indult ellene, s kétévi fegyházban letöltendő büntetésre ítélték. 1950. május 30-án szabadult, s csaknem hat és fél esztendeig hallgatásra ítélve, visszavonulva, csendesen dolgozva élt. 1956. október 5-én és 8-án a Magyar Népköztársaság Legfelső Bírósága és az Evangélikus Egyetemes Egyház Törvényszéke megállapította a bűncselekmény hiányát, az ítéletet törvénysértőnek nyilvánította, és hatályon kívül helyezte. 1956. október 31-én visszatért püspöki székébe, de 1958. június 18-án törvénytelen módon tisztéből ismét eltávolították, s 1978. augusztus 14-én bekövetkezett haláláig ismét némaságra kárhoztatták.
Ordass
Kemény fából faragták? - Szív s kedély
Baráti körben hányszor kivirágzott! -Konokul hallgatott? - Verssel fölér
Egy zárt ajak, ha őriz igazságot. -
Magának ártott, mást veszélybe vitt,
Hajthatatlan volt és korszerűtlen? -Hordozta kivertek gyötrelmeit
S erőszak közt nem járt-kelt lelkesülten!
Szólt, tett időben s keresztjét fölvette
Nem várva, majd más szól, tesz ő helyette,Hű pásztor baj elől nem menekül...
Azóta a kort már megítélték,
Merjük már írni: hamis volt a mérték.Ő akkor merte, hitből, egyedül.
Scholz László, 1987.
Ordass Lajos írásai:
Útravaló (áhítatok minden napra)Nem tudok imádkozni
Vádirat
Jó hír a szenvedőknek (igehirdetések 1956-57.)
Akikkel az Úton találkoztam
Gondolatok a Filemon levél olvasása közben
Fordítások:
G. Bo: Hitből élünkE. Lyngar: A fáklya (ifjúsági áhítatos könyv)
Könyvek Ordass Lajos életéről:
Terray László: Nem tehetett mástBoleratzky Lóránd: Aki mindvégig állhatatos maradt
Megjelent a Híd magazin 2012.III. számában 26-28.o.