"De áldott az a férfi, aki az Úrban bízik" (Jer 17,7)
Ha az embert felkérik, hogy emlékezzen meg valakiről, akkor két eshetőség adódik: tárgyszerű beszámoló az illető életének kiemelkedő vagy rá jellemző állomásaira, sorsfordulataira, vagy magával ragadja az embert a személyes emlékek sodra, sőt az illető személyiségének, lényének szeretetteljes kisugárzása.
A tényszerűséget és az emlékeimet szeretném ötvözni, amikor nagyon sokak által szeretett Gyula bácsinkról emlékezem valahogy úgy, mintha ma is közöttünk lenne azzal a krisztusi lelkületével, ami jellemezte, és oly nagyon kedvessé tette lényét. 1919 augusztusában született Budapest Mária Valéria munkásnegyedében, és már kicsi korában sokat kapott evangélikus szüleitől, bibliaolvasó édesapjától, a cserkészvezetőitől, majd később a Keresztény Ifjúsági Szövetségben (KIE) készítette őt elő az Úr, hogy az elvetett mag kikeljen, és szárba szökkenjen az új élet benne is.
A tanítóképzőt Kőszegen végezte, Isten mindig adott mellé olyan társakat, akik egyre közelebb segítették Krisztushoz. 1939-ben végzett, nehezen kapott tanítói állást, és éppen a KIE-n keresztül került Dunaalmásra egy protestáns javítóintézetbe tanítónak. Gyakran viccelődött, hogy az Úr őt javítóintézetbe tette, mert itt történt meg - részben hívő munkatársai és a neszmélyi református lelkészházaspár szolgálatai révén -, hogy az Úr Lelke mély bűnbánatra, megtérésre és új életre teremtette. A katonai behívás miatt megszűnt az állása, és mivel mégsem kellett bevonulnia ekkor, néhány hónapig a KIE titkára mellett dolgozott, és ez hite erősítésére volt. 1941 októberében behívták katonának, és csak 1946-ban szabadult a fogságból. A katonaság alatt is mindig alkalmuk volt Pór Jánossal, hívő társával arra, hogy bibliaórákat és lelki alkalmakat szervezzenek.
A világháború alatt zászlós volt, és rá jellemző módon nem csupán azért volt hálás, hogy a sebesülésen és a francia fogságot túlélve hazaérkezett, hanem, hogy soha nem kellett fegyvert használnia. Ám én mindig úgy láttam, hogy az Úr Jézus életmentő harcainak bátor, megalkuvás nélküli katonája volt, igazi zászlóvivője az Igének, az evangéliumnak. Ebben a harcban viszont mindig használta "fegyverét", az Ige kardját.
1946-ban a zánkai állami iskolában kapott tanítói állást, '49-ben Kővágóörsre helyezték, és az iskola úttörőinek vezetését is rábízták, amiről egy hónap után lemondott, mert látta, hogy a gyermekek ateista nevelése a cél. Ezért "átnevelés" céljából Monostorapátiba helyezték. Hiába kérte Zánkára való visszahelyezését, azzal tagadták meg, hogy "akkor fellángolnak a hitbuzgalmi mozgalmak". Jól ismerték - ahol ő elkezdett az Úrért buzgólkodni, ott mindig felpezsdült körülötte a lelki élet. Végül betelt a pohár, és 1953-ban kitették tanítói állásából azzal az indoklással, hogy "pedagógus nem élhet példamutató vallásos életet". Azzal is növelte bűnei számát az illetékes hatóságok szemében, hogy kántori szolgálatokat végzett, lelkészek engedélyével Zánkán és Révfülöpön bibliaórákat tartott. Gyenesdiáson ifjúsági konferenciákon, Répcelakon Tekus Ottó hívására gyerekheteken szolgált a nyári szünidőkben.
Természetesen anyagilag is nehéz idők következtek. Csak alkalmi munkákat kapott, és gyakran hónapokig munkanélküli volt, míg 1956-tól a földhivatalnál alkalmazták, földmérői tanfolyam elvégzése után.
1954-ben édesapámmal elmentem Zánkára egy gyülekezeti napra. Akkor mint gyermek, először találkoztam Gyula bácsival, akit olyannak láttam, mint a Zarándok útja keresztyénét. Kis zánkai házuk missziói szeretetközpont volt, ahova gyakran és sokan jöttek, egy-egy gyülekezeti napon akár hatvanan is körülültük az asztalukat. Franciska néni igazán hozzáillő segítőtársa volt Gyula bácsinak. Nem volt gyermekük, de az Úr Jézusban nagyon sok testvér és lelki gyermek fordult meg kedves otthonukban.
A missziói láng a határokon is átcsapott. Nádossy doktor, egy hívő orvos, német külmissziói leveleket fordított, amit Gyula bácsival az országban sokfelé szétküldtek. Ennek megvolt a lelki hatása: hívő emberek pénzt küldtek a külmisszió támogatására. Természetesen a kommunista hatóságok ezt nem nézték tétlenül, és 1962 nyarán egy hajnalban az ország ötven pontján csaptak le egyszerre, és házkutatásokat, letartóztatásokat, kihallgatásokat rendeltek el. Összeesküvés szervezésével vádolták meg Dr. Nádossyt és Gyula bácsit is, ami abban az időben igen kemény vád volt. Egy hónapon át tartó ismételt kihallgatások után néhány irat kivételével visszakapták mindazt, amit lefoglaltak, és az ügy azzal zárult - Isten csodálatos közbelépése folytán -, ahogy végül a rendőrnyomozó összefoglalta: "Szerencséjük van, hogy nem kerültek ügyészségre a május elsejére megjelent amnesztiarendelet miatt, és így az ítéletüket két évre felfüggesztették". A megfigyelés azonban folytatódott.
1976 októberének utolsó napjaiban este érkeztem Gyula bácsiékhoz, nyitottam volna a kiskaput, de a hátam mögött egy hang megszólalt: "A másik bejárat van nyitva!". Megfordultam és láttam, hogy az ott álló rendőrautóból szólt a rendőr. Belépve megjegyeztem Gyula bácsinak, hogy milyen fontos ember lett, hogy ennyire vigyáznak rá. Nevetett, és ekkor mutatta meg a végzést, amellyel házi őrizetet rendeltek el ellene a szocialista ifjúság veszélyeztetése miatt. Ami legjobban felháborított, az utolsó mondat volt: "a bűnözés lehetősége sem kizárt". Ezen az alapon az egész országot házi őrizetbe lehetne venni - talán így is voltunk - Az eljárást azért indították, mert kiderült, hogy hívő lelkészek és természetesen Gyula bácsi 1970-től nyaranta ifjúsági és férfi csendesheteket szerveztek több helyen is az országban, így Zánkán is. Az eljárást akkor zárták le, amikor Gyula bácsi az 1975-ös, Helsinkiben elfogadott, Magyarország által is aláírt emberjogi kartára hivatkozva fellebbezett.
Az ezt követő években lett egyre szorosabb Gyula bácsival a testvéri kapcsolatunk. Ekkor láthattam, hogy a fél ország hívő népét ismerik, és mindenkit név szerint hordoznak imádságaikban. A lelkészekért különösen is felelős szeretettel könyörögtek.
1985-ben Franciska néni hazament a mennyei hazába, és ez Gyula bácsi számára nagy veszteség volt. Ettől kezdve még többet járta az országot, és ahol csak kérték, nagy örömmel szolgált igehirdetéssel is. Év végén szólt nekem, hogy menjek el vele '86 márciusában Biatorbágyra férfihétre. Először elutasítottam, végül Isten a szívemre beszélt, és mégis elmentem. Azon a héten az Úr megújította hívő életemet, amelynek a következménye az lett, hogy elindultam a teológiára és lelkész lettem. Emberi értelemben bizony Gyula bácsinak nagy szerepre volt ebben. Ahogy annak idején több fiatal is hitre jutva elindult az Ige szolgálatára Gyula bácsiék imádságos szolgálatának köszönhetően.
Teltek az évek, és túl a nyolcvanon kezdett fogyni az ereje. 2001-ben a szombathelyi Túróczy Zoltán evangélikus szeretetotthon lakója lett. Ott sem tétlenkedett, hiszen jelszavává lett a 90. Hallelujah-ének egyik sora: "Lelkeket vezetni Hozzá, égő vágyam ez nekem". Nem sokkal halála előtt látogattam meg Szombathelyen, és ekkor már nem nagyon tudott felkelni, de tele volt a szíve a hazaköltözés szent reménységével, ami 2006. november 16-án be is következett.
Búcsúzóul, rá emlékezve írta Pecznyík Pál Nincs már közöttünk című versét, amelyből néhány sort idézek:
Nincs már közöttünk: Ott van,
Hová régtől vágyott,Csodálni azt a szebb,
Ragyogó világot.
Bár kicsi ember volt,
Ám nagy volt a lelke,
Csak ő tudta: mennyi
Barát fér el benne.
Lelki alkalmakon
Együtt láttak minket,
Ikertestvéreknek
Nevezetek bennünket.
Megjelent a Híd magazin 2016.IV. számában 34-35.o.