A neve. Mindenki két ó-val akarta írni. S ő mindig határozottan kijavította. Egy ó-val írjuk a nevét. Ő választotta ezt. Eredetileg Pócziknak hívták, úgy magyarosított Pórra. Azért, hogy egy legyen az egyszerű emberek közül.
Azért nem volt egyszerű ember. Nagyon pontos, aprólékos, egyenes ember volt. Ő tanította meg, hogy az "ikes igéket tárgyasan ragozzuk: eszem, eszel, eszik, egyem, egyél, egyék". És más az "igazság és az igazságosság, a Wahrheit és a Gerechtigkeit". Merthogy német-, orosz-, angoltanár volt - azaz lett volna.
Igaz, sokakat tanított németre, de egy idő után egyetlen iskolában, kollégiumban sem engedték tanítani. Magánórákat adott otthon. Ez valahogy úgy történt, hogy az iskolában sem hallgatott Jézusról. Tanítványainak Bibliát juttatott a kollégiumba. Végül kitiltották mindenünnen. Egy gázcseretelepen dolgozott becsülettel és "úgy, mint az Úrnak".
Nem tudott nem beszélni Jézusról. Pedig - így mondta magáról - alapvetően zárkózott ember lett volna, de Jézus arra késztette, hogy bizonyságot tegyen róla. Két alapvető élményéről tudok. Az egyiket ő maga írta le Tököli Biblia című írásában, amelyben az 1957-58-ban Tökölön letöltött büntetéséről számol be. Ott a hívő rabok időnként összegyűltek, és felidézték a számukra fontos bibliai igéket. A 31. igeszakasz ez: "Nékem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, a ki által nékem megfeszíttetett a világ, és én is a világnak" (Gal 6,14).
"Ez az én igém. Ezzel nyertem elpecsételést az új életre 1936. október 31-én a Bécsikapu téri evangélikus templom melletti iskola zene- és tornatermében. Október 29-e és 31-e közt háromnapos -csendesnapi- sorozat volt. Hozzám hasonló fiatalemberek szóltak arról, hogy mit jelentett számukra Krisztus. Mády Zoltán tanár bácsi is bizonyságot tett Megváltójáról. Utána volt 31-én egy utóösszejövetel, ahol arról kellett volna beszámolni, hogy ki mit visz haza. Nagy hallgatás. Szombathy Gyula osztálytársam szinte nyilvános bűnvallást tett. Egy-két bűne jelen volt az én életemben is. Hét éve olvastam már a Bibliát. Szerettem volna Jézus Krisztus közelébe kerülni, és olyan életváltozáson átmenni, mint azok az emberek, akik az Úrral jártak, és a közelében éltek. Ez addig még nem sikerült. Ez mind nagyobb feszültséget okozott életemben. Az önismeret és a lelkiismeret vádjai mind elviselhetetlenebbé váltak. Gyula bizonyságtétele önmagáról olyan súllyal nehezedett rám, hogy szinte összeroppantam. Elkezdtem sírni. Csak vádolni tudtam magam. Céltalanná és értelmetlenné lett az egész életem. A társaság szerteoszlott, én azonban maradtam Gál Józsi bácsival, aki hitoktató volt a vári gyülekezetben. Neki aztán elmondtam összeomlásom okát. Konkrét bűnökről nem beszéltem. De leírtam akkori helyzetemet. Ő annyit mondott: "János, te hiheted, hogy Jézus Krisztus a te bűneidért a Golgotán meghalt. Az ő vére a te bűneidet is eltörölte, és megbocsátotta." Ezek a mondatok tartalmukban számomra nagyon is jól ismertek voltak. Nem volt az új. De akkor rám szabottan, nékem szólóan jelentek meg. És akár akartam, akár nem, belém akkora öröm költözött, hogy majd szétvetett. És ez az öröm elkísért eddig minden élethelyzetemben. Szárnyakat kaptam, és szinte röpültem a hazafelé vezető úton a Fery Oszkár (Ma Kiss János altábornagy) úton lévő tanítóképző intézet kollégiumába. Így lett számomra Krisztus tette élet és üdvösség." Ebben az időben tizenhét éves volt.
A másik élményt úgy mesélte katonakoráról. A világháború alatt lövészárkokat ástak, amikor egy bombázó repülőraj tűnt fel. Még alig készült el valami a lövészárkokból, ők ott voltak fedezék nélkül a nyílt területen. Halálra rémülten imádkozott János bácsi is. S egyszer csak látta, amint az égen egy nagy kéz odébb hajtja a repülőrajt, s így bántódás nélkül dolgozhattak tovább. Ha nem János bácsi mesélte volna, azt hinném, hogy Thurzó Gábor regényéből vett idézetet hallok.
De visszatérek a fogsághoz. 1952-től tanított János bácsi Bicskén a frissen indult gimnáziumban. Az '56-os eseményekben nem vett közvetlenül részt, de szóváltásba került egy párttitkárral, és talán ennek következményeként 1957 áprilisától 1958. február végéig Tökölön raboskodott. Feleségét terhesen hagyta otthon, kislánya két hónapos volt, amikor először láthatta őt édesapja.
Jóval ezután ismertem meg János bácsit a székesfehérvári evangélikus gyülekezetben. Az első találkozásunk nyomán látogatói szolgálatot vállalt: az öreghegyi városrész evangélikusait látogatta rendszeresen. Temetésekre és szórvány-istentiszteletekre kísért el mint kántor. Út közben beszélgettünk, imádkoztunk. "Te ne hunyd be a szemed" - mondta, mert én vezettem. Imaközösségünkben mindenre és mindenkire figyelt. Az úton levőkre, és akik közé készültünk, az ország vezetőire és a nehéz helyzetben lévőkre. S tőle hallottam ezt a szófordulatot is: "Tied az arany és az ezüst". Mert jó gazdálkodásért is imádkozott.
Néha autóstopposokat vettünk fel - a velük való beszélgetés során nagyon gyorsan elérkezett Jézushoz. Egyszer két lányt vettünk fel. "Ugye buliból jöttetek? Jól éreztétek magatokat. Kár, hogy vége lett. Mindennek vége lesz egyszer. Milyen jó, hogy van Megváltónk, aki örök örömöt adott nekünk. Annak az örömnek soha nincs vége!"
A rendszerváltást követően hittanórákat tartott a felsős diákoknak, rendszeresen szervezett házi bibliaórákat, és szívesen vezette a gyülekezeti bibliaórákat is. Szórványokban és sok gyülekezetben vállalt istentiszteleti helyettesítést. Ezekre az alkalmakra imádsággal, lelkiismeretesen készült.
Mivel részt vett - Magyarországról negyedmagával - a Szent Mihály Testvérközösség életében, sok-sok szép imádságot, istentiszteleti rendet fordított. Temetésén - 2008-ban - Franz Errath, az osztrák konvent vezetője adott hálát életéért. Az elsők között tartottunk húsvét hajnali liturgiát - az ő fordításában. Szívügye volt az egyháztörténet is. Szerkesztett egy naptárt, amelyben a legtöbb naphoz egy-egy eseményt, személyt társított a nemzetközi vagy a magyar egyháztörténetből. Örömmel fogadta az EKE megalakulását, és rendszeresen figyelte munkásságát. János bácsin keresztül érkezett gyülekezetünkbe Erlo Stegen, a zulu misszió vezetője.
Boldog volt azért, mert gyermekeit és unokáit is Jézus szeretetében tudhatta. Valóban élete végéig megmaradt benne az az öröm, amelyet elhívásakor kapott.
Nem egyszerű ember volt. Jézus elhívottja, aki nem szégyellte az evangéliumot.
Megjelent a Híd magazin 2014.II. számában 42-43.o.