"Amire képes volt, megtette." (Márk 14,8)
1974. május 19-én, hatvannégy éves korában fejezte be földi harcát, s ment be Ura örömébe századunk hazai egyháztörténetének egyik legkiemelkedőbb személyisége, dr. Keken András. Az Ordass Lajos Baráti Kör lapjában, a Keresztyén Igazságban, az elmúlt 10 év során többször is megemlékeztünk róla hálával és szeretettel. De azzal a szándékkal is, hogy személyének nagyszerűségét, Ordass Lajossal, Kendeh Györggyel és az üldözött egyházzal mindhalálig vállalt sorsközösségének és egész életszolgálatának igaz képét tisztán, hamisítások nélkül őrizzük meg az utókor számára. Most halálának 25. évfordulója ad alkalmat az emlékezésre. S lehet-e méltóbban emlékeznünk a Biblia alázatos kutatójára, tudós ismerőjére és lánglelkű prédikátorára, mint Isten igéjének fényében?
Jézus Krisztus Urunk fent idézett szavát azért választottam, mert 25 évvel ezelőtt Keken Andrással történt egyik utolsó beszélgetésünk témája volt. A kettős nagy parancsolatra kerestünk példákat a Jézus-hagyományban. Olyan személyeket tehát, akik teljes lényüket, egész emberi egzisztenciájukat Istennek adják, és ez az Istennel való szeretetközösség szabaddá teszi őket önmaguktól a teljes felebaráti szeretetre. Ilyen volt a szegény özvegy, aki két fillérével mindenét bedobta a perselybe, egész vagyonát. És ilyen volt az az asszony is, aki a szenvedéstörténet nyitányaként eltöri alabástrom edényét, és a benne lévő drága nárdus olajat a halálba induló Jézus fejére önti. Róla mondja Jézus a fenti mondatot.
Körülöttük ott vannak a félszívű tanítványok, akik azonnal felhördülnek, háborognak a tékozláson. Vak buzgósággal a szegényekre hivatkoznak, s nem veszik észre a legszegényebbet, akinek nem volt fejét hova lehajtania, akinek nem volt egy dénár a zsebében, hogy azon mutatta volna meg a császár képét a ravasz, tőrt vető farizeusoknak, aki még közöttük van, de hamarosan ott függ majd nincstelen mezítelenségében a keresztfán. János evangélista megemlíti, hogy a félszívű tanítványok szószólója Júdás volt, akinek szociális érzékenysége, aggódása a szegényekért csak hazug látszat. Valójában tolvaj volt, s az olaj árára fájt a foga.
Jézus védelmébe veszi az asszonyt: jót tett vele, hiszen a temetésére kente meg a testét. S ekkor mondja róla ezt a frappáns jellemzést, amelyet csak Márknál olvasunk: "Amire képes volt, megtette." Vagyis, mint a szegény özvegy, ő sem tartott meg semmit magának, hanem az olajjal mindenét odaadta, amije volt. Ennyire szerette Jézust!
Ezek a mindenüket egészen Istennek adó, teljes szívüket, teljes lelküket, teljes elméjüket és minden erejüket a Megfeszített ügyének áldozó, gazdag szegények az egyháztörténet folyamán ugyanúgy, mint a Bibliában, mindig kevesen voltak, de - hamis vádak, ravasz félremagyarázások és gonosz bántalmazások ellenére - mindig voltak. Ők az evangélium legtisztább hangú hírnökei és leghitelesebb tanúi. Útjukra mindig a kereszt árnyéka hull, és mégis ők jelentik az egyetlen fényvonalat, amely Isten útját jelzi a történelemben, s a Megfeszített győzelmét bűn és halál felett.
25 éve is tudtam már, és ma még inkább tudom, hogy a mindent odaadó, gazdag szegények közé tartozott Keken András is. Az ő életszolgálatát is össze lehet foglalni ezzel a rövid mondattal: "amire képes volt, megtette."
1. Megtette teljes elméjével. Akik ismerték, tudják, milyen rendkívüli volt értelmi képessége. Nem véletlen, hogy többnyire olyanok lettek ellenségei, akik elismerő tisztelet helyett irigyelték az eszét és hatalmas tudását.
Aszódi diáktársa, a tavaszon elhunyt szépíró, Novák Károly írja "A gimnázium" című könyvében, hogy amikor "Keken felelt",0 akkor ünnep volt az iskolában, és a tanárok úgy érezték, hogy mégsem tévedtek, amikor a tanári pályát választották.
Sírig hű barátja, harcostársa és szenvedőtársa, Ordass Lajos, erkölcsi nagyságához méltóan, írásban is kifejezésre juttatta, hogy Keken András szellemi képességei jelentősen meghaladják az ő képességeit. Vezető emberek nem nagyon szoktak így nyilatkozni munkatársaikról.
1947 nyarán irodistaként dolgoztam a gyenesdiási Kapernaumban. Az egyik konferencián előadó volt Túróczy püspök is. Egyszer Budapestről hívták telefonon. Valami egyházpolitikai ügyről volt szó, amit Ordass távollétében Túróczynak kellett volna elintéznie. Mellette álltam, amikor ezt mondta a telefonba: "Majd Keken András elintézi. Én sem tudnám jobban." Micsoda okos ember lehet ez a lelkész - gondoltam akkor magamban, ha egy püspök így beszél róla! Ekkor találkoztam először a nevével.
Azóta megtudtam, hogy Keken András nemcsak okos ember volt, hanem az evangélium hű szolgája is, aki minden képességét, minden tudását, teljes elméjét Jézus ügyének szentelte. Éspedig két ütemben. Előbb úgy, hogy Ordass Lajossal, Kendeh Györggyel és más hű testvérekkel vállvetve, börtönt is vállaló elszántsággal védte az egyház szabadságát a külső és belső ellenséggel szemben. Majd amikor társaival együtt másodszor is száműzték az egyházi közéletből, akkor teljes szellemi erejével a gyülekezeti munka és a teológia tudományos művelése felé fordult. Ez a második fázis folytatása volt az elsőnek. Ez is harc volt. De már nem nyílt konfrontáció, hanem a cserbenhagyottak és elárultak óvatos, visszafogott, gyanúkkal és félelmekkel is teli, taktikus harca az evangélium szabadságáért és igazságáért az ateista nihilizmus terrorja és szellemtörténeti destrukciója ellen. S ez talán még nehezebb volt mint az első fázis, ahogyan nehezebb a partizánharc a frontszolgálatnál. Valójában tehát csak a szituáció változott, de ő maga és képességeinek teljes erőbevetése változatlan maradt. Mindhalálig "megtette, amire képes volt".
2. Megtette teljes szívével is. Ismerte és olthatatlanul szerette azt, akinek szíve érte is megszakadt a keresztfán. A Krisztusban megjelent halálos isteni szeretet tette őt a teljes szívű szeretet emberévé.
Keken András halálának körülményei kezdettől fogva kérdéseket vetettek fel. Nem állt-e emberi mulasztás vagy akár szándékosság a váratlan és korai halál mögött? Ma már e kérdések megválaszolhatatlanok. De nem is szabad gyötörni magunkat ilyen gondolatokkal. Helyesebb így gondolnunk a halálára: az ő szíve is megszakadt abban a határtalan szeretetben, amelyet Urától kapott, s amelyet hálával sugárzott vissza, és pazarló bőséggel adott tovább. Ő is eltörte alabástrom edényét, és nárdus olaját Jézus szolgálatában az utolsó cseppig másokra áldozta. Számára a szeretet nem teológiai szakkifejezés, nem elméleti kulcsfogalom volt csupán, hanem valóságos tett, amit ha nem cselekszünk meg, hiteltelenné lesz a legszebb prédikációnk és a legokosabb teológiai gondolatmenetünk is. Az ő prédikációinak a szónoki szépség, a tartalmi gazdagság és mélység mellett ez az aktuális, mindig a szükséges pillanatban érkező szeretet volt a hitelesítője. Magam is sokszor tapasztaltam szeretetét. S erről számolnak be kortársai is: önfeláldozó szeretet-pillanatokkal volt tele az élete. Ő maga nem beszélt ezekről. Nem volt kenyere sem a harsogó, sem az álszerény önreklámozás. Jézus példáját követve, elrejtőzött a jótettek mögött, amelyeket Ura erejével elvégezhetett.
Hadd említsek meg most mégis egy olyan esetet, amit ő maga mondott el nekem nem sokkal a halála előtt azzal, hogy erről eddig senkinek, még feleségének sem beszélt. A nyilas zsidóüldözések idején valaki beárulta őt mint zsidómentőt. Egy kivégzőosztag 15-20 fogollyal együtt őt is elvitte a Duna partra. Három sorba állították őket. Ő a második sorba került. Amikor az első sortűz eldördült, és az első sorban állók összeestek, ő is elesett velük, noha nem érte találat. Amikor az egész fogolycsapat holtan feküdt a földön, és a kivégzők elmentek, ő kimászott a halottak alól, és hazament. Ilyen volt az ő teljes szívű, mindent odaadó, önfeláldozó szeretete.
S ez a lélegzetelállító eset jelzi az egészen Istennek adott, teljes élet harmadik elkerülhetetlen vonását is. Nemcsak az értelmével, nemcsak szívének szeretetével tette meg, amire képes volt, hanem
3. fájdalmakat hordozó lelkével, egész szenvedő életével is. Szeretni nem lehet szenvedés nélkül, mert az igazi szeretet másokért vállalt önfeláldozást jelent. Aki mindig minden nehéz helyzetet baj nélkül átvészel, aki az élet és a történelem erkölcsi döntésre kényszerítő válaszútjain mindig "szerencsésen" túljut, és szenvedések, hátrányok, veszteségek nélkül megy tovább a töretlen karrier útján, az biztosan a mindenkivel kiegyező, mindennel megalkuvó önszeretet útját járja, és nem ismeri az áldozatos szeretet kemény próbatételeit. Keken András ismerte!
Alig múlt el a nyilas rémuralom, megjelent a másik, a bolsevista terror, amelyik csak színében különbözött az előbbitől, de embertelenségében, kegyetlenségében nem. Ennek brutalitását sem kerülhette el. A börtönben megverték, megalázták. Kínzói tudták, hogy egyházunk ellenállási mozgalmának ő volt az esze, s ez még súlyosbította a helyzetét. Addig kínozták, amíg minden hazugságot, amit ráfogtak, be nem vallott és alá nem írt. Hasonlóan bántak Kendeh Györggyel is. Rőzse István "A halál árnyékának völgyében" című könyvében olvashatók ennek megmaradt dokumentumai.
A verőlegények természetesen gondoskodtak arról is, hogy a kezükből élve kikerült szerencsétlenek hallgassanak, s ne merjék elmondani, mi történt velük. Nem is mondták el. De azért adtak bizonyos jelzéseket. Keken András ilyen jelzést ad a "Magamnak prédikálok" című versében, amelyet 1950 nagypéntekén írt - nyilván csak fejben, nem papírra - az Andrássy út 60-ban. Különösen a 2. versszak utal nyíltan a börtönben átélt szenvedésekre:
"Hirdetted: szenvedni
Kell a Szenvedőért,Most tűrd a keresztet,
Amit Atyád rád mért.
Ha porig aláznak,
Vérig meggyaláznak:
Ne feledd, övéi
Keskeny úton járnak."
Hasonló utalásokat találunk a szabadulása után, 1950. október 12-én írt "Hálaadó ének" című versében is:
"Istenem, köszönöm az elmúlt fél évet,
Köszönöm a sok kínt, szenvedést, éhséget,Köszönöm, hogy vertél, porig megaláztál,
Köszönöm, hogy mégis mindig velem jártál.
Te simogattad meg bilincsbe vert kezem,
Te adtál jelt, mikor elcsüggedt a szívem.
Te világítottál nyirkos pincék mélyén,
Te bátorítottál a félelmek éjén.
Betegágyam mellett az orvos Te voltál,
S Te voltál az, aki végre hazahoztál.
Van személyes emlékem is, amelynek elmondása már nem árthat neki. Hadd említsem meg, hogy kétszer láttam őt sírni. Először 1957-ben egy Peer Gynt előadáson, amelyet feleségeinkkel együtt néztünk meg. Amikor Peer Gynt viszi haldokló anyját a mennyországba, és a kapuban Szent Péterrel vitatkozik, hogy az ő anyjának igenis helye van ott bent, mert nincs a világon jobb anya, mint ő volt - rápillantottam a mellettem ülő Keken Andrásra. Patakokban folytak a könnyek az arcán. Akkor tudtam meg, hogy mennyire szerette korán megözvegyült édesanyját.
Másodszor 1958 őszén láttam sírni. Családommal együtt nehéz helyzetben voltam akkor. Mivel nyíltan Ordass püspök mellé álltam, 10 év börtönnel fenyegettek meg, ha családostul nem hagyom el Budapestet. Helyzetünket csak Keken András tette szívügyévé, s állt mellénk tanácsoló testvéri szóval. Jó volt a lelkiismeretem, s ezért kész voltam a börtönnel is szembenézni. Feleségem és Keken András azonban könyörgő szóval kértek, hogy vállaljam inkább a közben felkínált hévízgyörki lelkészi állást. Mindketten sírvafakadtak, s Keken András azt mondta: "Te nem tudod, mit jelent az ávósok börtönében lenni! Megátkozod a napot is, amelyen megszülettél!" S amikor kikísértem a lakásunkból, néhány mondattal elmondta, hogyan vallatták és kínozták, s újra kért, menjek Hévízgyörkre. Ekkor tudtam meg igazán, milyen mély testvéri barátsággal szeret engem. Talán az életemet mentette meg ezzel a könnyes beszélgetéssel és tanácsolással. S persze ekkor tudtam meg azt is, hogy 1958 után, belső száműzetése idején, amely haláláig tartott, miért lett magatartásában is, mások lelkipásztori tanácsolásában is szinte reflexszerű szempont az ávó kegyetlenségének elkerülése. Nem akart még egyszer a kezükbe kerülni, s másokat is meg akart menteni ettől. Hiba volt, hogy félt és óvatos volt? Semmiképpen! Minden normális ember fél a veszélyben, s igyekszik azt elkerülni. Aki ezt hibának tartja, aminthogy előfordult ilyen vélekedés vele kapcsolatban, az bizonyára soha nem állt még szemben védtelenül, kiszolgáltatottan a politikai hatalom brutalitásával.
Mégis nehéz kérdés, hogy vajon az ávósok verése fájt jobban-e neki, vagy azok az ütések, amelyeket az egyházban kollégáitól, testvéreitől kapott. Amikor kizárták az egyházi közéletből és bezárták a Deák téri gyülekezetbe, ez a belső száműzetés olyan lelki feszültséget és túlterheltséget jelentett számára, amit feleségének és barátainak szeretete csak enyhíteni tudott, de megszüntetni, levenni róla nem. Bizonyára ez a megalázó, feszült állapot őrölte fel szervezete ellenállóképességét, és siettette halálát. De amíg élt, valami különös belső tartással, lelki önfegyelemmel, sőt gyakran derűs bizakodással hordozta roskasztó terhét.
Minden szenvedő embernek, aki talpon marad, és a szenvedés ellenére megőrzi lelki egyensúlyát, van valami belső titka, ami erőt ad neki. Van a lelkében egy nagy "de!", ami napról napra felvértezi a szenvedéssel szemben. Keken András lelkében is ott volt ez a titok, ez a nagy "de!". Akkor fedeztem fel ezt benne, amikor a már említett nehéz helyzetemben panaszkodtam neki egyházi csalódásaimról.
A Rákóczi úton kísértem őt hazáig, majd mentem a Keletibe s onnan vonattal Hévízgyörkre. A Nagykörútnál megálltunk, mert piros volt a jelzőlámpa. Vártuk, hogy zöld legyen. Amikor kimondtam ezt a csüggedt mondatot: "Nagyot csalódtam az egyházban!", felém fordult, meleg, jóságos szemével rám nézett, és azt kérdezte: "De Jézust szereted ugye?!" Szíven talált a kérdése. Egy pillanatra eltűnt előlem a nagyvárosi forgatag, sőt maga Keken András is. Úgy éreztem, mintha a Genezáret tó partján állnék, s maga Jézus kérdezné tőlem, amit húsvét után Pétertől kérdezett: "Szeretsz-e engem?" S amikor kimondtam az igent, már újra Keken András nézett rám mosolyogva. Közben zöld lett a jelzőlámpa. Sokáig nem szóltunk, csak mentünk egymás mellett. Már a vonaton ültem, s a beszélgetésünkön gondolkodtam, amikor hirtelen felvillant bennem a felfedezés: a nekem szóló kérdés nem csak az én szívemet nyitotta fel, hanem az övét is! Azért kérdezett így, mert ez volt az ő titka is. "De Jézust szereted ugye?!" Erre a kérdésre adott ő is naponta igenlő választ. Jézus volt számára a nagy erőforrás, a nagy "DE", aki naponta felemelte a csüggedés, az erőtlenség, a fájdalom, a rossz emlékek, a széttört remények mélységeiből, és a hit harcára bátorította, új reménységre biztatta, munkába lendítette, önfeláldozó szeretetre erősítette. Ezért bírta az elbírhatatlant, s hordozta az elhordozhatatlant. Ezért volt olyan sokra képes, és ezért tudta meg is tenni, amire képes volt. Ezért tudott egészen Istennek adott, Jézus szolgálatába állított, teljes életet élni.
"De Jézust szereted ugye?!" Negyven év múltán is hallom fátyolos, mély zengésű hangját. Ez a kérdés az én legszebb, legdrágább emlékem róla. Ezt kérdezi ma is tőlem. Hadd adjam tovább az olvasónak és egész egyházunknak. Keken András emléke mindnyájunktól ezt kérdezi. S ha őszintén tudunk igennel felelni, akkor előttünk is feltárul a teljes élet titka: nem sajnáljuk széttörni alabástrom edényünket, és életünk nárdus olaját a gazdag szegények örömével Jézusra pazarolni az utolsó cseppig.
Megjelent a Keresztyén Igazság 42. számában (1999. nyár)