A kerületi közgyűlés örömmel veszi tudomásul Ordass Lajos püspök felszentelését és őt hivatalába beiktatottnak nyilvánítja. (Kivonat a közgyűlési jegyzőkönyvből)
"Áldott Urunk, a Megváltó Jézus tökéletesen ismerte az ember szívét. Ő mondotta: Ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is. (Máté 6,21).
Reformátorunk, amikor 95 tételében világosan meg akarta jelölni, hová húz a szíve, a 62. tételben ezt írta: "Az egyház legfőbb kincse az Isten kegyelméről és dicsőségéről szóló szent evangélium."
Születésemtől fogva ehhez a kincshez kötözte Isten szívemet. Egyházi tanító családban jelölte ki gyermekségem otthonát. Küzdelmes ifjúság éveiben az evangéliumi hitből éltetett. A szent tudomány utáni szomjúságot Ő keltette fel bennem. Amikor pedig néhány nap híján 21 esztendővel ezelőtt ettől az oltártól bocsátott el a szent szolgálatra, külsőleg szegényen, de szívemben az egyház legdrágább kincsével, az Ő kegyelméről és dicsőségéről szóló evangéliummal indulhattam. Ezt osztogathattam Harta, Mezőberény, Soltvadkert, Budapest-Deák tér gyülekezeteiben segédlelkészi gyakorló éveim során. Ezt vihetem szerteszét a bányakerület missziói lelkészi szolgálatomban. Ennek a fénye köré gyűjthettem tíz éven át Cegléd városi és a tanyavilágban szétszórt híveit. S ez volt a legfőbb, amit a főváros kelenföldi gyülekezetének nyújthattam. E kincshez ragaszkodó szívet őrzött meg bennem, amikor esperesi tisztemben a pesti középső egyházmegye őrévé rendelt, és ezt a ragyogó kincset emelhettem magasra kerületi lelkészegyesületünk vezetésére rendelt helyemen.
Érzem, hogy ma Isten életem legdöntőbb fordulójához juttatott. Az egyházkerület gyülekezeteinek és tanintézeteinek jóakaratú megbecsülő szeretetét olyan mértékben fordította felém, hogy el kell ma indulnom az egyházkerület kormány-kerekéhez és vállalnom kell egyházi életünkben a lelkészi pályán szolgáló ember legsúlyosabb feladatát.
Ha magamra nézek? Saját életem törpesége alázatosságra szorít. Bűneim tudata félelemmel tölt el. Próféták emberi vívódásával élek, mellyel szívesebben futamodnám meg, mintsem hogy az érthetetlen akarat alá odahajtsam magamat. De most Isten szent Fiára nézek. Ő szelíd szóval megcsendesíti ezt a nyugtalan, ezt a megriadt szívet, és úgy mondja ma: "Ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is." Az Ő ujja mutat az egyház legdrágább kincsére, az Isten kegyelméről és dicsőségéről szóló szent evangéliumra.
Az egyházat tehát, melyet szolgálnom kell, Isten a legfőbb kincs hordozójává tette a világon.
Az egyházat, - melyet a világ alapjainak megvettetésekor fundált; - melynek ígérete nyomán vezette hajdanidőkben mindazokat, akik őt keresték; - melyet Jézus Krisztus mennyei üzenet tolmácsolásában ragyogtatott fel; - melyet a húsvéti nyitott sírnál megdicsőített; - melyet a pünkösdi Szentlélek kiárasztásával gyermekei meleg lelki otthonává tett; - melyet sokszor vetett szenvedések küzdelmei közé, hogy mindig újra megmutassa a halálon diadalmas szeretet hatalmát; - melyet tagjainak hűtlensége miatt sokszor megalázott; hogy a megváltásra választottak a bűnbánat mélységeiből hozzá térjenek meg - és amelyre minden imádkozó nemzedék boldogságára újjáélesztő Szentlelkét árasztotta, hogy emberi erőtlenségből az Ó dicsősége ragyogjon. Az evangélium hordozója az egyház, melyről az evangélium Ura azt mondotta, hogy ég és föld elmúlnak, de az Ő beszéde soha el nem múlik. Az egyházat alapította úgy, hogy rajta a poklok kapui se vehessenek diadalt.
Az első szó legyen tehát ma egy biztatás önmagam és mindazok felé, akik ma sok szorongással féltik az egyházat: az egyházat nem kell féltenünk! Áradásnál, tűznél, pusztító szenvedélynél, szeretetlen gyűlölködésnél, háborúk rombolásainál erősebb az egyház, és ezért - legyőzhetetlen.
Itt tehát nincsen okunk gonddal redőzni homlokunkat.
Azonban ez a megnyugtató biztonságérzet csak addig tart, míg az egyházat nézem. De ha ma élő híveinek táborát figyelem, és ha mérlegelem azokat a feltételeket, melyek között gyülekezeteink ma élnek, ha szemembe ötlenek erőtlenségünk jelei, akkor mást mondani hogyan is lehetne ennél: nagyon féltem az egyház tagjait.
Nézem az egyház földi szemmel látható képeit. Romok tárulnak elém. Régi büszkeségünk, ez a templom, mely falai közé fogadott, szintén magán hordozza a háború fájó harapásainak jeleit. S nem ez az egyetlen, nem is a legsúlyosabban sérült. Templomok, iskolák, lelkészlakások, intézmények épületein tátonganak a súlyos sebek és nyugtalanítanak.
Pedig ez nem minden, ami aggodalmat kelt. Nem kisebbítem a külső bajok jelentőségét, ha azt mondom, hogy ha csak ezekkel a gondokkal kellene szembenéznünk, boldogoknak vallhatnók magunkat.
Több féltenivalónk van azokban az élő lelkekben, akik ma az egyház tagjai. Vannak közöttük, akik ma reménytelenségben hányódnak, de holnapra meg akarja nyerni őket magának az Úr. Ma koldusok, holnapra királyi gazdagságban élhetnének. De alkalmasak vagyunk-e arra, hogy Isten elérhesse általunk céljait? Még jobban aggaszt, hogy vannak, akik ma hivatalosak, de holnap lehetnek kirekesztetettek, ma a hit lángja melegíti meg őket, holnap kilophatja lelkükből Isten szeretetét a világ. Meg tudjuk-e őket őrizni?
Valahányszor a háború szekere végigvágtat a világon, mindig megtelnek az országutak üldözött vándorokkal. De minden háborús külső vándorlásnál nagyobb méretűnek látom azt a hontalan kóborlást, amelyre a ma élő ember lelke van ítélve. A világon milliószámra indultak el az emberek új lelki otthonok keresésére.
Igazában mindez akkor válik számunkra nyomasztó teherré, ha őszintén ajkunkra tódul a bűnvallás szava. Hogy a világ idáig jutott el, annak nem kis mértékben oka a mi erőtelen igehirdetésünk, az egyházban élők evangélium-cáfoló életfolytatása és mindannyiunknak sok hűtlensége. Széles rétegek sodródtak el az egyháztól. Vártuk, mikor eszmélnek önmagukra és mikor fordulnak vissza hozzánk. Aztán pedig távollétükbe belenyugodtunk. A világban önző érdektől vezérelt kezek társadalmi vagy műveltségi határvonalakat húztak, és mi az egyházban ezeket a határvonalakat elismertük.
Világos dolog, hogy az ilyen bajok láttán a mi feladatunk nem lehet a jajveszékelés. A tettre indulás parancsa hangzik felénk. Istenről minden idők hívei azt vallották, hogy Ő minden ürömpohár mélyére gyógyító cseppet is helyezett.
A romok láttán Ő akar újjáépítésre indítani. Hátha az embereknek, akiknek nem volt drága a templom, amíg ősök áldozata nyomán épen állt, drágává lesz akkor, amikor önmegtagadással nekik kell azt megújítaniok.
Az eltávolodottak láttán meg kell mozdulnia bennünk az őszinte szeretetnek, és abban a meggyőződésben kell egyházi munkánkat végeznünk, hogy az egyház kincsében, az Isten kegyelmének szent evangéliumában mindaz a segítség megvan, amelyre a tévelygő ember rászorul.
És a határvonalakon áthágottakra gondolva vállalnunk kell, hogy soha-soha el nem ismerhetjük az egyházi szolgálat elé odaállított határsorompókat. Nincsen olyan határsorompó, amelynek átlépésére az evangélium munkásainak Urától kapott útlevele érvénytelen volna! Az egyház igehirdetésének joga is, kötelessége is a határok átlépése. S amikor az idegenbe szakadtak megkeresésére indulunk, akkor szívünkkel kell beleélnünk magunkat abba a helyzetbe, amelyben ők élnek. Az egyház eredményes missziót ősi idők óta csak ezzel a feltétellel tudott folytatni.
Az egyházban élők bajait, az egyházban munkára hivatottak feladatait néhány mondatba sűrítettem. Mégis úgy érzem, hogy így is félelmetesen nagy az egyház szolgálat-parancsa.
Püspöki hivatásom megkezdésekor tehát joggal riaszt a kérdés: hogyan kezdjek hozzá?
S mielőtt indulok, követem Isten ujjmutatásának irányát.
Látom magam előtt mindenek előtt az ősz kormányost. Majd nyolcvan esztendő sok élettapasztalatával gazdag. Félévszázadnál hosszabb ideig szolgálta Istent az egyházban, huszonhét évet pedig egyházkerületünk élén. Ő maga vallotta ma: hallotta az építésre szóló parancsot. Kellett Isten akarata szerint rombolnia is. Isten kötelezte szólásra vagy tűrő hallgatásra. Magot vetett példaadó szorgalommal, és volt néha aratása is. Látott békességes napokat, de tanúja volt kimondhatatlan erejű viharoknak. Szeme megszokta, hogy a napi gondoknál távolabb lásson, és így megtanulta élesen nézni a messziséget. Tudja, hol mély a víz. De azt is, hol rejt habjai alatt kudarcot eredményező zátonyt. Boldognak vallom magamat, hogy tanácsra szorultan hozzá fordulhatok, és útmutatást tőle remélhetek.
Emlékezetemben megelevenednek azok a nyilatkozatok, melyek elődöm ajkáról hangzottak ismételten, hogy milyen zavartalan együttműködésben tudták az egyházat szolgálni elnöktársával. Most én nevezhetem kerületünk felügyelőjét elnöktársamnak, és bizalommal építek az egyező lélek erejére.
Egyházi életünk kérdései az egyház egész egyeteméhez, de a kerületekben is rendszerint azonos feladatok megoldása elé állítják a vezetőket. Abban bízom tehát, hogy vívódásokban és az öröm áldásaiban egyaránt számíthatok egyházegyetemünk felügyelőjének és püspöktársaimnak, a kerületek elnökségeinek támogató segítségére.
Az egyházmegyék felügyelői és esperesei felé bizalommal tekintek. A velük való rendszeres együttműködésre sok várakozással építek, és hiszem, hogy belőle egyházunk java származik.
Ha Istent munkatársak felől kérdezem, akkor látom, amint rámutat a gyülekezetek pásztoraira. Mindenki bizonnyal természetesnek találja, ha ma leghosszabban rajtuk nyugtatom meg tekintetemet. Mindannyiukat nézem. Azokat is, akik élettapasztalatokkal gazdagodva öregedtek meg, akik szórványok küzdelmes sorsával vívódnak vagy nagy gyülekezetek gondjait hordozzák magukon, akik az iskola falai között tanítómunkát végeznek vagy egyesületek élete által akarnak több színt adni egyházi életünkbe vagy akik a kezdés gyakorló éveiben állanak. Szolgatársaim valamennyien édes testvéreim.
Lelkésztársaim! Tisztünk összefoglaló, mondhatnám egyetlen parancsa Jézus Krisztus igéjének és rendelt szentségeinek szolgálata. Ezt kell végeznünk templomban, iskolában, betegágy mellett, alkalmas és alkalmatlan időben. Minden igemegszólaltatásunkban Isten teljes üzenetét kell tolmácsolnunk: az ember bűnéről és Isten kegyelméről. Ez Isten reánk bízott parancsa, és erre van szüksége a világnak. Azért kérlek benneteket, vizsgáljuk meg magunkat lelkiismeretesen, mennyire vagyunk alkalmasak a tisztség hű betöltésére.
Pestalozzi egy alkalommal így imádkozott: "E gyermekek érdekében, akiket reám bíztál, tégy jobbá engemet." Azt hiszem, ha nem is ugyanezzel a kifejezéssel, de szemünk előtt a gyülekezettel velem együtt sokan imádkoztatok már így. Igehirdető tisztünk jobb ellátása szükségességét régebben érezzük már. Ezért beszéltünk a kérdésről ismételten is. Nem szabad ma sem megállanunk. Amennyire igehirdetésünket általában ismerem, úgy látom, úgy érzem, hogy újulásra továbbra is szükségünk van, mert inkább élünk az írástudók korában, amikor megbecsüljük ugyan a régi eredményeket, de nem élünk a próféták korában, mely az új előhozatalára szorít minket a Szentlélek erejével.
Nézetem továbbá önmagunkról az is, hogy nekünk adott képességeinket nem aknázzuk ki eléggé. Már kiképeztetésünkben is van valami túlzott egyenruhásítás. Pedig az egyházban ránk váró feladatok elvégzéséhez bizonyos fokú szakirányú képesítés egészségünkre és megerősödésünkre válik. Theológiai fakultásunk földrajzi elhelyezkedése ezen a téren gátakat támaszt ugyan, de akaratunk megfeszítésével legyűrhetjük ezeket a gátakat. Örömmel látnám a lelkészi állomáshelyeken a speciális képességeket fejlesztő lelkészeket.
Legfőbb törekvésünknek az önmagunk képzése terén természetesen a theológiai tudomány ápolását kell tekintenünk. Őszintén nézve e kérdés szeme közé, tartozunk önmagunknak a vallomással, hogy leginkább megelégedtünk a theológiai tudomány másodkézből elfogadott eredményeivel. Tudomásul vettük, hogy külföldi evangélikus egyházi körben foglalkoznak ilyen munkával és készségesen elismertük, hogy eredményeikben a külföld theológusai jobbat tudnak felmutatni nálunk. Ha helyesen ítélem meg a helyzetet, akkor ez a mankó alighanem eltörött. Következik ebből az, hogy megtanuljunk mankó nélkül járni. Tervem, hogy a többi kerület lelkészeivel együtt munkaközösséget létesítsünk. Fel kell mérnünk a szükségletet, számot kell vetnünk képességeinkkel, és hozzá kell látnunk a sok örömöt rejtegető munka elvégzéséhez úgy, hogy az alkalmas embert az alkalmas helyen szólaltassuk meg. Meg vagyok győződve arról, hogy nekünk is, de egyházunk közönségének is áldására fordul ilyen elhatározásunk és annak keresztülvitele.
Ne érezzétek tapintatlanságnak, ha még egy kényes kérdést is érintek. A Jézus Krisztusban való hit a világ előtt mindig abban nyilatkozik meg, hogy testvéri közösséget létesít. Boldog az az egyház, amelynek papjai egymást tudják hordozni Istentől vett szeretetük erejével. De tudom, hogy ezt mennyire nehéz a valóságban elérni. A lelkek ellensége igen jó hadvezér. Ért ahhoz, miként rendezze el segítőit csatasorba. Ilyen segítői: a természetek különbözősége, az életnézetekben kifejezésre jutó eltérések, az összeütközésekre alkalmas helyzetekben való vigyázatlanság, a másik előhaladásán érzett irigység, az el nem intézett ellentétek vagy gyanúsítások, sebzett hiúság és ki tudná elsorolni az egész légiót? Mindez előidézheti az egymás iránti bizalom hiányát, pedig Krisztus ügye szenved vereséget, valahányszor nem tud rámutatni a világ a szent szolgálatban állókra a régi mondással: "Lám, mennyire szeretik ezek egymást." És százszorosan jaj, ha az ilyen ellentétek még a gyülekezetek életében is éreztetik hatásukat.
Mindezt nem ítéletnek mondottam, hiszen magam a bűnösök sorából kivonni nem tudom. Figyelmeztető intés akart lenni a szavam.
Munkatársakat keresve még szélesebb körben tekintek szét. Evangélikus egyházunknak sohasem a lelkészek voltak csak szolgálattevői. A papnak ma már a legkisebb gyülekezetben sem érhet el mindenüvé a gondoskodása. Hát még a tömeggyülekezetekben!
Szívem bizalmával fordulok egyházunk diakoniai munkájában szorgoskodó diakónusok és diakonisszák felé. Ők a legkönnyebben érthető nyelven, a szeretet által munkálkodó hit nyelvén hirdetik az evangéliumot. Szeretném majd erre a szolgálatra hívogató szavamat elmondani mindenütt, amerre az egyház ügyeiben tett utaim elvezetnek.
Egyházunk ősi szervezete rendel a lelkészek mellé segítőket a gyülekezetek felügyelőiben és presbitereiben. Boldogan teszek vallomást arról, hogy eddigi szolgálatom folyamán láttam közöttük sok olyat, aki tisztségét áldott buzgósággal töltötte be. De általában is szeretném, ha a gyülekezetekben a munkára kész és alkalmas munkásokat mind foglalkoztatnók, hogy ne kelljen a régi kifogással vagy váddal hivalkodva állniok: "Nem volt, aki megfogadjon minket."
Érzem, amint most Isten megérinti szívemet és figyelmessé tesz egyházunk erősségeire: az iskolákra. Nem szeretnék egyoldalúságba esni, hogy senki lírai ellágyulással ne vádolhasson. Ezért megvallom, hogy már igen sokszor állottam iskoláink kérdése mellett aggódással. Nem csupán az aggasztott, hogy létjogosultságukat mind sűrűbben megkérdőjelezték, hanem az is, hogy egyházi iskoláink sokszor levetették azt, ami éppen különleges értéküket adta: az egyháziasságot. Aggasztott, hogy a vonásukat nem féltették és nem őrizték hívebben és nem domborították ki öntudatosabban. Aggasztott, hogy amikor a tanításügy egyenruhásítása volt divatos, szinte versenyre keltek a divat megvalósításában.
De ennek előrebocsátása mellett mégis a szeretet vallomását a bírálatnál sokkal erőteljesebben kell szóhoz juttatnom. Magam - mint érintettem - egyházi szolgálatban álló tanítói családban neveltettem. Tanulmányaimat az elemi iskolától a theológiai akadémiáig egyházi iskolákban végeztem. Természetesnek találhatja tehát mindenki, ha szívem szeretetével nőttem össze velük: elemi iskoláinkkal, középiskoláinkkal és skandináv tanulmányi időm során népfőiskolával is, melynek magyar talajba való ültetésében őszintén örvendeztem. A magunk egyházi iskoláin át tanultam megbecsülni a más felekezetek tanintézeteit is.
Tanításügyünk magyar földön is az egyház tanító szolgálatából nőtt ki. Felekezeti iskoláink - és én ma természetesen elsősorban evangélikus iskoláinkról beszélek - egyetemes nemzeti célok szolgálatában állottak. Soha osztálykülönbséget nem tettek. Szeretném most lélekben ideszólítani mindazokat, akik egészen egyszerű sorból származva tehetségük alapján, szegénységükből a nemzet egyetemének napszámosaivá vagy éppen vezetőivé váltak. Az évszázadok micsoda pazar pompája tárulna elénk! Büszkén gondolok iskoláinknak múlt szolgálataira. Éppen ezért ideálként ezek az iskolák állanak előttem.
A közelmúlt években az államhatalom hirdette, hogy felkarolja a tehetséges falusi és tanyai gyermekeket. Mivel anyagi eszközei bőségesebben álltak rendelkezésére, mint nekünk az egyházban, fényes internátusokat és iskolákat tudott létesíteni. De megdöbbentett, amikor egyik fényes iskola fényes internátusában a kis elsős gimnazista tanyasi gyermek egy-két hónap után már arra kérte mezítlábasan látogatóba érkezett anyját, hogy többé ne jöjjön be hozzá, mert szégyenkezik miatta.
Magam mezítlábas kis diák voltam. Egyházi iskoláinkban ez szégyenkezést nem okozott. Büszkén gondolok vissza rá máig is, és meg vagyok győződve afelől, hogy fényűzésmentes, szegénységükben is hivatásuk magaslatán álló iskoláink azok, amelyekre és amelyekhez hasonlókra szükségünk van. Koldussá lett nemzetünk számára mégegyszer példaadó lehet a nemesen viselt szegénységben élő felekezeti iskola! Az államhatalom akkor cselekszik legjobban saját érdekében, ha az egyházak iskolája iránti hálatartozását azzal rója le, hogy működésük elé akadályt nem gördít. Egyházunk pedig akkor hű önmagához, ha az ősök áldozatát meg nem tagadva maga is szakadatlanul és örömmel áldoz iskoláira, tudva, hogy bennük rejlik jövője.
Futó szóval említettem az államhatalmat. Ha szolgálatomra indulóban a jövő felé nézek, vizsgálnom kell az egyház helyzetét az államban is.
Vesztett háború után, végleges medrét még meg nem talált állami életünk irányában bajos volna a mai helyzet alapján szólni. Ezért elvileg mondom, hogy természetesnek tartom, hogy az egyház, amely az állampolgárok összességét akarja szolgálni, közeli érintkezést tartson fel azzal a hatalommal, melynek Istentől rendelt hivatása, hogy a jogrend eszközeivel gondozza ugyanazt a népet és elősegítője legyen minden jó ügyének. Az evangéliumból merített felfogásom szerint a jogrend Jézus Krisztus evangéliuma után a nép közösségének legdrágább kincse.
Az államhatalomnak minden oka megvan arra, hogy az egyház munkáját megbecsülésben részesítse. Nem tekintheti az egyházat az állami élet egykönnyen elmellőzhető mellékszervének vagy az állam munkája egyik elhanyagolható ágának. Isten az egyházra kovászt bízott. Ennek pedig az a hivatása, hogy az emberek egész közösségét átjárja. Az egyház az államhatalomnak önzetlen segítője lehet. Ezért megint csak saját érdekében cselekszik az államhatalom, ha utat nyit az egyháznak arra, hogy az evangéliumot minél szélesebb körben terjeszthesse. Főként a nevelés idejében élő gyermekek és ifjak között, de a legkisebb társas közösség, a család életének megszentelése által is. Hiszen az egészséges család az egészséges állami életnek is tápláló forrása.
Az egyház sokban segítheti az államhatalmat. Híveit az egyház a törvény és a jó társadalmi rend feltétlen megbecsülésére neveli. Amikor gyermekeinkhez az egyház nevében szólunk, az első gyermekleckék közé tartozik Isten ősi szent tízparancsolata, melynek máig sem lehet egyetlen pontját büntetlenül áthágni. Híveit az egyház szeretetközösségbe vezeti, és ezzel az államnak önzetlen szolgálatra is kész polgárokat ajándékoz. Az állampolgárok szociális gondozása munkájában az államnak nemcsak az a feladata, hogy törvényhozással írja meg a kötelességeket, hanem az ő érdeke, hogy a megvalósítást olyan emberek végezzék, akik a törvény betűit lelkükkel tudják elevenné tenni. Beszédes példáját láttam ennek Koppenhágában. Az egyháztól elidegenedett fővárosi vezetőség mintegy húsz esztendő előtt az egyházi munkások teljes kikapcsolásával akarta a dán főváros szociális gondozását megoldani. Sok csúfos kudarc volt szükséges ahhoz, hogy az elmellőzött egyházi munkásokat újra visszahívják, mert az evangéliumon kipróbált hűségük nélkülözhetetlennek bizonyult.
Az államhatalom felé szóljon azért ma a józan figyelmeztetés, hogy saját érdeke szem előtt tartásával hagyja érintetlenül az egyházi iskolák mellett saját tanintézeteiben is a vallásoktatást. Az egyház tagjai felé pedig hirdetem, hogy jogukat érvényesítsék, és a tanítás ügyéért felelősektől kívánják meg mindig gyermekeik teljes lelki nevelését.
Az egyház őrizze meg az állammal szemben szabadságát mindig olyan nagy mértékben, hogy a nép sorsfordító nehéz óráiban és küzdelmeiben is lehessen az egyház az állam lelkiismerete és az evangélium alkut nem ismerő szolgája. De ugyanakkor kösse össze magát az egyház olyan szorosan az állammal, hogy magáénak tudja vallani mindig maradéktalanul a haza népének ínségét, bűnét, örömét és jó reménységét.
Ha az idők parancsát helyesen értelmezem, akkor most jutottunk el oda, hogy az egyházaknak közös munkában kell összefogniok. Csak a falai közé életidegenen elhúzódó egyháziasság lehet annyira vak, hogy ezt meg ne lássa. Anyaszentegyházunkban nem lehet ilyen rövidlátásra vállalkoznunk, mert borzasztó dolog csak gondolni is arra az ítéletre, mely a keresztyénséget alapjaiban rázná meg akkor, ha a világ békességhez juttatásának nagy parancsához most hűtlenné válnék. Világos, hogy helytállni az óriási föladat teljesítésében magára hagyottan az egyes egyházi közösség képtelen. Isten Krisztus egyházának minden történelmi ágát együtt akarja látni, és megalkuvás nélküli engedelmességet követel.
Az első világháború után megtörténtek a kezdeti lépések. A mi feladatunk a megkezdett munkát be is teljesíteni.
Az egyházak őszinte együttműködése gondolatának mindenekelőtt is magunkban kell helyet adnunk. Éljünk a magunk egyházában úgy, hogy szívünket az egész keresztyénség ügye tüzesítse át. Imádságunkban viaskodjunk az egyetemes világegyházért. Mert ha érte imádkozni tudunk, akkor már nem nehéz dolgozni is érte.
Egyvallású országokban az egyetemes egyházi összefogásért, mint eszméért szoktak lelkesülni. Mi, magyar földön ezt naponként szolgálhatjuk a gyakorlatban. Hiszen itt egybeszövődnek minden faluban és városban felekezeteink, sőt együttélésünk egészen a családi otthonig ér el. Ezeket az összekötöző szálakat ne messük el, sőt fogjuk szorosabbra. Sértő polémia, határvillongások szűnjenek meg a nemzeti és társadalmi életben, de mindenekelőtt is a családok körében. Vegyük vizsgálat alá a múlt tévedéseit és küszöböljük ki őket. A reverzális harc is mit eredményezett? Szájunkban a keserűség íze, a családokban a békétlenség, de áldása sehol nem mutatkozott. Olyan sok minden utal a gyakorlati életben egymásra. Közösen vagyunk felelősek népünkért. Közösen kell megvédelmeznünk a keresztyénség alapelveit a jog, a szociálpolitika, a nevelés területén. Kérdezem azért: lehet-e ezekre gondolva nem egyeknek lennünk?
Vággyal nyúl lelkem az evangéliumi szeretet alapján egymást támogató egyházi szolgálat álma után, éppen ezért egyházkormányzó munkámban a magam részéről ezt keresem és ezt szolgálom.
Végül pedig tekintetemet azok irányába fordítom, akik ma nincsenek itt. A világ evangélikussága és annak képviselői felé. Ünnepünknek éppen csak a hírét tudtam kijuttatni hozzájuk. Hiszem azonban, hogy lélekben ma ők is itt vannak. És hiszem, hogy eljő az idő, amikor - éppen az egyházak szolgálatának áldott eredményeképpen - megbékült népek a bizalom jegyében közelednek ismét egymáshoz. Akkor majd a hiányzók is itt lesznek. Segítenek majd együtt viaskodni Istenért, az egyház ügyéért, és akkor a gazdagító evangélium nyomán bizonnyal sok romból, mely ma a halált hirdeti, élet sarjad, a testvéri együttérzés meleg lelke nyomán.
Addig is, akkor is és örökké is tőlünk, az egyház munkásaitól és tagjaitól, akik megismertük az Isten kegyelmének és dicsőségének áldott evangéliumát, az egyháznak ezt a drága kincsét, azt akarja a megváltó Krisztus, hogy ahol van a mi kincsünk, ott legyen a mi szívünk is. Adjuk hát oda mindannyian maradéktalanul a szívünket a szent evangéliumnak. Testvéreim, higgyétek, megáld érte Isten!"
Megjelent a Keresztyén Igazság 27. számában (1995. ősz)