Böröcz Sándor hitvalló életének története az egyik legjobban elhallgatott titok volt a szocialista korszakban. Miután az internacionalista proletárdiktatúra marka elengedte, egyháza is megtagadta őt, s nem fogadta vissza lelkészei sorába.
Soproni líceumi és teológiai évek után 1938-ban szentelték lelkésszé Böröcz Sándort. Számos helyen volt segédlelkész, majd 1943-tól missziós lelkész Körmenden. Itt kötött házasságot Szentgyörgyi Horváth Idával, három lányuk született.
Ma már azt is tudhatjuk, hogy körmendi éveiben belépett a nyilaskeresztes pártba, de ez nem jelentett semmiféle aktív részvételt a vészkorszak és a világháború borzalmaiban. Talán ebben is a vidéki magyar nép felemeléséért végzett törekvéseinek egy lehetséges színterét látta, talán a bolsevizmus legnagyobb ellenségét.
1948-ban letartóztatták a magyar hatóságok. Hosszas kínzásokat kellett elszenvednie. Egy alkalommal azért verték meg, mert Istenhez fohászkodott a fájdalmak közepette. Máskor három és fél napra falhoz állították, étlen-szomjan kellett mozdulatlanul tűrnie.
A magyar hatóságok átadták őt a szovjet katonai hatóságoknak. Ennek a tényleges oka a mai napig nem derült ki. A szovjet büntetőtörvénykönyv négy paragrafusa alapján ítélték el négyszer 25, azaz 100 évre, de ebből csak 25 évet kellett volna leülnie. A szovjet gondolkodás akkoriban az élő munkaerőt többre tartotta a kivégzett elítéltnél. Hatalmas tömegeket vittek a Gulag-szigetekre a világ bármely népéből, nemzetiségéből.
Az ítélet semmilyen tényleges, büntetendő cselekményt nem hozott fel. A vád hazaárulás, kémkedés, a szovjethatalom elleni szervezkedés volt, de szerepelt a vizsgálati jegyzőkönyvben, hogy szovjet katonai titkokat szolgáltatott ki idegen állambeli kémnek. Mindezek persze csak a pernek álcázott színjáték kötelező kellékei voltak, valójában a megfélemlítés, a másként gondolkodók megtörése és elhallgattatása, meg persze az ingyenes munkaerő megszerzése volt a cél.
Böröcz Sándor végül Vorkutára került. Ez a szénmező az Urál európai oldalán, de az északi sarkkör felett van. Itt töltött el hat és fél évet.
A legnehezebb fizikai munka mellett volt lehetősége a lelkészi hivatását is gyakorolnia. Támogatta az elkeseredetteket, mint a babilóniai fogságban szenvedőket Isten prófétái. A sorsuk azonos volt, de a küldetésük nagyon eltérő. A Böröcz Sándorral együtt raboskodó magyarok mindegyike idővel hazatért, ott senkit nem vesztettek el.
Vorkután a hőmérséklet időnként mínusz 50?C alá süllyed. Egy alkalommal a viharos szélben átélte a fagyhalál élményét is. Isten azonban ekkor is megőrizte, mert a kihűlés állva érte, így az eleséstől magához tért, és volt ereje feltápászkodni és menedéket keresni.
Közben a felesége két kislánnyal itthon nagyon nehéz helyzetbe került. De hiába fordult néhány alkalommal az ''50-es évek egyházi vezetőihez segítségért, kérései rendre elutasításra találtak. Senki sem vállalta a közösséget egy szovjet kényszermunkás családjával. Így a gyermekek a szarvasi evangélikus árvaházba kerültek, mert felesége nem tudta eltartani a kis csonka családot.
Sztálin halála után még több mint két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a lágerek felszámolása őket is elérje. Moszkván át Mordóviába került, majd 1955 novemberében léphette át ismét a magyar határt. Természetesen a magyar hatóságok gyanús elemként fogadták a Szovjetunióból érkező kényszermunkásokat, ezért nem haza, hanem börtönbe vitték őket. A rabtartók bánásmódja kiemelkedően kegyetlen volt, akadt a foglyok között olyan, aki visszakívánkozott a lágerbe.
Az 1956-os forradalom napjaiban, november 2-án, a társai közül utolsóként szabadították ki a kőbányai börtönből. Másnap a Puskin utcai püspöki hivatalba ment, ahol nagy örömmel és büszkeséggel fogadták. 5-én, a szovjet megszállás másnapján már mindenki elfordult tőle, általános volt a félelem és a bizonytalanság.
1958-ig Szarvason helyettesítette Székács Sámuel Tökölre internált lelkészt. Itt a gyülekezettől és külföldi adományokból sok segítséget kaptak. Időközben Túróczy Zoltán és Ordass Lajos püspök is ígéretet tett helyzetének végleges rendezésére, de erre már az ő eltávolításuk miatt nem kerülhetett sor. Az egyházban is megindult a visszarendeződés, és az államhatalomhoz igazodó régi-új vezetők számára Böröcz Sándor már kellemetlen tehertétel lett. Augusztusra nyilvánvalóvá lett, hogy az állam nem akarja őt lelkészi állásban látni, sőt semmilyen egyéb egyházi alkalmazást sem kapott. Alkalmi munkákból élt, majd 1959-től segédmunkás lett a vasútnál. Eseti engedélyekkel (az utolsó ilyen 1989-ben kelt) egy-egy családi vonatkozású szolgálatot elvállalhatott. Ugyanakkor a lelkészi szolgálatból el nem küldték, fel nem függesztették, lelkészi minőségétől nem fosztották meg, csak nem kapott szolgálati lehetőséget. Egészen egyszerűen nem vettek róla tudomást.
1989-ben, 76 éves korában rehabilitálta őt az egyházi bíróság. 1993-ban jelent meg önéletrajzi írása, amelyet már a ''70-es években papírra vetett.
Böröcz Sándor élete végéig derűs, erős hitű Krisztus-tanú maradt. Életére visszatekintve így vallott: "A világ a saját lényegét megtagadó egyházzal mindig azt tesz, amit akar, viszont csak a küldetéséhez hű egyház képes felmutatni azt a ?másságot?, amelyre mindenkinek reflektálnia kell. Az új rezsim emberei ezt nem vállalták, így mérhetetlen szenvedésnek szolgáltattak ki bennünket és minden hozzánk hasonló embert. Ez a magatartás végül is javunkra vált, hiszen nemcsak az árulás, hanem az isteni kegyelem természetébe is mélyebben pillanthattunk bele, mint azok, akik számára ez a sors ?megspórolódott?. Ez nem mentség a hatalmasoknak, viszont vigasztalás és erőt adó forrás azok számára, akikre a változó személyi, történelmi, egyházi adottságú világban hasonló élet várhat. Isten - közvetlen és közvetett módon is - mindvégig a Kegyelem Atyja maradt számunkra."
Irodalom:
Böröcz Sándor: Kiáltás a mélyből (OLBK, 1993)Mirák Katalin (szerk.): Nem voltam egyedül I. (MEVISZ, 1995)
Megjelent a Híd magazin 2014.III. számában 34-35.o.