Fiatal korától a lelkészi pályára készült. Bár édesapja a szülői háztól messze fekvő egyetem költségeit nem tudta viselni, tanulmányi időszakára mégis így tudott visszanézni: "Tudtam, hogy hű Mesterem kezében nem lesz semmiben sem hiányom. Velem vándorolt utamon Jézusom! És - én Jézussal. Sok-sok örömöm volt, alig-alig vártam már, hogy a szolgálat mezejére léphessek."
Ez 1929. szeptember 12-én történt meg, amikor Raffay Sándor püspök öt társával együtt lelkésszé avatta. Első feladatkörében budapesti vallástanár és egyházkerületi missziós lelkész lett. A misszió ügye mindig közel állt szívéhez. A Külmissziói Egyesület fáradhatatlan munkásaként 1935-től annak titkára, később alelnöke, majd elnöke volt. Szerkesztette az Evangélikus Külmissziói Lapokat, de más lapokba is írt missziói tárgyú cikkeket, szervezett külmissziói konferenciákat. Ezzel egyidejűleg bekapcsolódott az egyház ébresztő szolgálatába. Azonosult a Gáncs Aladár által 1931-ben elindított Baráti Mozgalom céljával, amely azokat hívta ima- és szolgálatközösségbe, akik "át vannak hatva attól a tudattól, hogy lélekszámban fogyó, s lelki élet tekintetében sok helyen stagnáló egyházunknak egyetlen és elégséges mentsége az Úr Jézus Krisztus. Éppen azért [...] elkötelezve érzik magukat arra, hogy hitük, szeretetük, szolgálatuk felajánlásával munkálják az egész egyház ébredése ügyét." A széles skálájú ébresztő munkában sokféle feladatot vállalt: volt szervező titkár, végzett gyülekezeti evangelizációkat és rendezett konferenciákat.
A budavári gyülekezet 1943-ban választotta meg másodlelkészének. Egyik feladata a XII. kerület evangélikusainak gyülekezetté szervezése volt. Budahegyvidék 1953-ban önállósult egy családi házból kialakított központtal. Terhes időszak volt ez a kor: a második világháború évei, majd a totális diktatúra korszaka. A széleskörű szervező és lelki munkában Danhauser László nem egyszer vállalt kockázatot azért, mert az üldözöttek mellé állva nem a mindenkori hatalomnak, hanem a szolgálatba küldő Urának engedelmeskedett.
A háború alatti német megszállás idején az egyik budavári istentiszteleten két sárga csillagos fiatal állt meg hátul, a karzat alatt. Az ifjúsági kör tagjai voltak, ők rendezték az Ifjúsági Luther-szövetségben a zeneesteket, a többi fiatallal együtt hallgatták az evangéliumot, együtt járták a budai hegyeket. A zsidó származásuk miatt kötelezővé tett sárga csillag kirekesztő szégyenében választották a templomban az önkéntes elkülönülést. Amikor Danhauser László a szószékre lépve észrevette őket, letette Bibliáját, és két kezét feléjük nyújtva mondta: "Testvéreim, gyertek előbbre, ti közénk tartoztok!" Az egyetlen mondatos felejthetetlen prédikáció kockázata alig hangsúlyozható túl azok előtt, akik ezt a korszakot átélték vagy ismerik. Ugyanígy állt a következő korszak üldözöttjei, kitelepítettjei mellé. Vladár Gábor volt igazságügy-miniszternek, előbb a budavári, 1947-től pedig a bányai egyházkerület felügyelőjének 1950-ben megvonták a nyugdíját, elvették tudományos akadémiai tagságát, majd kitelepítették családjával együtt. Az ő visszaemlékezéseiben olvasható: "Külön kell megemlékeznem azokról a felejthetetlenül kedves látogatásokról, amelyek lelki vigaszt, bátorítást hoztak. Danhauser László, derék, jó budahegyvidéki lelkészünk végiglátogatta a kitelepített híveit, így jutott el hozzánk is, megható házi istentiszteletet tartott és úrvacsorát osztott ki." Nagy lendülettel végzett gyülekezetépítő munkáján felül ezzel a szembenálló magatartással is magára vonta a hatalom haragját és a hatalmat kiszolgáló egyházi vezetők rosszallását.
1959. április 9-én Vető püspök hívatta magához, s közölte vele, hogy "egyházi közérdekből" vidékre kell mennie. Elutasító válasza után másnap az Állami Egyházügyi Hivatalba rendelték. Ott a vádak sokaságával szembesült: nem támogatja az egyház vezetőségét, gyülekezete a reakció melegágya, odajárnak Ordass püspök, a diakonisszák, az evangelizációs emberek, az ifjúság nyüzsög, őket a Bakonyba és a Balatonra vitte táborozni... Ellenvetéseire a következő fenyegetések hangzottak el: felesége holnap már nem taníthat, leányát eltávolítják a tanársegédi állásából, fiát az egyetemről, őt rendőri felügyelet alá helyezik, s vasárnap már nem megy fel a szószékre... Nos, elmegy? - állították döntés elé, s neki nem maradt más választása.
Bakonycsernyén ellenségesen fogadták. A gyülekezet mást szeretett volna lelkészének, ő pedig nyíltan nem mondhatta meg, hogy erőszaknak engedett. Az első istentisztelet után az udvaron ellene kiabálók hangos csoportjai fogadták. Az ott töltött két évtized kezdeti időszakára így nézett vissza: "Otthontalan, szeretetlen, családomtól távol rettenetes napok, hetek, hónapok, sőt évek következtek. Senki sem értett meg. Nagyon sokáig tartott, míg megláttam, hogy ebben a gonosz tettben is Isten segítsége nyugszik... Urammal való közösség, a családokkal való kapcsolat és szolgálat betöltötte minden időmet. Látom ennek az igének valóra válását: Ti gonoszt gondoltatok felőlem, de Isten jóra fordította!" A gyülekezet egyik tagja így emlékezett rá: "Ha nem bízott volna Istenben, biztosan nem tudta volna azt a sok megaláztatást elviselni, amit kapott."
Magam is tanúsíthatom, hogy később megismerve őt mennyire becsülték elkötelezett hűségéért, pásztori szeretetéért és munkájáért. Utolsó éveiben új parókiát is épített, hogy ennek feladata ne utódját terhelje. A gyanú azonban tehertételként végigkísérte szolgálatát, és olyanok is megfogalmazták, akik szeretettel emlegették: mégiscsak el kellett valamit követnie, ha a püspök úr ide helyezte... Ez a gondolkodás azt feltételezi, hogy a legmagasabb egyházi tisztséggel minden esetben a tévedhetetlenség és az igazság feltétlen tisztessége párosul.
Amikor 1979-ben húszévi bakonycsernyei szolgálat után nyugdíjasként Pestre visszatért, egyházunk múzeumában kapott alkalmazást. Ezt is küldetésnek érezte. "Lelkészi hivatásomnál fogva igyekeztem Krisztus üzenetét is tolmácsolni a kiállított tárgyakon keresztül" - írja. De arról is beszámol, amire Káldy püspök utasította a múzeum vezetőjét, Fabiny Tibor professzort: Rúgd ki a múzeumból, mert kutyából nem lesz szalonna... "Így dobtak ki másodszor, 51 évi lelkészi szolgálat után, 75 éves koromban, mint egy rossz cselédet, minden felmondás nélkül... Egykori jó barátom rövid úton távolított el másodszor..."
Évekkel később valaki a rehabilitációja kérdését vetette fel előtte. Csodálkozva válaszolt: "Nekem nincs szükségem erre. Örülök, hogy Krisztusért szenvedhettem."
Megjelent a Híd magazin 2013.II. számában 26-27.o.