Ceglédi istentiszteleteimen hamarosan észrevettem, hogy a férfiak padsorában - úgy a középtájon - vasárnapról vasárnapra mindig hűségesen ugyanazon a helyen ül egy kis emberke. Megtudtam a nevét is: Misák József. A gondnok pontosan megmondta nekem a lakáscímét. Igyekeztem a híveket szorgalmasan látogatni. Ez a kis emberke meg külön is érdekelt. Így hát egyik napon elhatároztam, hogy őt látogatom meg. A látogatás tervezett napján valahogyan többször is megforgattam a nevét a nyelvemen: Misák! Ismételgettem: Misák! Addig-addig ismételgettem, amíg rá nem jöttem, hogy ennek a névnek bibliai íze van. Biztonság okából elővettem az öreg ?konkordanciámat? is. Íme! Valóban! Lám, no! Hiszen ?Misák? volt egyike annak a három hitvalló férfiúnak (Sidrák, Misák és Abednego), akiket Nabukodonozor király a tüzes kemencébe vettetett, mert nem voltak hajlandók az általa fölállított bálványképet imádni. Hogy egészen biztos legyek a dolgomban, föl is lapoztam a történetet Dániel próféta könyvének harmadik fejezetében. El is olvastam. Így fölkészülve indultam Misák József meglátogatására.
A családi kör, melyre Misékéknál találtam, kedves volt. Munkában és szülésben alaposan megviselődött szegény szelíd asszony volt a családanya. A szobában vagy öt-hat gyermek, leginkább még aprócskák. Köztük széles mosollyal: Misák József.
Azt kérdezem: lett volna-e a papok között csak egy is, aki az itteni látogatásakor azzal a név dologgal elő ne hozakodott volna, amikor pedig előzetesen már olyan pontosan felkészült rá. Hát én bizony előhozakodtam vele. Azt hittem, újat mondok neki. Tévedtem. Misák a történetet betéve tudta. Tudta azt, hogy az ő névrokona szerepel a Bibliában, mégpedig a legrokonszenvesebben. Mintha a szemében csillogott volna is valami a bibliai Misák hitének a büszkeségéből. Hiábavalónak azért mégsem bizonyult ez a társalgás. A helyzet ugyanis az volt, hogy eddig mindig Misák volt az, aki más embereknek elmondogatta, hogy ő milyen ősi családi nevet visel. Hogy úgy mondjam, neki kellett kicsikarnia az emberekből az elismerést. Most meg - íme - idejön az új papja, aki önként hódol a család nagy neve előtt. Határozottan úgy éreztem, hogy Misák egy kicsit büszke az új papjára. Meg aztán még valami történt. Misák egyszerű ember volt, aki úgy tudta, hogy ami a Bibliában olvasható, az úgy hozzávetőlegesen kétezer évvel ezelőtt történt. Ezért családi nevét úgy kétezer évesnek mondotta. Én most pontos adattal szolgáltam. Nabukodonozor Misákja valamikor 580 táján élhetett Krisztus Urunk születése előtt. A név csengése tehát legalább egy fél évezreddel régibb, mint ahogyan ő - Misák - maga gondolta.
Persze, nem csak erről beszélgettünk. Látogatásomkor megtudtam Misák Józsefről azt is, hogy két ipart tanult. Büszkén mondta ezt. Kitanulta a kőmívességet is, téli foglalkozásra, Nem tudom már, szülői tanács ösztökélte-e őt erre, vagy fiatal legény-ésszel ő maga okoskodta ezt ki ilyen szépen.
Ettől fogva, ha összetalálkoztunk egymással, tekintetünk mosolygó összevillanásában mindig volt valami kis cimboráskodás. Az ő szeme ilyesmit mondott nekem: ?Jól van! Te is tudod, amit én tudok!? Az én szemem viszont azt felelte: ?El ne felejtsd! Vagy ötszáz évet hozzáadtam neved ősi csengéséhez!?
Különös képzettársulás játszódott le bennem, valahányszor Misák Józsefet láttam. Mindig a katonaorvost juttatta eszembe. Nem is csak úgy egyszerűen a katonaorvost, hanem lehetőleg annak a jó magas zubbony-nyakát is, sok aranydíszítéssel, sőt esetleg a nadrágján a tábornoki csíkot is.
Nem Misák daliás megjelenése okozta ezt a képzettársulást. Hiszen mondottam már, hogy alacsony emberke volt. Ezen túl is volt rajta testi fogyatkozás elég. Az egyik vállát határozottan magasabban hordta a másiknál. És volt valami görbeségféle a hátán is, ha nem volt éppen púpos. S ha már belekezdtem külseje leírásába, akkor még azt is elmondom róla, hogy az arcában is volt valami furcsaság. Kora nem indokolt annyi ráncot. A szája erősen a harcsára emlékeztetett. Erre igazán illett volna valami olyasmi, amit harcsabajusznak szokás nevezni. De hát Misák bajsza nem volt harcsabajusz. Sőt, legkevesebb annyi jóindulatra volt szükség, amennyi bennem volt Misák irányában, hogy azt a valamit, amit ő a szája és az orra között viselt, egyáltalában bajusznak nevezze az ember.
Akkor hát mégis miért juttatta eszembe a katonaorvost?
Hát: a katonaorvosról hallottam, hogy amikor a beteg baka kijön tőle, akkor rendszerint úgy gondolkozik felőle: ?No! Ez orvosnak ugyan nem sokat ér, d bizonyára jó katona.? A katonaorvos tiszttársai pedig, amikor látják, hogy mint katona valami nagy baklövést követ el, elismerően mondják róla: ?Katonának rossz, de bizonyára jó orvos.?
Érdekes: hallottam én Misákról sok dicséreteset. De az sohasem volt kapcsolatos azzal a szakmával, amelyben dolgoztattak vele.
Látom már, hogy alaposan belekeveredtem ebbe a hasonlatba, mely tartalmazhat igazságtalanságot némely katonaorvos irányában, de minden bizonnyal igazságtalan Misák József irányában. Sajnálnám, ha valamely katonaorvos méltósságában érezné magát megbántva. Annyival is inkább sajnálnám, mert nekem erre a dologra még egy csöppet rá is kell dupláznom. Hiába, no! Az én szívem már olyan, hogy inkább a jóravaló kisemberek felé húz. Kívántam én azt nagyon sokszor, hogy bár minden katonaorvosunk volna legalább annyira jó orvos és annyira jó katona, amennyire jó kőműves és jó suszter volt Misák József.
És mindezt nem abból a kizárólagos célból mondom, hogy a szájamat jártassam.
Tapasztalataim vannak.
Iskolás gyermekeinknek az őszi sár érkezésére az egyházban cipőt szoktunk varratni. Főképpen tanyai iskolásainknak. Az első őszön 42 pár cipőre volt szükségünk. A talpbőrt és a felsőbőrt egy mennyiségben szereztük be, aztán árlejtéssel cipészt kerestünk, aki azt földolgozza. Addigra már Misák is fészerbe rakta az állványbakokat, a vízszintmérőt is gondosan a kőműves kötényébe csomagolta, és kőművesmesterből átváltozott cipészmesterré. Azért hát ő is a pályázók között volt. Sőt, a legkedvezőbbnek az ő ajánlata bizonyult. Megkapta a munkát. A cipő párját 5 pengőjével vállalta, aztán szép folytatólagosan készítgette a cipőket. Amint néhány párral elkészült, szállította.
Nem beszélnék igazat, ha azt állítanám, hogy én azoknál szebb gyermekcipőt még életemben nem láttam. Mert láttam. Sokkal szebbet is láttam. De tanyai iskolás gyermek cipőjénél talán nem is az első sorszámú követelmény a szépség. Az pedig tanúsítani tudom, hogy a Misák készítette iskoláscipők kibírták az egész iskolaévet.
Amikor a negyvenkettedik pár cipő is elkészült, akkor számlát is hozott. Sohasem előbb. Addig még előleget sem vitt.
Azt a számlát máig is érdemes megnézni. Nem a szépírása, még kevésbé a helyesírása miatt. A tartalma miatt kell megnézni azt a számlát. Ez a számla arról tanúskodott, hogy alulírott, megbízás alapján 42 pár gyermekcipő készítését vállalta és teljesítette, páronként 5 pengőjével. Negyven pár 5 pengőjével számítva 200, azaz kettőszáz pengő. Ezt a kétszáz pengőt az alulírt napon hiánytalanul fölvette: Misák József cipész és kőművesmester.
A számlát kifizetése előtt utalványoznom kellett.
Mondom Misák Józsefnek:
- Negyvenkét pár cipőt varrt, ugye?
- Negyvenkettőt.
- De csak negyvenet számlázott.
- Azt a két párat az egyháznak csináltam - mondja.
Az idő akkor már erősen karácsony felé közeledett. Mondom hát Misáknak:
- Ugye a kis Jézusnak készítette?
- Neki, tisztelendő úr!
Amint ránéztem, valahogyan nem láttam tisztán a szemét. Máig sem tudom: az ő szemén volt-e valami fátyol vagy talán az én szememen. Vagy esetleg mindkettőnkén.
Attól fogva árlejtés nélkül minden évben Misák Józsefnek adtuk ki iskolásaink cipőit. A kis Jézusnak mindig két párat csinált. Sose kérdeztem tőle, de bizonyos vagyok abban, hogy a kis Jézusnak nem azért szánt két pár cipőt, mintha azt gondolta volna, hogy a kis Jézus jobban nyüvi a cipőt, mint a mi tanyai iskolásaink.
Kifejezetten szerencsém volt, hogy a paplak gazdasági udvarán a tyúkól az esztendőnek pontosan abban az időszakában dűlt össze, amelyikben Misák József kőműves mesterségét űzte. Így közvetlenül a kőművessel tanácskozhattam meg ügyes-bajos dolgomat, és nem kellett előbb a suszterral értekeznem.
Hamar megállapodtunk. Misák késedelem nélkül kivitelhez is látott. Már a következő napon egy hatalmas társzekér előtt nyitottam ki az utcai nagykaput. Két muraközi ló alaposan megfeszítette minden egyes izmát, hogy a homokkal telirakott kocsi átkerüljön a kapu küszöbén. Szép virágos-udvarunkon ilyen erőszakos beavatkozás folytán sok minden került veszedelembe. Az egyik virágos ágyást félig eltemette a kiborított töméntelen homok. Eleinte szelíden tiltakozni próbáltam az ellen, hogy azt a homokot a virágos udvaron rakják le, amikor pedig a munkálat hátul lesz, a gazdasági udvaron. A kocsis azonban kevésbé szelíd szóval adta tudomásomra: ?Misák úr így rendelkezett!? - Nem helyeztem súlyt arra, hogy durvasági versenyben én legyek a győztes. Meg aztán Misák tekintélyén még távollétében sem akartam csorbát ejteni. Hallgatagon azon elmélkedtem inkább, hogy ennyi homok vajon azért szükséges-e, hogy a Misák ?cég? fölvonulása iránt ébresszen tiszteletet az utcai járókelőkben, vagy esetleg az volt a rendeltetése, hogy a lutheránus pap tekintélyét növelje. Ebben dönteni nem tudván, meg kellett elégednem azzal a belső biztos meggyőződésemmel, hogy ahhoz a tyúkólhoz ennek a homoknak a századrésze is túlságosan sok. Ebben aztán meg is nyugodtam. Úgy gondolkozva, hogy az talán nem is volna jó, ha az ember mindent tudna.
Alig fordult ki a paplakról a homokos kocsi, helyette máris befordult Misák. A kötelezőnek érzett tiszteletadás kétségtelenül benne csengett ugyan a hangjában, mégis olyan számonkérés-félének éreztem a szavát, amikor azt kérdezte tőlem:
- Miért itt rakatta le a homokot, tisztelendő úr?
Az egyetlen lehetséges választ adtam:
- A kocsis állította, hogy Misák úr rendelkezett így.
Ritkán láttam Misákot olyan pulykamérgesnek, mint akkor. Indulatosan sarkon fordult, és elmenőben csak ennyit hangoztatott:
- Megmondom én most nyomban a Kerekes cégnek, hogy máskor a paplakra jobb koalíciós-kocsist küldjenek!
Nem álltam a fölbőszült ember útjába. A Kerekes cég telepe messze van, addigra Misák arcának vörössége majd csak rózsaszínűre szelídül. Meg aztán abból sem lesz talán éppen tragédia, ha Kerekesék nem értik meg, hogy milyen koalíciónak a híve hát ez a Misák.
Unalmas ismétlődésbe bocsátkozom, ha most meg azt mondom, hogy tyúkólat is láttam én már szebbet annál, mint amilyet Misák kanyarított a paplak gazdasági udvarára. De tárgyilagosan azt is megállapíthatom, hogy tyúkjaink szemmel láthatóan jól érezték magukat benne.
Az a virágos ágyás ugyan végleg tönkrement. De az igazság ebben a dologban is az, hogy mi felnőttek annak az ágyásnak a virágaiban aligha leltük volna annyi örömünket, mint gyermekeink abban a homokban, melyet az ágyás romjain otthagyott Misák.
Mielőtt a paplakról szerszámaival együtt kivonult, még egy jó hosszú fröccsöt is készítettem Misák részére. Hogy magában ne igyék, magamnak is készítettem egyet. Koccintottunk. Misák szívesen fogadta. Gégéje járásán meg lehetett állapítani, hogy a fröccs jól is esett neki. És mivel ilyen módon pontosan itt van ennek a kérdésnek a helye, azért közlöm most és itt, hogy ez a Misák József, bár arra is kétféle jogcíme lett volna, hogy keresetét a korcsmába vigye, úgy is mint kőmíves és úgy is mint suszter, ő a keresetét hazavitte - a családjának.
Érdekes, hogy milyen sokszor történik meg az életben, hogy valaki nem a szakmája hivatalos területén örökíti meg legmaradandóbban a nevét, hanem inkább valami ötlettel, amely messze kívül esik hivatása hatáskörén. Így történt ez Misák Józseffel is.
Amit befejezésképpen még el akarok mondani róla, az két részre oszlik. Az egyik rész - az első - az a képzelet területére tartozik. A második rész, az a kézzelfogható valóság.
Először tehát a képzeletről.
Úgy képzelem, hogy amikor Misák József egy alkalommal úgy jártában-keltében talált egy fadarabot, úgy járhatott, ahogyan a közhiedelem szerint a szobrászművész szokott járni, amikor egy márványtömbre akad, és történetesen ugyanakkor az ihlet csókja cuppanását hallja meg. Amiképpen a szobrászművész lelki szemei előtt a márványtömbből kibontakozik valami hallatlan művészi alkotás körvonala, úgy bontakozott ki Misák József lelkében - ennek a fadarabnak a láttára - valami halvány, sejtelmes forma. Olyan volt ez a forma, mintha valami zsámolynak a formája akarna lenni. Misák az ihletettségnek egészen pontosan engedelmeskedett. Így csakugyan valami zsámolyforma bontakozott ki a fából. És mihelyt kibontakozott - hiszen ezt mondanom is fölösleges -, ez a valami a képzelet világából azonnal át is lépett a kézzelfoghatóság világába.
Nem volt ez zsámoly - ismétlem -, csak olyanforma.
Ha láttál már életedben két-három napos bocikát, és tudod, hogyan áll annak az ártatlannak a négy lába, akkor megközelítő fogalmad lehet ennek a zsámolyfélének a lábáról is.
Misák úgy érezte, hogy mivel ez a zsámolyféle dolog különös ihletettség eredményeképpen jött létre, ezért annak valahol az egyháznál van a helye. Azt tudta, hogy evangélikus istentiszteleteinken ilyesmi nem használatos. Hogy mégis az ?egyháznál? legyen, elhozta a paplakra - a gyermekeimnek.
Vagy húsz éve történt ez.
Azóta mind a négy gyermekem számtalanszor lefordult róla. Ha az esés fájdalmas volt, akkor panaszos hangon jöttek hozzám:
- Apukám! Már megint ez a Misák!
Ipam - persze még életében - babválogatás közben fölborult vele. Misákot emlegette ő is.
A napam - a konyhában, hogy egy kis helyhez jusson, néhány edényt helyezett rá. A zsámoly megindulását az edények csörömpölő zenéje kísérte. A zene szövege... Misák neve volt.
Feleségem egy alkalommal az ablakfüggönyön akart valamit igazítani. Csak zsámolyról érte el a kívánt magasságot. A zsámoly beledobta feleségemet az ablak alatt álló fehérneműs kosárba. Abban akkor kivételesen éppen paradicsomos befőttesüvegek hűltek. Paradicsom és Misák együtt emlegetődtek.
Magam egy kosárka cseresznyével szálltam le a cseresznyefáról. Utolsó lépésemet a zsámoly segítségével akartam megrövidíteni. Ennek az lett az eredménye, hogy a cseresznyét másodszor is be kellett szednem a kosárkába. Én is a zsámoly alkotójára gondoltam.
A közelmúlt napokban pedig gyanútlan unokám igazi zsámolynak nézte ezt a valamit. Így lett ő a zsámoly húszéves pályafutásában a negyedik nemzedék, aki lefordult róla. A kisfiú életében ekkor hallotta első ízben, hogy van valaki - akit ő ugyan nem ismer még, de - akit úgy hívnak, hogy: Misák. Nyilván lesz még több alkalma is ezzel a névvel közelebbről ismerkedni. Ugyanis nincs lelkem megválni ettől a zsámolyfélétől.
Valakire emlékeztet, akiről - érvelés ide, érvelés oda - mindig szívesen emlékezem.
Megjelent a Keresztyén Igazság 64. számában (2004. tél) 43-47.o.