"Nagyon sok évvel ezelőtt, mikor Firenze éppen köztársaság lett, élt ott egy férfiú, akit Raniero di Raniero-nak hívtak. Fegyverkovácsnak volt a fia és maga is kitanulta apja mesterségét, de nem nagy kedvvel űzte.
Ez a Raniero a város legerősebb embere volt. Azt beszélték róla, hogy a legnehezebb páncélzatot is olyan könnyedén viselte, mint más ember a selyeminget. Még fiatalember volt, de máris sok próbáját adta erejének...
Azt is beszélték Ranieroról, hogy ő volt a legvitézebb ember, aki csak valaha Firenzében élt..."
Így kezdődik a nagy svéd írónő, Lagerlöf Zelma "Krisztus-legendák" című kötetének egyik legszebb írása: "A gyertyaláng". A legenda elmondja, hogy Raniero, a kemény, bátor katona keresztes lovagként részt vett Jeruzsálem elfoglalásában. Vitézségéért jutalmul elsőként gyújthatta meg gyertyáját a szent lángnál, mely Krisztus sírja előtt égett. Ez a gyertyaláng egészen hatalmába keríti. Arra vállalkozik, hogy hazaviszi a firenzei dóm oltárára. Útközben ezernyi veszély leselkedik reá és a gyertyalángra. Hamarosan rablók támadják meg. Könnyen elbánhatna velük, de csak azon az áron, hogy harc közben kialszik a láng. Ő a lángot választja és inkább hagyja magát kifosztani. Elveszik páncélját, fegyverzetét, pénzét. Harci paripája helyett egy rossz, vén gebét adnak neki. Ezen folytatja útját szürke zarándokcsuhában. Fordítva ül a lóra, hogy testével védje a lángot a szél ellen. A fáradtságtól többször is elalszik az úton s elveszíti a lángot. De amikor ő már feladja a reményt, a láng csodálatos utakon mindig visszakerül hozzá. Egyre inkább felismeri, hogy a láng új embert formált belőle. A híres, vitéz, félelmes katonából alázatos, irgalmas és boldog koldus lett, aki vállal minden szenvedést és megaláztatást, hogy a hosszú zarándokúton mindvégig megőrizhesse az élete értelmévé lett gyertyalángot.
Egyszer honfitársaival, olasz kereskedőkkel találkozik, akik látva ezt a szánalmas és nevetséges figurát, gúnyolódva kiáltják anyanyelvén: pazzo, pazzo!, ami azt jelenti: bolond, bolond!
Végre Firenzébe érkezik. De itt sem részesül különb fogadtatásban. Előbb csak vásott utcagyerekek, naplopó, züllött csavargók, majd a templomba igyekvő polgárok is gúnyolni kezdik a magánosan baktató lovast és ők is kiáltoznak feléje: pazzo, pazzo! Raniero szótlanul tűri a megaláztatást. Csak a gyertyát tartja magasra, hogy el ne olthassák a csúfolódók, akik felugrálva próbálják elfújni a lángot. Felállt a nyeregben. "A csuklya lecsúszott a fejéről és látni lehetett az arcát, amely sovány és sápadt volt, mint egy mártíré." Csak egy valaki ismeri fel s menti meg őt is, a lángot is: a felesége. Az ő segítségével Raniero végre ott áll a templomban. De a láng még ekkor is csak csodás úton jut célba. Egy betévedt madár nekirepül s kioltja a lángot, de tüzet fog a szárnya, lángolva repül végig a templomon, majd holtan zuhan az oltárra. Raniero ekkor utolsó erejével áttöri magát az előbb még gúnyolódó, most megszeppent tömegen, és meggyújtja gyertyáját az oltáron, annál a lángnál, amely a madárka szárnyát felemésztette...
Éppen húsz éve, 1974-ben, egy májusi vasárnap délutánján, egy budapesti kórházban, megdöbbentő váratlansággal meghalt egy 64 éves férfiú, akit dr. Keken Andrásnak hívtak. Korán elhunyt tanítónak volt a fia. A család katonai pályára szánta, de a kemény katonaélet iránti vonzalmát legyőzte benne a Krisztus üres sírjából lobogó örök isteni láng. Egész életét, rendkívüli tehetségét, sokféle képességét mind-mind e láng szolgálatába állította. A jelen század első felében a magyarországi evangélikus egyház számos kiváló szolgálattevőt, tudós és bölcs teológust, hűséges és irgalmas lelkipásztort kapott. Keken András mintegy összegző szimbóluma volt valamennyiüknek, s éppen ezért besorolhatatlan, páratlan mint tudós, mint pásztor és mint ember.
De még rendkívülibb volt a sorsa. Raniero-sors! Mintha Lagerlöf Zelma egyenesen róla mintázta volna e megrendítő, legendás alakot, Krisztus lángot vivő katonáját, Raniero di Ranierot. Micsoda képességek igéretes magasából indult! Egykori gimnáziumi osztálytársa, a jó tollú és finom lelkű író, Novák Károly, az aszódi gimnáziumra emlékező könyvében azt írja róla, hogy amikor Keken felelt, a tanároknak ünnepnapjuk volt és visszanyerték önbizalmukat, hogy mégis jól döntöttek, amikor a tanári pályát választották. Ez a némi humorral, irodalmi hiperbolával írt, szeretetteljes jellemzés mutatja, milyen spontán tekintélye volt Keken Andrásnak már diákkorában is társai előtt. S ez csak még inkább erősödött és mélyült, amikor teológus, majd lelkész lett. Sok értéket hordozó nemzedékében nem volt senki, aki alkalmasabb lett volna akár püspöknek, akár professzornak vagy akár világméretű egyházi vezetőnek, Isten ügye tisztaszívű, szelíd és bölcs diplomatájának. És mégis maradt mindvégig közkatona, egyszerű lelkész, mindhalálig bezárva szeretett Deák téri gyülekezete falai közé. Nevét alig ismerték a Lajtán túl, csak a titkosrendőrség és az ÁEH irattárában volt vaskos dossziéja. Mint ragadozóknak kiszolgáltatott, védtelen madár az ágon, szüntelen feszültségben élt, mert tudta, hogy minden szavát, minden lépését figyelik. Micsoda kincsekkel indult el lángot vivő útján ifjan, lelkesen! És hogyan kiforgatták mindenéből politikai útonállók, ravasz, álkegyes rablók! Az igazságért szenvedéllyel harcoló korszakában sokan csodálták meg szellemi erejét, vitakészségét, ellenállhatatlan érvelését! És később, amikor a történelem gonosz tankjai - sokszor éppen hamis barátok és áltestvérek által irányítva - átgázoltak életének gazdagon termő, gyönyörű kertjén, és ő ott állt élete romjain, kifosztva és megalázva, neki is odakiáltották újra meg újra: pazzo, pazzo!
Életművében a legmegrendítőbb mégis az volt, ahogyan ezt a Raniero-sorsot vállalta és viselte. Felismerte, hogy ez a sors a lánghoz tartozik, s csak annak marad égve a gyertyája, aki szenvedni is tud érte. Egy évtizeden belül, 1948 és 1958 között, kétszer zuhant életére a harc és az azt követő szenvedés nehéz korszaka. S ő mindegyik helyzetben úgy hajolt meg Isten előtt, mint a nehéz próbákra szólított Ábrahám: "Itt vagyok, Uram!" Egész egzisztenciáját latba vetve, kétszer indult harcba az igazságért, az egyház szabadságáért, közéleti tisztaságáért, a tiszta evangéliumért. Majd mindkétszer jött a hatalom terrorja, az egyházi emberek, kollégák által végrehajtott megtorlás és bosszú, s ezt követően a megaláztatás csendes hordozása, a második esetben, 1956 után, immár mindhalálig.
Az 1948 utáni megpróbáltatását előbb hírből, majd az ő személyes elbeszéléséből ismertem meg. Az 1956 utánit már vele éltem át. Baráti közelségből láthattam őt a magasban is és a mélyben is. A vele töltött, nehéz két esztendő és a későbbi évek emléke elkísér a sírig. Számos emlékemből itt most csak néhány önelemző megnyilatkozását szeretném megosztani az olvasóval. Egy szűkkörű megbeszélésen, amelyen részt vett Szabó József püspök is, így jellemezte önmaga és sorstársai helyzetét:
- Igazat szóltunk, betörték a fejünket. Most véres homlokkal ellenségeink hatalmában vagyunk. Azt tehetnek velünk, amit akarnak. A terror megfoszt bennünket emberi méltóságunktól, a szabad erkölcsi döntés lehetőségétől. Erkölcstelen ellenféllel szemben éppen a szeretet felelőssége jogosít fel arra, hogy taktikus lépéseket tegyünk az életünk vagy szerintünk fontos ügyek, pl. a gyülekezet védelmében. Hős vagy mártír is csak szeretetből lehetsz, de ennek ideje, kajrosza van, amit Isten hoz el számunkra. Addig tudnunk kell vállalni a tökéletlen erkölcsi megoldásokat. Szólhatsz, tehetsz, amit jónak látsz, de két esetben nem ment fel a lelkiismereted soha: ha haszonélvezője leszel a terrornak, és ha elárulod társaidat. A karrierizmusra és a besúgásra nincs mentség!
Ennek a gondolatsornak egyenes folytatása az a baráti beszélgetés, amit egyszer Ordass Lajossal folytatott a jelenlétemben. Vita volt ez tulajdonképpen, de olyan egymás iránti tisztelettel és melegséggel, ahogyan arra csak együttszenvedő, őszinte barátok képesek. A téma a helyes magatartás kérdése volt azok iránt, akik az állam szándékait kiszolgálva, az Ordass-vezetés helyére léptek. Keken feloldódást, nyitottságot tartott jónak, Ordass viszont az ebben rejlő veszélyt hangsúlyozta. Abban egyetértés volt közöttük, hogy meg kell nekik bocsátani. Azt is belátták, hogy kettőjük helyzete nem azonos, s így szükségképpen van eltérés közöttük a konkrét cselekvésben. A kérdés ez volt: meddig lehet elmenni az együttműködésben a Káldy-féle vezetéssel? Fontos megállapítás volt Ordass részéről, hogy az egyházban és a gyülekezetben Istennek szolgálunk, nem embereknek. Keken viszont éppen ebből kiindulva arra utalt, hogy az egyház mindig corpus mixtum, "vegyes társaság" , ahol hamis testvérekkel is együtt kell lenni, de a szeretet mindenki iránt, irántuk is kötelez. Ordass ebben is egyetértett, de hozzátette, hogy ügyelni kell a félreérthetőségre, mert azzal igazolást adhatunk a hamisságnak. Keken a már említett képet használta:
- Lajos, kérlek, nekünk véres a fejünk, mert kiálltunk az igazságért. Azt a vért már senki le nem törölheti a homlokunkról. Éppen ez segíthet abban, hogy testvéri gesztusainkat ne lehessen félremagyarázni. Ha mi nyitottak vagyunk Káldy felé, az nem ugyanaz, mintha Pálfy vagy Ottlyk teszi ugyanezt. Talán éppen most lehetne Káldyt visszanyerni az egyháznak.
Ordass a fejét rázta:
- Nem, Bandi! Nekem nincs bizalmam ezek iránt az emberek iránt, akik olyan gyorsan engedtek a karrier kísértésének és azonnal vállaltak minden törvénytelenséget. Féltelek téged, hogy nemcsak önigazolásra használják ki a te jóságodat, de még újra meg is aláznak.
- Lehet, hogy így lesz. - felelte Keken. - De a szeretet mindig a visszaélés kockázatával jár. Ezt vállalni kell!
Baráti, de feszült volt a hangulat közöttük, amikor elváltunk. Magyarázatul meg kell említenem, hogy erre a baráti vitára Káldy Zoltán óvatos közeledése adott alkalmat, amelynek én voltam a közvetítője. Magam is úgy véltem - s ma is úgy látom -, hogy ez a közeledés akkor őszinte volt. Káldy az első csalódást élte át mind az állammal, mind az egyházi kollaboránsokkal kapcsolatban és úgy tűnt, hogy keresi az utat visszafelé. Ez az időszak azonban nem sokáig tartott. Megingásáról nyilván tudomást szereztek az illetékesek és nem maradtak tétlenek. Káldy erősödő kritikai hangja elnémult, s ő maga egyre megszólíthatatlanabbul, rideg elzárkózással járta a politikai karrier hirtelen emelkedő útját, amely végül vesztébe sodorta. Valaki akkor így jellemezte az állam személyi politikáját: itt mindenki repült! Ordasst kidobták, Kekent ledobták, Káldyt feldobták! Egy másik találó megfogalmazás szerint: Ordasst kizárták a Deák térről, Kekent bezárták a Deák térre!
A fenti Ordass-Keken vitához tartozik még két beszélgetés emléke. Az egyiket id. Kendeh György őrizte meg számunkra.
Amikor Keken András kimerülten, legyengülve kórházba került, halála előtt meglátogatta őt Ordass Lajos. Beszélgetésük során Keken így utalt vissza az egykori vitára:
- Tévedtem, Lajos! Neked volt igazad!
Nekem már korábban is el-elpanaszolta keserű tapasztalatait, csalódásait, amikor pesti útjaimon meglátogattam őket és sikerült kettesben maradnunk: visszaélnek jóságával, kihasználják egyre fogyó erejét, még a múltját is el akarják rabolni tőle (pl. a zsidómentéseit) és bizonyos megnyilatkozások úgy célozgatnak őreá, mint egy tudatlan, kiskorú gyermekre, aki rossz fát tett a tűzre, büntetést érdemelne, s örülhet, hogy megtűrik a Deák téren.
Persze kifelé mindezt némán viselte, és szeretetét nem vonta meg azoktól sem, akikben csalódott. Szerette azokat is, akik őt oktalanul megvetették. Azokat is, akik még megaláztatásában is irigyen versengtek vele. Azokat is, akikről tudta, hogy hízelgő, kedves közeledésük mögött besúgó feladat rejtőzik. Nem védekezett már. Hagyta, hogy történjék vele, ami éppen történik. Csak a lángra figyelt. Csak a gyertyáját emelte magasba, amelyet még ifjúsága hajnalán gyújtott meg lelkesen az üres sírnál. Micsoda fény kísérte utolsó éveit is! Hogy lángoltak szavai, prédikációi! Mily sokan részesedtek élete meleg sugárzásából! És mily kevesen osztoztak nehéz sorsában! Talán már előbb összeroppant volna, ha nem áll mellette sírig hű felesége és néhány csendes, hű barát.
A másik beszélgetés az én emlékem. Tulajdonképpen kettős beszélgetésről van szó. Amikor az említett Ordass-Keken vita disszonánsan végződött, engem nagyon aggasztani kezdett a kettőjük kapcsolata. Hiszen közös szolgálatuk utolsó káplánja voltam a Deák téren. Mindketten barátságukba fogadtak. És mindkettőjüket, Kendeh Györggyel, a harmadik szenvedőtárssal együtt már akkor századunk mártírjai közé soroltam a szívemben. Fájt, hogy nincs teljes egyetértés közöttük.
Előbb Kekennek mondtam el aggodalmamat. Ő mosolyogva nyugtatott: az ő útjuk és sorsuk annyira egy, hogy a lényeget tekintve nem változtat azon sem véleménykülönbség, sem eltérő helyzetükből adódó, konkrét magatartáskülönbség. Barátságuk pedig olyan lelki mélységben köti össze őket, hogy oda a felszín ellentmondásai nem érnek le soha.
Ezután Ordasst is megkérdeztem. Ő is mosolygott és röviden csak ennyit mondott:
- Ne aggódj! A mi barátságunk sírig tartó barátság. Nem fog rajta az idő!
Ezek a vallomások ma is fontosak, mert segítenek eloszlatni a mesterséges ködöt és helyreigazítani a torzításokat. A Keken Andrásról időnként elhangzó vélemények fogyatékosságai között a legbántóbb éppen az a tendencia, amely Kekent dicsérve el akarja őt távolítani Ordasstól, vagy akár szembe is állítani vele. Sajnos, újabban ugyanez a szándék ismerhető fel az Ordass Lajos és Kendeh György, illetve az ő irányításával működő Ordass Lajos Baráti Kör közötti kapcsolatot illetően is: Ordasst magasztalják, a Kört elmarasztalják. Az ilyen megnyilatkozásokban az a fonák, hogy olyanok lépnek ma elő méltató barátokként, akik egykor karrierjük érdekében precízen elhatárolták magukat vagy Ordass Lajostól, vagy Keken Andrástól, vagy mindkettőtől, szükség szerint. A halottak némák. Nem tudnak védekezni. Emlékük erkölcsi kötelességünkké teszi a helyreigazítást.
Amint egykor Raniero lovag kifosztva, megalázva, de égő gyertyával érkezett Firenze templomába, úgy érkezett húsz évvel ezelőtt Jézus lángot vivő katonája, Keken András, az ideiglenesből a véglegesbe, a múlandóból az örökkévalóba, a sötétből a fénybe, a gyalázatból a dicsőségbe. Mindvégig megőrzött égő gyertyáját odatette Isten mennyei oltárára. Négy évvel később sírig hű barátja, Ordass Lajos is megérkezett. Fénylő gyertyáik immár örökre együtt lobognak. És én meg vagyok győződve, hogy többé senki el nem választhatja őket Isten szeretetétől, - sem egymástól.
Megjelent a Keresztyén Igazság 23. számában (1994. ősz)