Dóka Zoltán: 
Egy fényt író, empatikus ember: dr. Keken András (1989. december 10-én)

Kedves Testvérek!

Jézus Krisztus Urunk egy haláláig hűséges szolgájára emlékezünk ezen az estén. Keken András ma lenne 80 éves. Mindazok, akik ismerték és szerették őt, fájdalommal és hálával emlékeznek reá. Fájdalommal, hogy nincs már közöttünk, és Isten iránti hálával, hogy a miénk volt, és hosszabb-rövidebb ideig együtt járhattuk vele a földi élet útját. Gazdag, kincses élete ajándék volt mindnyájunk számára.

Engem is ugyanez a fájdalom és hála hozott el ma este ide, és az a mély barátság is, amely vele összekötött, és amely halála ellenére ma is elevenen él bennem. Megvallom, nem könnyen szántam rá magam, hogy 30 év után újra eljöjjek a Deák térre. De úgy éreztem, hogy távolmaradásommal nemcsak kedves meghívóimat, özv. Keken Andrásné nagytiszteletű asszonyt és Zászkaliczky Péter lelkésztestvéremet bántanám meg, hanem Keken Andrással való barátságom emlékét is.

Eljöttem tehát. De nem azért, hogy egy részletes Keken-életrajzot mondjak el a Testvéreknek. Vannak itt, akik nálam sokkal jobban ismerik az ő életfolyamának adatait, részleteit. Legfeljebb itt is szeretném felhívni a figyelmet arra - s ezt már másutt is szóvá tettem -, hogy mielőbb szükség lenne Keken András részletes és hiteles életrajzának megírására, amíg élnek a tanúk. Nem szabad engednünk, hogy egy ilyen értékes élet eltűnjön a történelmi feledés homályában. Talán éppen ez az este válhatna kiindulópontjává egy olyan összefogásnak, amelyet a Keken András iránti szeretet és tisztelet tart össze, és amely célul tűzi ki, hogy az ő életének emlékét tudományos igényű monográfia örökítse meg az utókor számára.

Az én ma esti mondanivalóm lényegesen szerényebb igényű. Mindössze néhány vonással szeretném gazdagítani azt az emlékképet, amelyet ez az egész kis gyülekezet együtt rajzol, formál Keken Andrásról mindazzal, ami itt most szóban, versben, énekben és imádságban elhangzik, vagy fényképen láthatóvá válik. A Kekeni életmű értékeléséhez szeretnék hozzászólni, arra a kérdésre keresve a választ: mi volt ennek a rendkívüli életnek a titka? Amikor a mai estére szóló meghívás vétele után - ki tudja, már hányadszor - felvetettem magamnak ezt a kérdést, feleletül két dolog jutott eszembe: egy éneksor és egy görög szó.

Az éneksor Scholz László egyik legszebb énekének kezdősora: "Szép Hajnalcsillag, setét égre írlak..." Nemcsak irodalmi szépsége van ennek a képnek, hanem teológiai mélysége is. Arról beszél ez a kép, hogy ebben a világban, ahol mindig újra elsötétül az ég, ahol "bűnök homálya, ínség holló-szárnya mindent sűrűn eltakar", ebben a világban nemcsak olyan emberek vannak, akik a sötét ég alatt kétségbeesve síránkoznak, csüggesztik önmagukat és másokat, vagy éppen maguk is eszközeivé lesznek a sötétség hatalmának, hogy még sötétebb legyen, hanem olyanok is vannak - ha nem is sokan -, akik a sötét égre fényt írnak, a szép Hajnalcsillag fényét. Keken András ilyen sötét égre fényt író ember volt. A reménység embere. Rövid, két évig tartó, közös útunkon - 1956 októberétől 1958 szeptemberéig -, amikor különösen is sötét volt az ég, és szibériai hidegségű vihar tombolt egyházunk és magyar népünk életében egyaránt, sokszor láttam őt szomorúnak, csalódottnak, felháborodottnak, fáradtnak, sőt kimerültnek, de kétségbeesettnek, reménytelennek soha. Minél sötétebb volt az ég, annál fénylőbb igéket írt reá. Ő, akit nemcsak ateista, egyházírtó politikusok, de egyházi emberek, kollégák is megaláztak, elárultak, sárba tiportak, nem lett keserű, cinikus, rezignált vagy bosszúvágyó, ahogy oly sokan abban az időben és azóta is, hanem megmaradt Isten fényt író gyermekének. Már akkor is csodáltam, a mából visszanézve pedig még inkább csodálom azt a különös képességét, hogy akár nagy történelmi kérdésekben, akár kicsi, hétköznapi ügyekben mindig megtalálta azt a pontot, ahonnan felfelé visz az út, ahonnan látni lehet a felkelő hajnal sugarait. Nem valami olcsó, fedezet-nélküli optimizmus volt ez nála. De nem is egyszerűen alkati sajátosság. Talán kissé eltúlzott önkritikával többször is mondta nekem, hogy ő alapjában véve pesszimista alkatú, kételkedő és bizalmatlan beállítottságú ember. Persze nem rosszindulatból, hanem azért, mert radikális és teljes bizonyosságra törekedett az igazság kérdésében. Hogy mi ebből a pesszimista, kételkedő és bizalmatlankodó Keken Andrásból semmit sem láttunk, annak csak az lehet a magyarázata, hogy mindig újra győzött benne az Isten reménysége, a szép Hajnalcsillag-Jézus, akinek fénylő nevét fáradhatatlanul írta a koromfekete égre. Győzött benne az a reménység, amely ugyan "nem bízza magát emberekre, mert tudja, mi lakik az emberben", de annál rendíthetetlenebbül kapaszkodik Istenbe, akinek szeretethatalmából semmiféle sötétség nem tudja kitépni ezt a világot és az életünket. Isten Krisztusban felragyogott szeretetének ez a bizonyossága tette őt a reménység emberévé, fényt író emberré.

Hadd kérdezzem meg újra: mi volt Keken András életének a titka? És hadd feleljek másodszor egy görög szóval, amelyre már utaltam, és amely egyik utolsó beszélgetésünk témája volt. A szó így hangzik: empátia. A következőkben ezt a szót szeretném néhány mondattal kibontani és Keken András életére alkalmazni.

Az empátia szót ritkábban használjuk, mint a vele rokon szimpátia szót. Igaz, ez utóbbi sem eredeti értelmében használatos, hanem csak a felszínes, súlytalan "rokonszenv" értelmében. Valójában a szimpátia szó eredeti értelme sokkal mélyebb. Olyan emberek kapcsolatát jelenti, - és ez a szószerinti értelme is - akik "együtt szenvednek". Pl. egy kórházszobában csupa "szimpatizáns", együttszenvedő fekszik. Mindegyik a maga betegségétől szenved, de úgy, hogy közben tudja, a többiek is szenvednek, akik vele vannak a kórteremben. Erről az együttszenvedésről az első Péter-levél azt mondja, hogy az komoly erőforrás. Erőt jelent a tudat, hogy nem egyedül hordozom a szenvedés terhét, hanem mások is hordozzák azt. Sőt ez az együttszenvedés "együttérzővé" is tesz a másik szenvedő iránt. Ilyen értelemben is megtaláljuk a szimpátia fogalmát az Újszövetségben, sőt a Zsidókhoz írt levél magára Jézusra is alkalmazza, mint aki "együttérez" velünk erkölcsi gyengeségeinkben (Zsid 4,15).

Az empátia szó még innen is mélyebbre visz bennünket. Az empatikus ember nem a maga szenvedéseiből néz ki a másik szenvedőre együttérzéssel és egyben önmagának is vigasztalást keresve, hanem kilép a maga életköréből és belehelyezi magát (szószerint: beleszenvedi magát) a másik ember élethelyzetébe azért, hogy segítsen neki megszabadulni szenvedéseitől, azért, hogy a másik élete meggyógyuljon. Bár az empátia szó, amit egyszerűség kedvéért "részvéttel" fordíthatunk le, nem fordul elő az Újszövetségben, tartalmilag pontos kifejezése a jézusi erkölcs, a keresztyén morál lényegének. Jézus tanítványaként élni azt jelenti, hogy magamból kilépve, magamtól megszabadulva, de önmagam azonosságát el nem veszítve, belehelyezkedem, belelépek a másik életébe, részt veszek abban, de nem azért, hogy a másikat hatalmamba kerítsem és kihasználjam, hanem azért, hogy segítsem, elesettségéből talpra állni, önmaga azonosságát, identitását megtalálni, hogy így maga is képes legyen az empátiára, vagyis a másokért élő, másokat felszabadító szeretetre.

Keken András életének titka véleményem szerint itt rejlik: empatikus ember volt, akinek a jézusi erkölcs nem csupán a teológiai etika elméleti kérdése volt, hanem életének tartalma és értelme. Ezért hiányzott belőle a közösségi élet két népszerű devianciája, torz magatartása: az egoista karrierizmus és a misztikus epigonizmus. Az egyik azért lép bele a másik életébe, hogy azt önmaga számára kihasználja, majd ha már nincs reá szüksége, félredobja, - a másik azért közelít valakihez, mert nem találja önmagát, de nem meri bevallani saját gyengeségét, hanem rátelepszik, rátapad a másikra, hogy rajta élősködve elszívja annak életerőit, mint a gaz a nemes növényét. Eddigi életem során nem ismertem még egy embert, akitől annyira távol állt mind a karrierizmus, mind az epigonizmus, mint Keken Andrástól. Empatikus ember volt a szó legtisztább és legmélyebb értelmében: csak önmagával azonos, de önmagától szabad, mindig másokért élő és szenvedő ember. Aki ismerte őt igazán, az tudja, hogy ez a jellemzés nem egy halott ember utólagos felmagasztalása, hanem a valóság mértani pontosságú rajza.

De hogyan vált ez az empátia kézzelfoghatóvá Keken András életében, annak különböző területein? A következőkben ezt szeretném néhány irányban bemutatni.

Keken András empatikus ember volt az egyházi közéletben. Szándékosan nem nevezem őt egyházpolitikusnak, mert nem volt az, nem is tartotta magát annak. Egyházpolitikája csak az államnak és a politikusoknak van. Az egyháznak nincs. Az egyháznak küldetése, üzenete van Istentől. A politika számára legalábbis közömbös, hogy van-e Isten. A politika a világ felől néz a világra. Az egyház mindenre, a politikára is Isten felől néz, és mindenki felé Isten üzenetét, törvényét és evangéliumát hirdeti és tanítja. A politizáló egyház fából vaskarika. Az egyházat uralni akaró politika igénye csupán. Olyan tetszetős, kívánatos, mert földi előnyökkel járó, sőt nehéz időkben egyenesen ajánlatos csapda, amelybe az elmúlt 40 év során sokan beleestek az egyházban. Keken András nem esett bele. Ez az elvi, teológiai alapállás kapcsolta össze őt mindhalálig Ordass Lajossal, akihez széttéphetetlen, mély barátság fűzte ugyancsak mindhalálig. Ezért ítélnek tévesen azok, akik kettőjüket szét akarják szakítani, sőt szembeállítani. Az természetes, hogy két ilyen hatalmas, önálló egyéniség nem utánozta egymást. Nem voltak egymás epigonjai. Sem a véleményük, sem a magatartásuk nem volt azonos minden helyzetben. De egy volt az alapállásuk: empatikus egyházi emberek voltak, akik "beleszenvedték" magukat a politikusok által meggyötört, megalázott és szétvert egyház helyzetébe és harmadik társukkal, Kendeh Györggyel együtt, sokaktól eltérően, egyházpolitikai, azaz állami karrier helyett a börtönt választották. Hozzájuk képest senkinek sincs igaza az egyházban, mert aki mártírokkal vitatkozik, az önmagát leplezi le.

Idetartozik az empatikus Keken András személyiségének még egy vonása, amit én karizmának, a Lélek különös ajándékának tartok: rendkívüli dialógus-képessége és dialógus-készsége. Abban a viharos tengerhez hasonló két évben, amíg mellette szolgálhattam, sokféle helyzetben és sokféle emberrel hallottam őt beszélgetni. Utánozhatatlan volt az a nemes egyszerűség, ahogy "megjelent" egy beszélgetésben, ahogyan megszólalt, ahogyan vitapartnerével elindult a második, vagy akár a harmadik mérföldre is, ahogyan belehelyezkedett annak gondolatvilágába, érveinek szövevényébe, ahogyan észrevétlenül belekarolt és visszafordult vele az úton, hogy azután együtt jussanak el nem Keken András igazához, hanem az együtt, szabadon vállalt igazsághoz. Mestere volt a dialógusnak! És a türelemnek! Ahol mi már mind feladtuk a reményt, és úgy véltük, kár minden szóért, ott ő még tízszer-húszszor is megpróbálta, újrakezdte. Pedig nem volt puhány, engedékeny vitatkozó. Néha nagyon is keményen tudott érvelni, fordulatot adni a beszélgetésnek, ha látta, hogy partnere tudatosan meghamisítja az igazságot. De ilyenkor is nyitva maradt, és nem rajta múlott a dialógus sikere. Persze voltak, akik visszaéltek dialógus-készségével. Propagandára használták, félremagyarázták, ellene fordították. Ő tudta ezt. Hogyne tudta volna! De elviselte. A csalódás emberekben - régi ismerőse volt. De azt is tudta, hogy csak a szelídeké a jövő és csak a tisztaszívűek látják meg az Istent.

Most pedig tekintsünk életművének egy másik területére: Keken András mint tudós teológus is empatikus ember volt. Ez egyrészt azt jelentette, hogy mint tudós is megőrizte identitását. Eredeti gondolkodó volt, aki mások tudományos eredményeit mélyen átgondolta, de amit szelleme kohójából előhozott, az mindig saját, eredeti alkotás volt, nem másoktól elcsent utánzat. Vagyis nem volt sem epigon, sem tudományos karrierista, aki nem alkot újat, hanem mások eredményein élősködik.

Másrészt tudományos empátiája tartalmilag azt jelentette, hogy mélyen beleélte, belehelyezte, "beleszenvedte" magát az egyház kétezer éves alapkérdésébe: hogyan kell a reá bízott, történeti kötöttségű üzenetet adekvát módon kifejeznie a változó korok és generációk számára? Ez a kérdés különösen is súlyossá lett a felvilágosodás óta, a természettudományos-technikai forradalom korszakában, amelyben ma is élünk, és amelyben régi, évszázados, évezredes evidenciák dőltek meg, vagy váltak kérdésessé. Nem véletlen, hogy Keken András teológiai gondolkodása az ún. közvetítő teológiákhoz állt nagyon közel. Ezek a koncepciók ui. mind egyek abban a törekvésben, hogy az örök evangéliumot a mai ember életének tudományos feltételei között úgy kell meghirdetni, hogy annak megszólító örömét ne lehessen elutasítani mint tudományos képtelenséget. Keken András teljes empátiával, szellemisége, hite teljes latbavetésével harcolta ezt a nemes harcot, amely nem hajlandó lemondani sem az evangéliumról, sem a kortárs emberről.

Ezt az elmélyült teológiai munkát Keken András nem a maga dicsőségére kamatoztatta, hanem az igehallgató gyülekezet számára. Mint igehirdető is empatikus ember volt. A jó igehirdetésnek két fókusza van: a textus és a gyülekezet. De két veszélye is van: ugyanez a kettő. Ha csak a textust látom magam előtt, de nem ismerem azokat, akiknek beszélek, akkor a még oly igaz prédikáció is elmegy a fejek felett. Ha viszont csak a gyülekezetre figyelek, akkor hamar elfogy a mondanivaló, megüresedik a prédikáció. A kettő egyensúlyára csak az empatikus igehirdető képes. Ilyen igehirdető volt Keken András. Aki hallgatta, azonnal otthon érezte magát a textusban és tudta, hogy ott éppen őróla, az ő életének kérdéseiről van szó. Azért volt oly lebilincselő, gazdagító minden prédikációja, mert teljes énjével merült bele mindkettőbe: a textusba is, a gyülekezetbe is. Ismerte mindkettőt. Tudta, mit kérdeznek a hallgatói és mit felel Isten igéje. Ez a "kérdezz-felelek!"-dialektika, pontosabban dialógus, minden kinyomtatott prédikációjában is megtalálható. Talán itt érhető leginkább tetten ma is az ő alázatos, empatikus szeretete. A tűz, a lobogás, amellyel beszélt, ma is érezhető a nyomtatott betűk mögött. Remélem, a készülő második kötete tovább fokozza ezt a megajándékozó, nagyszerű élményt.

Végül még egy életterületre hadd utaljak röviden. Talán a legfontosabbra: Keken András mint lelkipásztor is empatikus ember volt. Bárki fordult hozzá, azonnal beleélte magát annak helyzetébe, gondjába, bajába, és úgy beszélgetett tovább. Ezért keresték fel oly sokan és állandóan. A legkínosabb ügyekről is finom tapintattal, megértő jósággal tudott beszélgetni. Néhány szó elég volt, hogy a hozzá fordulóban megszülessék a bizalom: ez az ember nem fogja elárulni, kifecsegni életének feltárt titkait, nyomorúságait. Ő, akinek saját gyermeke nem volt, ezreket pásztorolt mint egy igaz, megértő, jó apa. Dialógus-készségéről, beszélgető művészetéről már szóltam. Ennek egyik legfontosabb vonása volt a csend, a hallgatás. Nagy türelemmel tudta végighallgatni a panaszkodót. Mindig sok dolga volt, de ezt nem éreztette ideges sürgetés formájában beszélgető társával. Inkább azt a benyomást keltette, hogy ráér és most nincs fontosabb számára, mint ez a beszélgetés. Amikor pedig a hallgatás után halkan, szelíden megszólalt, csak úgy áradt szavaiból lelkének csendje, békessége, amit Isten előtt vergődő imádságaiban kapott ajándékul Istentől. Lelkipásztori szolgálatának volt még egy ritka vonása: ő nem csak beszélgető, hanem cselekvő lelkipásztor is volt. Majd az életrajza elsorolja, hogy ez az empatikus ember hogyan lépett ki önmagából, és hogyan élte, szenvedte bele magát feleségével együtt árva gyermekek sorsába, sorsüldözöttek ínségébe, halálra keresett zsidók félelmébe és fájdalmába, éspedig nem csak lelki, szellemi, erkölcsi, hanem igen jelentős anyagi áldozattal is. Nem sokkal halála előtt mondta el nekem: egyszer hajszálon múlott, hogy üldözöttek rejtegetéséért bele nem lőtték a Dunába. Ő, aki oly széles perspektívában, universumban és világtörténelemben élt és gondolkodott, teljes figyelemmel tudott odafordulni a kicsik és gyengék felé, s hétköznapi gondjaikban egész lényével részt venni.

Kedves Testvérek! Csak abbahagyni lehet a felsorolást, befejezni nem, hogy miként mutatkozott meg Keken András életében empatikus lelkének önfeláldozó, másokért élő jósága. Szándékosan nem beszéltem a barátságunk emlékeiről. Részben azért, hogy ne kelljen nagyon elérzékenyednem, részben azért, mert a barátság titkát úgysem lehet szavakkal kifejezni. Bizonyára így van ezzel özvegye is, akitől persze szeretném kérni, hogy írja le egyszer nekünk szeretett férjének életét úgy, ahogyan ő, a feleség látta, átélte és visszaemlékezik reá. Befejezésül még valamit. Azzal a kérdéssel kezdtem: mi volt ennek a rendkívüli életnek a titka? Így válaszoltam: e rendkívüli élet titka a sötét égre fényt író reménység és az empátia, a mások életébe lépő, gyógyító részvét volt. A kettő közül bizonyára az empátia az elsődleges. Remény csak ott van, ahol szeretet van. Önmagából kilépő, másokért önmagát feláldozó szeretet. Ezért mondja a régi latin mondás, hogy a kereszt Jézus keresztje a mi egyetlen reményünk. Azért hadd kérdezzek tovább: mi volt Keken András élete titkának a titka? S hadd feleljek így: az Isten empátiája. Az az isteni szeretet, amely kilépett önmagából és a Názáreti Jézusban lehajolt, belehajolt a mi emberi életünkbe azért, hogy talpra állítson bennünket, meggyógyítsa bűn és halál által megkötözött, tönkretett életünket és belevonjon az ő életébe, az áldozatos szeretet szabadságába és örök reménységébe. Ez az isteni szeretet ragadta meg mindig újra és formálta empatikus emberré Keken Andrást. Ezért volt az ő életének - legalábbis számomra - mindig karácsonyi hangulata. És ezért volt ő - sok baja, szenvedése ellenére - boldog ember. Sokszorosan áldott életére visszatekintve ez az ige jut eszembe: "Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be a te Urad örömébe!" (Mt 25,21) Nekünk pedig, akik még itt vagyunk, harcoljuk a hit harcát és emlékezünk az Ő nagyszerű életére, ez az ige szól: "Eredj el és te is akképpen cselekedj!" (Lk 10,37)

Kedves Testvérek! Még két hét és itt a karácsony. Isten empátiájának boldog ünnepe. Kívánom, hogy Keken Andráshoz hasonlóan mi is mindnyájan átélhessük ezt a boldog karácsonyi örömöt. Ha megtehetjük, majd karácsonykor gyújtsunk meg az ő emlékére egy gyertyát a karácsonyfánkon, és adjunk hálát Istennek az ő sokakat gazdagító életéért.

Boldog karácsonyt kívánok!

Megjelent a Keresztyén Igazság 5. számában (1990. március)

Vissza