Ordass Lajos: 
Testvérek között (1947. október-november)

A második világháború pusztító orkánja végigszántotta országunkat. Amikor búvóhelyünkről előóvakodtunk, lábunk romokra hágott.

Hazánk, egyházunk, otthonunk romba dőlt.

Az újrakezdés parancsa állt előttünk. Az egyház életében is.

Hosszú idő kellett ahhoz, hogy világos képet kapjunk az egyházveszteségeiről. Amikor pedig minden világosan állt előttünk, akkor azt is tudtuk, hogy külföldi testvéreink segítsége nélkül nem tudjuk a károkat helyreállítani. Hiszen az egyház tagjai maguk is kivétel nélkül mindannyian lerongyolódtak.

Szinte elképzelhetetlen nehézségek között próbáltunk kapcsolatot létesíteni a külföldi hittestvérek felé. Postaközlekedés nem volt. Külföldi látogatóink nem jöhettek. A svéd Vöröskereszt élelmet szállító sofőrjei útján igyekeztem egy-egy levelet külföldre juttatni. Persze így is csak nagyon kezdetlegesen lehetett helyzetünket a külföldiek szeme elé tárni. Válaszirataik - ha ilyenek egyáltalában eljutottak hozzánk - azt bizonyították, hogy elképzelni sem tudják a viszonyokat, melyek közé jutottunk.

Ezért mindinkább kívánatossá vált, hogy közülünk valaki személyesen utazzék külföldre, és úgy tájékoztassa az ottani köröket helyzetünkről. Maguk a külföldiek is érezték ennek a szükségességét. Genfből, az Egyházak Világtanácsa* központjától egyházunk meghívást kapott, hogy vegyen részt a károsult egyházak segélyezését tárgyaló gyűlésen, 1947. március hó elején. Eidem Erling svéd érsek úr Svédországba szóló meghívást küldött nekem. Meghívólevelében azt írta, hogy szeretné, ha személyesen adnék fölvilágosításokat a magyar evangélikus egyház állapotáról. Azután pedig megérkezett egyházunk címére az a meghívó is, amelyből megtudtuk, hogy a Lutheránus Világszövetség megalakítása céljából világgyűlést hívtak össze 1947. június 30. és július 6-ika közötti időre Svédországba, Lundba. Erre a világgyűlésre egyházunk képviselőit is elvárták.

Ilyen előzmények után egyházunk vezetősége megbízott azzal, hogy igyekezzem útlevelet szerezni. Képviseljem egyházunkat az Egyházak Világtanácsának svájci összejövetelén, valamint a Lutheránus Világszövetség lundi találkozóján. A két fontos gyűlés időpontja között azonban majdnem négyhónapos időszak maradt üresen. Kérdéses, hogyha svájci utamról visszatérek, tudok-e majd négy hónap múlva újra kiutazási engedélyt szerezni. Így merült fel az a terv, hogy a közbeeső négy hónap folyamán látogassam meg az amerikai, a svéd, a norvég, a dán, a finn és a német evangélikus egyházakat is. Ilyen módon vegyem föl közvetlenül a kapcsolatot, személyes érintkezés útján.

A terv így szépen el is volt rendezve. A legfőbb kérdés azonban az volt, hogy Isten megadja-e hozzá beleegyezését. Körülvesz-e Szentlelke csodáival, amelyek nélkül egyetlen lépést sem tudok tenni.

Mert 1947 februárjában - állapítsuk meg ezt ma este mindannyian - a lehetetlenséggel volt határos, hazai viszonyaink közül majdnem fél esztendeig tartó, sok országra kiterjedő külföldi útra kelni. Ezeken a nehézségeken csak Isten vehet erőt.

Emberileg számítgatva is azonban, utazásomnak semmiféle biztosítéka nem volt. Az útlevelet és a kiutazási engedélyt hosszas utánjárás árán, sokszori csüggedés után kaptam meg. Még a természeti erők is, mintha akadályokat akarnának gördíteni elém. Az ?Arlberg express? az előző héten nem közlekedett, mert Ausztriában hótorlaszok zárták el az útját. Zsebemben pedig csak az említett meghívólevelek voltak, a Zürichig szóló vasúti menetjegy és még 150 svájci frank. Nem nagy felszerelkedés ez egy féléves útra.

Egyik barátommal nemrégiben beszélgettem utamról. Amikor meghallotta utazásomnak ezeket az előfeltételeit, azt mondta, hogy ezt az utazást valóban a ?hit útjának? lehet nevezni. Amióta barátom ezt kimondta, azóta szeretem utamnak ezt a megjelölését. Igazán nem volt egyebem, mint hitemnek két üres keze, mellyel megfogóztam Isten hatalmas kezében, és úgy kértem őt: tegyen velem, amint ő akarja.

Hallgatóim közül bizonyára többen emlékeznek arra, hogy február 23-án innen, a Deák téri templom oltára elől indultam el külföldi utamra. Annak az istentiszteletnek az emléke és az a meggyőződés, hogy küldetésem sikeréért, személyes boldogulásomért sokan imádkoznak, igen sok nehézségen lendítette át lelkemet utazásom során.

Utam Svájc felé viszonylagosan jó volt. A háborús rongálódások miatt persze lényegesen hosszabb ideig tartott, mint ezeket megelőzően. Sok ország- és megszállási zóna-határon kellett áthaladni, és minden ilyen helyen a vonat hosszabb ideig vesztegelt. Az útlevelet és az igazoló iratokat szinte állandóan kézben kellett tartanom. Budapestről vasárnap délben indultam, és hétfő este lett, mire a vonat Zürich pályaudvarára befutott.

Hazai földön egyhangú, havas tájon futott át velem a vonat. Az utolsó állomáson: Hegyeshalomban kedves élményben részesítettek. Megemlítem, mert ez az élmény kedves emlékként egész utamon végigkísért. A hegyeshalmi gyülekezet vezetősége meleg szeretettel bocsátott utamra.

Bécs felé közeledve nagyon szerettem volna összehasonlítást végezni hazánk és Ausztria fővárosának háborús sorsa között. De az idő annyira ránk esteledett, hogy még a vasútvonal mentét is inkább csak sejtette, mint látta a szemem.

Ausztria hegyei között a következő napon találkoztunk azzal a vonatmaradvánnyal is, mely az előző héten hóviharba került és kisiklott. Ez torlaszolta el egy ideig a vasúti közlekedés útját.

Minél nyugatabbra tartottuk, annál inkább maradoztak el mellőlünk a háborús pusztulás nyomai.

Buchsnál, Svájc határállomásán, mintegy varázsütésre minden megváltozott- A vonat hosszú ideig tartózkodott itt. Közben bőségesen volt alkalmam arra, hogy valósággal lélektani tanulmányokat folytassak. Az állomáson déligyümölcsök tömege mosolygott az utasok felé. Legtöbb utas évek sora óta nem is látott ilyeneket. A jó valutájú emberek elfeledkeznek az önuralomról, emberi méltóságról, és mintha évek mulasztását most egy félóra alatt kellene pótolniuk, habzsolva eszik a narancsot, banánt, fügét, datolyát. Ha tíz kezük volna, mind a tízet megraknák, hogy vonatindulás után is lehetőleg pukkadásig mindig ehessenek.

Aztán átrobogott a vonat - a béke világába. Nem a problémák nélküli világba. Később ugyanis itt is alkalmam volt megérezni az égeto problémák perzselő forróságát. De az emberek lakóházait legalábbis nem szántotta föl a háború ekéje. Külsőségeiben békés ez a világ.

Aztán megérkeztem rendeltetésem első helyére: Genfbe.

Testvérek közé kerültem.

Milyen furcsa! Az első meglepetés ... az a hűvösség, mely megcsapja lelkemet. Persze! Hiszen ez természetes! Ismeretlen ember vagyok, ismeretlen nép egyházát képviselem. Az is könnyen lehet, hogy jártak már itt előttem olyan emberek, akik nem a lelkes indulat szavával szóltak rólunk és rólam.

De nem felejtem el: testvérek közé indultam. És az Úr Jézus Krisztus evangéliumában gyökerező, valóságban létező testvériséget csakhamar boldogan meg is ismerhettem.

Genf

... Természetesen áthullámzik lelkemen mindaz, ami e város múltjából a reformációra tartozik. Hősi küzdelmek, hitvalló hűség emlékei. csendes hódolattal fejet hajtok. De számomra ez a város nem csak a múlt. Nekem ez a város most a keresztyén testvérei összefogásról, az evangéliumi mentő szeretetről és a bíztató jövőről beszél.

Az Egyházak Világtanácsának székhelyére jutottam tehát. Ellentétben a Népszövetség káprázatosan szép genfi palotájával, itt, örömömre, egyszerű épületek kis csoportját találtam. Közöttük sok a színtelen, fából készült barakképület. De a munkaasztalok mellett mindenütt a Megváltó tűzétől meggyújtott lelkes szeretet szolgál. Maguk a munkások szegényes körülmények között az egyházmentés leggazdagabb szolgálatait végzik el. Itt találkoztam evangélikus egyházunk amerikai, svédországi, dániai, németországi képviselőivel. Nekik több értesülésük volt a világban küzdő evangélikus egyház különböző részeiből. Újságra szomjas szívvel szívtam föl minden tájékoztatást. Ez a hely volt tehát az első forrás, melyből bizonyos értesüléseket szerezhettem.

A második hely, ahol különböző nemzetek egyházainak képviselőivel találkozhattam:

Céligny-Chateau De Bossey

Az Egyházak Világtanácsának szemináriuma működik itt. A különböző országok különböző egyházi közösségeinek fiataljait gyűjtik itt egybe. A szorosabb együttműködés alapjait akarja itt lerakni az Egyházak Világtanácsa. Itt találkoztam svéd, norvég, dán és szlovákiai evangélikusokkal. Mindössze egy napot töltöttem itt e fiatalok között. De ez az egy nap is elegendő volt ahhoz, hogy estére hazatérve ezt írjam föl naplójegyzeteimbe: ?Bossey jó hely. Itt Isten Szentlelke végzi gyújtogató munkáját.?

Chexbres

Az Egyházak Világtanácsának újjáépítési konferenciáját Chexbresbe, a Genfi-tó partjára hívták össze.

Az ember kezében az írótoll, ajkán a szó otromba eszközzé válik, ha megkísérli csak vázolni is azokat a természeti szépségeket, melyek Genf és Chexbres között feltárulnak az utas előtt. A Genfi-tó északi partján Lausanne-on keresztül visz az út Chexbresbe. A túlsó oldalon - a déli parton - kristálytiszta levegőben emelkedik magasba a csillagokkal társalkodó Mont Blanc.

A chexbres-i újjáépítési konferencián szinte az egész keresztyén világ képviselőivel találkoztam. Közöttük voltak az evangélikus egyházak képviselői is. A tárgyalás úgy folyt, hogy az egyházak képviselői előadások keretében vázolták otthoni helyzetüket. Az adakozó egyházak képviselői és a segélyezett egyházakéi is. Itt alkalmam volt hosszabb felszólalás keretében megrajzolni mostani helyzetünket. Ez a konferencia olyan volt számomra, mintha valami képeskönyvben lapoztam volna. Sorban tárult föl előttem a különböző országok egyházi helyzete. Némelyik egyszerű, áttekintheto vonásokkal, a másik zavaros képekben vagy homálytól borítottan. Ezeket a képeket később Lundban alkalmam volt kissé kiegészíteni a Lutheránus Világgyűlésen.

Amíg a szomszéd egyházak képviselőivel találkoztam, vagy a róluk halott híreket magamban összefoglalgattam, érdekes tapasztalat igazolását éreztem át. Azt tudniillik, hogy amikor az ember másokkal találkozik és velük szorosabban összeismerkedik, az ember öntudatlanul is jobban látja meg a saját helyzetét.

A magam részére levontam azt a tanulságot, és ezt most itt azonnal tovább is adom, hogy első kötelességünk egymás alaposabb megismerése. Sokszor éreztem ugyanis megszégyenülést azon, hogy amíg a távolabbi egyházak életfeltételeit meglehetősen jól ismertem, igen gyakran megtörtént, hogy kénytelen voltam tájékozatlanságomat beismerni, amikor valaki a szomszédunkban lévő egyházak sorsa felől érdeklodött nálam. És talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy e tekintetben nem állok magamban. Pedig ez nincsen így jól!

A közvetlen környezetünkben élo evangélikus egyházakról: Ausztria, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Lengyelország és Románia egyházairól megláttam, hogy ezek sokkal erőtlenebbek, elszórványosodottabbak, mint a mi evangélikus egyházunk. Tehát ezek sorában lélekszámra - de talán életero szempontjából is - mi vagyunk az erősebbek.

Ha erőtlenségünk ellenére is, szomszédaink között mi vagyunk az erősebbek, akkor nyilván az a parancsunk, hogy az egymást segítő szolgálatban mi járjunk elől. Egymást támogatni pedig csak akkor tudjuk igazán és bölcsen, ha egymás életföltételeit jól ismerjük.

A Lutheránus Világszövetség alelnökévé történt megválasztásom óta fokozottabban is kötelességemnek érzem, hogy a szomszéd egyházakkal szorosabb kapcsolatot létesítsek. Visszatérésem után hamarosan javaslatot is tettem egyházegyetemünknél, hogy bízzon meg azzal a föladattal, hogy a bennünket környező országok evangélikus egyházainak képviselőit testvéri találkozásra egybehívjam. Ha Isten akarja és megengedi, akkor megújított fóti belmissziói otthonunkban ezt a konferenciát a közeljövőben meg is valósítjuk. Testvéreket szeretnénk ilyen módon egybehívni testvéri találkozásra.

Közép-Európának ebben a részében sok kicsi nép kicsi állami közösségekben éli küzdelmes életét. Ezeknek a népeknek egymás közötti életét az évszázadokon át sok éles ellentét keserítette meg. Semmi kétségem, hogy e népek mindegyike külön-külön bőségesen ki tudja mutatni, hogy milyen történelmi események idézték elő ezeket az elmérgesedett sérelmeket. és ezek az ellenségeskedések gyakran szembeállították egymással még a testvéregyházakat is. A múltban nem tudtunk egymásnak segítőkezet nyújtani. Sőt, legtöbbször az ökölbeszorított kéz volt az egyetlen, amit egymásnak mutogatni tudtunk. Mindannyian jól látjuk keserves jelenünkben is, hogy a múltnak ezt a nagyon terhes örökségét még a világháború rettenetes ítélete sem tudta eltemetni.

De mi haszna és hová vezet, ha ezeket a sérelmeket gyógyítatlanul adjuk át az egymást követő nemzedékeknek?

Jézus Krisztus evangéliuma arra tanít és egyben arra kötelez, hogy egymást testvérként karoljuk föl. Az egyes embereknek is ez a keresztyén törvénye. Nemzeteknek is. Azért ma igazán meg kell értenünk, hogy az egymás mellett ellenségesen, bizalmatlanul vagy közömbösen élo népek között az első kézfogásnak a hittestvérek részéről kell megtörténnie.

A VILÁGGYŰLÉSEN

A Lutheránus Világgyűlést 1947. június 30-tól július 6-ig terjedő időre hívták össze a svédországi Lundba, azzal a legfőbb céllal, hogy ezen megalakuljon a Lutheránus Világszövetség.

Mennyi okom is volt arra, hogy Istent áldjam azért a bölcsességért és jóságért, mellyel utamon irányított, és amelynek idői beosztását is ő szabta meg. Sokkal jobban, mint ahogyan ember a legnagyobb körültekintéssel is tehette volna. Svájci, svédországi, amerikai, norvégiai és finnországi utazásom ugyanis a világgyűlés előtti időre esett. Így régi és új ismerőseimtől a legtöbb esetben ezzel a szóval búcsúzhattam: ?Viszontlátásra Lundban!?

Lundba finnországi utamról visszatérve érkeztem, valamivel a világgyűlés megnyitása előtt. Finnországban volt velem együtt Vajta Vilmos svédországi ösztöndíjasunk, akinek Lundban igen jó kapcsolatai voltak. Vele érkeztem hát Lundba.

Az első ember, akit itt találtam, az örökké mozgékony, munkás Michelfelder dr. volt. Ő jött elém elsőnek Svájcba érkezésemkor és ő segített át Amerikába is. Ő volt az egész világgyűlés szervezője és mozgatója. Örömmel láttam meg társaságában másik két fiatal magyar ösztöndíjasunkat: Leskó Bélát és Pósfay Györgyöt. Ez a két fiunk itt élt Svédországban lassan már egy egész egyetemi éven át. Mindketten beszélték az ország nyelvét, ismerték a svéd egyház embereit, és Lundban ismerősök voltak. Nagyszerűen hasznosították magukat. Nem szükséges külön hangsúlyoznom örömömet, amikor Michelfeldertől dicséretüket hallottam.

Még márciusban tudtam meg Svájcban, hogy a világgyűlésen minden résztvevő ország egyházának alkalmat adnak arra, hogy egy kiállítás keretében bemutatkozzék. Még akkor tettem bizonyos intézkedéseket, hogy ezen a kiállításon beszédes módon szólaljon meg magyar egyházunk. A budapesti egyházmegye lelkészegyesületét felkértem, hogy munkaközösségben állítson össze egy füzetnyi tájékoztató anyagot magyar evangélikus egyházunk életérol. Ezt igen ügyesen és szépen végezték el. Itt és most is megköszönöm nekik ezt a szolgálatot. Gondoskodtam arról, hogy ennek az anyagnak a fordítása egy szép kiállítású angol nyelvű könyvecske alakjában Svédországban megjelenjék. Előszót magam írtam hozzá. Ezt a kis könyvecskét a világgyűlés minden résztvevőjének irattáskájához mellékeltettem. Itthonról ezenkívül még fényképeket, könyveket, egyházi lapokat, folyóiratokat, nyomtatványokat is kértem, térképeket rajzoltattam. Az így összegyülekezett anyagot Pósfayék nagyon ügyesen összeállították, és beszédes grafikonokkal kiegészítve elhelyezték a kiállításon magyar egyházunk számára juttatott helyen. Azt hiszem, nem beszél belőlem az elfogultság, amikor megállapítom, hogy az egész kiállítás egyik legsikerültebb része az a sarok volt, mely a magyar evangélikus egyházat mutatta be a látogatóknak. Sokan tekintették meg, és ezek közül igen sokan szóvá is tették előttem elismerésüket.

Gyülekezés

Közvetlenül a világgyűlés megnyitása előtti napokon megérkeztek a küldöttségek a különböző országokból.

A mi magyar küldöttségünk a következőkből állott: vezetésem alatt volt dr. Jánossy Lajos, soproni hittudományi fakultásunk dékánja, dr. Radvánszky Antal, régi KIE-munkás, Vajta Vilmos, ösztöndíjas lelkészünk. Kaas Albert dr. nem kapta meg a kiutazási engedélyt, azért helyette Pósfay György ösztöndíjas lelkészünket neveztem meg a küldöttség tagjaként. Ő volt egyébként az egész világgyűlés legfiatalabb tagja. ?Látogató? címmel vett részt Leskó Béla.

Valahányszor rágondolok erre a küldöttségre, mindig újra megelevenednek bennem az érdekes emlékek, és átmelegítik szívemet. Azért teszem itt is szóvá ezeket az emlékeket. nagy feltűnést keltett általában, hogy a magyarországi küldöttség akadálytalanul érintkezett svéd nyelven a vendéglátó svédekkel. A világgyűlés folyamán az egyházak küldöttségeit többször is meghívták egy-egy magánházhoz. Így magyar küldöttségünket is vendégül látta a később a világszövetség elnökévé választott Anders Nygren professzor és Ragnar Bring professzor. Szinte hihetetlennek látszott vendéglátóink előtt, hogy svédül folytathatjuk társalgásunkat. Ez a tény annyira feltűnt, hogy a világgyűléssel foglalkozó svéd napisajtó is külön megemlékezett erről. Néha már szinte szükségesnek láttam, hogy a csodálkozó svédekben eloszlassam azt a meggyőződést, hogy a magyarok anyanyelvükön kívül általában a svéd nyelvet beszélik.

Sorban érkeztek tehát a küldöttségek. Legtöbbjében most már régi vagy új ismerősökre is akadtam. Milyen jó is volt ez!

De érkeztek olyan küldöttségek is, melyeknek a tagjait nem ismertem. Róluk eddigi előadásaimban a dolog természeténél fogva nem emlékezhettem még meg. Jöttek a m i s s z i ó népeinek képviselői: Kínából, Indiából, a Csendes-óceán szigetvilágából. (Japán részről nem volt jelen senki.) Színes csoportjuk egészen természetesen került az érdeklodés középpontjába. Hiszen mindenki úgy nézett rájuk, mint akik élo jutalmát jelentik minden áldozatnak, melyet nyugati evangélikusságunk a misszió ügyéért hozott meg. Ezek az emberek egyben élo cáfolatot nyújtottak minden kicsinyhitűsködésre, mellyel gyakran a missziói munkát nézzük. Az utóbbi évtizedekben gyakran mondották mások, és aggódón mondtuk talán már magunk is: A világháborúk a fehér embert és vele együtt a keresztyénséget is hitelvesztetté tették. De ezt a tételt hamis így tovább hangoztatni. A fehér ember kétségtelenül sokat vesztett a hiteléből. De Isten csodálatosan gondoskodott arról, hogy a missziók országaiban élo milliók ne tévesszék össze a háborúskodó fehér embert Jézus Krisztus evangéliumának hordozóival. A keresztyénség a missziói mezőkön nem vesztette el hitelét. Ellenkezőleg: a keresztyénségnek a missziókban eddig soha nem látott gazdag aratása van. Amit ebből a szempontból a Lutheránus Világszövetség elénk tárt, az semmiképpen sem volt csüggesztő, hanem éppen nagyon is föllelkesítő. S ha most visszagondolok a világgyűlésen megismert színes testvéreink áldott csoportjára, arra a hatásra, melyet egy-egy nyilvános bizonyságtételük a gyűlés tagjaiból kiváltott, akkor csak azt tudom kiáltani magyar evangélikus egyházunk felé: A külmisszió számtalan áldott öröm forrása. Ezért igen komolyan kell venni a külmisszió ügyét!

Külsőségek

Néhány szót - úgy érzem - mondanom kell a Lutheránus Világgyűléssel kapcsolatos külsőségekről is. Aztán meg megemlítek néhány érdeklodésre méltó adatot.

A világgyűlés színhelye tehát a Dél-Svédországban fekvő Lund. Valamikor Dániához tartozott, és a középkorban római katolikus érseki székhely volt. Tiszta román stílusban épült hatalmas és szinte páratlanul gyönyörű székesegyháza 800 esztendős!

Itt folyt a világgyűlés megnyitása, istentisztelettel, melynek keretében közös úrvacsoravétel volt. Fölemelő élmény: az Úr asztalánál Krisztussal találkozni, és eggyé lenni a Megváltóval és a világ minden tájáról egybesereglett megváltottaival!

28 országból mintegy 400 hivatalos kiküldött vett részt a gyűlésen.

Nagyon kedves együttlét volt a világgyűlés kezdőnapjainak egyikén az az ismerkedő est is, melyen a világból összesereglett küldöttségek találkoztak a vendéglátó lundiakkal és általában a svéd egyház embereivel.

Kiemelkedő és komoly ünnepély volt a világszövetség hivatalos megalakulásának napján. Hosszú sorban mindannyian együtt vonultunk be ünnepi harangszó közben a dómba, istentiszteletre. A különböző országok küldöttségei az angol elnevezés szerinti betűrendben vettek részt a fölvonuláson. Így tehát ?Hungary? névvel India evangélikusainak képviselői előtt haladtunk. S mivel az indiaiak igen festői képet nyújtottak, minden fényképezőgép és mozi felvevőgép lencséje reájuk irányult. Így hát akarva, nem akarva mi is állandó fényképezés pergőtűzében álltunk.

A világgyűlés folyamán hangosfilmet is készítettek. Ennek során én az evangélikus egyház ifjúsági munkájának fontosságáról szóltam.

Nekünk, magyaroknak talán az a nap marad a legemlékezetesebb, amelyen átnyújtottuk a soproni evangélikus hittudományi kar díszdoktori kitüntetéseit az evangélikus világ vezető egyéniségeinek. Ez az ünnepélyes aktus ahhoz a reggeli megnyitó ünnepséghez kapcsolódott, melyen az igehirdető szolgálatot én végeztem. - Mindezt ugyancsak fölvették hangosfilmre.

A világgyűlés

Hat napon át három alosztályban párhuzamos tanácskozás folyt. ezeknek a munkagyűléseknek az eredményeit azután közösen tartott gyűléseken egyeztettük.

Az első alosztály a h i t v a l l á s kérdését tárgyalta. Az egész világon élo evangélikusok számára hitük alapja: Isten igéje, a keresztség és az úrvacsora szentsége és az Isten igéjére alapozott evangélikus hitvallási iratok. Felemelő, megerősítő, erős egységet jelentő tény, hogy a ... német uniált egyház kivételével az egész világ evangélikusságáról megállapíthattuk, hogy egy és ugyanannak a hitvallásnak az alapján állunk valamennyien.

A második alosztály evangélikus egyházunk h i t v é d e l m i kérdéseivel foglalkozott. Szembenéztünk mindazokkal a világnézetekkel, bölcseleti rendszerekkel, melyekkel egyházunk az evangélium szolgálata közben szemben találja magát a világban. Ezekkel szemben igyekeztünk egyházunk tiszta hitének igazságait megvédelmezni.

A harmadik alosztályban egyházunknak a világban folytatott g y a k o r l a t i s z o l g á l a t á r ó l beszéltünk. Ezek között nevezetesen: az itthoni egyházi közösségben az evangélium tiszta hirdetéséről, a pogányok közötti missziói kötelezettségeinkről. A világon pedig mindenütt, itthon és idegenben fennáll a szolgáló kötelességünk, az a feladat, hogy hitünk a szeretet munkáiban mutatkozzék meg. Tehát feladatunk mindenütt a diakónia végzése.

Ha Wiechern 1848-ban, a belmissziói mozgalom bölcsőjénél azt kérte, hogy az evangélikus egyház nyilatkoztassa ki, hogy Istentől kapott kincsének nemcsak a hitet tekinti, hanem a szeretetet is, - akkor az evangélikusságnak ez a világgyűlése jó előkészítése volt a belmisszió százéves emlékének megünneplésére.

Lundban tehát megalakult a gyűlés folyamán az Evangélikus Világszövetség, - vagy amint külföldi szóhasználattal jelölik: a Lutheránus Világszövetség. Világviszonylatban rendezett evangélikus találkozások voltak már a múltban is - 1923-ban Eisenachban, 1929-ben Koppenhágában -, de ezek csak tanácskozó összejövetelek voltak. Az evangélikusság világszövetségbe való tömörülése most következett be. Most mintegy 80-100 millió evangélikus egy testté forrt össze.

Ennek a ténynek ünnepélyes nyilatkozatban való hírüladása zárta le a világgyűlést.

NÉMETORSZÁG

Első képviselőit a chexbresi újjáépítési konferencián láttam. Később a lundi világgyűlés 40-es létszámú küldöttségükkel lehettem együtt. Egymásután ismerkedtem meg azokkal a férfiakkal, akik már messze a háborút megelőzően harcban álltak. Hitüket és egyházuk szabadságát igyekeztek megvédelmezni a fojtogató államhatalommal szemben. Jólesett az evangéliumi hit bátor védelmezőivel szót váltanom.

A németországi evangélikus egyház nyomora elképzelhető. Felmentést kérek az alól, hogy elsoroljam a számszerű adatokat azokról a veszteségekről, melyeket az egyházüldözés idején koncentrációs táborokban, később pedig a háború során személyi téren elszenvedtek. Nem szeretném még vázlatosan sem érinteni anyagi veszteségeiket. Ne kelljen összeszoruló torokkal szólnom arról, mint omlott porba sok hely, melyet a reformáció történelme szentelt meg. nem akarok erre kitérni már csak azért sem, mert meg vagyok győződve arról, hogy hallgatóim sem elsősorban erre kíváncsiak. Hiszen a pusztulás képei közvetlen közelből ismerősek előttünk. Itt olvashatjuk le őket még erről a templomról is, melyben most együtt vagyunk.

Azt hiszem, ma itt minden embernek az a kérdés kívánkozik ki a szívéből: Mi van a német evangélikus egyházzal?

Érzem ezt a kérdést. Aggódom, hogy válaszom nem lesz egészen kielégítő. Ugyanis nem hiszem, hogy ma volna a világon csak egyetlen ember is, aki teljes hitelességgel tudna eligazítani minket, ha ezt a kérdést előtte fölvetnők. meg vagyok győződve arról is, hogyha távollétemnek mind az öt hónapja alatt kizárólag csak Németországban lettem volna, akkor sem állna módomban tiszta, áttekintheto képet adni az ottani egyházi helyzetről. Az egész német egyház képére ma még bizonyos köd borul - sűrűbben vagy ritkábban -, mely a tisztánlátást megzavarja, vagy éppenséggel lehetetlenné teszi. A német egyházi emberekkel folytatott eszmecsere folyamán is csak egy-egy töredék képet kap az ember. Miért? Azért, mert a mostani átmeneti korszak sok nyugtalansága nem adott még időt és alkalmat az egyháznak arra, hogy megállapodjék. Aki kívülről érkezik, hogy megfigyelje és tanulmányozza a német egyház helyzetét, az a különböző megszállási zónákban más és más helyzet elé kerül, de teljes áttekintésre alkalmat nem nyerhet. Aki viszont bent az egyházban, sőt talán éppen annak irányítására hivatott, a problémák olyan tömegével találja magát szemben, hogy legjobb esetben is csak egy-egy részletkérdés megoldásában reménykedhetik. Ha megemlítem az óriási arányú lelkészhiányt, melynek következtében gyülekezetek maradnak rendes vezető nélkül, akkor előttünk áll a helyzet áttekinthetetlenségének egyik fő oka. De ehhez társul még sok más ok is. Gondoljanak hallgatóim arra, hogy Németországot ellepte a menekültek többmilliós serege. Ezek legnagyobb része német, aki végleges letelepülés lehetőségét keresi. Milliókra rúg azoknak a száma is, akik a háború folyamán vagy a háború után Németországba visszatelepültek. Ezeknek a németországi történelmi egyházak keretei között való elhelyezkedése még nem történt meg. Legalábbis még nem fejeződött be. A még állandóan tartó költözködés máig még azt sem tette lehetővé, hogy népszámlálás útján számba vegyék legalább azt, hogy hányan is vannak. Szem előtt kell tartani azután azt is, hogy az újonnan érkezettek régi lakóhelyükön egészen eltérő történelmi fejlődésen mentek át még egyházi szempontból is. Egyes csoportokkal együtt tartott a lelkipásztor is. Másokkal nem.

Amit tájékoztatásképpen el tudok mondani, azt megpróbálom a következőkben összefoglalni:

A német evangélikus egyház jelenlegi helyzete és a várható jövő kialakulása kétségtelenül összefügg az egyház régebbi és legújabb kori múltjával. Ettől a múlttól elszakítani a jövő fejlődést nem lehet.

A németországi evangélikus egyház a legújabb időkig különböző tartományi egyházakra tagolódott. ezek egymástól teljesen függetlenül éltek. Mindegyiknek teljes érvényu autonómiája volt. Még az egyház belső életét jellemző kegyességi irányzatokban is sok eltérés mutatkozott az egyes tartományi egyházak között.

A múltban voltak már olyan törekvések, hogy ezeket az egymástól független tartományi egyházakat egy egységes, az egész országra kiterjedő egyházszervezetbe foglalják össze. Ez a törekvés azonban igen lassú menetben haladt. Amit maga az egyház nem tudott mostanáig megteremteni, azt a totalitárius államvezetés 1933 után hamarosan megalkotta: egységbe foglalta az egész németországi evangélikus egyházat. Persze, az egyház beleegyezése nélkül, sőt annak egyenes tiltakozása ellenére. Az államhatalmat nem az egyház érdekeinek szem előtt tartása vezette, amikor az egyház élére ?birodalmi püspököt? ültetett.

Ez a kívülről történt beavatkozással erőszakolt egység a háború befejezésekor megszűnt. Természetes, hiszen törvénytelen volt.

De éppen annyira természetes, hogy a régi időkből hozott törekvés, hogy az egyház maga létesítsen ilyen országos egyházi egységet, nem szűnt meg.

A kérdés az, hogy milyen egység megalkotására törekszenek hát a németországi egyházban.

A történelmi múlt alapján kétféleképpen lehet ezt elképzelni. Az egyik út az volna, amelyen a németországi p r o t e s t á n s o k a t igyekeznének egységes egyházszervezetbe foglalni. A másik út az, mely egységes e v a n g é l i k u s (lutheránus) egyház megalakulásához vezetne. Mindkét jelzett irányban céltudatos törekvéseket figyelhetünk meg ma.

Ami az első lehetséges utat illeti, hogy ti. egybefoglalják az egész németországi protestantizmust, ennek a törekvésnek is van kétségtelenül történelmi múltja.

Uniós törekvések voltak már a múltban is. És a reformáció háromszázados évfordulójára Németország bizonyos részeiben meg is valósították a lutheri és kálvini irányzatok között. Ezeket az uniós törekvéseket az újabb időkben, főként a két világháború között, táplálta az erőteljesen megmozduló ökumenikus egybezárkózás kísérlete is. Legújabban pedig a totalitárius állammal szembeni ellenállás során a különböző protestáns felekezetek valóban el is jutottak bizonyos együttműködésre. Az egyház harcát az álam illetéktelen beavatkozásával és túlkapásaival szemben karöltve folytatták.

Erre a múltra támaszkodik ma Németországban az a szervezkedés, mely ezen a néven ismeretes: ?Die evangelische Kirche Deutschlands?. A náci időkben erőltetett, de a háború végén összeomlott egység töredék-fundamentumára alapítva kísérlik meg e tábor emberei az egység kialakítását. Egységes, nemzeti, p r o t e s t á n s egyházat akarnak alakítani. Az ország lakosságának mintegy fél százalékát kitevő metodista és baptista egyház mellőzésével, az evangélikus, a református és a száz év előtt unionált egyházat szeretnék egybezárni. Ezt a törekvést erőteljesen alátámasztja az a tény, hogy ezek az egyházrészek az egyházi ellenállás idején a valóságban már együttműködtek. Ők szerkesztették meg együttesen az ún. ?Barmeni Nyilatkozatot?, melyet gyakran hitvallásnak is szoktak nevezni. - Az egybezárkózást úgy képzelik el, hogy az egymástól elválasztó hitvallásokat, melyek a reformáció idejére nyúlnak vissza, elmellőznék, és ezek helyébe éppen ezt a Barmeni Nyilatkozatot állítanák. Azt mondják, hogy az egyházüldözés idején ezen az alapon állva máris együttműködtek, és azok a súlyos megpróbáltatásokkal teli idők igazolták, hogy ezen az alapon valóban lehetséges is az együttműködés.

Az ?Evangelische Kirche Deutschlands? által képviselt törekvésnek azonban jócskán vannak gyöngéi is. Elsősorban az, hogy meglehetősen figyelmen kívül hagyja a valóságban mégiscsak fennálló felekezeti különbségeket. Gyöngesége az is, hogy bár ezek a felekezetek összezárkóztak ugyan a Barmeni Nyilatkozat körül, mégsem lehet közömbösnek mondani azt, hogy ez a Nyilatkozat valójában nem nevezhető hitvallásnak. Mert tartalma szerint mégiscsak valami negatívummal állunk szemben. A Barmeni Nyilatkozat csupán egyetlen eretnekséggel áll szemben: a totális államhatalom imádatával. Ez a negatívum aligha alkalmas arra, hogy különböző történelmi örökséggel bíró egyházak tartós, évszázadokra kiható együttélésének alapjává legyen.

Ennek az irányzatnak néhány képviselője beszél ugyan arról is, hogy nem szükséges a reformátori hitvallások elmellőzése. meg kell azokat tartani, és ki kell őket egészíteni a Barmeni Nyilatkozattal. Hangoztatják, hogy a Barmeni Nyilatkozat megalkotói soha nem is gondoltak arra, hogy megszüntessék a hitvallásos különbségeket. De hát nagyon nehéz elképzelni, hogy ilyen alapon miképpen válnék lehetségessé, hogy ezek a történelmi egyházak egy új egyháztestbe forrjanak össze egymással.

Az uniós törekvések mellett megfigyelhető a jövő kibontakozásának egy másik lehetséges útja. Az, amelyik egy egységes evangélikus (lutheránus) egyház megalakításához vezetne.

Ennek a fejlődési irányzatnak a gyökerei is a múlt talajába nyúlnak. Amikor Németországban az uniós mozgalom eredményekre tört, sok lutheránus tartományi egyház nagyon erősen ellenezte az uniót, és ezek egymás között tudatosan kezdték keresni az egymással való összezárkózás útját. A két háború közötti ökumenikus mozgalom nagy visszhangra talált ugyan német evangélikus körökben, de ez az igazságnak csak egyik oldala. mert ugyanakkor a német evangélikusság körében igen erőteljesen megszólalt az a vágy is, hogy létre kellene hozni az egész világ evangélikusságát (lutheránusságát) összefogó szervezetet. Ebben tehát az öntudatos evangélikus egyházfelfogás megnyilatkozását kell meglátnunk.

A fentebb vázolt uniós állásponttal ellentétben - mely szerint a reformátori hitvallásokat el kell mellőzni, és helyükbe a Barmeni Nyilatkozatot kell állítani, vagy a hitvallásokat összhangba kell hozni ezzel a Nyilatkozattal - van tehát egy olyan törekvés, mely ugyancsak a múlt örökségére hivatkozhat, és amely az egész németországi evangélikusságot egy testbe tömöríti. Ennek hordozója a ?VEREINTE EVANGELISCH-LUTHERISCHE KIRCHE DEUTSCHLANDS? nevet viselő szervezet. Vezetője ma: Meiser Hans bajor püspök.

Ennek az útnak a végét sem látja még ma senki tisztán. egyrészt nagyon kérdéses, hogy csatlakozik-e hozzá minden evangélikus tartományi egyház, másrészt pedig teljesen nyitott kérdés, hogy ebben az esetben mi történik a száz évnél régebben már valóban unionált egyházakkal. Csatlakozásukat ezen az alapon aligha lehet remélni.

Ha találgatni akarja az ember, hogy ugyan mi lesz a valószínű kibontakozási irány, akkor a következőket lehet mondani: valószínű, hogy egész Németországra kiterjedően külön szervezkedik meg az evangélikus egyház és külön a református egyház. Talán az unionáltak is ugyanúgy egybezárkóznak. Ezek a külön egyházak azután együttesen a metodistákkal, baptistákkal és még esetleg más kisebb felekezetekkel valami ?egyházi szövetséget? létesítenek az egész országra kiterjedő érvényességgel. Hogy ez így valószínű, azt több ilyen irányban lehangzott nyilatkozattal lehetne alátámasztani

SKANDINÁVIÁBAN

Legutóbb megállapodtunk abban, hogy ezt az utat a hit útjának nevezzük. A hit útja a legszebb út. A legbiztonságosabb út. Ez persze nem jelenti szükségszerűen azt, hogy ez a föld örömeihez igazodó út.

Svájcban március közepére a tavaszi napsugár csókja fölszívta a vastag, a szokatlanul vastag hótakarót. Valami káprázatosan szép tavaszt ígért. Az én utam azonban nem az ébredezo, csalogató tavaszi napfény nyomán vezetett. Isten parancsoló ujja Észak felé mutatott. Vissza - a télbe! De itt is - testvérek közé.

Életem első repülőútja előtt álltam. A szárazföldi utazásnak olyan nehézségei voltak, melyeket nem tudtam leküzdeni. A régi svéd barátok előzékenysége és szeretete áthidalta ezeket a nehézségeket. Lehetővé tették, hogy Svájcból repülőgépen utazzam Svédországba. Készen kezembe adták a repülőjegyet.

Nem kis szorongással érdeklődtem, mit, hogyan kell csinálni a repülőúton. Genfben találkoztam egy hollandus egyházi emberrel, aki néhány nappal előbb repülőgéppel jött ide, és hatalmas téli viharba keveredett. nagyon betegen ért szárazföldet. Ő persze nem a legjobbakkal bíztatott. Nem sok időre volt azonban szükségem, hogy a legteljesebb nyugalom töltsön el. A repülőgép eszményien szép időben, csendes légköri viszonyok között tette meg a Genfből Malmőbe vezető utat. Svájc fölött felhőtlen volt az ég. Tündéri kép tárult elém. Mintha térképet olvasnék. Ezen Genf utcái úgy terültek szemem elé, mint a szállodai szobám asztalán, amikor a térképen nézegettem, merre is menjek. Mikor Németország fölé kerültünk, a föld fölött, de a repülőgép alatt, összefüggo hótakaró volt. Sajnáltam, hogy a földből semmit sem láthattam. De ezért is megkaptam a kárpótlást. Maga a végtelen felhőtenger is csodálatosan szép látvány, felülről tekintve. Hómezőnek tetszik, mely vakító fehéren nyúlik el a látóhatár széléig. Az állandóan gomolygó felhők pedig mindenféle jéghegyek képét rajzolják tekintetem elé. Legfeledhetetlenebb látványom azonban az marad, amikor egyszerre csak a szivárvány színképződéseire lettem figyelmes. Amint nézem-nézem az erősödő színeket, egyszerre csak kirajzolódik elém valóságosan a szivárvány, de nem úgy, amint azt gyermekségem ideje óta a földre vetett lábakkal láttam, félkörben, hanem - teljes körben. Hosszan elgyönyörködtem benne.

Ez a gép - Frankfurtban történt leszállás - után Koppenhágáig szállított. Itt másik gépbe kellett átszállnom, hogy még húszperces repülés után megérkezzem a svédországi Malmőbe.

Svédország

Tizenkilenc esztendővel ezelőtt, segédlelkész koromban itt töltöttem el egy egyetemi évet. Tizenhét ével ezelőtt pedig magyar evangélikus egyházunk képviseletében másodszor jártam itt, a Belmisszió és Diakónia Világszövetségének közgyűlése alkalmából.

Milyen érdekes élmény lehetett újra viszontlátni ezt az országot - gondolják bizonyára hallgatóim. Az volt. érdekes, melengető, boldog élmény. Szívem túláradt hálaadással isten iránt, hogy ezt megérnem engedte. Úgy éreztem, hogy egy kicsit hazajöttem.

Az emlékek raja tódult föl lelkemből. Emberek arca elevenült.

Visszaemlékeztem a svéd egyház nagy érsekére, Söderblom Náthánra. Atyai gondoskodása, melyben diákkoromban részesített, hálával tölt el mindmáig. S amikor számba veszem régi jó barátaimat, újra elfog a csodálkozás: micsoda éles szeme, milyen emberismerete lehetett az érsek úrnak! Amikor fiatalon bemutatkoztam előtte, azt mondta nekem, hogy a diákmenzán olyan asztaltársaságba osztat be, melyben csupa olyan fiatal svéd teológus van, akitől a svéd egyház sokat vár. S most, nem is két évtizeddel később, volt asztaltársaim közül Hultgren Gunnar svéd püspök, Hylander Ivar dómprépost, Karlström Nils egyetemi magántanár, Ehrenström Nils a genfi örkumenikus tanács tanulmányi osztályának vezetője, aki hazánkban is megfordult, és sok jó barátot szerzett itt is magának. Írásairól nálunk is országszerte ismert Giertz Bo, az otthon ünnepelt író. Johansson Hary a svéd egyház segélyező szervének igazgatója, Lindeshog Gösta pedig a svéd egyházi tanár-tanító egyesületnek a vezetője. Íme: Söderblom érsek út megvalósult jóslata!

Örömmel töltött el magyar fiainkkal való találkozásom is. Vajta Vilmos ösztöndíjas lelkészünk hatodik esztendeje végzi itt tanulmányait. Teológiai licenciátust szerzett, és doktorátusán dolgozik. Tanárai a legnagyobb elismeréssel szólnak róla. Leskó Béla és Pósfay György bányakerületi segédlelkészeinket mintegy féléve bocsátottuk ki ide ösztöndíjasként, és máris otthonosan forognak diáktársaik között.

Újra itt vagyok tehát Svédországban!

Bizonyos vonások Svájcra emlékeztetnek. A béke világa ez is. A svéd népnek másfél évszázada nem volt háborúja. Amíg más népek háborúban öldökölték egymást, Svédország népe nem maradt tétlen. Úgy érezte, hogy neki a véres csatamezőkre el kell vinnie az evangéliumból fakadó szeretet mentőszolgálatát. Ezt tette az első és a második világháború során mindenfelé. Vöröskereszt-szolgálatával elérte a fogolytáborokat. Amikor pedig véget értek az öldöklo csaták, akkor az ínségesek, a betegek istápolására sietett. El tudja-e valaki valahol is feledni azokat az autóbusz-karavánokat, melyek kék alapon aranysárga keresztes zászlójukkal Budapest ostroma után elsőként jelentek meg? A béke hírnökei voltak. Gyermekeinknek tejet, betegeinknek orvosságot hoztak. Semmi mellékes céljuk nem volt. Nem gyarmatosítottak. nem kívántak érte fizetséget. Isten iránti hálájuk önkéntes adója volt ez azért, hogy ők nem jutottak olyan sorsra, aminőre mi jutottunk. A közöttünk megjelenő svédek az önzetlen keresztyén szeretet munkásai voltak. És azok voltak ők mindannyian otthon is.

Itt, Svédországban ismerős, otthonos környezetbe jutottam. A régi barátoknak ebben a világában munkám irama is erősen megnövekedett. Svájcban, az egyház világszervezeteinek irodáiban és konferenciáin főként tárgyalásokon kellett részt vennem. Svédországban egymást érik a meghívások különböző szolgálatok ellátására. Lund, Uppsala és Stockholm székesegyházaiban, sok ás egyházközség istentiszteletén, gyülekezeti estjén, falusi és városi gyülekezetek nőegyesületében és ifjúsági összejövetelén, teológiai hallgatók internátusában igehirdetéseket és előadásokat kellett tartanom. örültem ezeknek az alkalmaknak, és szívesen szolgáltam, amennyire időm és erőm engedte. Egyházi folyóiratok is rendelkezésemre bocsátották hasábjaikat. Így alkalmam nyílt arra, hogy egyházunk köszönetét tolmácsoljam a svéd egyház egész közösségének azokért a segélyekért, melyeket eddig nekünk juttatott. Egyben tájékoztatást is tudtam adni mostani helyzetünkről. Persze, a fent elsorolt szolgálatokon kívül itt is bőségesen jutott részem a különböző tárgyalásokból is.

Svédországban végzett szolgálatom néhány eredményét még ott időzésem napjaiban láthattam meg. Innen kapott segítséget a fóti belmissziói otthon. Belőle rendbe tudta szedni épületét, és kiegészíthette berendezését. A svéd tanár-tanító egyesület a mi tanítóegyesületünk révfülöpi intézményét sietett támogatni. Az özvegy papnék otthona is kapott bizonyos támogatást. Ígéretet is nyertem arra, hogy a ránk következő évben lebonyolításra kerülő gyűjtésből magyar egyházunk tekintélyes segítségre számíthat.

Egész utazásom során Svédország lett a hídfő, ahonnan a különböző irányokba elindultam, és ahova vissza-visszatértem. Négyszer utaztam be és ki.

Dánia

Ha részletesebben akarnék szólni Dániáról is, akkor nagyjából ugyanazt kellene elmondanom, amit az imént Svédországról mondottam. nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni. Utam beosztása is úgy hozta, hogy itt csak igen rövid időt tölthettem. Azért csak néhány kiegészítő megjegyzést szeretnék elmondani Dániával és evangélikus egyházával kapcsolatban.

Dánia a második világháború megpróbáltatásaitól nem maradt mentes. Hosszú ideig nyögte a súlyos német megszállást. Több légitámadás anyagi károsodást is okozott az országnak. Gazdag termelőmunkával, nagy és önzetlen szorgalommal hamarosan kiheverte a megpróbáltatások következményeit. És mihelyt talpra állt, azonnal a segítők sorához csatlakozott ő is.

Közülünk bizonyára sokan emlékeznek hálás szeretettel a mindig mosolygó arcú dán gyermekvédőnőre, Abrahamsen Tove kisasszonyra. Azóta asszony. Zeuthen Mogens koppenhágai lelkész felesége lett. A férjét ugyancsak sokan ismerjük, mert egy békeévig itt volt ösztöndíjas Magyarországon. Ezt a házaspárt nemcsak néhány emléke kapcsolja össze hazánkkal, hanem házas boldogságuk megtalálása is idefűzi őket szegény hazánkhoz. Otthonuk valóban a magyarok iránti szeretet házává lett. Különösen a gyermekeket segélyező munkában fáradhatatlanok. Amiképpen az egész dán népnek, úgy Zeuthenéknek is igaz lelki örömöt ad, amikor látják, hogy a sápadt-soványan odaérkezett magyar gyermekek arcocskáin újra kinyílnak az élet rózsái.

Izland

Földrajzi szempontból közelebb fekszik ugyan Izland szigete az amerikai szárazföldhöz, mint Európához, mivel azonban ezer esztendővel ezelőtt norvég telepesek népesítették be, és mivel egészen a második világháborúig Dánia társországát képezte, Izland szabad-államot Skandináviához szokták számítani. Egyházi szempontból pedig mindenképpen idetartozik. Innen vette keresztyénségét, innen kapta a reformációt, ide jönnek teológiai továbbképzésre egyházi munkásai, itt szentelik fel püspökeit. Izland körülbelül Magyarországhoz hasonló nagyságú sziget, lakossága azonban alig haladja meg valamivel a százezret. Az ország lakossága szinte maradéktalanul evangélikus. Mivel igen régóta felkeltette érdeklodésemet, azért nagyon szerettem volna személyesen ellátogatni itt élo hittestvéreinkhez is, de utazási időm beosztása és kötelességeim kötött időpontja sem Amerikába menet, sem onnan jövet, nem tette lehetővé számomra, hogy ezt a tervemet megvalósítsam. Így hát meg kellett elégednem azzal, hogy a Lutheránus Világgyűlésen érintkezésbe léptem az izlandi egyház küldöttségével, és meleg barátságot kötöttem Izland ez idő szerinti püspökével, Sigugeir Sigudssonnal.

Norvégia

A fjordok hazája a térképen elég nagy ország. Hegyei is égbenyúlóan magasak. Ha néha-néha norvég emberekkel találkozunk, rendszerint azok is jól megtermett emberek szoktak lenni. Népnek kicsi a norvég nép. Legalábbis az anyaországban maradt része kicsi. Norvégia lakosságának száma mindössze hárommillió. Városainak méretei is aprók. Különösen azért éreztem mindent olyan föltűnően parányinak, mert közvetlenül Amerikából jövet érkeztem ide. Előző napon még New-Yorkban voltam. (Még egyszer emlékeztetek arra, hogy úti beszámolómat nem idői sorrendben állítottam össze, hanem földrajzi egységek szerint.) Mintha valami mesebeli varázsló kéz kicsinyítő szemüveget rakott volna a szememre, olyan furcsán különös volt minden. A főváros, Oslo épületei, a királyi vár, a parlament, az egyetem, az utcákon futó autócskák... és általában minden... És milyen különös, még azok a férfiak is, akikkel dolgom volt, termetre ugyancsak mindannyian kicsinyek voltak.

De ne induljunk a külső látszat nyomán! Amúgy sem engedtem volna magamat egykönnyen megtéveszteni. Sokkal jobban ismertem őket, semhogy a látszat megcsalhatott volna. De nem is lehetett tévedni. Akadt a világháború gigászi küzdelmei között sok hős, aki az egyházért bátran küzdött. De az egyház legkiemelkedőbb hősei itt termettek, Norvégiában!

Norvégia becsületes semlegességgel távol akarta magát tartani a háborútól. Önhibáján kívül került abba a súlyos helyzetbe, hogy a német támadással szemben védekeznie kellett. Kicsi hadserege a túlerővel szemben vereséget szenvedett. Így következett el az országra a megszállás keserves időszaka és az azzal járó végeláthatatlan szenvedés. Hárommilliós kis népnek föl kellett vennie az ellenállás hősi küzdelmét azzal a német néppel szemben melynek akkor a legerősebben fölfegyverzett hadserege volt, és a fél világ fölött gyakorolta már a győző uralkodó jogait. És Norvégia vállalta ezt a küzdelmet.

A norvég ellenállási harcban a zászlóhordozó a norvég evangélikus egyház volt. Az egyház Urának nevében már akkor síkraszállt, amikor a hódítók és az őket kiszolgáló áruló kormány még nem is az egyház ősi falát kezdték ostromolni. Az egyház ellenállási harcának néhány fontos mozzanatát vázlatosan megrajzolom.

Az eslő támadás, melyet a norvég nép életgyökere ellen intéztek a megszállók, az igazságszolgáltatás szabad érvényesülése ellen irányult. nem volt senki, aki a független bíráskodás érdekeinek megvédelmezésére síkraszálljon. megtette az egyház.

Azután a tanítási szabadság került veszedelembe. A tanítók, tanárok az állam tisztviselői voltak, és nem volt semmiféle olyan szervezetük, amelyben egybetömörülve, eredményesen szállhattak volna szembe az elnyomóval. Megtette az egyház.

Majd az áruló kormány megalakította az ifjúsági szervezetet, melybe bekényszerítette egész Norvégia ifjúságát. Ezzel az intézkedéssel nagyon kérdésessé vált a szülőknek gyermekeikhez való joga. Bár ez az erőszakos beavatkozás minden otthonnak kimondhatatlan fájdalmat jelentett, nem volt módjuk a szervezett védekezésre. Ezt is az egyház vállalta.

Végül magának az egyháznak a szabadsága került pergőtűz alá. Az egyház évezredes falai mögött pedig önként vállat, bátor szabadságharc indult meg. És az egyház valóban erős várnak bizonyult. Ebben a várban védelmezték meg az egyház és a nemzet minden drága kincsét, melyet a múlttól kaptak. Az egyház szabadságharcának vezetője, lelke, hőse és győztese Berggrav Eivind, oslói evangélikus püspök volt.

E harc ára nem volt olcsó. Az evangélikus egyház mind a hét püspökét elmozdították állásától. bebörtönözték és internálták őket. A norvég egyház papjai egyben állami hivatalnokok is. Ők végzik az anyakönyvezést. Az egyház ugyanis jellegzetesen államegyház. A lelkészek javadalmukat az államkincstárból kapják. Ezek a norvég lelkészek - két (2) százalék kivételével - lemondtak hivataluknak arról a részéről, mely az államra tartozott. Ezzel együtt természetesen lemondottak biztosított jövedelmükről, a kenyérről, mely családjuk fenntartására szolgált. Ezek a lelkészek fenntartás nélkül, mindenestül Isten gondviselő kegyelmére bízták magukat és övéiket. A szabadságért minden áldozatra kész norvég egyházi nép pedig Istentől parancsolt kötelességének érezte papjai támogatását. Ez igen hősies kiállás volt az egyház papjai részéről. És valóban: az ember Norvégiában alig találkozik pappal, aki néhány hetet, hónapot vagy keserves esztendőket ne töltött volna börtönben vagy internálótáborban. És a papok mellett tt álltak a hősiesség lelkével a papnék. Berggrav püspök a legmelegebb elismerést kifejező hangon mondotta nekem, hogy az egyházi harc győzelmes megvívásában elsőrendű helyet töltöttek be a paplakokon az asszonyok. Kishitűsködéssel nem tántorították el az egyház szolgáit attól, hogy lelkiismeretük parancsát híven kövessék.

Tanárok, tanítók sokan voltak, akik ebben a harcban azonosították magukat az egyházzal, és éppen ezért ezrével voltak kényszermunkás- és internálótáborokban.

Világot rengető erők összecsapásai közben egy kis nép szabadságharcát norvég evangélikus testvérnépünk hősiesen vívta meg. Úgy harcolt, hogy ennek a harcnak még az emlékei is áttüzesítik az ember lelkét. És ennek a ragyogó szabadságküzdelemnek kereszttel díszített zászlaját az evangélikus egyház keze tartotta magasra!

Norvégia evangélikus egyházi vezetői és lelkészei, hívei, egyházuk és nemzetük szabadságáért mindent kockáztattak. Alkudozás és mérlegelés nélkül. Ezzel mindent meg is nyertek. Alig van ma ember, aki ne ismerné ezt a hősi küzdelmet és aki ismeri, nem tud mást tenni, mint ámuló hódolattal nézni rájuk. Hősiességük a kétezer esztendős keresztyén egyház történetének ahhoz a fejezetéhez kívánkozik, mely az apostoli kor bátor hitvallóinak történelmét örökíti meg.

Finnország

Skandinávia evangélikus népei közül bizonyára Finnország az, melyet hazai evangélikus közösségünk legjobban ismer. A finn nép testvérnépe a magyarnak. Hozzánk pedig még annyival is közelebb áll, hogy a finn nép szintén csaknem teljes egészében evangélikus vallású.

A két világháború között kezdtük meg a szorosabb egyházi kapcsolat rendszeresebb kiépítését. Finnországból több fiatal segédlelkész és teológiai hallgató járt Magyarországon. Rendszerint egy egész egyetemi tanulmányi évet töltöttek itt. Elsajátították nyelvünket is. A mi fiatalabb lelkésznemzedékünk is fokozottabban igyekezett Finnországba. Talán tizenötre is tehető azoknak a magyarországi evangélikus lelkészeknek a száma, akik tanulmányaikat Finnországban egészítették ki. Kivétel nélkül úgy jöttek vissza onnan, hogy új lánggal égett az egyházért dobogó szívük. Egész sereg olyan jelre lehetne rámutatni, mely arról tanúskodik, hogy a finn egyházi élet és a finnországi keresztyénség megtermékenyítette a mi egyházi életünket is.

Amit a Finnországban utazó külföldi ember ma akarva, nem akarva kénytelen tudomásul venni, az a következő: Az ország háborút élt át. Súlyos háborút. Ennek következményei: érzékeny területveszteségek. Külsőleg tekintve az ország régebbi idők képét mutatja. Itt is tizenkilenc évvel ezelőtt fordultam meg először. Ami emlékezetemben megmaradt, azt újra fölismerem. Megvan. A finn városok - köztük a főváros - rongálódása nem olyan borzasztó méretű, mint minálunk. Ha voltak romok, azokat a legtöbb helyen már maradéktalanul eltakarították. Sőt, új építkezések szép sora hirdeti a töretlen élethitet. Az egyházi építkezésekre is áll ez a megállapítás.

A temetőkben mindenütt külön részben vannak eltemetve a háború hősi halottai. Csaknem minden elesett katonát hazaszállítottak. Egyszerű fehét sírkereszt van fölötte. Ezek a fehérkeresztes sírok igen fájdalmasan hosszú sorban húzódnak minden temetőben.

Rokkanttal az ember nem találkozik az utcán. Gondolkoztam raja, mi lehet ennek az oka. Ez a nagy bánat vagy visszahúzódik csendesen az otthonok zárt világába, vagy intézményesen segítettek a háború rokkant áldozatain. Akármi legyen is a magyarázat, mindenképpen jellemző a finn népre.

A háború - milyen sokszor is mondottuk ezt - mindig az erkölcsök durvulását hozza magával. A háborúnak ez a hatása sem kerülte el Finnországot. Tudtuk a finn népről, hogy közéletében szinte ismeretlen bűn a lopás. Józanságáról az egész világ ismerte. most ismételten előfordul, hogy valaki a más tulajdonához nyúl, és lát az ember italos illetlenkedést is. De sietek hozzáfűzni, hogy ez semmiképpen sem általános jelenség, inkább csak fájdalma kivétel.

Ami szemmel nem tudok fölmérni, azt személyes társalgás során tudakolom meg. Kis testvérnépünknek nagy problémája a menekültkérdés. Az otthonuktól megfosztottak száma 400 ezerre rúg. Hősi halottainak száma 76 ezer. Hadirokkantja 35 ezer. minden tizenhatodik asszony hadiözvegy. Minden huszonnegyedik gyermek hadiárva. Borzasztó és elszomorító számok. Amíg ezeket a számokat összeszoruló szívvel hallgatom, gondolataim önkéntelenül is hazaszállnak. Egy másik nép életébol halva ezeket a számokat, megdöbbentenek. A mi veszteségeinkről még nem készültek ilyen statisztikai kimutatások. De alighanem kísértetiesen azonosak lehetnek. A két testvérnép sorsa abban is feltűnően hasonló, hogy a Finnországra kirótt háborús jóvátételi összeg ugyanaz, mint a miénk: háromszázmillió dollár.

Valóban nehéz volna Finnországban hosszabb ideig tartózkodni anélkül, hogy csendes tiszteletadással ne adózzék az ember ennek a népnek. Olyan élethit jelei nyílnak meg az ember előtt, melyeknek forrása és ajándékozója csak Isten lehet.

A szegény sorsú Finnország egyetlen aranya a finn erdő. Az ősi, a titkokat rejtegető és titkokat kinyilvánító finn erdő. Ezzel az életet megváltó arannyal társul a finn nép lelki kincse: a nagy ér töretlen munkakedv. Utam során - nem Finnországban, hanem másutt - azt mondták nekem, hogy talán az egész földkerekségen nincsen ma nagyobb munkakedvvel dolgozó nép a finn népnél. Sem a háborúban győző, sem a legyőzött, sem pedig a semleges országok között nincsen e tekintetben párja.

A finn erdő és a finn munkakedv összefogásának eredményeit a saját szememmel láttam. ha az ember vonaton utazik, abból sejti meg, hogy valami nagyobb város felé közeledik, hogy a vasúti vágányok mellett szinte a végtelenségbe húzódó ölekben áll a kidöntött szálfák milliárdnyi tömege. Vagy a tavak vízén úsztatják őket rendeltetési céljuk, a feldolgozó gyár felé. Nyári idő volt, mikor Finnországban jártam. Mondták, hogy az egyetemek ifjúsága, szinte utolsó emberig, ott van az erdők mélyén, önkéntes munkaszolgálaton.

A finn nép zúgolódás nélkül hordozza nagy szegénységét. Örvendezo munkakedvvel végzi nagyon nehéz munkáját. Az országra súlyosodó nehéz terheket pontosan fizeti. Ez a nép így váltja meg napról-napra hazája szabadságát, gyermekei jövőjét.

Amint egy szóval említettem már, bőségesen találkoztam az újjáépítés jeleivel. Kétségtelen, hogy elsősorban a szomszédos Svédország, de a világ sok más népe is, nagyon hathatós segítséggel karolta föl Finnországot elesettségében. De ami az újjáépítés területén folyik, az lényegesen több, mint amit a külföldi segítség lehetővé tett. Nemcsak helyreállítanak, hanem sok újat is alkotnak. jellemzésül csak egyetlen tényt említek meg: A világégés és irtózatos vér- és anyagveszteség után a finn evangélikus egyház most egy igen régimódi vitorlás hajón 230 új misszionáriust indított útnak Afrikába. E tényhez magyarázatot nem fűzök. nem hinném ugyanis, hogy itt magyarázatra volna szükség.

A szorosabb értelemben vett egyházi élet területén is számtalan jele van a megújulásnak. Ami legjobban feltűnik, az az a törekvés, hogy mindenütt céltudatosan megerősítsék a helyi gyülekezeteket. Azt mondták nekem, hogy új egyházi szervezetük megalkotásánál többek között azt a célt is maguk elé tűzték, hogy az igehirdető lelkipásztor mellett minden gyülekezetben legyen ott az egyház szeretetszolgálatát felelősséggel intéző egyházi munkás: a diakónus és a diakonissza is. Azt akarják, hogy ha a gyülekezet valamely tagjának önhibáján kívül elhordozhatatlanul nehéz az életterhe, akkor legyen ez az egész gyülekezet gondja. Ezt a célt az egyik lelkész így magyarázta meg nekem: Ha valamely finn Paavonak elpusztul a tehénkéje az istállóban, és ő a saját erejéből semmiképpen sem tud másikat állítani, akkor azt a tehenet állítsa be az istállójába az evangélikus gyülekezet! Nagy szó? Amint finn testvéreinket eddig megismertük, feltehető, hogy egy anyagi következményeiben ilyen messzire kiható diakónia sem marad közöttük csupán... álomkép.

Messze földet jártam be, nagy útról jöttem vissza. Amikor búcsúzkodtam, rendszerint üdvözletek és üzenetek tömegét bízták rám. Egyesek küldtek üdvözleteket itthoni ismerőseiknek. Egyház közösségek üzentek egyházunknak.

Befejezésül hadd foglaljam össze ma azt az üzenetet, melyet a skandináviai országoknak evangélikus közösségei küldtek, melyet a ?Lutheránus Észak? küld magyar evangélikus egyházunknak.

Svédország és Dánia evangélikusainak üzenetét egybefoglalom. Lényege ez: Jézus Krisztus evangéliumának a gyakorlati életben kell tükröződnie. A keresztyén hittel szükségszerűen együtt jár az a szeretetszolgálat, mely áldottá teszi az életet a földön.

Norvégia üzenete - úgy érzem - az egész világ egyházának szól. Íy természetesen a mi egyházunknak is. Viharokkal küzdő népnek és az ilyen viharban hánykódó nép minden kincsének, minden féltett értékének leghivatottabb és egyben legalkalmasabb védelmezője az egyház! Azt üzeni nekünk: Merj nagyot! Merj Istennel! Merj, és a tiéd... a győzelem!

Úgy érzem azonban, hogy szívünket legközvetlenebbül Finnország üzenete ragadja meg. Nemcsak azért, mert testvérnépünk, hanem azért is, mert olyannyira közös a sorsunk és a helyzetünk. mert hiszen Amerika bőségét a magyar barázda soha meg nem teremtheti. Svájc mindenki által dédelgetett helyzetébe mi soha el nem juthatunk. Svédország békéje elérhetetlen álom marad a számunkra, akik vérrel és könnyel fizetünk meg minden napunkért. Norvégia, ha felépül sebeiből, akadálytalan szabadsággal járhat, hiszen lépteit még háborús jóvátétel sem gátolja. Csak Finnországgal megdöbbentően azonos a sorsunk. Ott is és itt is sok minden összeomlott, amit a múlt alkotott. Vállunkon súlyos a teher, melyet jövőnk érdekében el kell hordoznunk. A finn nép tud és mer szegény lenni. Görnyesztő munkában úgy dolgozik, mintha menyegző örömére készülne. Becsülettel dolgozik. Összezárkózik. nem nézi állandóan, mivel tudna már most, a mai nemzedék életét könnyebbé tenni. lemond és áldoz. A holnapért.

Nincsen ebben semmi lehetetlen. csak egyre van szükség. Arra, hogy népünk lelke - hasonlóan a finn nép lelkéhez - Isten oltártűzénél gyulladjon lángra!

Megjelent a Keresztyén Igazság 72-75. számaiban (2006. tél) 34-38.o., (2007. tavasz) 2-5.o., (2007. nyár) 14-17.o., (2007. ősz) 26-33.o.

Vissza