Zászkaliczky Pál: 
A türelmes evangélista (2014. április 21.)

Az Úrban elhunyt hűséges lelkipásztorra, Csepregi Bélára emlékezünk gyülekezeti, baráti és családi körben születésének századik évfordulóján. Köszönöm, hogy a gyülekezet lelkésze, aki ugyanakkor Béla bácsi leánya és utóda, a visszaemlékezés szolgálatára felkért. Kérését szívesen vállaltam.

Már gyerekkoromban is sokszor találkoztam Csepregi Bélával, hiszen őt és édesapámat, legidősebb Zászkaliczky Pált igen erős testvéri-baráti szeretet kötötte össze. Szolgatársai is voltak egymásnak mind az egyházunk ébredését munkáló evangelizáció munkájában, mind pedig az északi evangélikus államokban megismert népfőiskolai munka hazai elindításában. Az ébredés tüzét is mindketten Finnországból hozták. Számos esetben ültem Csepregi Béla szószéke alatt, a tőle hallottak mindig erősítették hitemet.

Húsz éven át szolgáltunk együtt a Tolna-baranyai Egyházmegyében, Havonta találkoztunk a Lelkészi Munkaközösség összejövetelein. Ő mindig őszinte mosollyal és szerető öleléssel fogadott. Mindig figyelt ránk, a kevés fiatalra, sokszor ügyetlen és gyakorlatlan felszólalásainkra. Szívesen kiemelte belőle a jót, s türelmesen igazította helyre a tévedést. Az üléseken elhangzott kötelező dolgozatainkat lassan befedte a feledés áldott pora, de Csepregi Bélának az előírtakon túl elhangzó előadásaira nagyon jól emlékszem. Munkásságának és mindenre figyelő szellemi érdeklődésének egész skáláját tárta elénk. Hallottunk tőle Petőfi Sándor sárszentlőrinci tanulásával kapcsolatos kutatásainak eredményéről, hivatali elődeiről, köztük különösképpen megrendítő előadást az igazságtalanul meghurcolt Bohár László lelkész derékba tört életéről, keserű sorsáról. S mennyi irodalmi csemegét! Ismertette Nathaniel Hawthorne A skarlát betű című regényét, s az olyan izgalmas volt, hogy már hazaindulás előtt Szekszárdon meg is vásároltam. Beszámolt Anna-Maija Raittila finn költőről, Josef Dirnbeck és Martin Gutl ausztriai katolikus pap-költők közös verseskötetéről, s azok mintegy másfél tucat versét megkapva, nagy részük gazdagította igehirdetésünket is.

A legnagyobb hatású előadásában két erdélyi költőről szólt, bemutatva Kiss Jenő és Kányádi Sándor költészetét. Az utóbbiról tőle halottam először. Béla bácsi olvasta a verseket és rövid megjegyzéseket fűzött hozzájuk. Megjegyzései megjelenítették köztünk erdélyi testvéreink nehéz sorsát. Kiss Jenő Pilátus című verse nemcsak a Jézust halálba küldő római helytartót ítéli el, de a mindenkori zsarnoki rendszer bíráit, akik "nem is keresik, mi a vád", csak elítélik a vádlottakat, mert tudják, hogy számítanak rájuk. Abban az időben sok Pilátus akadt itt is, odaát is. Az ismertetett Kányádi-versek közül kettőt emelek ki. A Rekviem egy erdőért című vers kiirtott erdeje nyilván a teljesen lepusztított domboldalak csupaszságán túl magát Erdélyt jelenti. Az emberek és madarak tekintete hiába keresi, nem találja többé sem a fákat, sem azok lombját. A veszteséget a költő saját félelmével koronázza a vers utolsó rövid versszakában: "és nem merem / meg-nem-csókolni / a fejszét." S hogy mekkora a veszteség, azt a másik, A fenyő úgy látta című vers próbálja érzékeltetni. A hatalmas fenyő kidöntése közben "rést ütve a végtelen ég falán", a "maga rontotta csapáson, s a holtak nyugalmával" fekszik, s "tűri, hogy ágait / lecsapdossák, hogy valódi nagyságát / lemérhessék a hüledező fejszések, akik / maguk sem gondolták ekkorának."

Az egyik erdélyi utunk során Brassóban futottunk össze Béla bácsival, aki nemcsak a lelkészkollégákat, de az egykori orosházi népfőiskolásait is látogatta annyi év után, hármat Székelyzsomboron, s a negyediket valamelyik barcasági gyülekezetben. Évtizedek elszakítottsága után is el nem apadó hűséggel végezte az annak idején rá bízottak gondozását.

A húsz esztendő alatt mind a Lelkészi Munkaközösség összejövetelein, mind az olykor parókiákon tartott homiletikai összejöveteleken, az igehirdetésekre való közös készülés jelentette számomra a legnagyobb segítséget és ösztönzést. Persze, ma már nem lehet megállapítani, hogy igehirdetési vázlataim melyik gondolatát kaptam tőle, melyiket mástól. Az eszmecsere, a közös elmélyülés minden esetben hozott olyan eredményt, melyre külön-külön nem jutottunk volna el, egymás hite által épültünk. Az egyik alkalomra nagyon élénken emlékszem. Valamelyik alapige kapcsán beszéltünk arról, hogy a keresztség szentsége ajándékozza Isten bűnbocsátó kegyelmét. Béla bácsi nagyszerű példát mondott: "a minap felügyeltem kisfiaim esti mosakodását. Rászóltam az egyikre: ?A lábad szára még piszkos, mosd le, légy szíves!? Mire a válasz: ?Az már semmi, édesapám, azt már a törülköző is leviszi!?" Az eseten jót nevettünk. Annál komolyabb volt a hozzáfűzött magyarázat: "Az ember - ha egyáltalán észreveszi - csak elmaszatolni tudja bűneit és mulasztásait, s így soha nem lesz tiszta. Bűneinktől egyedül a megbocsátó Isten szabadít meg!"

Csepregi Béla lelkésztestvér élete és szolgálata beépült emlékeimbe, szolgálatomba is. Maradéktalanul biblikus, világosan fogalmazott, Jézus kegyelmét hirdető, előre gondosan leírt igehirdetése - akárcsak Pál apostol esetében "nem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott, hanem a Lélek bizonyító erejével" (1Kor 2,3). Áldott legyen érte a teremtő Atya, a megváltó Fiú és a megszentelő Szentlélek, a Szentháromság Isten!

Csepregi Béla 1914. április 22-én született Orosházán. Hódmezővásárhelyen érettségizett 1932-ben, majd 1934-1938 között a soproni Evangélikus Hittudományi Kar hallgatója volt. Lelkésszé avatása után, 1938-39-ben a Helsinki Egyetemen folytatta tanulmányait. 1940 januárjától a nagytarcsai népfőiskolán volt nevelő, majd megszervezte az orosházi népfőiskolát. 1941-1953 között egyházkerületi missziói lelkész, az Evangélikus Evangelizáció szervezője, közben 1947 és 1951 között az Élő Víz főszerkesztője volt. 1943 májusában kötött házasságot Medgyaszay Piroskával, kilenc gyermekük született. 1953-tól volt a sárszentlőrinci gyülekezet lelkésze, 1985-ben vonult nyugdíjba. Egész életében aktív teológiai, irodalmi, helytörténeti munkásságot folytatott, ápolta a magyar-finn egyházi kapcsolatokat. 2004. április 29-én hunyt el.

Megjelent a Híd magazin 2014.III. számában 38-40.o.

Vissza