Éppen ma 10 éve, 1984. október 25-én, 88 éves korában fejezte be földi vándorútját egyházunk egyik legnagyobb jelen századi teológusa lic. dr. Karner Károly, az Újszövetség professzora. Amíg a múló időben távolodó alakját szemlélem, önkénytelenül Arany János Széchenyiről írott sorai jutnak eszembe: "... nőttön nő tiszta fénye, amint időben, térben távozik..." Valóban. Az életünket gazdagító nagy személyiségekkel mindig így vagyunk: az idő múlásával nem távolodnak, sőt egyre közelednek hozzánk, s a jelen árnyai közt mindinkább felragyognak életük útmutató sugarai. Emlékező, hálás tanítványként hadd villantsam fel Karner Károly élete fényének néhány sugarát.
Az egyház tudósa volt. Tudományos tevékenységében két alapelv vezette. Egyfelől állandóan hangsúlyozta, hogy az egyház csak akkor tudta jól végezni küldetését, ha képes a reá bízott örök üzenetet a jelen szellemtörténeti összefüggésben újra meg újra átgondolni és kifejezni. Ezért volt jellemző munkájára a naprakész tájékozottság és az éles kritikai elemzés. Másfelől ugyanilyen nyomatékkal vallotta, hogy a tudományos teológiai munkának az egyház szolgálatában kell történnie. Csak ez adhat neki igazi létjogosultságot, célt és értelmet Éppen ebből fakadt életművének egy másik jellemző vonása:
Az egyház tanítója volt. Nemcsak lelkész-generációk hosszú sorát nevelte és vezette be az Újszövetség titkaiba, de egyházunk népe, főként értelmisége iránt is mély felelősséget érzett. Amíg a mindentudó állami és egyházi diktátorok el nem némították, hatalmas tudása hátterén megható szeretettel és alázattal hajolt oda a földi élet mindennapi gondjaihoz, egyháza és nemzete égető sorskérdéseihez, és adott tanítást, útmutatást az evangélium fényénél mindenkinek, aki kész volt, figyelni szavára.
Író tudósa volt az egyháznak. Ezt azért fontos hangsúlyoznunk, mert megszoktuk már, hogy számos kérdésben fordulhatunk ma is hozzá tanácsért, tanításért, elővéve egy-egy könyvét, tanulmányát, cikkét, de nem is gondolunk arra, hogy századunk legtermékenyebb teológiai írója volt hazánkban. Máig nincs senki, aki akár csak meg is közelítené tudományos irodalmi tevékenységét. Négy írásmagyarázati műve (Máté és János evangéliuma, Római levél, Jelenések könyve), hatalmas anyagot felölelő újszövetségi kortörténete ma is nélkülözhetetlen segítője a tudományos teológiai igénnyel prédikáló magyar igehirdetőknek. Az "Evangélium, magyarság" című gyűjteményes kötete valóságos tárháza a teológiai ismereteknek. Felsorolhatatlan az a sok tanulmány és cikk, amelyek jelentősen formálták, gazdagították hazai teológiai és egyházi közgondolkodásunkat. Kettőt mégis külön meg kell említenünk. Az egyik a "Keresztyén Igazság" című folyóirat, amelyet 1934-től kényszerű megszűnéséig, 1945-ig szerkesztett, és amely a legszínvonalasabb szellemi tápláléka volt egyházunk kortárs értelmiségének. Karner Károly iránti hálánk, tiszteletünk és szeretetünk jeléül indítottuk el 1989 tavaszán az Ordass Lajos Baráti Kör folyóiratát a "Keresztyén Igazság" új folyamaként. A másik írás az "Időszerű Hitvallás" című tanulmánya, amely gazdag irodalmi tevékenységének utolsó gyöngyszeme. Kerek 100 oldalon nagyszerűen foglalja össze életművének lényegét, üzenetét. Gyermekeinek, unokáinak ajánlja ezt a kis remekművet, de mindnyájunkhoz szól benne, mindnyájunktól búcsúzik "azzal a reménységgel, melyet hitünk ad - Jézus Krisztus nevében". Ez a hangvétel is mutatja: tudósként is lelkipásztor volt mindhalálig. Tanító szavában sohasem csupán a tudás, az ismeret, a kritikus ész kérlelhetetlen óraütése szólt. Szíve dobogása is benne lüktetett. Amit tudott, azt át is élte. Személyes ügyeként szólt róla. Nyilván ezért tudott olyan lebilincselően beszélni régmúlt történeti eseményekről, vagy éppen a teológiatörténet egymást váltó korszakairól. Ma is látom meghatott arcát, amikor Jeruzsálem pusztulásáról beszélt, és a siratófal mai imádkozóinak egyik panaszos könyörgését idézte: "A házért, amelyet elrontottál, és a népért, amelyet szétszórtál, itt ülünk és sírunk." - Hasonlóan megragadó emlékem az a szűkkörű értekezlet, amelyet 1958 tavaszán Ordass Lajos hívott össze a Deák térre, egyházunk helyzetének és a továbblépés lehetőségeinek megbeszélésére. Nyolcan-tízen lehettünk. Karner Károly, aki Ordass bizalmas tanácsadói közé tartozott, megrendítő szavakkal irta le az egyház helyzetét: úgy állunk most az állammal szemben, mint ahogy Krisztus Urunk állt Pilátus előtt; az Igazság a brutális, igazságtalan hatalomnak kiszolgáltatva... Mégsem szabad elcsüggednünk!
Üldözött, szenvedő ember volt. Személyes fájdalomként élte át azt a lelkészképzésünket ért drasztikus támadást, amikor a fakultást megszüntették, akadémiává degradálták és Budapestre kényszerítették. Hivatása iránti szeretete késztette arra, hogy szeretett városát, Sopront elhagyva, magára vegye a lelkészképzés s vele egyházunk nehéz sorsát, megaláztatását. De Budapesten is ugyanolyan hűséggel és színvonalon végezte szolgálatát. Amikor pedig az 1956-ban ránk virradt rövid szabadság után visszatért hazánkban az egyszer már megbukott totális diktatúra, és erre támaszkodva egyházunkban is visszatért hetedmagával a tisztátalan lélek, Karner Károly is áldozatul esett az egyházi terrornak és bosszúnak. Még ereje teljében eltávolították az Akadémiáról, mérhetetlen kárt okozva ezzel lelkészképzésünknek és egész egyházunknak is. Lelki nagysága ekkor abban mutatkozott meg, hogy bár megalázva, mégis emelt fővel visszatért Sopronba, és ott fájó szívvel ugyan, de bénult keserűség nélkül dolgozott, írt, prédikált - haláláig.
Befejezésül néhány személyes emlékemet hadd említsem meg még röviden. Magam is tapasztaltam, de feleségem - mint Anikó lánya szívbéli jó barátnője - még többször volt tanúja annak a meleg családi légkörnek, amely Karner Károlyt otthonában körülvette. Különös jó ízzel keveredett ebben a légkörben az élet tiszteletének komolysága és szeretetének melegsége. Nagy része volt ebben feleségének, Ilus néninek, aki alázatos hűséggel és önfeláldozó szeretettel nevelte lányait, szolgálta a családot.
Mindig örömmel emlékezem arra a nagy élményre, amit teológiai tanulmányaim megkezdésekor első előadásai jelentettek számomra. Enciklopédiát hallgattam nála először. Ebből az előadássorozatából született később a "Bevezetés a teológiába" című könyve, amelyet németül is kiadtak. Ő adta nekem az első biztatást és segítséget az Újszövetség tudományos vizsgálatához. Ő terelte figyelmemet a legrégibb evangélium, Márk evangéliuma felé. Amíg egymás közelében éltünk, mindig szívesen látott otthonában és őszinte nyitottsággal, sőt önkritikával engedett bepillantást nekem, a kezdő tanítványnak, teológiai gondolkodásának kialakulásába. Eredményeit önzetlenül osztotta meg velem, mert tudományát nem tartotta a magáénak, hanem továbbadandó isteni ajándéknak. Bizonyára ez a titka annak is, hogy olyan páratlanul termékeny teológiai író volt.
Lelkésszé szentelésem alkalmával - 1952 nyarán! - társaimmal együtt életre szóló bíztatást kaptam tőle. Félrehívott bennünket és elfogódott hangon azt mondta: "Nehéz időben, nehéz útra indultok. Csalódás, csüggedés, erőtlenség tör majd rátok. Megkísért benneteket a gondolat, hogy jobb lenne elmenekülni a szolgálatból. De ti annál inkább kapaszkodjatok abba, aki elhívott titeket, és imádkozzátok Jákob imádságát: "Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem!" Bíztatása azóta is kísér és bátorít, Jákob imája sokszor adott erőt és reményt. De bizonyára neki is gyakori imádsága volt ez az Isten ajtaján állhatatosan zörgető mondat.
Életének ezernyi áldása ma is erről tanúskodik.
Megjelent a Keresztyén Igazság 24. számában (1994. tél)