110 éve született dr. Vladár Gábor, évszázadunk egyik legkiemelkedőbb jogtudósa és egyházunk messzire világító fénysugara. Magas, sudár alakja, egyenes testtartása, valami felsőbbrendűséget sugárzott. Aki kapcsolatba került vele, azonnal hatása alá került. Szellemi nagyságát elismerni nagyon könnyű, hisz aki egyszer is hallotta a stílus formatökélyébe öntött, művészi szépségű és mélységű fejtegetéseit, az azonnal megbizonyosodhatott róla, hogy olyan tálentumok birtokosa, amellyel Isten csak kivételesen ajándékozza meg teremtményeit. Nagyságát lemérni azonban nem olyan könnyű, hisz széleskörű jogi tudása igazi polihisztorrá avatta, szerteágazó egyházi szolgálata alázatos Krisztus-hívővé minősítette, káprázatos klasszikus műveltsége pedig a köznapi emberek sorából emelte ki. Páratlan szerénysége, igazságot kereső állhatatossága, mélységes család- és emberszeretete példaként ragyog.
Élete megpróbáltatásokban jócskán bővelkedett. De nézzük ennek főbb állomásait.
A Vladár család a Túrócz megyei Nagycsepcsényben élt hét évszázadon keresztül, ahová még az Árpádházi királyok telepítették. Vladár Gábor édesatyja még abban a nemesi kúriában született, amelyet ősei a XIII. században kaptak. A család 13 tagja Mohácsnál hősi halált halt. Édesapja családjával együtt az ősi szülőföldet elhagyva Sándor Móric biai uradalmában helyezkedett el. Itt született a kilenc gyermek egyikeként Gábor.
Elemi iskoláit Bián és Debrecenben, majd a budapesti Deák téri iskolában végezte, ugyanitt járt gimnáziumba is.
Szinte magától alakult ki az a nézet, hogy jogásznak lesz legalkalmasabb. Az egyetemen Concha Győző és főleg Grosschmid Béni tesz legtöbbet abba a tarisznyába, amellyel az Alma Mater kapuján kilépett. A jogi gondolkozás módszerét megtanítva kifejlesztette jogérzetét, tiszteletet ébresztve a hazai jog nagy múltja és értékei iránt és meggyökereztette azt a magasabbrendű szemléletet, mely szerint a jog nemcsak az értelem, hanem a szív ügye is.
1903-ban a budapesti V. ker. járásbírósághoz kerül jog-gyakornoknak, s 1910-ben az igazságügyminisztérium magánjogi ügyosztályára, melynek 1922-ben vezetője lesz. 1929-ben a törvényelőkészítő osztály élére helyezik.
Az első világháború kitörésekor katonai szolgálatra vonul be és négy évig szolgál, ebből egy évig Isonzó poklában, ahol meg is sebesül.
Hazatérve hatalmas lendülettel lát neki a törvényelőkészítő munkának, amely a jog egész területére kiterjed.
1939-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja; "Tudományos munka-e a jogszabálykészítés" c. akadémiai székfoglalójával méltán ér el nagy sikert.
A honvédelmi törvényjavaslat előkészítése során bátran száll szembe a javaslat militarizáló, háborús helyzetben a hatalom teljes koncentrálását katonai kézben kívánó törekvésekkel. Hivatalából való eltávolítását csak egy koincidencia: nevezetesen titkos tanácsosi kinevezése akadályozza meg.
A zsidótörvényekkel kapcsolatban is aggályát fejti ki és ezért gyakorlatilag kikapcsolják a munkálatokból. Amikor pedig Antal István miniszter azt követeli, hogy a letartóztatási intézetekben levő mintegy ezer zsidót át kell adni a csendőrségnek, figyelmezteti, hogy az igazságügyminiszter nem követhet el törvénytelenséget és közli vele, hogy az igazságügybe való berendelését megszűntnek tekinti és a Kúriánál kíván tovább működni. Közbelépése végül is eredményes és sikerül az ezer zsidó elhurcolását megakadályozni. Langlet Valdemar a "Verk och dagar i Budapest" c. munkában, mint a Vöröskereszt svéd megbízottja igen nagy elismeréssel ír Vladár Gábornak a zsidók megmentése érdekében kifejtett erőfeszítéseiről .
A Lakatos kormányban való részvételre csak a kormányzó többszöri kérésére kerül sor azzal a szándékkal, hogy megpróbálja menteni, ami még menthető. Első feladatai közé tartozik a Gestapo által letartóztatott államférfiak kiszabadítása. Személyesen vesz részt Bajcsy Zsilinszky Endre, Baranyai Lipót, Laky Dezső, a fiatal Tildy Zoltán, továbbá Peyer Károly kiszabadításában, majd biztonságba helyezésénél.
A kormányzó 1944. október 15-i proklamációja után menekülnie kell és nehéz hónapok jutnak osztályrészéül. Különböző helyeken,- köztük háza padlásán- rejtőzködik akkor is, amikor szinte testközelben keresték a katonai nyomozók.
Életútjának szebbik fele zárul le a rövid ideig tartó igazságügyminiszterséggel. Ez alatt az időszak alatt írja meg az "Öröklési jog" összefoglalását a Szladits féle nagy Magyar Magánjoghoz és nagy érdemeket szerez a Magánjogi Törvénykönyv-javaslatának elkészítésével. Számos jogi előadást tart ilyen címeken: "A jog elhajlása az élettől", "Fejlődik-e jogunk, vagy tesped?", avagy "Az igazság eszméje a hellén világban". A Parthenon társaság mintegy tíz kiadványán keresztül, ahol a szerkesztőbizottság elnöke volt, - a görög-római klasszikus világ szellemi értékeit tudta a magyar értelmiséghez közelebb hozni.
1942-ben a debreceni egyetem jogi kara honoris causa doktorrá avatja s ez alkalommal "Az erkölcs, a tudomány, a humánum és a jog" címen tart feltűnést keltő beszédet. A Corvin társaság koszorús tagjává választja. Elnöke az Országos Bírói és Ügyészi Egyesületnek és számos más társadalmi tömörülésnek.
1945-től teljesen kikapcsolódik az állami és társadalmi élet vérkeringéséből, egyedül egyházi vonalon folytat igen aktív munkásságot. Reá is vonatkoztatni lehet, amit Baranyairól mondott: "Milyen gazdag ez az ország! Olyan öregszemű selejtező rostát rázogatnak, amelyen olyan értékek is haszontalan rostaaljba hullanak, mint Baranyai Lipót". Ez már több volt, mint bűn, a nemzet legjobb erőinek tudatos elsorvasztása. De térjünk vissza életútjának további alakulásához.
Budapest ostromát - fia kivételével, aki orosz hadifogságban sínylődött - családjával együtt élte át, házuk több ízben is belövést kap. Az oroszok többször viszik kihallgatásra, de végül is nem történik nagyobb bántódása.
Az egyházi életbe való intenzív bekapcsolódása tulajdonképpen már az 1934-37 évi zsinati tagsággal veszi kezdetét, amikor is a zsinati jogszabályalkotás révén széles lehetőség mutatkozik szolgálatára. A törvénykezésről szóló terjedelmes zsinati törvénycikk az ő alkotása. Erősíteni igyekezett az egyház kapcsolatát a hívekkel, a laikusokat mind erőteljesebben be kellett vonni az ügyek intézésébe és tovább kellett építeni azt az alapelvet, hogy minden hatalom forrása az egyházközség. Ő tanácsolta a lelkészcsere intézményesítését, amely sok nehéz eset megoldásához vezetett.
Az egyetemes presbitérium megalakulásával annak tagja lett, a bányai kerület törvényszéki bírónak választja meg, majd a budavári gyülekezet, két évvel utóbb pedig a pesti egyházmegye, 1947-ben pedig a bányai egyházkerület választja meg felügyelőjének.
Nagy szerepe volt a budavári gyülekezet anyagi rendbetételénél, illetve a sérült templom rendbehozatalánál, nemkülönben a budahegyvidéki egyházközség működési feltételeinek kialakításánál, előbb a Kiss János altábornagy utcai helyiség, majd a Tarcsay úti imaház megszerzésénél.
Bányakerületi felügyelői beiktatási beszédében kiemelte, hogy a szabad egyház a szabad államban elv nem jelenthet közönyösséget az állam részéről az egyházak iránt, hanem csak az állami beavatkozás távoltartását.
Az állammal folytatott tárgyalások kapcsán neki jutott az a feladat, hogy az egyház álláspontját írásba foglalja. Amikor az Ordass, és Szabó püspökökből álló bizottsággal Rákosinál tárgyal, Rákosi kijelenti, hogy "nem ellentámadást, hanem lojális megnyilatkozást" várt és követelte, hogy az egyház vezetői mondjanak le, mert az egyház csak ebben az esetben számíthat állami támogatásra.
Ordass Lajos az Önéletrajzi írásaiban megemlíti, hogy Vladár Gábor higgadt bölcsessége jó támaszpontja volt sok nehéz döntésénél.
Amikor Ordasst letartóztatták, mindjárt segíteni próbált. Az Üllői úton összeszedte a külföldi küldeményekre vonatkozó adatokat és azt átadta a védőügyvédnek, majd a Nemzeti Bank jogászával is tárgyalt, aki megerősítette a vád indokolatlanságát. Több alkalommal tárgyalt a magyar - szlovák áttelepüléssel kapcsolatban is.
"Kemény Lajos püspökhelyettes arra figyelmezteti, hogy illetékes helyről üzenet jött, mely szerint, ha nem mond le egyházi tisztségéről, megvonját nyugdíját, kockára teszi fia hazatérését az orosz hadifogságból és még egyéb kényszerítő eszközöket is alkalmazhatnak vele. Végül hosszas tusakodás után családjára és hadifogoly fiára gondolva, lemond egyházi tisztségéről, miután azt egyszer már korábban megtagadta. 1950-ben nyugdíját megszűntetik, a Tudományos Akadémia levelező tagságát "tanácskozó" tagsággá degradálják. A hűvösvölgyi erdészetnél vállal munkát. Előbb Budaörs határában rak szalmát, majd bozótot írt, azután erdei ültetvényeket kapál és szénát gyűjt.
Egyházi tisztségeinél fogva résztvesz a társadalmi életben. Sűrűn tart előadásokat, ezeknek mindegyike egy-egy gyöngyszeme az egyházi irodalomnak. Abból a több, mint félszáz előadást tartalmazó előadás-gyűjteményből, amely a budavári gyülekezetnél letétként szerepel, csak néhány előadáscímet szeretnék megemlíteni. "A keresztyén családi élet", "Miként illeszthető be a zene az istentiszteletbe", "Luther házasélete" stb.
1951. július 4-én újabb sorscsapás éri: Tomorra telepítik ki. "Mintha temetőben frissen hantolt sírtól távoztak volna", úgy hagyták el szeretett otthonukat és csodálatos könyveiket. Embertelen primitív körülmények közé kerülnek minden támasz, kulturális lehetőségek nélkül; egy 4x4 m nagyságú helyiségbe. Hogy puszta életét fenntartsa, kénytelen volt a legnehezebb fizikai munkát is vállalni. Szinte önként kínálkozott a párhuzam Ovidius Tomiba történt száműzetése és a Tristia, valamint az ő nehéz sorsa között. Aki súlyos sorscsapások közepette úgy tud megnyilatkozni, mint ahogy 1951. szeptember 13-án hozzám írt levelében teszi, az élő bizonyságot tesz az Igéről: üldöztetünk, de el nem hagyatunk, tiportatunk, de el nem veszünk.
"Kérdezed, hogy mire volna leginkább szükségünk? Sok mindenre és semmire. Furcsának találod a feleletet? Ha az élet becsületes munkájával elért, öregségben megszerzett szerény, de gondtalan életszintre gondolok, amit elvesztettünk, akkor nagyon sok mindent nélkülözünk, ha azonban arra gondolok, hogy a jó Isten végtelen irgalmából a sors mostohasága ellenére is meg van a mindennapi kenyerünk, akkor semmire sincs szükségünk. Ha az embernek meg van a maga hitbeli, érzelmi és szellemi világa... a hitnek, az érzésnek, a gondolatnak az útjai szabadok, korlátok nélkül visznek a magasságokba és szerte az egész nagy világba."
1953-ban feloldják a kitelepítést és ekkor Biára, a Kutya hegyre, Chován Károlynak a falutól távol eső présházába kerül a család. Megint újra kell kezdeni mindent és két kezi munkával előteremteni a legszükségesebbet. Amikor 1957 januárjában Ordass püspökkel meglátogatjuk, olyan irtózatos nagy a sár, hogy csak padlók segítségével tudjuk az autót kiszabadítani.
Az embertelen körülményeket tíz éven keresztül kell elviselnie. Közben két operáció és 1958-ban egy tragikus baleset is lezajlik, ugyanis gallyvágás közben egy felpattanó ág bal szemének a látását kioltja, melynek következtében hamarosan másik szemének a látóképessége is elvész.
1963-ban végre sikerül emberi körülmények közé kerülnie és budai lakáshoz jutnia. Itt azonban már csak rövid ideig élvezheti a viszonylag nyugodtabb életet. Mégis négy évi munkával elkészíti a több, mint 600 oldalas visszaemlékezéseit olymódon, hogy rajztáblán, vonalzó mellett rótta a láthatatlan sorokat, amelyet aztán fia és leánya tett át nem kis munkával gépírásra. Ilyen nehéz körülmények között ritkán születik ilyen remekmű. Olyan munka, amely előtt áhitattal, a legnagyobb elismerés hangján kell meghajolni. Bárcsak mielőbb a nagyközönség is olvashatná.
S aztán 1972. július 19-én az Úr hazaszólította.
Marcus Aurelius, egyik kedvenc írója az Elmélkedésekben ezt írja: "Légy, mint a szirtfok, melyet a hullámok folyton csapkodnak: az pedig rendületlenül áll s körülötte elcsendesül a forgatag." Szirtfok volt, amely rendületlenül állt a történelem viharaiban és irányt mutatott és mutat a bizonytalan jövőbe. Lux in tenebris lucet!
Megjelent a Keresztyén Igazság 12. számában (1991. tél)