Ordass Lajos Alapítvány

1939 nyara

A messze városból hazafelé tartok a szülőfalumba: Rózsásba. Haza! Már csak így mondom magamban. Első találkozáskor a falubeli ismerősök is így kérdezik: ?Hazajöttél?? Pedig hát nincs már itt egyebem, csak a régi pajtások, az egyházi tanítói lakás, ahol most apám utódja lakik és ... szüleim sírja. Ezt a sírt látogatom meg lehetőleg minden nyáron. Ezért fordulok meg hát esztendőnként ?itthon?.

A vasútállomástól félórás sétaút visz a faluba. Van ugyan este autóbuszjárat is, de amire az megérkezik, régen célnál vagyok már. Meg aztán gyönyörű nyári napsütés van. A városban szoba-lakó vagyok, sohasem élvezem ezt a verőfényt. Nem is terhesebb a séta az ácsorgásnál. Sőt - ha jól meggondolom - nem is elég hosszú az út ahhoz, hogy magamban szépen elrendezgessem mindazokat az emlékeket, amelyek most seregszám rohannak meg.

Az első ismerős hang: gyerekköszöntés. Az út menti eperfáról hangzik. Többen is vannak odafent. Selyemhernyónak szedik az eleséget. Az egyik gyerek csak úgy ?hüm?-get. Kitalálom, miért. Elérte a verébfészket. Nyilván tojást talált benne, és most a szájában tartja. Úgy mászik le. A fa tövében ott a fölfordított kalapja, van már benne néhány tarka, apró tojás. Nyelvemen van ugyan, amit hasonló helyzetben olyan sokszor hallottam Dupcza István postamestertől: ?Ejnye, szedte-vette-ebugatta haszontalan kölyke!?..., de nem szólok. Nem akarom a legelső falubeli kis emberkét erkölcsi prédikációval megleckéztetni.

Az útkanyarodónál az árnyékos fasor alól elém tárul a faluszéli büdös kenderáztató. De látom egyúttal azt a képet is, amellyel sohasem tudtam betelni: a szorgalmas munka elfelejthetetlenül beszédes képét.

Én abban a kenderáztatóban csak játszottam. Pajtásaimmal naphosszat borítgattuk a vízbe a feneketlen fonott kosarat. Így halásztunk. Békát ugyan többet hajigáltunk ki, mint amennyi apró halacskát sikerült kifognunk, de a kitartó türelem végül is csak megtermette a gyümölcsét. Fűzfavesszőn egész karika apró halat vittem haza. Szegény anyám! Mennyit kellett vesződnie azokkal az apróságokkal! De megtisztította, ropogósra megsütötte, és sugárzó arccal nézte, milyen mohó-éhesen faltam azt a pocsolyából összefogott, páratlanul finom pecsenyét.

Ha nekünk játékot jelentett a kenderáztató, a felnőttek viszont itt végezték a mi falunk életének legkeményebb, legfárasztóbb munkáját. A férfiak vágták, kévékbe kötötték, fuvarozták a kendert. Az asszonyok, testükhöz tapadó piszkos ingben, derékig vízben állva lapátolták rá a kenderkévékre a förtelmesen büdös iszapot. Aztán áztatás után kivonszolták a nehéz kévéket a kenderáztató melletti legelőre, amely a végtelenbe húzódott. Gúlákba rakva szárítgatták a kendert.

Amint közeledem, mind világosabban bontakozik ki előttem ez az ismerős, mozgalmas kép. Annyian vannak itt, mintha ide vonult volna ki a falu minden épkézláb embere.

Rózsás szép, gazdag falu. Gazdagságának - íme - ez a titka! Igaz, hogy zsíros földje elsőrendű búza- és kukoricatermést ad. De igazán gazdaggá a kender tette. No meg a kenderrel járó emberfeletti munka vállalása.

Az út messze húzódik el a kenderáztató mellett. Azért a munka hősei előtt csak némán, csendben tisztelgek.

Szívem csodálatos békességgel van tele. Fájdalma már régen elcsitult. Most csak a végtelen hála érzete terjed el bennem, hogy Isten itt jelölte ki gyermekségem, ifjúságom otthonát.

És még valami melegít. Égek a vágytól, hogy régi pajtásommal találkozzam: Szabados Imrével.

Örömöt viszek neki.

Valamelyik közelmúlt este együtt üldögéltünk lelkészi hivatalomban néhány barátommal. Kellemes nyáreste volt. Nem hozott össze semmiféle meghatározott ügy. Tudták, haza készülök, s betértek egy kis beszélgetésre. Sok mindenről szó esett. És - amint ilyenkor már történni szokott - nemzeti problémákról is társalogtunk. Valaki megemlítette az egyke kérdését. Hamarosan nyakig benne is voltunk. Igaz, mindannyian csak úgy műkedvelőmódra érvelgettünk. Volt, aki az egykét kényelemkeresésnek minősítette. Így találkozott annak a véleményével, aki a gond elől való menekülésnek minősítette a bajt. Valamelyik a jelenlévők közül tüzesen bírálgatta az egészségtelen, nemzetgyilkos földbirtok-politikát. Az örökösödési rendszer sürgős megváltoztatását is szükségesnek tartotta valamelyik hozzászóló. És utaltunk még számtalan más hiányosságra is. Amint az már szokás az elbúsult hazafiak között. Nem volt ennek a beszélgetésnek semmi olyan tartalma, amiért - eltérően más, ehhez hasonló beszélgetéstől - éppen ez érdemelte volna meg, hogy papírra vessék és nyomdába küldjék. Mint száz meg ezer más esetben, úgy itt is az történt, hogy megállapítottuk a sorvadás tényét, és mindannyian megegyeztünk abban, hogy nemzeti életünket ezen a ponton halálos veszedelem fenyegeti.

Kapóra jött egy mostanában érkezett levelem. Ez az egész kérdést gyakorlati vágányra terelte. A levelet szülőfalum papja írta. Tudja, mennyire érdekel régi iskolatársam: Szabados Imre sorsa. Most hát megírta, hogy megszületett náluk a kilencedik gyermek.

Elővettem ezt a levelet, és Szabados Imrusról kezdtem beszélni. Játszópajtások voltunk. Az ő apja akkoriban az egyházközség gondnoka volt. Az enyém a kántortanító. Így tehát szinte ?hivatalból? voltunk pajtások Imrussal. Mindenben összetartottunk. Csetepaték alkalmával ő védelmezett engem. A leckében meg leginkább én segítettem. Barátságunk azóta sem szűnt meg.

Nos hát, ez a Szabados Imre nagyon helyrevaló leányt találtfeleségül. A falu egykéző divatjával ellentétben megállapodtak feleségével, Esztivel, hogy ahány gyermeket szánt nekik az Úristen, mind elfogadják tőle. Négy fiú és négy leányka után most kilencediknek megint ?gyerek? lett.

Ismerem Szabados Imre vagyoni viszonyait. Félek, hogy lassan több lesz a gond, mint amennyivel meg tudnak birkózni. Azt sem tudom, hogy a kis falusi házban lassan-lassan hogyan is férnek majd el.

Legjobban engem lepett meg, hogy a két jóravaló falusi emberkéről elmondott egyszerű történet milyen fölbuzdult lelkesedést támasztott.

Balogh Gábor, a gyártulajdonos mérnök izgatottan mondja:

- Fiúk! Ne csak keseregjünk. Lám! Itt a jó alkalom! Segítsünk! Véleményem szerint legjobb volna, ha Szabadosék megtoldanák azt a házat.

Hevenyészett számvetést is végzett. Szó szót követett. Az együttlévők általában jómódban éltek. Hirtelen összeadtak egy jó csomó pénzt, amelyhez magam is szerényen hozzájárultam.

Komjáthy Jenő, a doktor, szokott szelíd hangján így szólt:

- Lajosom! Add oda ezt az összeget Szabados Imrusodnak azzal, hogy ezt neki ismeretlen testvérek küldik Jézus Krisztus nevében.

Az esetnek híre futott az eklézsiában, és elutazásom napjáig állandóan jöttek hozzám. Pénzt hoztak. Nőegyesület, megkonfirmált ifjúság, énekkar, egyesek. Öreg Kolcsava néni is beállított egyik reggel. Ügyefogyottan bogozgatta kis zsebkendőjét, egypengőst tett a kezembe ezzel a kísérőszöveggel:

- Annak a kilencedik gyereknek, nagytiszteletű úr!

Most kereken négyezer pengőt viszek Szabados Imruséknak.

Míg így kergetik egymást a gondolataim, be is érek a nyílegyenes főutca végébe. A műút két oldalán húzódó jegenyesor mindig nagyon hangulatos képet ad az érkezo elé. Mintha lent, a falu másik végén összeérne a két fasor. A falu közepén a fehér templomtorony emelkedik a jegenyék fölé, a végén pedig a modern gőzmalom magas, füstölgő kéménye.

Ali látok valakit az utcán. Csakugyan kint van mindenki a munkában.

Befordulok a paplakra.

A kert végéből - nyilván a méheséből - előkerül Bödecs Feri, a pap.

Valamikor szoros barátság fűzött össze vele. Amikor szülőfalum lelkészi állása megüresedett, édesapám volt Bödecs legfőbb szószólója. Tudta, jó papja lesz a gyülekezetnek. Most mintha kissé hűvösebb volna köztünk a viszony. Nem szándékosan távolodtunk el egymástól. Talán az élet érthetetlen rejtélye állt kettőnk közé. Láthatatlanul, megfoghatatlanul.

Kettőnk közül kétségtelenül ő volt a tehetségesebb. Ki tudná azt megmondani, miért történt mégis, hogy ő itt ragadt a faluban. Én sem tudnék választ adni arra kérdésre, hogy én viszont miért haladtam előbbre. Hogyan történt, hogy ma egy igen tekintélyes városi gyülekezetnek vagyok a papja.

Egyszóval nem történt közöttünk más, csak ezek a kérdések álltak közénk némán, és mi nem mertünk beszélni róluk.

Bödecs Feri ragaszkodik ahhoz, hogy valahányszor hazatérek, nála szálljak.

Tisztálkodom.

Mire rendbe szedem magamat, Bödecsné már hamisítatlan falusi uzsonnát kínál.

A családra vonatkozó szokásos kérdések után elmondom Bödecséknek, milyen gyümölcsöt termett a Szabadosékról írott levél. Nem is tartóztatnak sokáig, amikor indulni készülök. Megértik, hogy a temetőből visszajövet szeretnék még ma lejutni Szabadosékhoz, hogy elvigyem hozzájuk a segítséget.

Bödecs Feri hangjában valami melegség cseng, amikor röviden ennyit mond:

- Menj el, Lajos! Rájuk fér a segítség!

Hegyi Sándorékhoz éppen csak befutok. Innen viszem a rózsát a temetőbe. Egyszer s mindenkorra meghagyták, hogy ebből a rózsából vigyek szüleim sírjára. Édesapám oltogatta, édesanyám ápolgatta őket.

A kert változatlanul olyan, mint gyermekkoromban volt. A rózsafáknak támaszul adott faragott karók tetején most is ott a sokféle színű üveggömb. Most is olyan furcsán eltorzítják a föléjük hajló ember képét.

A temetőben beszédes csönd van. A béke világa ez. Jó pihenőt ad a megfáradtaknak.

Az egyszerű sírkövet és az egész sírdombot elborítja a vadrózsa. Csupa-csupa virág. Méhecskék döngicsélnek a virágrengetegben.

Olyan kifejező most ez a sír! Ha költő volnék, és mind megénekelném a gyermekszív sok ezer hálás emlékét, nem tudnám úgy jellemezni az itt pihenő két embert, mint az elém táruló kép. Megszámlálhatatlan illatozó virágkehely, ... ez volt a szeretetük. Fáradhatatlan méhecskék, ... emberformában ez volt a szorgalmuk.

A temető melletti legelőről hazafelé ballagott a gulya. Minden utca-kereszteződésnél megcsappant a száma. Az Alvégen Szabados Imréék portájához közeledem, amikor a kavargó porfelhőből kiválik az egyik tehén, és ugyanarra tart, amerre én. Nyilván Szabadosék tehene. A kisajtó nyitva áll. Egyszerre érkeztünk. A tehén meg én. Udvariasan utat engedek neki. Két okból is. Nőnemű. Meg aztán könnyen lehet, hogy az ellenkezőjét nagyon megbánhattam volna.

Imrust az udvaron találom. Valamit javítgat a szekéren.

Előkerül Eszter is, a felesége. Nem látszik meg ezen az asszonyon, hogy kilenc gyermek anyja, s hogy az utolsó nem is olyan régen érkezett. Mint mindig, most is vidám.

A gyerekek közül is itthon találok néhányat. Bizalmasan fognak kezet. Csak a kis hároméves Jancsi gyerek húzódik megszeppenve az anyja szoknyája mögé. Neki idegen vagyok. Az ő emlékezete még nem öleli föl az elmúlt év nyarát.

A legkisebbhez is bevezetnek. A szobában félhomály van. Lassan szokik hozzá a szemem. De meglátom hamarosan a bölcsőt. Azt is, hogy az oldalára festett tulipánok színe jócskán lekopott. De ha csak virágszín kell, van ebből bőségesen a bölcsőben alvó legkisebb Szabados-gyerek rózsaszín orcácskáján.

- Hát ennek hol adtok helyet, ha ő is kilép a bölcsőből? - kérdezem.

- Már csak az anyjánál hálhat - mondja Imrus.

- Meg kellene toldani a házat - kezdem én.

Imrus nehezen szólal meg. Restelli kiteregetni a szegénységét. De aztán csöndesen megered a szava:

- Eddig csak megbirkóztunk a gondokkal Esztivel együtt. Remélem, hogy ezt a kicsit is föl tudjuk nevelni, de terjeszkedésre már nem telik, Lajos.

Kilépünk megint a tornácra. Az egyik oszlop fölött fecskefészek. Figyelmes leszek rá, mert nagy a zsivaj odafönt. Most hozott éppen az öreg fecske valami csemegét. Tátják ám a csőrüket a fiókák. Majd kifordulnak a fészekből, annyian vannak. Zsúfoltan, mint idelent a házban Imrusék.

Körülnézek. Merre is volna legalkalmasabb megtoldani ezt a házat. Hely volna elég.

- Ugyan mibe kerülhet mostanában, ha ide még egy szobát toldanátok? - mutatom Imrusnak.

Különös kifejezést látok az arcán. Bántja, hogy az imént nem értettem meg a szavát. Halkan felel:

- Nincs rá költség, Lajos.

- Barkácsoló ember voltál mindig, Imrus. Ügyesen meg tudnád azt csinálni magad is.

- Még úgy is kellene hozzá néhány százas. És az nincs.

Előállok tehát fő küldetésem teljesítésével.

- Imrus - mondom -, úgy látom, hogy Isten gondviselő szeme ebben a faluban legtöbbet erre a házra fordul. Sokan vannak itt, akiket szeret. Titeket mind. És őket ott fönt - intek a fecskefészek felé. Nézd, Imrus! Bödecs nagytiszteletű úr a minapában megírta nekem az újságot rólatok. Városi barátaimnak elmondtam egyet s mást. És ők most segíteni akarnak rajtatok. Megbíztak, hogy segítségüket adjam át nektek azzal, hogy ezt a segítséget Jézus Krisztus nevében küldik nektek ismeretlen testvéreitek. Nyugodtan elfogadhatod, mert ez a segítség nem aláz meg. A szeretet küldi. Nem tartozol érte köszönettel embernek. Fogadd el hát! Ebben a borítékban négyezer pengő van.

Remegve veszi a kezébe, de nem bontja föl. Alig tud hinni a fülének.

Eszti szemét elborítja a könny, de közben mosolyog.

- Sok pénz ez! - mondja az asszony, amikor szóhoz jut. Nem csak új szoba telik belőle. Még be is bútorozhatjuk.

- Még azt a pár süldőt is megvehetjük, amire már nem futotta, mert kellett a költség a gyerekre - magyarázza Imrus.

- Jut mindenre, sőt még marad is - toldja meg Eszti.

Közben úgy néz rám Imrus, mint aki még mindig nem tudja, ébren van-e, vagy csak álmodik.

Végül magához tér.

- Mondd meg a barátaidnak, hogy nagyon köszönöm. amiért így gondoltak ránk. És mondd meg nekik azt is, hogy Isten áldja meg őket.

Örült.

Sokáig néztem nagy nyílt szemébe. Igen, örült. De nem láttam meg a szemében azt a mohón villogó lángot, amilyet olyan sok ember szemében észrevettem, amikor pénzt néztek.

Ez az ember a szívéből örült.

Van még néhány szabad napom. Sorban látogatom a régi jó barátokat és ismerősöket. Az utcán is rövidebb-hosszabb beszélgetésre meg-megállok. A felnőttek csaknem mind ismerősök, és általában mindenki barátságos. Mintha ez a falu az utóbbi években semmit sem változott volna. Csak éppen hogy egyik nyárról a másikra valaki eltűnik, messzire megy. Leginkább csak az öregek.

Danielisz Lajos, a patikus és felesége: Katica, kitörő örömmel fogadnak.

- Csakhogy megjött! - mondja az asszony. - Nem is gondolja, mennyire várjuk minden évben a megérkezését! Végre lehet megint egyszer valami hangulatos kirándulást rendezni!

- Kihalt talán a régi hangulat? - kérdezem.

- Eh! Elkényelmesedik itt mindenki! Pocaknövesztő falu lesz már ez a Rózsás - elégedetlenkedik Lali. De most összetoborzom a társaságot! Maradsz, ugye?

- Még néhány napig - mondom.

- Nagyszerű! Holnapután alkalmas lesz?

- Én nem vagyok elfoglalva.

- Helyes! Akkor holnapután megsütjük a zsiványpecsenyét. Katica! Szólj be este Józsáékhoz, hogy legyen finom, gyönge karajuk!

Katica asszony hamarosan uzsonnát kerít. Közben megindul szóáradata. Mindent tudni akar ez az asszony.

- Félreértés nincs - mondja búcsúzáskor Lali, - tehát holnapután!

- Holnapután. A Fűzes-erdőn?

- A Fűzes-erdőn.

Viszontlátásra búcsúzunk.

Alföld ez itt. Szórakozásra alkalmas kiránduló hely más ugyan nincsen, csak a falu alatt elhúzódó csatorna és partján a közeli Fűzes-erdő. Ez is már csak a nevében erdő. Mindössze nyolc darab gyönyörű, hatalmas szomorúfűz hirdeti a hajdani erdő emlékét. Titokzatosan suttogó lombsátoruk azonban sok kedves nyári emlékről beszél.

Perzselőn sütött a nap a kirándulás napján. Többen - az úgynevezett ?víz-pártiak? - kora délután csatornai fürdéssel vezettük be a kirándulást. A csatorna vize észrevétlen lassúsággal folyik közvetlenül a falu alatt. Medre a falu végén hatalmasan kiszélesedik. Uszályok állnak egymás mellett szép sorban. Most a búzát, árpát és a kendert viszik. Később kerül majd sor a kukoricára és a cukorrépára.

Gyermekemlékeim ébrednek. Tengeri csatákat vívtunk itt. Úszva közelítettük meg, és foglaltuk el az uszályokat. Sokszor valóságos hőstett volt csupasz testtel az átforrósodott kátrányozott hajóra fölmászni. A sereg vezére mindig Bornemissza Pisti volt. Bámulatosan ügyes fickó! Tótágast állva, két kézen körüljárta az uszály szélén a gyalogjárót. Aztán az emelődaru rúdját a víz felé fordította, macska-ügyességgel fölmászott a tetejére, és onnan fejesezett a vízbe.

A fürdőházat a túlsó oldalra építették. Elég kezdetleges fatákolmány. Dróton húzott csónakban történt az átkelés. Cigányosan barnára lesült gyerek húzza a csónakot. Amikor partot érünk, félreérthetetlen mozdulattal nyújtja felénk a kezét. A víz rozsdás cseppjei csurognak végig meztelen karján. Elmosolyodom. Valamikor én húztam így órák hosszat a csónakot. A gyerek szeme tágra nyílik, mert gyakorlatában valami egészen szokatlan dolog történt. Pengőst nyomtam a kezébe. - Az utódomnak!

Hát ez a fürdőház bizony elég rozoga már. Évtizedek óta aligha végeztek rajta jelentős javítást. Amikor megépítették, akkor még természetes volt, hogy külön fürdenek a nők és külön a férfiak. Így is maradt. Csak kint a szabad vízben nincs határvonal. A szabadúszók célja a túlsó part. Szép zöld pázsit fedi a gátat. Itt lehet sütkérezni. Igaz, hogy ezt a ?strandot? meg kell osztani a parton legelésző libákkal. Ragyogó fehérek ugyan ezek a libák, de hát ez a közösködés azért mégsem mindenestől kellemes.

A víz most olyan meleg, hogy alig hűti le az embert. De tiszta. Fürdésre csak olyankor alkalmatlan, ha nagy ritkán erre jár a nevetségesen parányi kis gőzöske, hogy elvontassa a teli uszályokat. A törpe gőzös ilyenkor a nagyot játssza. Arányait messze túlhaladó tülköléssel közlekedik. A csatorna vizét pedig fenekestől fölforgatja.

Fürdés után magáncsónakok egész rajával igyekszünk a Fűzes-erdő felé. Sík Bandi, a jegyző fia hívott meg az ő csónakjukba.

Nem hosszú az út a Fűzesig, de nagyon hangulatos. Az elszűkülő csatorna két oldalán széles nádas húzódik. Titkokkal teli egészen külön világ ez a suttogó nádas. Itt-ott fölfedezek benne egy-egy művészien megépített nádiverébfészket. Közelében a hím kétségbeesetten perlekedik: ?Eredj, eredj, ki-ki!? - Mintha attól tartanának, hogy nem vesszük észre őket, a buzogányok állhatatosan hajbókolva köszönnek. Talán nincs még a világon olyan nagyszirmú nefelejcs, mint itt. Kékjük az ég színével kél versenyre. A víz színén pedig lomhán elterülő hatalmas levelei között ott kérkedik szeplőtlen fehérségével a vízililiom.

Csöndesen ereszkedünk le a vízen. Hogy hamarosan célnál leszünk, arra már a szomorúfűzek víz fölé hajló fürtjei is figyelmeztetnek. De még inkább az a csalhatatlan hang, amely akadálytalanul száll a tükörsima víz fölött. Valaki baltával most veri be a földbe a zsiványpecsenye nyársait tartó szögeket.

Doktorné, patikusné versenyt köszörüli rajtunk a nyelvét.

- Hát ilyenkor kell jönni, amikor a munka javát már elvégeztük? Segítség is kell ám ide! Nem csak jól kiéheztetett kenyérleső!

Vannak jócskán, akik megelőztek. Édesapám két öreg barátja: Hetényi Péter bácsi, a másik kántor és a hitelszövetkezet igazgatója: Takó Lajos bácsi jobban bízott a saját lábában. Ők ketten öregesen, tipegve sétáltak ki. Sohasem szerették a vizet. Nincsen gerendája.

A községi előfogatos a község sárga homokfutóján alighanem a jegyzőéket és patikusékat hozta ki. A sovány lovak a töltés oldalában legelésznek. Pedig ott van közel egy csábítóan szép lóheretábla. Csakhogy Miska bácsi, az ordinánc most szemmel tartja őket. A lóhere ugyanis a jegyző úr földjén van.

Kerekes Jenő bérlő kocsija is itt van. Jó néhány zsák kukoricacsutkát hozott a sütéshez. Nagy parázs kell ide. A kocsiderékban egy kis boroshordó és egy egész láda szódavizes flaska.

Kerekes és németországi származású felesége - haladó emberek lévén - motort berregtetve érkeznek. Ők a motorozóknak ahhoz a feléhez tartoznak, akiknek még nem történt bajuk. Ami valóságos csoda, mert bizony öreg Takó Lajos bácsi szinte naponként elmondja az áldást, amikor a hitelszövetkezet előtt a porral együtt a csöndet is fölverik:

- Hogy essék ki a kerékszöged!

Egyszóval hozzáláttak már, hogy elkészítsék a kirándulás fénypontját: a zsiványpecsenyét. Valamikor édesapám volt ennek a szakértő mestere. Az ő tudományát leste el helyettes-tanító korában Hegyi Sándor. Most rajta van a fehér kötény, és ő osztogatja a parancsokat.

Jut itt dolga mindenkinek.

A doktorné meg a patikusné bebizonyítja, hogy nem csak nyelvelni tud. A disznóhúst, a szalonnát szép egyenletes négyszögű darabokra szeldelik. Fürgén jár a kezük. Jó öreg Hetényi Péter bácsi pártában maradt szegény Boriska lánya minden eltemetett szép leányálmát bőségesen öntözi könnyeivel. Most még csak titkolnia sem kell a könnyeit, mert helyében mindenki ugyanezt tenné. Ő hámozza és vágja karikára a vöröshagymát. Sík Bandi és diáktársa, Vámos Jani a zsákokból egy kupacba önti a száraz kukoricacsutkát. A nyárstartó szögek által határolt területre kotorják össze, és hatalmas máglyát gyújtanak. Bödecs Feri, a pap, indulás előtt még meg is hagyta a harangozónak, hogyha a Fűzes-erdő táján tüzet lát délután, félre ne verje a harangot, mint harmadéve tette zsiványpecsenye-sütéskor. Apróka leánykák és fiúcskák is nézik most a nagyok játékát. Van közöttük, aki most lát ilyet először.

Az egyik fűzfa vastag derekának nekitámasztva három hosszú, majd kétméteres nyárs áll. Ezek is lerázták magukról az évközben reájuk rakódott rozsdaréteget. Úgy látszik tudatában vannak nagy fontosságuknak ezen a szép ünnepségen. Még a napsugár is elsiklik fényes lapjukon.

A jegyzőné és Hegyiné szerelik föl a nyársakat. Jókora szalonnabőrt húznak elsőnek a nyársra. Ezután szabályos váltakozással következik: - hús - hagyma - szalonna - hagyma - hús - hagyma - szalonna - hagyma - öreg Takó Lajos bácsi dirigálására. Neki már csak ez a ?munka? való itt. De ehhez viszont jól ért. Pontosan, lelkiismeretesen diktálja. Mint ahogyan az év végi mérleg készítésekor a hitelszövetkezetben szokta.

A patikus Boross Lacival, a községi írnokkal csapra veri a kis hordót. János kocsis is segít nekik.

Hegyi Sándorról csurog a veríték. Hosszú piszkafával egyenletes lobogásra bíztatja az égo csutkákat. Ha piszkafája is lobbot vet, azt a töltés oldalába bökve oltja el.

A dűlőút végén kavargó porfelhő jelzi, hogy mégiscsak részt vesz a kiránduláson a falu egyetlen földbirtokos urasága: Szemző Géza. Az ő hintaja veri fel azt a nagy porfelhőt. Ritkán fordul meg itthon Szemző Géza. Kastélya az esztendő legnagyobb részében komor-elhagyottan áll. Az ezerkétszáz holdacskán Kerekes Jenő bérlő gazdálkodik. Amilyen mértékben kopik a kastély, ugyanolyan mértékben újul a bérlő otthona. Szemző agglegény. Nagy hasáb-ember, irtózatos méretekkel, különösen a csípő tájékán. Étvágyáról messze vidéken legendák keringenek. A hintó láttán a jegyző meg is szeppen. Danielisz Lajos, aki egyébként a falu fűzfapoétája is, észrevette a rémületet, és hamarosan el is süt egy rímet:

Édes egy komám, Sík Ede,

Nem tudom, jut-e itt pecsenye.

- Hogy nem szakad el a féder azon a hintón olyan súly alatt - elmélkedik hangosan az írnok.

Persze nem is volnánk Rózsás határában, ha a kiránduló társaság tagjai közül nem Mikó doktor gurulna be utolsónak a biciklijén.

- Kihívtak - mentegeti magát. A rossz nyelvek ugyan tudni vélik, hogy a ?kihívásokról? is ugyanilyen rendszerességgel késik.

A csutka már nem lángol. Egyetlen, hatalmas, izzó parázstömeggé olvadt. A nyársak is föl vannak szerelve. Hegyi Sándor szép egyenletesen eligazgatja a parazsat. Szakértelem kell ehhez. Jusson elegendő a nyársak végére is, a szélső nyársaknak is legyen elég melegük, a középső viszont ne kapjon túl sokat a forróságból. Mikor mindezzel elkészült, jelt ad, hogy most már el lehet helyezni a nyársakat a földbevert szögek forgójába. A nyársak hegyes végét hosszú dróthurokkal ő maga illeszti helyükre.

Aztán megtörli verítékes homlokát. Szép tempósan cigarettát sodor. Rágyújt. Az ő munkájában most egy kis szünet állt be. Ez tart mindaddig, amíg a szalonna erősebb csurgásba nem kezd. Akkor könnyen lobbot vet, és beavatkozás szükséges a hosszú piszkafával, hogy a tűzveszélybe jutott falatokat megmentse a pusztulástól.

- Te! Sanyi! Pipára kellene szoknod! - szólal meg incselkedő mosollyal a pap. Az öreg rektor úr ilyenkor mindig a kurta pipáját szívta - toldotta meg.

- Persze - vágja rá Danielisz Lali - csak akkor lesz hamisítatlan jó íze a zsiványpecsenyének, ha egy kis pipahamu is hullik rája.

Itt-ott irul-pirul már a pecsenye, mire Szemző Géza, arcán kéjes vággyal lekászálódik hintajáról.

A nyársak fogantyújánál a forró parázs próbára teszi az embert. Azért régi jelszó már: a pecsenyéből csak az ehet, aki legalább két percig forgatta a nyársat. Nincs kibúvó! Öreg, fiatal, asszony, férfi, gyerek - mind sorra került. Azaz: kivétel csak akad itt is, mint mindenütt. Ilyen kivétel itt most Szemző Géza. Nem azért, mert ő a földbirtokos. Attól ugyan rászorítanák. De neki áll följebb:

- Ha azt akarjátok, hogy én is forgassam, akkor szereljétek föl a nyársakat úgy, hogy ne kelljen lehajolnom!

Jobb is így. Itt a forró parázs mellett hátha őbelőle is csorgásnak indulna a zsír. Jobb pedig a cigánypecsenye a saját zsírjában!

Az asszonyok közben óriási tálcákra szeletelik a kenyeret. Friss, habos, foszló, egészen kalácsszerű ez a kenyér. Igazi rózsási kenyér!

Játszi szellő hol innen, hol onnan kap bele a parázsba. A zsírgőzös füstöt igazságosan osztogatja el. Nem csak a szépekre és fiatalokra száll. Sík Edének is juttat az ínycsiklandó szagból. Legalább ebből jusson neki elég, ha már maga a pecsenye veszélybe jutott Szemző Géza miatt.

Nagy tudomány kell ahhoz is, amit Hegyi Sándor most mível. A forgó nyársról bicskájával lekanyarítja az egyik húsdarab csücskét. Kóstolgatja, elég sós-e. Puha-e már?

Legközelebbi lépés, hogy a forgóból kiemelik szép sorban a nyársakat, mert most következik az utolsó ízesítés: a paprikázás. Kis szitában gyönge rózsapaprika. Ezt tartja egyik kezében Hegyi Sándor. A nyársak hosszán rárázza a paprikát. Másik kezében tányért tart a nyársak alá, hogy abba hulljon a melléje szóródó paprika.

Amikor visszahelyezik a paprikával meghintett nyársakat a parázs fölé, akkor a pecsenye szaga már kibírhatatlanul bolondító. Mindenkinek rajta van most már a szeme, és egy-egy ádámcsutka nyilván elárulja, hogyan futott össze a nyál a gazdája szájában. Ritkán vár tömeg ennyire a fölszabadító szóra, mint mi most Hegyi Sándor szavára. No de végre mondja is már:

- Kész!

Halkan mondja ezt Hegyi Sándor. Mégis úgy hatott, mint versenyeken a startpisztoly hangja.

Ha nem egy egyszerű falucska egyszerű társasága volna itt együtt, hanem végignézné ezt a jelenetet megfelelő távolságból holmi kultúrfilozófus is, tanulságos megállapításokat végezhetne itt. Megállapíthatná többek között, hogy az éhes embereken az évezredek hosszú fejlődése ugyan semmi nyomot nem hagyott. Mert mi tagadás: Szentgallenben a hóbortos Heribald aligha láthatott lényegében mást, mint a mi kultúrfilozófusunk, amikor ezt a bicskákkal fölszerelt társaságot nézi, mint veti rá magát a fűzfák alacsonyabb ágaira kötött nyársakra. Igaz, nem vagyok bizonyos abban, hogy ez a mi ismeretlen barátunk a bölcs nyugalmát megőrizné-e, és nem dobná-e sutba ő is - legalább egyetlen estére - fáradsággal szerzett tudományát.

Akinek megvan még, az most mind a harminckét fogát használja. És akinek nincsen, mint jómagamnak is, arról is csalhatatlanul meglátszik, hogy kétoldalt rág. Nagypoharas fröccsök segítik útjukon a falatokat.

Ilyenkor tűnik ki, hogy jóság és szépség mégiscsak egy-testvér. Régóta hallottam már a közeli lucernás táblából egy hímfürj állhatatos pitypalattyolását. De bizony senki más ügyet nem vetett rá. Most azonban fölülkerekedik a kis madárka hangja. Könnyű neki! Nincs többé emberi hang, amely el akarná nyomni az ő madárhangját. Olyan csönd van, hogy egy-egy sikeredettebb nyelést az egész társaság irigyelve hallhat meg. Nincs tréfa. Nincs bírálat. Ebből a csendből ítélheti meg legjobban Hegyi Sándor, hogy mesterműve ez alkalommal pompásan sikerült.

És hogy mégis a jegyzőné a legértelmesebb asszony az egész társaságban, az akkor világlik ki napnál fényesebben, amikor az étel ijesztő iramban fogyott a nyársakról. Sík Ede előrelátó párja óriásméretu koffert tár föl. Belőle kikandikál a száraz kolbász, szeletelt nyers sonka, szalámi tömege és egy olyan sajtkollekció, amely még holmi sajtgyár utazójának is becsületére vált volna.

A többi asszony édes tésztával, pogácsával hozakodik elő.

A kisebb étkuek lassan leállnak. Egy-egy kísérletet tesznek ugyan még, hogy bőszódás borocskával utat egyengessenek legalább még egy utolsó falatkának. Végül azonban belátja mindenki, hogy Szemző Gézával ugyan hiába akarná fölvenni a versenyt.

Az éhség elverése arányában kapják vissza az emberek a hangjukat.

Gyümölcskosárkák is előkerülnek. Itt-ott egy-egy jól célzott gyümölcsmag hatásosan célba talál.

Aztán - jó falusi szokás szerint - megalakulnak a csoportok.

A gyerekek - különös, hogy ők még ilyenkor is tudnak mozogni - az ugrókötelet forgatják, és ügyesen be-beugranak forgó íve alá. Vannak, akik futóversenyt indítványoznak az öntözoárokig és vissza. Jó az ilyenkor. Lerázza az ételt.

Az asszonyok elnyűhetetlen témáikba fognak. Nagy komoly fontoskodásukból egy pillanatra csak a német származású Kerekesné zökkenti ki őket. Az ég alján most kél a hold. Kerekesné vette észre elsőnek. Lelkendezéssel adja tudtul a többieknek:

- Tyhönyöchü-ü-ü-ü! Nézzétek oda! Ma töltött hold lesz!

A férfiak a töltés oldalába heverednek. Pohár és flaska elérhető távolságban. Politizálnak. Magyarok.

Egy szem felhő sem zavarja meg a tiszta ég sötét kékjét. Takó Lajos bácsi azonban a népek világának egén viharfelhők közeledtét véli látni. Lehet, ő is csak azért, mert már nagyon öreg, és nagyon rossz a szeme. De kiböki gondolatát:

- Megint háború lesz.

Pillanatra dermedt csönd támad.

Aztán a társaság tagjai egymással versenyre kelve hessegetik el a felidézett rémet:

- Még túlságosan eleven a múlt háború emléke!

- Nem lehet a népeket újra ilyen őrültségbe kergetni!

- És ha lesz is háború, ahhoz nekünk ugyan semmi közünk se lesz!

Békésebb témát vesznek elő megint. Jó termésről, bőségről. A hold lassan fölhág az ég magasabb tájaira, és nyájasan hinti szét békés fényét. A nyugtalanság árnyai elülnek. Mindent megszépít a jó vacsora jó alapjaira öntözgetett jó kadarka. Megelégedettség árad el mindenkin.

Szemző Géza - mert végül ő is csak megadta testének mindazt, ami után kívánkozott - öblös hangján megszólal:

- Bolond ember volna, aki most változtatni akarna a világ során. Szép most az élet. Boldogok az emberek! Nincs itt semmi baj!

Bár Szemzőt a társaság tagjai közül senki sem sorolta a jelenkor bölcsei közé, és bár szemével csak igen rövidre szabott távolságokat fogott be, szavának hullámverése mégis volt olyan széles, hogy ennek az együttlévő falusi társaságnak minden tagját elérte.

Egyetértettünk vele mindannyian. Valahol a ködbevesző múltban volt ugyan gond, volt fájdalom, volt háború, és volt sok bizonytalankodás ..., de azok a képek - hála istennek - elmosódtak már.

- Nincs itt semmi baj!

Úgy szoktam hazajönni, hogy itt töltök egy vasárnapot is. Szívesen vagyok itt. A vasárnapnak Bödecs Feri is örül. Messze esik ide a legközelebbi evangélikus eklézsia, ezért ritkán vetődik erre valaki a kollégák közül. Van olyan esztendő is, amelyen Bödecs Ferinek ez az egyetlen szolgálatmentes vasárnapja, amikor én prédikálok idehaza. A falu népe is elvárja, hogy ilyenkor én végezzem a szolgálatot. Vannak az életnek ilyen íratlan törvényei. De mondom, magam is örömmel vállalom. Ilyenkor találkozom azokkal a régi ismerősökkel is, akik a nagyon szorgos munkaidőben nincsenek is a faluban hétköznap. Aztán meg azért is örülök ennek az alkalomnak, mert - sajnos - vannak jócskán a faluban olyanok is, akik elszoktak a templomtól. Nekik is engedelmeskedniük kell a másik íratlan erkölcsi parancsnak. Itt is vannak mind. Ünnep ez a falunak is. Legfőképpen pedig nekem.

Nem tudok vállalkozni arra, hogy leírjam, mit jelent nekem ez a templom. Hogy mi kellene róla írnom, azt a nyájas olvasó csak megsejtheti, ha elmondom, hogy itt ült az orgona mellett páratlan hűséggel kántorizáló édesapám. Itt eskettem húgomat. Innen kísértük ki utolsó útjára - amikor már nagyon megfáradt és végső nyugalomra vágyott - jó apámat. Egyszóval: összenottem ezzel a templommal. Azóta sokfelé jártam, sok helyütt szolgáltam, de soha nem tudtam templomot a szívembe jobban bezárni ennél.

A városba visszavezető hosszú úton bőségesen volt időm egybeszedni nyári látogatásom emlékeit.

Két maszatos gyermek kócos feje, riadt nagy kerek szempárja van előttem. Ott láttam őket a temető utcáján. Egy arra hajtó üres kocsi előtt a jóltartott lovak megvadultak. Az utolsó pillanatban sikerül őket kiragadnom a halálos veszedelemből. Az egybecsődült sopánkodó vénasszonyoktól tudtam meg, hogy apjuk, anyjuk napszámban. Napközben nem viseli gondját ennek a két kicsinek senki sem.

Visszacseng fülemben Kerekes Jenő szokatlanul érdes hangja. Akkor, a kiránduláskor, alaposan lehordta kocsisát. Az ugyan nem sokat értett meg gazdája szitkaiból. A kocsi mellett hevert - részegen. Ismerem pedig János kocsist. Nem italos ember. Inni is csak akkor láttam, azon délután, amikor csapra vereték a hordót. Úgy látszik, üres gyomorra ihatott.

És újra rágondolok Szabados Imrusékra. Meg a kilenc gyerekre.

Mégis érthetetlen, hogy azért alattam a szaporán kattogó vonatkerekek ütemesen csak ezt verik ki csökönyösen:

Nincs... itt... sem... mi... baj!

- Nincs itt semmi baj!

1940 nyara

Ha a városban élő ember nagyritkán falura kerül, legalább egyszer igyekszik korán fölkelni, hogy lássa a napfölkelte gyönyörűségét. Koránkelését valóságos hőstettnek érzi, és azt hiszi, mindenki csodálja érte.

Így voltam én is a mostani reggelen.

A nap alig emelkedett a hajnali felhők fölé, amikor a paróchia kapuján kiléptem. A széles utcára keresztben rávetődött a templomtorony árnyéka. A kántorlakás felől éppen öreg Hetényi Péter bácsi közeledik. Megvárom. Köszönök:

- Jó reggelt, Péter bácsi!

- Jó reggelt, nagytiszteletű főesperes úr! - viszonozza köszöntésemet kissé rekedtes, fáradt hangon, bár rá lehet még ismerni ebben is a hajdani kántorra.

- Az ember maholnap már azt sem tudja, hogyan is szólítson meg téged.

- Édesatyám testi-lelki jó barátjától és atyai jóakarómtól már csak a régi megszólítást kérem.

- Lajos fiam?

- Azt! - Péter bácsi.

Kezemben a színes rózsacsokor.

- Látom, a temetőbe tartasz - mondja.

- Oda. Az este a késői vonattal érkeztem, nem tudtam már kimenni. Most kifelé igyekszem, mielőtt még perzselőre fogja a nap.

- Odakészültem én is - mondja az öreg. - Szétnézek kissé a faiskolában. Régen voltam már kint.

Az a faiskola a temető üres részében van. Meggy-faiskola. Atyám és Hetényi Péter bácsi létesítette. Ők ketten szinte egy időben kerültek ide az egyházi iskolához. Még fiatalon, égoszemu kezdőtanító korukban láttak hozzá. Sokat kísérleteztek, míg végül is megállapították, hogy a rózsási talaj legjobban a meggyfát szereti. De ezt aztán annyira szereti, hogy rápazarolja leggazdagabb áldását. Ők ketten, apám és Péter bácsi, azon voltak boldogok, hogy ezzel a faiskolával kapcsolatosan kapták meg a kissé nehézkes, meglehetősen anyagias gondolkozású falusi presbitérium részéről az első bizalmi szavazatot: ... a presbitérium ingyen bocsátotta rendelkezésükre a temető üresen álló részét a kísérlet céljaira. Mint olyan sokszor későbbi életükben, úgy most is örültek az erkölcsi sikernek. Akkor is beérték ezzel, amikor már az egész falu szépen pénzelt a kiváló minőségű meggyből. Dohogott is emiatt eleget Takó Lajos bácsi, a szűkebb baráti kör harmadik tagja. Kamatszámításhoz szokott észjárásával nem tudott megbarátkozni az erkölcsi siker emlegetésével.

- Bolond ember az, aki a mézes üveget csak kívülről nyalogatja - mondta ismételten is.

De ezzel Takó Lajos bácsi mit sem változtatott a helyzeten. Ők ketten maradtak, akik voltak. Abból a fajtából valók voltak, amelyet Urával együtt olyan sokszor mondott bolondnak ez a világ.

Míg Péter bácsi a faiskolát szemlélgeti, magam a két drága halott sírjára helyezem rózsáimat. A vadrózsák tengerébe az ő szelídített kedves rózsájukat. Aztán letelepszem a sír előtti kis padra. Egy magasra nyúlt széles tujabokor szinte egészen körülfogja a kispadot. Így hűs árnyat ad.

Csendesen eltársalgok halottaimmal. Mert ők csak a külső világ számára némultak el. Mi, így, hármasban, nagyon sokat tudunk egymásnak mondani. Az én szívemből a szóban kifejezhetetlen hála száll feléjük. Az ő szavuk - különös, milyen kevés hatalma van a szülői szív szeretetén a halálnak - máig is az, ami életükben volt. Édesanyám lelkéből a féltés beszél. Komoly férfitanács édesatyám minden egyes szava.

Meg se tudnám mondani, mennyi ideje ülök már itt. Úgy látszik, az idő sem olyan nagy úr itt a temetőben, mint a kerítésen kívül.

A temetőút sóderjén léptek zaját hallom. Péter bácsi öreges léptei ezek. Lassít. Majd valahol - nem messze - megáll. Világos: nem akar zavarni. Csak akkor indul el újra, amikor feléje fordulok. Mindketten ráérünk. Az öreg letelepedik mellém a padra.

Valami melegség járja át szívemet. Milyen nagyon is szeretem ezt az öreg melegszívű embert!

Élesebben nézegetem. Még mindig nem szól. Úgy látszik, lélekben most ő beszélget a régi baráttal. Összeszorul a szívem, amikor ezerbarázdás arcán, ott, a szája szögletében észreveszem azt a keserű vonást, amely eddig nem volt ott. Soha azelőtt nem láttam.

Hosszan hallgatunk. Míg végre Péter bácsi töri meg a csöndet:

- Nekik jó! Én itt maradtam. Az Úristen itt felejtett. A világban megint háború van. Aztán meg itthon is olyan sok minden történik, amit én már nem értek meg.

Érzem, az öregnek most ki kell öntenie a szívét. Nem zavarom hát. Ki tudja, mióta várja már az alkalmat, hogy szóba önthessen mindent, ami nyugtalanítja! Otthon nincs erre alkalma. Lányának, Boriskának, nem mondhatja. Van annak magának is elég baja, szegénykének. Minek szaporítaná még ő is?!

Döcögve bár, de megindul a szava:

- Nyugtalankodnak a községházán. Tudod, milyen gyönge kezű ember Sík Ede. Az írnok lett a hangadó. A segédjegyző is - nem tudom, mit eszik rajta - csatlósául szegődött. Ismered az írnokot. Boross Lacit. Tanítványom volt. Nem sok örömem telt benne. Butuska volt szegény. Hát ez a Boross Laci a mostani divaton elindulva az őseit kezdte kutatni. Talált köztük egy német nevűt is. Azt mondják, azóta esküszik a németekre.

- A múltkorában - folytatja Péter bácsi - már az egyház ellen is beszélt. Nem mondom, nyíltan éppen nem lázított, de szava aligha lehet kétértelmű. Ott sétáltunk el a templom előtt. Szemével a tornyot méregette az írnok. Aztán azt mondja: Bolondok voltak azok a régiek, hogy ennyi építési anyagot pazaroltak. Ahány szegény ember van a faluban, az mind kibővíthetné a lakását azzal a sok téglával, amelyet haszontalanul beleépítettek ebbe a toronyba. Így nem is kellene a szegény parasztnak rászorulnia a nagyurak megalázó koncára.

Ez a szó belém hasított. Tehát azt a keresztyén szeretetet, amely Szabados Imrusékat fölkarolta, ilyen szemmel is lehet nézni!

- Aztán hallgat-e rá valaki a faluban? - kérdezem.

- Hiszen éppen itt a baj. Gulyás Pista tanító sülve-főve együtt van vele. Azt mondja, hogy ő szereti a bátor szavú embereket. De ami még ennél is nagyobb baj: hallom, hogy a doktorné sem fér meg a bőrében. Mikó doktorról - hiszen tudod - mindig is nehéz volt megállapítani, hová is húz. Az ugyan bizonyos, hogy a templomot mindig kerülte, és az egyházon sokszor gúnyolódott. A babona fellegvárának mondta. Ő maga nem tesz semmit Boross Laciék bolondságaiért. Azt azonban szótlanul elnézi, amit a felesége csinál. Tudod, fiam, ez azért nagy baj, mert az az asszony okos asszony. Nélküle ugyan nem sokra mennének Borossék. Mert azok csak üresen fecsegnek. De a doktorné ügyesen kezeli az embereket. A fiatalságot vasárnap délutánonként összegyujti szórakozásra. Kirándul velük. Olyankor énekelnek. És azt mondja a fiataloknak, hogy minek az a gyülekezeti ház annak a néhány vénasszonynak, aki mostanában odajár. Ifjúsági otthont kellene abból csinálni.

- Aztán meg a múltkoriban szörnyű szerencsétlenség történt a faluban. Jáger Pál asztalosék lánya labdával játszott az udvaron. Amint fölhajította, a labda belehullott az eresz esőcsatornájába, majd legurult a csurgó alatt álló esővizes hordóba. A kislány ki akarta venni onnan a labdáját, de belefordult a vízbe, fejjel lefelé, és mielőtt valaki is észrevette volna, belefúlt. A doktorné az eset után sorba járta az asszonyokat azzal, hogy a felügyelet nélkül maradt gyermekeket gondozásba kell venni. Csináltak is valamit az óvodában. A doktorné úgy hívja azt, hogy ?napközi otthon?. Mondom: ügyes asszony! Csak ne ezekkel az üresfejuekkel tartana!

Az öreg még nem jutott a végére. Kis pihenő után így folytatja:

- Nyugtalanít az is, hogy mennyire lázít az írnok Kerekes Jenő bérlő ellen. Ha az egyház dolgában azt mondtam, hogy nem izgat nyíltan, hát ebben a dologban egyáltalában nem tesz lakatot a szájára. A múltkorában is egész véresszájúan kelt ki a bérlő ellen. Azt mondja, hogy most az egész világon sorra leszámolnak a zsidókkal. Ez a bérlő pedig - így mondja Boross Laci - ahelyett, hogy csöndesen meghúzná magát, a világ minden tájáról idecsődíti a rokonságát. Nem elég, hogy a felesége pereputtya Németországból idejött, és évek óta itt él már. De úgy látszik, az ausztriai és fölvidéki rokonok is rossz fát tehettek a tűzre, mert amióta Hitler oda is bevonult, ezek is patkánymódra mind idecsődültek. Annyian vannak már, hogy majd szétvetik a bérlőlakás falait. Sőt az a bolond Szemző Géza még a kastélyban is helyet adott nekik. Így lázít Boross.

Öreg Hetényi Péter bácsiból, keserűn bár, de csöndesen folyt a szó. Közben azonban velem valami egészen szokatlan és különös dolog történik. A szavakat fölfogja a fülem. Közvetíti is az agyamig. Megértem, amit mond. De fölébresztett gondolataim valahol a messze jövőben száguldanak, és szemembe dermesztő látomást ültetnek. Mintha Hetényi Péter bácsi minden szava csendesen csobogó, keserű ízu víz volna. A föld nem issza magába ezt a vizet, hanem az gyűlik, gyarapszik. Először ellepi előttem a sírt. Aztán a temetőt. A falut is. Majd a végtelenbe húzódik, és én úgy ülök itt, mintha valami világtenger kellős közepére tett volna le egy láthatatlan kéz. Viskókat látok összerogyni, amint az árvíz alámossa őket. A nagyra duzzadt hullámokat viharos szél paskolja. Nem messze tőlem még kiemelkedik a falu fehér templomtornya, de a szennyes ár már azt is bemocskolja. A hullámok, rohamot roham után intézve, ostromolják az anyaszentegyház tornyát is.

Valami olyan sajátságos erővel szorítja össze a szívemet.

Némán ülünk egymás mellett. A nap átér már a tujabokor fölött, és perzselőn süti a tarkómat.

Talán ezért van ez a szörnyű nyomás rajtam.

A temető kapujában elbúcsúzom az öregúrtól. Ő hazafelé csoszog. Én meg Szabadosék felé tartok. Csonkának érezném itthoni látogatásomat, ha legalább néhány szót nem váltanék ezzel a régi pajtással.

Az egyik sarkon majdnem beleütközöm Gál Ágnesbe. Ha jól tudom, az urát Molnár Jánosnak hívják. Kopasz Molnár Jánosnak. Ő maga ugyan nem kopasz ember. Az apja az volt. És szegény is volt az apja. Nem hagyott mást örökségül a fiára, csak ezt a nevet. No, ez is valami! Szóval ott állt előttem Gál Ágnes. Fiatal asszonynak számítana még, de bizony alaposan elnyűtt asszony.

- Jaj, de jó, hogy találkozom a tisztelendő úrral - mondja látható örömmel. Olyan hamarosan elutazott tavaly a tisztelendő úr, hogy meg sem tudtam köszönni, amit a gyermekeimért tett. Mondták a szomszédok.

- A maga gyermekei voltak? Remélem, jól vannak.

- Jól, hála Istennek! tetszik tudni, a doktor úr felesége valami otthont csinált az ilyen gyerekeknek. Olyan áldott jó asszony az! Gondol a szegény ember gondjával! Az én kis pulyáimat is bevette oda. Most ott vannak, amíg mi az urammal munkában vagyunk.

Még tavaly nyáron beszélgettem Hegyi Sándor feleségével arról, hogy édesanyám hogyan tanítgatta nyaranként a falusi lányokat kézimunkára.

Örömmel lep meg, amikor belépek hozzájuk a koradélutáni órán, hogy az egész széles folyosón kis fonott székeken ott ülnek a kislányok.

Furcsa ez a mai napon. Mintha valami varázslat űzne játékot velem. Most meg úgy érzem, mintha az a bizonyos láthatatlan kéz vagy húsz évvel a múltba ültetne vissza. Itthon vagyok a szülői háznál. Diákfiú vagyok ismét, és hazajöttem vakációra. A lánykák olyan nagyon ismerősök. nagy buzgósággal próbálgatják a nehéz új tudományt. Az egyik csöppnek még a nyelve is kint mozog, míg a kötőtűkkel bajlódik. Észre sem veszi, hogy bizony jó volna zsebkendőt használnia. Vagy, ha észre veszi is, hát nincsen harmadik keze, és bajos volna most a tűt letenni. Nézegetem őket. Igazán boszorkányság! Hiszen ez a kislány ott Galambos Bözsike! Odamegyek hozzá, és megcirógatom pufók arcocskáját. Úgy kérdem:

- Hogy hívnak téged, kislányom?

- Bözsikének.

- Milyen Bözsikének?

- Nagy Bözsikének.

- Édesanyád - ugye - Galambos Erzsébet?

- Az - mondja -, és nagy szemmel csodálkozik rám, miért is hívnák másnak az édesanyját, és mi különös van abban, hogy így hívják.

Érdekes emlékem támad. És mivel a lánykák úgyis mind kíváncsian nyújtják a nyakukat, azon melegében el is mondom nekik emlékemet.

- Vagy húsz évvel ezelőtt is így ültek itt az akkori leánykák. Egyik délután amarról nagy fekete felhő kerekedett, és hamarosan szél is támadt. Villámlott. Mennydörgött. Olyan hirtelen jött mindez, hogy még a legközelebb lakók sem tudtak már hazaszaladni. Innen néztük a zivatart. Volt olyan lányka is, aki félelmébe még bele is sápadt. Még olyan is volt, aki sírt. Édesanyám alig győzte vigasztalgatni. Ott az udvaron, a kapu mellett állt akkor egy magos akácfa. Hát, amint a zivatar közeledett, egyszerre csak ?BUMM!? - irtózatos hangosan belevágott a villám abba az akácfába. Menten kétfelé vált a fa. Volt ám nagy riadtság!

- Ez a történet azért jutott eszembe, mert akkor Nagy Bözsike anyukája is úgy megijedt, hogy fonott kis székével együtt fölborult.

Az apróságok a történeten jót kuncognak.

- Bözsikém! Kérdezd meg majd otthon anyukádtól, hogy emlékszik-e még arra az esetre. Ti többiek is megkérdezhetitek otthon, mert mondom, hogy sokan voltunk itt akkor. Lehet, hogy még másvalakinek az édesanyja is emlékszik rá.

Mielőtt elmegyek a lánykáktól, látom ám, hogy az egyik kócos, szőke lányka nézi ám, az eget, amerre mutattam, hogy akkor onnan jött a nagy felhő.

Hegyi Sándor azt indítványozta, hogy amíg felesége foglalkozik még a kislányokkal, üljünk ki a kis kerti filagóriába. Ott zavartalanul beszélgethetünk.

Szeretem ezt a Hegyi Sándort. Mert van benne valami abból, amit édesapámnál és Hetényi Péter bácsinál láttam, és amit az ember mind ritkábban fedez föl a mai egyházi tanítókban. Többek között rokonszenves benne az a tiszteletadó hang is, amellyel elődeiről beszél. Használja nyílt értelmét, és a szíve valahogy meleg az egyház ügye iránt.

- Igazán örülök annak, hogy Annuska belevágott ebbe a munkába - kezdem a beszélgetést.

- Mindketten szeretnők folytatni azt a jót, amit elődeink csináltak itt a faluban. Annus mondja, hogy öröm a lányokkal foglalkozni.

- Hálás is a nép, ha látja, hogy gyermekeit önzetlenül szereti valaki.

Van a tanító arcában valami, ami ezt a kérdést váltja ki belőlem:

- Vagy talán más tapasztalatod van, Sándor?

- Nem! Nem! - tiltakozik élénken. - Az emberek jók. De az igazság azért mégis az, hogy nem mindenki örült a faluban, amikor Annuska összegyujtötte ezeket a lánykákat.

- A doktornéról beszélsz? - kérdezem.

- Róla. Meg Borossról. Hallottál már erről valamit, esperes uram?

- Egyet-mást. Igaz, nem Annuska kézimunka-iskolájával kapcsolatban. Erre csak következtettem.

- De elmondom neked - folytattam -, hogy ma délelőtt a temetőből jövet találkoztam Gál Ágnessel, kopasz Molnár feleségével. Az lelkendezve beszélt a doktornéról meg a napközi otthonról.

- Félek, hogy van ebben a nagy buzgóságban valami, ami nem lesz a falu javára - mondja Hegyi Sándor.

- Mire gondolsz?

- Hát, hogy a doktorné Boross Lacival csinálja ezt. Boross a tavasszal nekem jött, hogy tanító létemre minek butítom a gyerekeket a vasárnapi iskolában.

- Gondolod, hogy az egyház ellen dolgoznak?

- Félek tőle. A doktorné a napközi otthonos gyerekeket, de meg általában is a fiatalokat vasárnap délután szokta kirándulásra vinni. Vagy két hete azonban mindjárt reggel vitte őket, egész napos kirándulásra. Könnyen lehet, hogy szándékosan tartják őket távol a templomtól.

- Látsz valami más jelet is ezenkívül, ami ezt az aggodalmadat megalapozza? - kérdezem.

- Ha van időd, esperes uram, akkor szeretnék erre a kérdésedre részletesebben válaszolni... Lehet, hogy lesz majd a mondanivalómban bírálat az egyházzal szemben, de bízom abban, hogy nem értesz félre. Hiszen tudod, esperes uram, hogy szívből szeretem az egyházat.

- Tudom, Sándor, beszélje nyugodtan.

- Sokszor látom úgy a dolgot, hogy az egyház nem tartott lépést az idővel. Ebbe a mondatomba nem viszek politikai ízt. Borossék is sűrűn mondogatják ezt, de én nem úgy értem a dolgot, ahogyan ők mondják. Én csak azt tartom, hogy az egyház nem mindig ismerte föl az alkalmakat, amikor szeretetben kellett volna szolgálnia. Az elődeink erre még jobban figyeltek. Jó öreg Sántha Gusztáv nagytiszteletű úr igazán nagyot alkotott, amikor a gyülekezet szép árvaházát fölépítette. Igaz, hogy ezzel terhet rakott a gyülekezetre, de érdekes, hogy ezzel a megterheléssel meg is erősítette a gyülekezetet. Aztán az is jó volt, hogy a tanítók idekötözték a falu embereit az egyházi iskolához. Kit gazdasági tanácsadással, kit a méhészettel, kit gyümölcstermesztéssel. Vagy - amint édesanyád is tette - a lányokat a kézimunkával. Úgy érzem, nem lett volna szabad ennél megállni.

Hallgatom Hegyit, mint folytatja:

- Kora tavasszal itt volt nálam Etelka húgom. Diakonissza. Azt hiszem, ismered is.

- Ismerem.

- Néhány napi pihenőre jött. Amikor a déli szünetben a gyermekek hazamentek az iskolámból, Etelkának föltűnt, hogy néhány gyerek it maradt. Tanyán laknak. Nem tudnak az ebédszünetben hazamenni és visszajönni. Elbeszélgetett velük. Ami nekem sohasem jutott eszembe, megkérdezte tőlük, mi az ebédjük. Még azt, mit reggeliztek otthon. Hiába, nőknek az ilyesmihez több szívük van. Mondom: szégyelltem magamat, hogy én ezt eddig sohasem kérdeztem meg tőlük, mert akkor már régebben tudtam volna, milyen sovány koszton élnek. Azt mondja akkor nekem Etelka, hogy ilyen gazdag gyülekezetnek nem jelentene megerőltetést, ha ízes és tápláló egytálételt főzetne ezeknek a gyerekeknek.

- Igaza van a húgodnak.

- Igaza. Etelka egészen föllelkesített. Azon melegében át is mentünk Bödecs nagytiszteletű úrhoz. Előadtuk neki gondolatunkat. Látod, esperes uram, Bödecs nagytiszteletű úr igazán derék pap. Mégis, mintha félt volna ettől az újítástól. Én nem tudom mindenestől elfogadni a nézetét. Azt mondta akkor: ?Az egyház föladata az ige hirdetése.? Nem mondom én, hogy a nagytiszteletű úr elzárkózott tervünktől, csak annyit mondok ezzel, hogy nehézkes. Fölhatalmazott, hogy megpróbáljam a tanyasi gyermekeknek ezt az étkeztetését.

- Hogy Bödecs nagytiszteletű úr nehézkes - folytatja tovább a tanító -, azt már máskor is megtapasztaltam. Igazán nagyon szép szokás itt a faluban, ahogyan a gyermekágyas asszonyokat segítik. Ebédet visznek, takarítanak, és egyéb segítséget is adnak nekik fölváltva. Néha két hétig is. Amikor tavaly nálunk megérkezett a Kicsi, úgy ellátták az asszonyok Annust, hogy még a kisujját sem kellett megmozdítania. De a télen arra lettem figyelmes, hogy a kis Körösi Rozika már több napja hiányzik az iskolából. Meglátogattam Körösiéket. Nem volt a kis Rozikának semmi baja, csak kistestvérkéje lett. És neki kellett főznie, mosogatnia, takarítania, sőt még ezenfölül gondoznia kellett a másik két kistestvérét is, amíg az édesanyja ?beteg?. Pedig alig múlt el kilencesztendős az a kislány. Akkor említettem a dolgot Bödecs nagytiszteletű úrnak. Mondtam neki, hogy ilyen esetekben a jómódú rokonokat az egyháznak kellene pótolnia. Presbiterek feleségei, nőegyesületi tagok bizonyosan szívesen elvégeznék ezt a feladatot. Tudom, Bödecs nagytiszteletű úr nem szeretetlen, de megint csak azt mondom: nehézkes. Akkor azt mondta, fontolóra veszi a dolgot. De azóta sem tette szóvá.

- Az iskolai étkeztetést sikerült megcsinálni?

- Sikerült. Várakozáson fölül. Még Etelka húgommal indultam el a hívek látogatására. Szívesen, örömmel adtak össze mindent, ami szükséges. Voltak olyanok is, akik mindjárt rá akarták venni Etelkát arra, hogy maradjon itt, és vezesse ő azt az étkeztetést. De Etelka fölvilágosította őket, hogy ő más kiképzést kapott, ő betegeket ápol a kórházban. Azokat nem hagyhatja ott. De van az anyaházban olyan diakonissza is, aki ilyen szolgálatot vállalhat. Maguk a hívek kérték a nagytiszteletű urat, hogy kérjen diakonisszát. Ők sorkosztolással gondoskodnak ellátásáról. Így került ide nemrégen a mostani diakonissza: Juliska testvér.

- Nagyszerű! Gratulálok!

- Ilyen vargabetű után most válaszolok a kérdésedre, esperes uram, hogy látok-e más jelet is, mely Boross és a doktorné egyházellenességére mutat.

- Nem tetszik nekik a diakonissza idejövetele?

- Nem tetszik nekik. Fújnak rá, mint a macskák. Szegény Juliska testvérnek addig alighanem több volt itt a keserűsége, mint az öröme.

- Értem. Bántja őket, hogy az egyház ráébred szolgálatára.

- Kár, hogy a napközi otthon megszervezését elmulasztotta az egyház. Ez most már átcsúszott az ő kezükbe. Pedig megnyugtatóbb lenne, ha ott Jézus Krisztus szolgálatában állnának a vezetők. Nem hiszem, hogy tévednék, amikor úgy látom, hogy ott nem annyira a gondozás nélkül maradt gyermekeket akarják védelmezni, mint inkább az a szándékuk, hogy magukat a gyermekeket és rajtuk keresztül a szülőket is ki akarják vonni az egyház befolyása alól. Hogy hová viszik - őszintén szólva - nem látom világosan. De hogy ezzel nem szolgálják az ország javát, azt gyötrőn sejtem. Pedig mindenfelé ezt hangoztatják.

Egy és ugyanazon a napon az egyház két tanítójának véleményét hallottam. Az egyiknek a szeme a múltba néz. A másik a jövőt kutatja. De a jelenről teljesen megegyezik a véleményük.

Másnap reggel nagy dübörgésre ébredek. Kinyitom a spalettát. Harckocsik. Német harckocsik, végeláthatatlan sorban. Felöltözöm. Bödecs Ferit már dolgozószobájában találom. Mindig is korán kelő ember volt. Az ablak nyitva, de ő íróasztala mellett ül. Velem együtt aztán az ablakhoz áll. Szótlanul nézzük egy darabig az elvonuló, félelmetes katonai erőt. Aztán azt mondja Bödecs, hogy ez itt már valósággal megszokott látvánnyá vált. Hetek óta tart. Németország ?tancsapatokat? küld Romániának, mert az ?kérte? tőle.

A kép megborzongat. Hasonlót láttam már egyszer-máskor a mozi híradófilmjén. De így félelmetesebb.

Megint hosszan hallgatunk, amíg meg nem döbbent Bödecs hangja. Ez az ember alighanem a gondolataimban olvasott:

- Mit gondolsz, Lajos, mi lesz itt, ha ezek vert sereg módjára özönlenek majd erre vissza?

Aztán kettesben az egész délelőttöt végigbeszélgetjük. Világpolitikáról, apró falusi eseményekről, egyházi ügyekrol esik szó. Kint szüntelenül dübörögnek a harckocsik.

Delet harangoznak.

Bödecsné nyugtalanul szól be értünk:

- Készen van már az ebédünk, és az a gyerek még mindig nincs itthon.

- Hát hová ment?

- Biciklin ment el.

- Nekem nem szólt, hogy elmegy - mondja Bödecs.

- Látod! Mindig mondtam neked, hogy ne vedd meg a gyereknek azt a biciklit.

- Hát, ha annyira odavolt érte!

Az ebéd nyomott hangulatban telt. Fokozódó idegesség ült mindenkin. Nem hallottam még Bödecsnét ilyen élesen beszélni. Szelíd asszony különben.

Kevés meggyőződéssel, inkább csak azzal a szándékkal, hogy az idegességen valamit enyhítsek, indítványozom:

- Nézzünk szét az utcán. Hátha valaki látta a fiút.

De bizony késő délután lett, mire a gyerek hazavetődött. Étlen, kócosan, poros-izzadtan. De a szeme ragyogott.

- Hol voltál, Feri? - kérdezi az apja szigorral.

- Mentem a katonákkal.

..... Igen. ..... Azt szokták mondani, hogy a világot nem lehet új háborúra uszítani. Lehetett. Egy éve lesz idestova, hogy újra folyik a szörnyű vérontás. Az öregek között talán van, aki még most is borzadva gondol a húsz év előtti élményekre. De a fiatalok! ...! ... Nekik a felnőttek játéka kell. Akkor is, ha még oly véres is!

Vasárnap délután van.

A délelőtti istentisztelet után többekkel beszélgettem. Sajtár Péterrel is. Az anyja felől érdeklodtem. Mondja, hogy beteg. A derekát fájlalja. Legjobban leánynevére emlékszem: Varga Rózsinak hívták. Akkor volt nálunk, amikor kishúgom járni tanult. Nem volt ő szolgálólány. Szüleimnek nem telt szolgálóra. De rövidebb-hosszabb időre szívesen odajöttek hozzánk a lányok segíteni. Még a jobb módúak közül is. Édesanyám nemcsak kézimunkára tudta őket megtanítani, hanem konyhakertészetre, főzésre, befőzésre, néhány jól használható háziipari ügyességre és még sok más egyébre is. Rózsit nagyon szerettem. Ő is engem. Úgy szokott belem még most is beszélni, mintha egy kicsit pótmamám volna. Megígértem Sajtár Péternek, hogy délután meglátogatom az édesanyját.

Sopánkodik ám szegény, amint belépek, hogy délelőtt nem tudott elmenni a templomba.

Aztán - nem tudom én, hányadszor már, de - elmondja:

- Jaj, drága Lajoskám! Én mindig tudtam, hogy pap lesz! Már kisfiú korában fölállt egy székre, és úgy prédikált. Azt is tudtam, hogy híres pap lesz. De hogy még a városba is elviszik, azt azonban már nem gondoltam volna. Úgy sajnálom, hogy e miatt a rossz derekam miatt nem tudtam ma elmenni a templomba, pedig a gyerekek is megmondják, milyen régen készültem már erre a vasárnapra.

Mikor végül szóhoz jutok én is, rövidre fogva elmondom neki a délelőtti prédikáció tartalmát. És imádkozom.

Rózsi hálálkodik:

- Jaj, köszönöm, drága Lajoskám! Úgy érzem most magamat, mintha templomban lettem volna. Mégis teljesült hát a kívánságom!

Közben szemével int a menyének, hogy kínálja már a kalácsot. Mikor az hozza és elém teszi, Rózsi újrakezdi:

- Vajas-morzsás kalácsa! Mindig azt mondta az én Lajoskám, hogy senki sem tud olyan jó vajas-morzsás kalácsot sütni, mint én. Igaz, hogy ezt nem én sütöttem, hanem a Juli, de én tanítottam meg. Biztosan lesz is olyan, mint az enyém szokott lenni.

Mondja-mondja Rózsi a magáét. Én, míg a kalácsot majszolgatom, szétnézek a szobában. Az egyik sarokban, díszes helyen egy meglehetősen kopott kitömött fácánkakas. Különös, hogy alig tudok ebben a faluban valahol is megfordulni anélkül, hogy valami ne figyelmeztetne édesapámra. Most ez a fácánkakas is. Mert ezt ő lőtte, és ő is tömte ki. Milyen nagy ember is volt az a szegény falusi tanító! Pénze sosem volt, de emiatt soha panaszt nem hallottam a szájából. Vadászott is. Nem úri passzióból tette. Sok volt a gyermek, egyszerűen kellett a falat az asztalra. Mindennap nagyon sok és nagyon éhes száj ülte körül azt a hosszú asztalt. Pénztelensége ellenére is mindig gavallér volt az édesapám. Ha esküvőre hívtak bennünket - mint Varga Rózsi esetében is -, vállára vette a puskát, fácánkakast vagy valami szép más madarat lőtt, otthon szakértő művészettel kitömte, és a sok olcsó vásári holmi helyett azt küldte el nászajándékba. Egy patron árát költötte, egy délutáni munkát áldozott rá, de a legfejedelmibb nászajándékot mégis ő küldte.

Sorsszerű ez, hogy ezen a nyáron minduntalan összeakadok Boross Lacival?

Most, hogy a beteglátogatóból hazafelé tartok, az iskolaudvar vaskerítése mellett haladok el. Ott bent az udvaron leventefiúk. Boross Laci, félig civilben, félig katonaöltözetben, fácántollas katonasapkában, éppen egy fiút ver. A gyerek alig lehet 14-15-évesnél több. Még el is vágódik a gyerek. Boross belerúg.

Megállok a kerítésnél.

A másik leventeoktató odamegy Borosshoz. Nyilván megmondja neki, hogy ott vagyok.

Boross hátrafordul. Az igazságtalanságon tetten ért ember durvaságával szólal meg:

- Talán nem tetszik?

Nem válaszolok, csak a kezemmel intek, hogy jöjjön közelebb a kerítéshez. Megérti, és odajön.

- Nézze, írnok úr - mondom neki higgadtan - nem akarok én itt ordibálni. Csak azért kértem ide, hogy figyelmeztessem: Magának nem szabad ezt csinálnia.

Durvul.

- Én sosem szóltam bele az esperes úr dolgába! Ne szóljon bele hát az esperes úr se az én dolgomba!

- Ha így bánik a község ifjúságával, akkor kötelességem szólni, különösen, ha a saját szememmel láttam.

Nem tudom, szándékosan sérteget-e, vagy csak az elvadult düh szól belőle, de szemembe vágja:

- Ha tetszik, jelentsen föl!

- Nézze, írnok úr - mondom, és uralkodom magamon - én nem szoktam besúgással foglalkozni. Árthatnék magának. Az egyházmegyénél elnöktársam éppen a belügyi államtitkár úr. De én nem ártani akarok magának. Szavamból kiérezhetné a jó szándékú figyelmeztetést. Írnok úr is nagyon jól tudja, hogy a község lakossága ellenszenvvel viseltetik a levente-intézménnyel szemben. Nem gondolom, hogy az ilyen bánásmód alkalmas volna ennek az ellenszenvnek a leküzdésére.

- Tanuljon tiszteletet az a csirkefogó!

- Azt sem hiszem, hogy a tisztelet kivívásának ez volna az útja.

Boross kis ideig nem válaszol. Már-már abban a hitben ringatom magamat, hogy sikerült észre térítenem az írnokot, amikor megszállottsága új kitörésre késztette:

- Lesz itt még más világ is, amelyben nem a papok dirigálnak!

Beláttam, hogy itt csatát vesztettem. Lenyelem a bántást, és szótlanul tovább megyek.

Talán majd észre tér.

De a kérdéstől, melyet utolsó mondata keltett életre bennem, már nem tudtam szabadulni. Lehetséges volna az, hogy a világ és benne ez a kis falu is olyan jövő felé haladjon, amelyben ennek az írnoknak lenne igaza?

1941 nyara

Itthon első utam, mint más esztendőkben is, a temetőbe visz. Hiszen azért jöttem haza.

Amint a temető kapuján belépek, valami gyökeres változás ötlik a szemembe. A temető főútja eddig nyílegyenesen húzódott végig a temetőn. Most mindjárt a kapunál kétfelé ágazik, köröndöt fog be a két ágával, és a köröndön túl megint a régi irányban folytatódik. A nagykörönd közepén új sír van.

Már hallottam erről a változásról. El nem tudom képzelni, kit temethettek oda. Ezért közelebb megyek, hogy a fejfán elolvashassam az írást. A sírt sok koszorú borítja be, alig találom meg közöttük a fejfát.

K Ö K É N Y I S T V Á N

élet 22 évet

Meghalt a hazáért

Ennyi a felirat.

Igen. Most már tudom. A bácskai bevonuláskor azt az ezredet is vitték, amelyben több rózsási fiú is szolgált. Valahol partizánok támadták meg őket. Akkor kapott halálos sebet Kökény István. Emlékszem már, mert akkoriban ezt megírták nekem. Csak azt nem tudtam, hogy hazahozatták. Gondolhattam volna.

Kökényék jómódúak. Ez az István volt az egyetlen gyermekük.

Hosszan, élesen berreg a patika ajtajára szerelt csengő. Sietve csukom be az ajtót. Bánt az éles csilingelés. Jó időbe telik, amíg Danielisz Lajos valahonnan a veranda hűs árnyékáról előkerül. A patikában fülledt meleg van. Nem csoda. Ajtajára, ablakára ráfekszik a kánikulai nap perszelő sugara. Máskor a jellegzetes patikaszag kellemes. Most megnehezíti a lélegzést.

Danielisz Lalin látszik, hogy szundikált. A patikusnak ilyenkor pihenő időszaka van, mert az emberek a nagy munkától arra sem érnek rá, hogy betegek legyenek.

- Hogy vagy?

- Hogy vagy? - kérdezzük szinte egyszerre.

- Jól - mondom én.

Lali elsüti a szokásos patikustréfát:

- Ránk férne egy kis hasmenéses járvány.

Aztán kivezet a verandára. Valamivel védettebb ez a hely. Árnyékos.

Katica asszony is kissé álmos szemmel kerül elő. A fonott kerti asztalon abroszt cserél. Egy terebélyes meggyfa ágai szinte az asztal fölé nyúlnak. A híres rózsási fajta ez. Kínálgatja teljesen érett gyümölcsét. Hosszú gyümölcsöstálon a háziasszony is meggyet rak elénk. Hozzá kívánatos, friss, foszlós kalácsot. Szemezgetünk. Tikkadt torkunknak jólesik ez a savanykás, nagyon finom ízu gyümölcs.

Az üdvözletek átadása és a szokásos kérdések elintézése után beszélgetés indul.

Hiába menekültem el a városból ide, a ?csöndes? faluba, mert itt is első témaként mellbe vág, ami otthon mostanában naponként bosszantott, dühösített, szánalomra indított, és tehetetlenségbe taszított. Nem lehet előle elmenekülni.

- De jó, hogy eljött - kezdi Katica asszony -, tanácsot tud adni szegény Lalinak, mihez is kezdjen.

- Mi a baj?

- Hát a származási okmányok. Tudja, Lali szepességi származású. Én meg erdélyi. Származásunkat kellene igazolnunk, de nehezen megy az okmányok összeszedése. Olyan nehéz határon túlra levelezni. Aztán meg az okmányokért járó díj átutalása is körülményes. Írtunk már mindenhová, ahol rokonunk vagy ismerősünk van, de eddig csak itt-ott sikerült egy-egy iratot megszereznünk. Pedig a határidő nagyon szorít. Még meg találják vonni tőlünk a patika-jogot is, ha elkésünk.

Danielisz Lali részletesen elmondja, mi mindent kísérelt már meg.

Sajnos, túlságosan is nagy már a gyakorlatom ezen a téren. Jó és rossz tapasztalatokkal. Néhány útbaigazító tanácsot adok Lalinak, bizakodó hangon és azzal a szorongó reménykedéssel, hogy a jelzett út az ő estükben csakugyan eredményre vezet majd. Szándékosan elhallgatom belső aggódásomat, hogy ez a kísérlet is lehet eredménytelen.

Lali hálálkodik. Felszínes optimizmusa már egészen jókedvre is hangolja. Ilyen volt mindig ez a Lali. Nem szokott ő a kérdések mélyére nézni. Bohém természet.

Ha már itt is belebotlottunk a származás igazolásának akadályaiba, nem tudom megállni, hogy el ne mondjam, mennyi embertelen kínlódásba nyer beletekintést ma egy pap, amíg az anyakönyvi ügyeket intézi. Kikívánkozik belőlem egy nálam járt szegény útkaparó esete. ?Nyugdíjas? állása koldusfilléreit igyekezett bebiztosítani. Késő őszi este, esős, havas időben ezért járta végig biciklin az egész Tisza mentét. Csak annyit tudott, hogy az anyja valahová a Tisza mentére való volt. Hosszú keresgélés után elvetődött hozzám is. Meg is találtam az anyakönyvi bejegyzést, de szegény ember már nem tudott örülni az eredménynek. Örömét fölemésztette a láza. Már amikor belépett hozzám, láttam rajta, hogy lázas. Be kellett vitetni a városi kórházba. Tüdőgyulladást kapott, amíg loholva hajszolta az okmányait.

Lali közben úgy látszik gyors összegezést végzett. Az útkaparó történetéhez hozzáadta a maga sok bosszúságát, és számadása végét így vágta ki:

- A fene vitte volna el a sok zsidaját! Hogy mennyi baja van miattuk az embernek!

Első gondolatom az, hogy ez a Lali már megint a száját járatta gyorsabban az eszénél.

De aztán beleszól Katica is:

- Legfőbb ideje, hogy megtisztítsák tőlük az országot. Befészkelték ezek magukat mindenhová.

Az asszony szava meggondolkoztat. Ezek ketten beszélgettek már egymással a zsidókérdésről. Aggódom, hogy mennyire bírálat nélkül hódol meg mind több és több ember a kor divatja előtt. A lelkiismeretem kényszerít most, hogy beszéljek.

- Lali! Nagyon meglep, hogy te - nyilván a származási okmányok beszerzése körül tapasztalt kellemetlenségeid miatt - olyan következtetésre jutottál, amilyennek az imént hangot adtál. Az elmondott történetből észrevehetted, hogy én sem nézem közömbösen, ami itt történik. Nagyon sokszor bosszankodom azon, hogy újság, rádió naponként kürtöli, nagyhangú politikusok pedig szajkó módjára ismételgetik, hogy a zsidótörvényeket a keresztyén magyarság védelmére hozták. Ugyanakkor mindennap látom, hogy százezer-számra retteg a magyar ember, hátha nem tudja összeszedni származási okmányait, és ezért kenyértelenné válik sajáthazájában.

- No de Lajos, a helyzet mégiscsak az, hogy a zsidókérdés kényszerítette ilyen intézkedésre az ország vezetőit - mondja ellenvetésként Danielisz.

- Én hajlandó vagyok azt hinni, hogy a kényszerítés a német politikai oldalról jött. De nem bánom, Lali, maradjunk meg annál, amit te mondasz. Azt még a legtárgyilagosabb ember is aligha tagadhatja, hogy a magyarországi zsidókérdésben van valami nyugtalanító. De az a nézetem, hogy ezért nem lehet egyoldalúan a zsidóságot felelőssé tenni.

- Hát kit?

- Magunkat is.

- Nem értem, mire gondolsz.

- Arra, hogy a magyarság - elkezdve a vezetésre hivatott főúri köröktől, egészen az egyszerű falusi emberig - készségesen engedett át egész életterületeket a zsidóságnak. Nem mondok ezzel semmi újat, hiszen közhelyszámba megy már ez. Közfelfogás volt nálunk, hogy a magyar ember ne legyen kereskedő. Ipari munkában elhelyezkedni valósággal lecsúszásnak számított az intelligencia szemében. Még akkor is, ha az illető ember egészen kiváló szakember volt, és becsületes munkájából nagyon szépen meg tudott élni. A gyári munkássággal való foglalkozást szinte tálcán kínáltuk a zsidóknak. Meg kellene látnunk ezekben a dolgokban a saját mulasztási bűneinket, és aligha van jogunk ezekért egyoldalúan a zsidóságot büntetnünk.

- No, de azt csak nem vonod kétségbe, hogy a legtöbb csalást, sikkasztást, vesztegetést mégiscsak a zsidók követik el ebben az országban?

- A pénznek egészen különleges kísértő hatalma van, Lali. Ez a kísértés éppen olyan közel fér a keresztyén emberhez is, mint a zsidóhoz, ha a pénzzel bánik. Hogy feltűnő nagy százalékban zsidók követik el a pénz kísértésével járó bűnöket, az is onnan van, hogy aránytalanul nagyobb számban bánnak pénzzel, mint a magyarok. Az ilyen bűnök ellen lehet és kell is törvényeket hozni. Ha valaki csal, lop, sikkaszt, kapja meg törvényes büntetését, akár zsidó, akár nem az. De ugyanez a törvény adjon teljes védelmet annak, aki viszont becsülettel kezeli a pénzt, akár zsidó, akár nem az.

A patikus - az az érzésem - inkább már csak védekezésből könnyen odaveti:

- Azért ezek mégiscsak egészen idegenek számunkra.

- Igen. Van bennük sok minden, ami idegen a mi számunkra. Sokan vannak közöttük, akik tudatosan ki is élezik ezt az idegen vonást. Lehet, hogy ezzel gondoskodnak fennmaradásukról. De ha idegenek is, abból nem következik szükségszerűen, hogy egyben ellenségek is. És vannak közöttük, akikre még azt sem lehet joggal mondani, hogy idegenek. Nézd csak, Lali, itt van a bérlő: Kerekes. Nem tudom, mióta élnek már az ősei ebben az országban. Még a külseje után ítélve is nehéz benne fölismerni a zsidót. Együtt nevelkedtünk vele. Mint gyerekek is bevettük a társaságunkba. Mint felnőttek is jól megvoltunk vele. Ez volt a mi természetes magatartásunk. Ő se neked, se nekem nem tett azóta semmi rosszat. Csak rajtunk kívül támadó idegen befolyás diktálhatja nekünk most egyszerre, hogy más szemmel nézzünk rá ezután, mint eddig.

- Tudod, Lajoskám, hogy én emberszerető ember vagyok - adja meg magát Danielisz Lali -, engem könnyen meg tudsz győzni érveiddel. De azt nem tanácsolom, hogy ilyen nézeteket hangoztass a többiek előtt a faluban, mert könnyen vághatsz majd zsebre gorombaságokat.

- Nekem e pillanatban nem fontos, mit mondanak a többiek, de az nagyon fontos, hogy te, jobb meggyőződésed ellenére ne mondjad mások után a mostanában fölkapott divatos politikai frázisokat. Lali! Nagyon meg kell gondolni, hová vezet az, ha az országban első-, másod- vagy harmadosztályú állampolgárokra osztják az embereket! Vagy ha éppenséggel kivetnek egyeseket vagy csoportokat olyasmiért, amiről ők maguk nem tehetnek. Sohasem tudhatjuk, hogy egy ilyen adott példa nyomán mikor milyen szempontok szerint végeznek majd új osztályozást.

- Látod, Lali - folytatom -, neked fiatalon kihullott a hajad. Fésülködésedhez neked már a törülköződ is elég. Én meg bozontos üstökömön minden évben jó néhány fésűnek töröm ki sorra a fogát. Te nem tehetsz a kopaszságodról, nekem nem érdemem a megmaradt dús hajam. De mit szólnál, ha valamelyik őrültnek a hatalom birtokában eszébe jutna, hogy rangot, vagyont, állást, minden jogot vagy ami még ennél is több, elvegyen vagy megtagadjon, - mondjuk - ... a kopaszoktól!?

- He-he! Ez jó! - nevet Lali. Ha megengeded, ezt használni fogom én is. De én majd csak a jó- és a rossz fogúakról beszélek. Mert nekem ugyan hajam nincsen, de a fogam nagyon jó.

- Katica asszony, aki közben teljesen kikapcsolódott beszélgetésünkből, más mindenfélére tereli a szót. Amire már az asszonyok kíváncsiak szoktak lenni.

Búcsúzóban aztán összefoglalom:

- Az anyakönyvi kivonatok ügyében tehát megállapodtunk. Remélem, kedvezően oldódik meg minden. Abban a másik dologban pedig, ugye, nem felejted el, Lali - kopasz vagy!

Szívesen elengedtem volna azt a találkozást, amelyben hazafelé menet részem volt. Ócsai Györggyel, a falu egyik fiatalabb kisgazdájával futottam össze. Nem szerettem tudákos bőbeszédűségét, és főként azokat a gyalázkodásait, amelyekkel mindenkibe belemart. De mindig csak úgy hátulról - sunyi módon. A falu hivatott vezetőjének képzeli magát, közben azonban korlátoltságáról közmondások keringenek a faluban. Legjobbat akkor mulatott rajta az egész falu, amikor a vadászok csúnyán kijátszottak vele. Ócsai nagyzási hóbortjában vadászfelszerelést vásárolt, bérletet váltott, és kezdett kijárogatni a határba egy-egy vadásztársasággal. Kocavadász volt. Az egyik vadászaton aztán azzal tréfálták meg, hogy nyúlbőrbe bújtattak egy macskát, és kopózás közben ott engedték ki a macskát a kukoricásból, ahol Ócsai állt fel. Ócsai még akkor is újratöltött és lövöldözött, amikor a ?nyúl? már fölmenekült az egyik útszéli fára.

- Hazajött, tisztelendő úr? - kérdi, és kissé fölülről kezel.

- Rendes nyári látogatásomra jöttem - válaszolok, és igyekszem tovább menni.

De Ócsaitól nem lehet ilyen könnyen szabadulni. Mindenáron be akarja bizonyítani nélkülözhetetlen voltát.

- Mit szól a tisztelendő úr a mi új tervünkhöz?

- Milyen tervhez?

- Hát még nem hallott róla?

- Nem tudom, mi lehet.

- Kishaszonbérletbe akarjuk venni a Szemző-birtokot.

- Bérlőváltozás lesz? Nem hallottam még róla.

- Lesz. Persze, hogy lesz. A nagy hasú Szemző ugyan egyelőre még nem akar tudni róla. A múltkoriban egynéhány törpebirtokost küldöttségbe vezettem hozzá, de még nem állt kötélnek.

- Akkor hogyan lesz meg az a kisbérlet?

- Majd kiszórjuk a bérletből azt a zsidót!

- Miért? Mit vétett?

- Hát zsidó!

- Ezért csak nem akarják kidobni?

- Kikerül az bizony a hitsorsosaival együtt még az országból is - mondja sokat sejtetőn Ócsai. S hogy természetéhez még véletlenül se váljék hűtlenné, hozzáfűzi:

- Ettől nem védi meg még a zsidóbérenc főjegyző sem.

No, ezzel az Ócsaival nincs sok beszélnivalóm. Érvekkel meggyőzni úgysem lehet.

Elköszönök hát tőle.

Ő öntudatosan megy odább.

Valami úgy noszogat, hogy menjek el Kerekes Jenőhöz. Ennek az embernek mostanában nagy szüksége lehet valakinek a lelki segítségére.

Megkérdeztettem, mikor találom otthon.

Régebben gyakran fordultam meg itt a Szemző-birtok bérlőlakásán. Sokat játszottunk együtt. Kerekes apja, az öreg Klein Rudolf is bérelte a Szemző-birtokot. Akkoriban nem éreztem idegennek ezt a környezetet. Pedig a gyermek hamarosan megérzi az ilyesmit. Eszembe jut most, amit Danielisz Lali mondott a zsidókról: hogy idegenek számunkra. Valami különös érzés kerít most hatalmába. Igaza van Lalinak Kerekesék esetében is? Nem is tudok hamarjában számot adni, mi is az, ami most itt annyira idegenszerű. A kertes udvar egyik terebélyes nyárfája alatt, színes gomba-ernyővel borított asztal mellett elképzelhetetlenül öreg asszony ül. Nem láttam itt soha. Az amúgy szép tágas, kényelmes bérlőlakás most túlzsúfolt. Már a folyosója is. Sublótos szekrények, ládák állnak mindenfelé. Hányszor megcsodáltam pedig a szép virágos-állványokat, melyek ezek helyett itt álltak hajdanában. A szobák is túlzsúfoltak. Bútorral, emberrel egyaránt. Ez lehet-e az oka annak, hogy valami idegen környezetben érzem magamat? Vagy a nyelv? Itt máskor magyarul szoktak beszélni. Még a fogyatékos nyelvtudással rendelkező Kerekesné is azelőtt következetesen magyarul beszélt. Nem törődött vele, hogy sokszor nyíltan kacagtak rajta. Most valami furcsa torokhanggal és dallamos hangsúllyal beszélt német nyelv járja. Persze. Ezen értik meg egymást a különböző világtájakról ideverődött emberek.

Kerekessel áthaladunk az egyik nagyszobán. Az ablak közelében, rajztáblákra helyezett füzetek fölé hajolva néhány gyerek ír. Szemben velük, egészen a sarokban, középkorúnak látszó nő. Amit mond, úgy hangzik, mintha diktálna.

Kerekes megmagyarázza.

- Ez itt az iskolánk. A gyerekek még nem tudnak magyarul, nem küldhettük hát őket a nyilvános iskolába. Most ezt találtuk ki, hogy tanulmányaikkal el ne maradjanak.

Körülnézek. Egészen rendes iskola. Éppen csak hogy az iskolapadok hiányzanak. Van fekete állótábla, számológép, a falon térképek.

Szívós fajta ez! Nem engedi magát egykönnyen a földre tiportatni.

Valamelyik távolabbi szobából ügyesen zongorázó kezek játéka szűrődik abba a szobába, ahol Kerekessel beszélgetésre telepedtünk le. Megtudom Kerekestől, hogy az egyik kis vendégfiúcskának kiváló zenei képessége van. Ő játszik. Alig tizenhárom éves még.

Szemben ülök Kerekessel. Eléggé megviseltnek látszik. Az utóbbi idők erősen próbára tették.

Nem is megyek valahová messzire, hogy jövetelem célját elmondjam. Egyenesen belevágok:

- Nyugtalansággal figyelem az eseményeket, s azért jöttem, hogy fölajánljam segítségemet, ha valamire szükséged volna - mondom Kerekesnek.

- Köszönöm, Lajos. Látogatásod és segítőkészséged jólesik. Tudod, olyan furcsa, hogyha most meg kellene mondanom, mire is kérjelek, zavarban volnék. Magam sem tudom. Nem látok olyan dolgot magam előtt, amit el kellene vagy el lehetne intézni. Minden olyan most körülöttem, mint a sűrű őszi köd. Megfoghatatlan. Nem látni át rajta. De fojtogat. Az maga azonban nagyon jólesik, hogy beszélhetek veled. Mert tudom, hogy végre valakivel őszintén beszélhetek. S hogy folytassam az előbbi hasonlatot: látogatásodat olyannak érzem, mintha friss levegőt hozott volna. És most ez egyszer mélyen vehetek lélegzetet.

- Ha jólesik, Jenő, beszélj! Szeretettel hallgatom. Éppen ezért jöttem.

- Látod ezt a változást itt a házunkban. Ez magában véve még nem volna baj. De amit így szemmel meg nem láthatsz, az lényegesen súlyosabb probléma. Mi itt állandó idegfeszültségben élünk. Sokfelől verődtünk össze. Tudtunk egymás létezéséről, de van, akit azelőtt személyesen sohasem láttunk. Minden itt élo család egy-egy külön kis világot képvisel. Persze, leginkább már összeomlott világot. És itt most mindenki vagy jajveszékelve, vagy elfojtott, néma, magába roskadó bánattal siratja a maga kis világát.

- De, tudod, Lajos - folytatja valami riadtsággal a szemében Kerekes -, ha csak az volna a baj, hogy elveszett, amiért dolgoztak, vagy csak az, hogy most mindegyiknek az életében az alaphang a szomorúság. De nem ez a legborzasztóbb! Hanem a jóslataik, Lajos! Alig bírom már idegekkel! Azt mondják, náluk is pontosan ugyanúgy alakultak a dolgok, ahogyan itt következnek be lépésről-lépésre. Jósolgatják a vagyonvesztést, a száműzetést - és jósolgatják ... a ... véget! Lajos! Ezt sokáig nem lehet bírni!

Kerekes szünetet tat. De nem szólok. Beszélje ki magát.

- Aztán itt vannak a kérdéseim, amelyekkel naponként viaskodom, és mégsem tudok velük megbirkózni. Akármit olvasok a lapokból, ha a rádiót hallgatom, mindenütt keresztyén Európáról írnak és beszélnek. Itt élek születésem óta ebben az országban. De annyit sohasem emlegették a keresztyén Magyarországot, mint most. Nem értem. Hát a magyarság keresztyénsége csak abból állna, hogy: ?Nosza! Gyerünk! Verjük ki innen a zsidókat!?? Hát nem a szeretet vallása a keresztyénség? Hogyan tudják az ország mai vezetői összeegyeztetni keresztyénségüket mindazzal, ami ma a politikai életben történik? És, Lajos, azt mondd meg nekem, hogy miért hallgat mindehhez olyan nagyon mélyen az egyház?

Az utóbbi időben többször beszélgettem már ilyenfajta kérdésekről ismerősökkel. De azoknál mindig úgy éreztem, hogy a kérdések csak elméleti problémák voltak számukra. Most itt, Kerekesből úgy szakadtak ki a kérdések, hogy tüzük valósággal perzselt.

Kis szünetet tartok, még mielőtt válaszolok.

- Ezekkel a kérdésekkel ma nem csak te viaskodol, Jenő. A baj legmélyebb gyökere éppen az, hogy minden hangoskodás ellenére is az az igazság, hogy ma keresztyénellenes erők tódultak ki a porondra. Nem mondok újat, sőt egészen az ószövetségi prófétákig nyúlok vissza, ha megállapítom, hogy akkor szoktak dolgokat a legsűrűbben emlegetni, amikor azok nem léteznek. Valószínűleg ismered a próféta panaszát: ?Azt mondják szüntelenül: Békesség, békesség! És sehol sincsen békesség!? Ma a világon két közösség van, amely igazában szenved: ti, a zsidóság és mi, a keresztyén egyház. Az Istennek engedelmeskedni akaró egyház. A zsidóságért és a zsidósággal együtt az egyház is szenved. Bizonyára hallottál már egyet-mást arról, hogy az a harc is életre-halálra megy, amelyet ma Németországban az egyház vív. Sőt nem csak ma, hanem évek óta. Egészen pontosan: éppen azóta, amióta Németországban üldözik a zsidóságot.

- Itthon? Azt kérdezed, hogyan tudják összeegyeztetni a politikusok a tetteiket keresztyénségükkel. Nem akarom a magyar politikusokat mind fehérre mosni. De, hogy milyen tragikus lelkiismereti küzdelembe juthat a felelős polcon lévő ember, azt mindannyian megérezhettük ezen a tavaszon Teleki Pál gróf sorsán. Szeretném, ha annyira megőriznéd tárgyilagosságodat, amennyire csak lehetséges. Azért mondom: kormányzatunk - én legalábbis így látom - irtózatos nyomás alatt cselekszik. Nem független. Persze joggal föl lehet vetni a kérdést, hogy nem volna-e sokkal becsületesebb magatartás nyíltan ellenszegülni. Itt eltérhetnek a vélemények. De észre kell venni azt a világos törekvést, hogy politikusaink igyekeznek menteni a menthetőt. Hogy az ország vezetői általában nem elfogultak, és hogy nem vezeti őket elvakult gyűlölet, azt talán észre lehet venni abból a tényből, hogy a zsidóság ellen hozott törvények betűje lényegesen szigorúbb, mint a törvények végrehajtása. Szörnyű az a kelepce, amelyben ma a magyarság is él. Jellemző például a nálunk élo lengyel hadifoglyok helyzete. Ellenségnek kellene tekintenünk őket parancsszóra. A valóságban azonban a történelmi idők folyamán kialakult testvéri szeretettel fogadtuk őket. Még a fiatalabbak számára külön lengyel gimnáziumot is működtet a kormány. - Igaz: megalkotta a zsidóellenes törvényeket. De azt hiszem, hogy te egyetlen napon sem feledkezhetsz meg arról a tényről, mely itt az otthonodban minden reggel újra a szemed elé kerül: rokonaid mindenhonnan elkergetve, itt ideiglenesen menedéket találtak. Senki sem zaklatja őket. Ehhez, Jenő, van valami köze a keresztyén szeretetnek is.

- Hogy az egyház miért hallgat? Ez a kérdésed nagyon élesen belém vágott. Kétségtelenül igazat adok neked abban, hogy szólhatna hangosabban. De az is bizonyos, hogy egyházi vezetőink ellenezték a megkülönböztető törvények megalkotását. A papság kész mindenütt a segítségnyújtásra. Bizonyos keresztyén szeretetintézmények pedig átálltak egészen arra, hogy a nehéz helyzetbe jutott zsidóságnak segítsenek.

- Én elég határozottan merném állítani - folytattam -, hogy az ország lakossága ma egyáltalában nem antiszemita. Egyes uszítók igen. De egyelőre még elég szórványosan. Vagy talán neked más tapasztalatod van?

Kerekes kissé elgondolkozik, majd megszólal:

- Általában nincs. Csak valami húzódozást érzek itt-ott. Itt van például Mikó doktor. Azelőtt csaknem naponként benézett hozzánk. Akár volt beteg a háznál, akár nem. Most csak kifejezett hívásra jön, holott - mint látod - sokan vagyunk, és ezért gyakrabban is adódik baj. Kisfiam, Jenőke sírta el magát a múltkor, amikor meghallotta, hogy a napközi-otthonosoknak megtiltották, hogy vele érintkezzenek. De viszont itt is igaz, hogy a többi gyerek most is úgy barátkozik vele, mint azelőtt. Azt mondtad, hogy igyekezzem megőrizni tárgyilagosságomat. Nos, ez mondatja most velem, hogy vannak egyesek a faluban, akik megható módon még küldtek is a házhoz egyet-mást, azzal, hogy sokan ülünk az asztalnál. Olyan dolgokat, amikben pedig igazán nincsen semmi hiányunk. Szeretetük jólesett. Aztán vannak olyanok is, akik fenntartják velem a régi üzleti kapcsolatokat is. Éppen tegnap kínálta nekem megvételre a tavalyi borát Ócsai György.

- Ócsai György? - Úgy érintett ennek a névnek az említése, mintha valami megmart volna. Kerekes észre is vette.

- Miért csodálkozol annyira?

- Ettől az embertől óvni szeretnélek. Ne légy vele bizalmas!

Elmenni készülök. Kerekes túlzott kedvességgel mondja:

- Köszönöm Lajos ezt a látogatásodat. Tudom, nagyon meleg szíved diktálta ezt neked. Bárcsak volna sok olyan fennkölt gondolkozású ember, amilyen te vagy! Más volna akkor az élet.

Kerekes szokott így beszélni. Nem ütközöm meg rajta, és nem hárítom el magamtól a dicséreteit.

- Még azt szeretném neked mondani, Jenő - mondom elmenőben -, ha valamiben segítségedre lehetek, szívesen állok rendelkezésedre, akár itt, amíg még itthon vagyok, vagy pedig nálam otthon, ha utad felénk hoz.

- Köszönöm - mondja Kerekes -, lehet, hogy nemsokára fölkereslek.

Néhányan azok közül, akiket foglalkozásuk a hivatalszobához vagy a tanteremhez köt, megtartották még a régi-régi szokást, hogy reggel, hivatal előtt sétára találkoznak. A főutca piacterén széles téglajárda van. Még hárman-négyen is kényelmesen elférnek egymás mellett. Ilyenkor, nyáron, az árnyékos oldalon járnak föl-alá, mert már reggel is perzselőn süt a nap. A kántorlakás előtt hosszú fapad áll. Az öregebbek rövidebbet sétálnak, aztán hamarosan odatelepednek a padra. Még egy pipa jólesik a hivatal előtt.

Most a sétáló társaságból hiányoznak a tanítók. Szanaszéjjel vannak. Hadgyakorlaton, selyemgubó-beváltáson, tanfolyamon. Úgy mondják: fejtágítás.

Sétapartnerem ezen a reggelen Sík Ede, Bödecs Feri és Danielisz Lajos. Alig jártunk két-háromszor ide-oda, Sík Ede már azt indítványozza, hogy üljünk le. valahogyan elerőtlenedett mostanában. Fáradt. Szeme réveteg. Arcát valami idegesség rángatja, és vékony, hosszú nyakán a ráncolódó bőrlebernyegek megszaporodtak. Szava szokatlanul keserű.

- A harctéri szolgálatot a háborúban duplán számították, - mondja a főjegyző. Most az ember már három évet is öregszik egy esztendő alatt.

- Fáradtnak látszol, Ede - mondom.

- Ne csodáld. Ha kötélből volna az ember idege, akkor is elhasználódnék. Van neked fogalmad, mivé lett mostanában a községháza?

- Bolondok háza - vágja ki kertelés nélkül Danielisz.

- Az. És én vagyok benne a legnagyobb bolond.

- Keserű vagy, Ede.

- Aligha lehetek más. Mindenki engem szid. Sok az adó - én tehetek róla. Nehéz a beszolgáltatási rendszer - én vagyok az oka. Korlátozzák a rézgálicot - az én hibám. Drágább a cukor - engem szidnak érte. Aztán meg a legnagyobb ellenségeim éppen a munkatársaim. Mossák a kezüket. Népszerűséget hajhásznak az én rovásomra.

- Te vagy az oka! Látod, most én is azt mondom - szakítja félbe a jegyző panaszait Danielisz. Miért tűrted, hogy a nyakadra üljenek? Keményebb kézzel kellett volna bánni velük.

- Ne légy igazságtalan, Lali - fékezi Bödecs. Ede aligha tehet arról, hogy Boross ma már nagyhatalom a faluban. Nagy barátai vannak. - Felém fordul, és úgy világosít föl:

- Borosst az alispán emeli minden eszközzel.

- De mennyire emeli! - buggyan ki a keserűség Sík Edéből. Számát se tudja már a tisztségeinek. Ő a levente-főparancsnok. A fiatalabb tanítók és a leventeoktatók arra a nótára táncolnak, amit ő fütyül. Ő lett a falu népművelési főtitkára is. Nem rossz, ugye: Boross és a népművelés! De hát az alispán kedvére látja el munkakörét. Nyakra-főre idecsődíti a legvadabb nyilas előadókat.

- Aztán meg nagy baj az is - mondja Bödecs -, hogy hatalma alá kerülnek még a gazdák is. Pedig idegenkednek tőle. A Hangya szövetkezetben is Borossnak van a legnagyobb szava. Permetezőszert a gyümölcsfákra, szőlőre lassan-lassan majd csak az kap már, aki Borossal barátságos viszonyt tart fönn.

- Hát igen. Ő lesz a falu hőse, a szépfiú - mondja a patikus. Elég sokat emlegetik már együtt a faluban a doktornét és az írnokot. Hallom, maga Mikó doktor is megsokallta már a dolgot. A cselédek úgy tudják, hogy Mikóéknál napirenden van a perpatvar.

- Elment annak az asszonynak az esze? - kérdezem. Hát csak százszor különb ember a doktor annál az írnoknál!

- Mit tudja azt az ember, mi tetszik az asszonyoknak - legyint lemondással Sík Ede.

- Mi tetszik? - tüzeskedik Danielisz Lali. Hát az tetszik, hogy Boross a hős. ?A hős Boross!? Két ?ss?-sel. A ?hőss? is két ?ss?-sel, no meg a Boross is két ?ss?-sel. Boross a jövő embere! Ezt illik elhinni, mert ő maga mondta. Nemrégiben én magam is hallottam ezt tőle. Egy névnapi vacsorán jócskán fölhajtott, és attól nagyon megoldódott a nyelve. Azzal dicsekedett, hogy itt egyedül ő fog parancsolni. Ha ugyan nem följebb. Majd akkor, ha az uralmat az országban a nemzeti szocialisták veszik át. És ha majd új világ lesz itt, akkor a régi rothadt nemesség helyébe új nemességet állítanak. Ennek az új nemességnek azok lesznek a tagjai, akik kezdettől fogva harcoltak az új világért. Azt mondja Boross, hogy magasabb helyen neki már meg is ígérték, hogy ő tagja lesz ennek az új nemességnek. Mert hát ő régi tagja a pártnak, no meg ... germán vér is van benne!

- A hólyag! Ha-ha-ha!

Ez nevetés akar lenni Sík Endre torkában, hogy kicsit könnyítsen a szívén. De ez a nevetés nem indult el a szívből. Aligha is könnyített.

Bödecs mégis nevetésnek hallotta, s így szólt:

- Ne nevessünk ezen. Elég furcsa világban élünk ahhoz, hogy Boross-féle embereknek ne lehessen lehetetlen elérni a céljukat.

Ezt a komor hangú társalgást talán még tovább is fűztük volna, ha a toronyóra nagy komolyan nyolcat nem ütött volna. A sétálók is visszaérkeztek. Aztán ment ki-ki a munkahelyére.

Szombat délután a lelkészi hivatalban csendes beszélgetésben ülünk Bödecs Ferivel. Holnap prédikálok. Most a holnapi prédikációról beszélgetünk. Régi szokásom már, hogy valahányszor vendég-igehirdetői szolgálatot végzek, mondanivalómat előzetesen megbeszélem a gyülekezet lelkipásztorával. Jónak találtam ezt. Hiszen akaratlanul sem szeretnék a gyülekezeti munkájában nehézséget támasztani. Ellenkezőleg, ha lehetne, segíteni szeretnék.

Váratlanul benyit a postamesternő: Elvira. Hiába erőlködöm, nem tudok rájönni, micsoda Elvira. A faluban is mindenki csak így szólítja: ?az Elvira?. Magas, karcsú nő. Valamikor kimondottan szép lány lehetett. Most már elvirágzott. Sok történetet hallottam róla. Ezek részint vénlányos bogarasságairól szóltak, részint azonban meleg jószívűségéről.

Nem tudom, miért jött, ezért kifelé készülődöm.

- Maradjon csak, esperes úr! Ilyen csodabogarat úgysem látott még, amilyen én vagyok!

Furcsán nézhettem rá.

- Igen-igen! Úgy nézzen rám, hogy én nem is vagyok! Soha nem is voltam! Egyszerűen nem létezem, mert én - kérem - meg sem születtem!

No, ez szegény meghibbant - villant át az agyamon. Vagy bennem van valami hiba? Mert lám, Bödecs nyilván megérti. Azt kérdezi Elvirától:

- Még mindig nincs eredmény?

- Nincs! És nem is lesz!

- Akkor tehát biztos, hogy Kislakon született?

- Biztos? Hát mi lehet manapság biztos? Ha még ilyen bolond helyzet is előállhat. Biztos! Persze hogy biztos! Most kaptam választ Amál nénikémtől. Kislakon születtem - azt írja. Ő ott volt, amikor születtem. A postán születtem. Írja, hogy kedden születtem. Rá vasárnap kereszteltek. Ott, Kislakon. Az öreg Ábrahám Józsi bácsi keresztelt. Amál néni élo naptár és eleven családi krónika. Amit mond, arra mérget lehet venni. Még azt is tudja, hogy milyen fogások voltak a keresztelési lakomán. Puding is lett volna - írja. De azt a kút vödrébe tették, hogy hasonlítson a fagylalthoz, de egy óvatlan pillanatban alámerítették a vödröt, s így lett gyászos vége a pudingnak. Azt is írja Amál néni, hogy bizony apám akkor is alaposan a pohár fenekére nézett. Bizonyára búbánatában, hogy nővérem után én is lánynak születtem. De elázott a keresztelőn Ábrahám Józsi bácsi is. Ezt mind tudja Amál néni. Hát hogyne születtem volna akkor Kislakon! Úgy látszik, a nagy dínomdánomban énrólam teljesen megfeledkeztek. Ott én csak ok voltam az ivásra.

Még mindig nagyon értelmetlen képet vághattam, mert Bödecs Feri szükségesnek látta, hogy fölvilágosítson:

- A postamesternő Kislakon született, ahol apja postamester volt. De öreg Ábrahám József, az akkori pap, nem írta be a keresztelési anyakönyvbe.

- És ez eddig nem derült ki? - kérdezem.

- Nem.

- De hát az iskolai beíratáskor?

- Áh! Hiszen, tudod, bemondásra írták be régebben a gyerekeket. Felsőbb iskolába pedig már az elemi iskolai bizonyítvány alapján történt a beíratás.

Valami fölrémlik bennem Ábrahám Józsefről:

- Emlékszem, gyermekkoromban beszéltek valamit az öreg fegyelmi ügyérol. Ha jól emlékszem, hivatali kötelességeiben tanúsított hanyag magatartásáért nyugdíjba küldték.

Valami idegességet látok Elvirán.

- Igen! Nyugdíjazták. De későn! Előbb is megtehették volna, akkor most nem volnék ilyen szerencsétlen!

Felém fordul, és csak úgy ömlik belőle a panasz:

- Esperes úr! Hát lehetséges az ilyesmi!? Nem tudom igazolni, hogy születtem! Hogy ki vagyok! Egy hónap múlva lejár a határidő, amelyet kivételesen adtak, hogy addigra nyújtsam be okmányaimat. Esperes úr! Ki fognak tenni az állásomból! Mi lesz akkor szegény, árva Jancsikámmal?! Nem lehet doktor, ha engem elbocsátanak!

- Milyen Jancsi?

- Szegény nővérem árvája. Esperes úr! Borzasztóan megvert minket az Isten! Nővérem gyermekágyban halt meg. Sógoromat - ő volt akkor a jegyző Kislakon - a világháború végén agyonlőtték. Én vettem magamhoz a gyereket. Úgy neveltem, mintha a saját gyermekem lenne. Mindenről lemondtam. Mindent ráköltöttem. Taníttattam a drága jó gyereket. Jól tanult. Nehezen küzdöttem meg gondjaimmal, de örömmel vállaltam mindent, mert ő doktor akart lenni. Most már hamarosan az is lehetne. Esperes úr! Ha engem kidobnak a hivatalomból, akkor drága Jancsikámnak nincs kenyere, nincs ruhája, nincs tartásdíj, nincs vizsgadíj. Ő mehet utcát söpörni, én meg mehetek koldulni! Esperes úr! Hát megengedhet ilyet az Isten?

Valami félelmetes láng lobban föl Elvira szemében. A bőre az orra körül vibrált, egyik szája-szöglete is gyors egymásutánban rángatózott.

- Átkozott legyen, aki ezt a kínszenvedést ránk szakította!

- Csöndesedjék, kedves - fogom meg a kezét.

- Csendesedjem? Nem lehet ezt elég hangosan kiabálni, esperes úr! Igenis: átkozott legyen! És vele együtt százszor legyen átkozott az a gazember is! Azt ígérte, feleségül vesz, aztán faképnél hagyott! Pénz kellett neki. Én meg szegény lány voltam. Ha megtartotta volna, amit nekem ígért, akkor már az esküvőhöz is kellett volna a keresztlevelem. Akkor ráértünk volna tisztázni a dolgot. Akkor nem ment volna a dolog a kenyérre, mint most! Igenis: legyen átkozott! Legyen átkozott! Legyen ezerszer átkozott!

Borzasztó volt szegény Elvira. Belelovalta magát idegőrlő gondjába, és most nem volt többé ura önmagának.

Bödecs felém fordult:

- Lajosom, neked készülnöd kellene holnapi szolgálatodra.

Megértettem. Bödecs szeretne magára maradni ezzel a szegény nővel.

Észrevétlenül kimentem a hivatalból, és sétálgatni kezdtem a templomkertben. Szép díszcserjék, tiszta tekergős utak hirdették a gazda gondos rendszeretetét. Sokszor élveztem ennek a kertnek a szépségeit. Most nem tudják lekötni figyelmemet a kert színei. Nem tudok szabadulni ennek a szegény Elvirának a problémájától. Míg azon töprengek, hogyan lehetne segíteni szegény fején, előbújik emlékezetemből vele való első találkozásom képe. Néhány évvel ezelőtt történt. Öreg Dupcza Pista bácsi helyébe ő került ide postamesternek. Nem ismertem még, amikor bementem a postára bélyeget vásárolni. Ötvenpengos bankjegy volt nálam. Azzal fizettem. Megkaptam a bélyeget, és visszaadott a pénzemből. A szűk előtérben sokan voltak, kifelé igyekeztem hát, és csak az utcán rendeztem el a visszakapott pénzt. Akkor láttam, hogy száz pengőre adott vissza. Visszamentem hát, és mondom, hogy valami tévedés van a visszaadásban. Elvira ideges volt. Pattogva adta tudomásomra: ?Ki van írva: az ablaktól való eltávozás után felszólamlásnak helye nincs!? - Megkértem barátságosan, hogy ez alkalommal kivételesen mégiscsak adjon helyt a ?felszólamlás?-nak, mert hát ez és ez volt a tévedés. Elvira hálálkodott, és bocsánatomat kérte. Mondom: kardos fehérszemély volt. A faluban azonban sok szegény asszonyt lehetne találni, aki úgy beszél róla, mint a legáldottabb lélekről. Volt benne jóságos szív, - persze, ha idegessége el nem ragadta.

Hosszú ideig tartó sétámon valami segítő terv érlelodött meg bennem. Már a részletvonások is tisztán kialakultak, amikor Bödecs visszahívott az irodába.

Bementem. Elvira ott ült a karosszékben. Kisírt szemmel, de békés nyugalommal. Jó lelkipásztor ez a Bödecs Feri! Az lehet, hogy nincs sok érzéke az élet gyakorlati kérdései iránt, de a lelkigondozáshoz ért. Már a teológiai főiskolán is kitűnt ez a képessége. Problémáinkkal rendszerint őhozzá fordultunk. Most is, íme, magam előtt látom lelkipásztori gondozó szeretetének egyik csodás bizonyítékát.

Mondom aztán Elvirának és Bödecsnek, hogy mi a tervem:

- Szabadságon vagyok. Van ráérő időm. Hétfőn átmegyek Kislakra - hiszen mindössze a harmadik falu innen. Ott kikérdeznék egynéhány öregebb férfit, asszonyt, hogyan emlékeznek Elvira születésére és keresztelőjére. Ezeket az adatokat jegyzőkönyvbe venném. Amikor onnan visszatérek, megírjuk majd a kérvényt az utólagos anyakönyvi bejegyzés iránt. Azt elviszem a legközelebbi budapesti utamon a püspöki hivatalba, majd a minisztériumba. Mindezzel meg is lehetünk, mire az okmányok beadási határideje lejár.

- Jaj, nagyon-nagyon köszönöm, esperes úr - hálálkodik Elvira.

Papirost, ceruzát kerítek.

- No! Most szükségem volna az adataira.

- Neve?

- Tóth Elvira.

- Édesatyja neve?

- Tóth Károly.

- Édesanyja neve?

- Petényi Erzsébet.

- Mikor született?

- 1894. május 6-án.

- Tudna-e nekem neveket mondani, akikről valószínű, hogy emlékeznek még arra, hogy ott született Kislakon?

- Ó, hogyne! - mondja Elvira élénk örömmel.

Készülök arra, hogy följegyezzem a neveket, de Elvirát nagy örömében elönti a bőbeszédűség:

- Hát ott van a Julis néni! Drága jó Julis néni! Nálunk volt. Már akkor is nálunk volt, amikor születtem. És azután is, hosszú évekig. Nem is tudom, mit is csinált volna nélküle az édesanyám! Julis néni mindenhez értett. Mosott. Takarított. Főzött. Ha beteg volt a levélhordó, még annak a dolgát is el tudta intézni. Julis néni nagyon sokszor mesélt nekem kislánykoromról. Szüleim sem emlékeztek annyi történetre és annyi mondásomra, mint Julis néni. De ez nem is csoda. Mert mindig vele voltam. Édesanyám is bent dolgozott a postán. Julis néni volt a dajkám, az óvónom, a játszópajtásom, a mindenem. Drága jó Julis néni!

- Helyes! - szakítottam félbe, amint lélegzetet vett Elvira. És azt is tudja, hogy most hol lakik ez a Julis néni?

Elvira nagy szemeket mereszt, és kissé el is pirul:

- Jaj! Hát bizony, esperes úr, a Julis néni már két évvel ezelőtt meghalt.

- De hát, kedves Elvira, akkor nem értettük meg egymást. Én olyanok nevét kérdezem, akiktől megtudakolhatnám, emlékeznek-e a születése és keresztelése körülményeire.

Elvira restelkedik, de aztán megnevez néhány kislaki embert. aki valószínűleg vissza tud emlékezni.

Aztán megnyugodva, örömmel búcsúzik.

Bödeccsel egy ideig csöndesen utána nézünk.

- Feri - mondom egy kis idő múlva -, valamelyik reggel Sík Ede azt mondta, hogy némely embernél a mostani éveket háromszorosan is lehetne számítani. Nem gondolod, hogy ennél a szegény nőnél még ennél is nagyobb szorzószámot kellene alkalmazni?

A kényelmesen berendezett falusi paplak fürdőszobájában borotválkozom vasárnap reggel, amikor Bödecs Feri meglepetésemre beszól:

- Most közölte a rádió, hogy Hitler seregei megindultak Oroszország ellen.

- Tehát mégis!

- Igaz volt megint a szóbeszéd.

A viharfelhők tehát sűrűsödnek, tornyosulnak. Mind fenyegetőbbé válnak. Mi lesz, ha alájuk kap a vihar szele, és rázúdítja őket erre a szegény országra?!

A falu népe általában nem nagyon rádiózik. Ha van is készüléke, ilyenkor a reggeli órákban nem hallgatja. Mindenki igyekszik elvégezni a munkáját a házban és a jószág körül. Különösen ma, hiszen majd mindenki a templomba készül.

Kinézek az utcára. Szépen jönnek. De meg tudom állapítani, hogy a rádióhírről még nem értesültek. Akkor nem így, párosan, hármasával, négyesével haladnának. Akkor csoportosulnának. Asszonyok, férfiak külön. Ott közeledik a túlsó oldalon mély gyászban Kökény István és a felesége.

Elhallgat a harangszó, amikor Bödecs Ferivel belépünk a templomkapun. Bent zúg az orgona, és az egész gyülekezet fölkel a helyéről. A templom most is az utolsó helyig megtelt. Eszembe jutnak Kökényék, az az új sír a temetőben, és valami olyan sajátságos erővel ragadja meg a szívemet, míg az oltár felé közeledünk. A világháborúban volt az a szokás, hogy a harctéren elesettek halálhírének megérkezésekor gyászistentisztelet volt itt a templomban. Milyen sokszor is voltunk akkor itt együtt! Hogy milyen nagyon sokszor, azt az a fekete márványtábla mutatja ott a templom sima belső falán. Valóban: túl sokszor! A táblán két sorban, sűrűn egymás alatt aranyozott betűkkel nevek. Roppant nagy volt az a vérveszteség az ilyen kis falunak. Hány embernek tátong még most is nyitott seb a szívén az akkori veszteség miatt. És most szenvedek a gyötrő kérdés miatt: Új véradó vár erre a népre? Igehirdetésem arra alkalmas helyén említést teszek a háború kiterjedéséről a világban. Felkérem a népes gyülekezetet, hogy igehirdetés utáni imádságban mindannyian egészen legyünk egyek Isten kegyelmi széke előtt. Kérjük Istent, ha lehetséges, múljék el a vihar a világban, kímélje meg sokat szenvedett hazánkat, és oltalmazza meg mindannyiunk családi fészkét.

Imádkozott a gyülekezet.

Az imádság csöndjébe belehasított Kökényné fölcsukló sírása. Majd társult hozzá még egynéhány csöndesen zokogó asszony.

Fájt az új seb, és fölszakadtak a régi sebek.

Jártam Kislakon. Eredményesen. Visszatérve onnan, megírtuk Elvira kérvényét. Búcsúlátogatásaimat is elvégeztem, temetőben, jó barátoknál.

A nagy átszálló-állomás peronján vonatomat várom. Előbb azonban az ellenvonat futott be Budapest felől. Az egyik vonatablakból rám köszöntött egy régi iskolatársam. Van egy kis időnk a beszélgetésre.

Hirtelen azt kérdezi tőlem:

- Azám! Olvastad a mai lapokban annak az evangélikus papnak a tragédiáját?

- Nem láttam még mai újságot - felelem. Miféle papról beszélsz?

- Nem emlékszem már a nevére. Egy evangélikus papot Budapesten megöltek.

- Ki lehet az?

A vonat lassan megindult. Akkor mondja:

- Megállj csak! Itt az újság! Én már úgyis kiolvastam -, és a mozgó vonatból kinyújtja a lapot.

Utána integetek, aztán izgatottan keresem a hírt az újságban.

Szántó Róbert budapest-lágymányosi evangélikus lelkészt meggyilkolták. A merénylő öngyilkosságot követett el.

A hír megdöbbentett. Nem voltunk közelebbről ismerősök egymással. De azt tudom róla, hogy értékes pap volt, és gyülekezete rajongva szerette.

Érthetetlen! Mi ez?

A Boross-féle jóslatok teljesedése kezdődött meg?

1942 nyara

Nem sejtettem, hogy Szántó Róbert halála, melynek hírét tavaly nyári látogatásom végén hallottam, olyan közelről érinti majd életemet. A budapest-kelenföldi egyházközség a megüresedett lelkészi szolgálati helyre meghívott. Így tehát egyik tekintélyes fővárosi gyülekezetünknek lettem a lelkipásztora. Új helyemen egészen belekerültem az ország égo gondjainak perzselő közelségébe. Sűrűn találkoztam most már országos problémákkal, és rendszerint sűrítve láttam meg őket. De sajátságos erővel tapasztaltam, hogy a főváros emberrengetegében milyen nehézzé válik sokszor a tájékozódás. Bár minden értesülés forrásánál vagyok, mégis gyakran úgy érzem, nem látom világosan az események irányvonalát. Túlságosan sokféle és egymással ellenkező érdek kuszálja össze az események szálait. Egészen határozottan éreztem, hogy szükségem van arra a képre, amelyet kis falum életének tükrében láthatok. Várakozással indultam tehát haza.

Elég jókor keltem ahhoz, hogy a kora reggeli templomi könyörgésre készen legyek az öltözködéssel. Gyermekkorom megszokott helyére: az orgona mellé megyek föl. Úgy gondoltam, segítek Hegyi Sándornak az éneket vezetni.

Nemsokára elhagyják már a harangozást, és úgyszólván alig van még valaki a templomban. Három-négy öregasszony és egy öreg ember: Nyári Pali bácsi. Itt ugyan nem lesz nagy hangra szükség, hogy az éneket félre ne vigyék.

Hiszen igaz: nyáron máskor is meg szokott csappanni a könyörgésen résztvevők száma. De ez a kongóan üres, szép, nagy templom mégiscsak bántó képet nyújt így.

Könyörgés után a nénikék még néhány szót váltanak Bödecs Ferivel a templom előtt, így hát Hegyi Sándorral még ott érjük őket. Aztán megy ki-ki a maga dolgára. Hétköznap van. Munka vár mindenkire. Nyári néni is öreges, sietős tipegő léptekkel igyekszik hazafelé. Mivel azonban ritkán látott vendég van most jelen, kivételesen engedélyt adott Pali bácsinak egy kis beszélgetésre. Bödecs bemegy a paplakra. Mi az öreggel letelepszünk a templomkert egyik padjára.

- Látja tisztelendő úr, ilyen kevesen vagyunk most a templomban - kezdi el az öreg pontosan azzal, ami az én gondolataimat is erősen foglalkoztatja.

- Máskor is így van?

- Máskor is. Nagy ritka eset, ha többen vagyunk.

- Mi az oka ennek?

- Van annak több oka is - mondja lassan, megfontoltan.

- A dologidő?

- Hát az is. De az máskor is megvolt. Sok munkáskéz hiányzik mostanában a faluból. A fiatalok közül bizony sokat behívtak katonának a sorkatonákon kívül is. Aztán meg aratási szabadságot sem adtak ez idén katonáéknál. Azt mondják: a háború miatt.

- Értem.

- Aztán meg a beszolgáltatás is új teher. Maximált áron veszik be a termést, a tejet meg a tojást. Ez bizony elég alacsony. Ezért aztán sok embernek még más munka után is kell néznie. Ruhaneműhöz meg alig lehet hozzájutni. Leginkább csak azok kapnak, akik a gyárban dolgoznak. Nagykúton. Sokan járnak oda is a faluból. Reggel korán meg este későn tele van az országút biciklistákkal. Mind a gyárba mennek. Mindennap látom őket, mert arra járnak el mifelénk. Még asszonyok és lányok is vannak köztük. Hát ezek is hiányzanak itthon. Így aztán ránk marad a munka - az öregekre.

- No de hát Pali bátyám mégis itt van máma. Meg Zsuzsi néni is eljött. Pedig nem laknak éppen közel.

- No persze, igaz, ami igaz. Sokan azt mondják, hogy megvannak az Úristen nélkül is. Látja, tisztelendő úr, éppen ez az, amit sehogy se értek. Biztosan emlékszik még a tisztelendő úr arra, hogy a múlt háborúban milyen sokan voltunk mindig a templomban, még ilyenkor hétköznap is. Nekem is oda volt akkor a fiam meg a két vőm. Most még vasárnap is alig vagyunk valahányan. Pedig most is sok katonát elvittek. Bizony ideje volna, hogy imádsággal védjük őket itthon. De van, aki azt mondja - magam is hallottam ilyet -, hogy az úgysem használ. Az ?okos? Ócsai - hiszen tudja a tisztelendő úr -, az Ócsai Gyuri nemrégiben csúfolódva mondta nekem, hogy nem kellene Istent zavarba hozni. Mert szegény odafönt az égben nem tudja, melyik kérést hallgassa meg. Merthogy hát az ellenségnél is azt kérik tőle, hogy őket segítse.

- Úgy! Hát Ócsai már az Úristennél is okosabb akar lenni?

- Hát úgy mondta.

- Mi azért Pali bácsi, maradjunk meg csak annál, amit jónak tapasztaltunk.

- Úgy! Úgy! - mondja az öreg, és úgy érzem, hogy bólogatásában egy imádság-meghallgatásban gazdag élettapasztalat jut kifejezésre.

- De megyek már én is haza - mondja Nyári Pali bácsi -, viszek néhány vödör vizet konyhára. Az öregasszony mindent megcsinál még a ház körül, de a kútnál - azt mondta - szédül.

Hoztam magammal néhány könyvet. Otthon nem jutott időm az elolvasásukra. Úgy gondoltam, hogy itt nyugodtan elolvashatom őket. Meg is állapodtunk Bödecs Ferivel, hogy délelőttönként, amíg a lelkészi hivatalban jönnek-mennek az emberek, én kiheveredem a templomkertbe egy nyugszékre, és ott olvasok. Ehhez készülődtem, amikor elém toppan a kis Bödecs Évike - hatesztendős, kékszemű baba. Karján kis kannácska, köténykéjében bádogformák, lapát és más játékszer. Vele volt a doktorék kislánya is. Évike szabad kezét felém nyújtja, s úgy mondja:

- Lajos bácsi! Gyere velünk játszani!

- Mit akartok játszani?

- A homokban. Cukrászt játszunk.

- Aztán tudtok-e finom süteményt sütni?

- Sütök Lajos bácsinak egy finom dobostortát.

- No, az jó lesz! Azt nagyon szeretem.

Megyünk hát a templomkert mellé. A parkos részen innen, az élo sövénykerítés mellett deszkával befogott homok-játszóterület van. Száraz a homokja.

- Hozok a kannában egy kis vizet. A tésztagyúráshoz az biztosan kell - mondom a kicsiknek.

Aztán hozzáfogunk a játékhoz. Hamarosan megállapítom magamban, hogy ez a játék már nem nekem való. Se derekam, se a térdem nem bírja. Mondom hát a lánykáknak:

- Ti vagytok most a háziasszonyok. Lajos bácsi a vendég. Süssetek-főzzetek szépen a vendégnek, és ha minden finomság készen van, meghívjátok a vendéget kóstolóra. Jó lesz?

- Jó lesz! Jó lesz! - egyeznek bele az indítványba a kis konyhaművészek. Én pedig sértetlen becsülettel elvonulhatok a templomkert bokrai közé a könyveimmel.Egy ideig mozdulatlanul fekszem a nyugszéken. Milyen óriásnak tűnik így, hanyatt fekve, a templomtorony! Az égen könnyű felhőfoszlányok úsznak. Mintha a torony keresztje kettészelné őket.

Aztán olvasásba kezdek.

Kis idő múlva fölfigyelek az olvasmányomból. Úgy látszik, nem nedvesítettem meg eléggé a homokot, és szétesik a kislányok tortája. Mert azt mondja a doktorék kislánya:

- Egy kis vizet kellene még hozni, Évi, hogy meglocsoljuk a homokot.

- Gizike! Nézd, ott a vödör! Szaladj a kerekes kúthoz!

- Én nem tudok menni, mert leesik a ruhám.

- Mi baja a ruhádnak?

- Elszakadt - mondja Gizike.

- Meg kellene varrni.

- Én nem tudom megvarrni.

- De anyukád meg tudja varrni.

- Mutattam anyukának. De megszidott, hogy sosem tudok vigyázni a ruhámra.

- És nem varrta meg?

- Azt mondta: nem ér rá. Én egy tűvel összetuztem. De most már nincs meg a tű.

- Anyukám megvarrja neked. Gyere Gizike!

- A te anyukád ráér?

- Persze! Gyere!

Eltűnnek.

Kis idő múlva ott hallom őket megint csicseregni a homoknál. Vendégükről alighanem egészen megfeledkeztek.

Elmúlt a délelőtt. A harangozó fölfelé tart a toronyba, hogy elhúzza a déli harangszót. Befelé megyek a parókiára, mert Bödecsné pontosan délben szokott tálalni.

Elmenőben megnézem a kislányokat. Bizony ráférne a kis Gizikére egy kis gondozás. Ruhájára is. Térdére is. Könyökére is.

Ebéd után kissé elbeszélgetünk Bödeccsel. Tájékoztat a falu életérol. Amiket mond, abban nincs sok bíztató.

- A régi ismerősökkel fenntartás nélküli őszinteségben együtt lenni, egyre nehezebbé válik. Ha ugyan máris nem lehetetlen. Jóformán senki sem jár már össze.

- A kirándulásaitok is elmaradtak? - kérdezem.

- El. Teljesen - válaszolja Bödecs.

Kis hallgatás után hozzáfűzi:

- Egy hely ugyan van még, ahol legalább a férfiak egy részét megtalálhatod: a kaszinó. Igaz, ott sem látod őket együtt. Külön, elzárkózó csoportok alakultak. Hallom, sokszor már nehezen tudják összeállítani a tarokkpartit. Néhányan sakkoznak. Vannak aztán begubózott remeték is. Ezek fröccs mellett utolsó betűig elolvassák az újságot. A fiatalabbakat valószínűleg a kuglizóban találod meg.

- Te nem érsz rá ma délután? - kérdezem Bödecstől.

- Ne haragudja, Lajos, de szívesebben itthon maradnék. Régen nem járok már oda. Sűrűn vannak összekoccanások. Sokszor parázs viták. Ezeknek a vége rendszerint újabb harag. Hiába: idegesek az emberek.

A tájékoztatás nem túlságosan lelkesített föl. Mégis rászánom magamat, hogy elmenjek a kaszinóba. Ez a legegyszerűbb módja annak, hogy itthon tartózkodásom ideje alatt találkozzam az emberekkel. Így legalább nem támad semmi félreértés abból, hogy miért megyek el az egyikhez és miért kerülöm el a másikat. Érzékenyek itt az ilyesmire.

Legelőször az öregekhez köszöntem be a ?terembe?. De odabent olyan áporodott nehéz szag ült, hogy hamarosan kikívánkoztam a tisztább levegőre. Úgy látszik, ez a háború is visszaél a dohányosokkal. A pipákba megint nagyon kétes eredetű szűzdohány jut. Nehézség nélkül jöhettem ki, mert a kártyásoktól aligha kívánhatja meg az ember, hogy egy köszönés erején túl tudomást vegyenek a jelenlétéről, ha még olyan messziről jött is meg.

A kuglizó lugasában telepedtem meg tehát. Itt legalább szót válthatok azokkal, akik éppen a pihenő párthoz tartoznak. Meg itt van Sík Ede is. Nem kuglizik, csak ?kibicel?. No persze arra nem gondolok, hogy majd valami értelmes társalgás alakul ki, mert a játékosok fél szeme azért csak ott van az ellenpártiak dobásán. Aztán meg a kuglizók is ugyanúgy vannak, mint a kártyások: időtlen idők óta ugyanazokat a kétértelmű tréfákat ismételgetik. Nem is érti az ember, hogy nem unják meg már egyszer.

Alig estünk azonban túl az üdvözléseken, amikor legnagyobb meglepetésemre német uniformist látok befordulni a söntésbe.

- Mit keres itt német katona? - kérdezem.

- Boross Laci az - világosít föl Hegyi Sándor.

- Boross? Hogyan kerül ez az ember a német hadsereghez? És ha már német katona, akkor miért van itt?

- Bajos az ilyen kérdésekre megfelelni - mondja bosszús mordulással Sík Ede. - Verbuválnak a faluban!

- A német hadsereg részére?

- Úgy van! A német hadsereg részére. Nekünk meg szótlanul el kell ezt tűrnünk.

- No, de hát ez botrány! - fakadok ki fölháborodva.

- Megfenyegettek: ne merjek a lakosság között hangulatot szítani a verbuválás ellen, mert akkor röpülök!

- És volt eredménye?

- Amint láthatod: volt! Boross állt be elsőnek - mondja a jegyző. Aztán elbolondított még néhány kelekótya legényt a faluból. Átkozták a szülők Borosst, de megakadályozni nem tudták, hogy gyermekeik német mundért öltsenek.

- Magyar fiúk!

- Magyar fiúk. Sőt, ha még jobban akarsz csodálkozni, hát azt is megtudhatod, hogy elvittek magukkal még egy magyar lányt is a faluból.

- Lehetetlen!

- Sokszor mondja ezt az ember mostanában, Lajos, hogy lehetetlen. De, tudod, most éljük pontosan azt a világot, amelyben még a lehetetlen is lehetségessé válik.

- De hát miféle lány az?

- Nagyon híres fajta! A Szűcs Maris! nem hiszem, hogy ismered, akármilyen híres is. Valamikor itt szolgáltak ezek a Szűcsék a kerti szomszédomnál - mondja Sík Ede. - Akkoriban több tyúkom, kacsám tűnt el Szűcsék kezén, mint amennyit egy egész fészekre való menyét tudott volna elhordani. Azt mondta nekem Szűcsné, amikor bejött a községházára a lánya irataiért, hogy ezután az ő lányának nem kell többé trágyát villáznia az istállóban. A Maris is lehet kisasszony! Így mondta. Mit tudom én, mi hasznát veszik az ilyen ?kisasszonyoknak? a német hadseregnél!

- Hallatlan! szinte azt gondolom, hogy ugratni akartok. Hiszen nekünk Pesten sejtelmünk sincs arról, hogy a magyar falu német katonákat állít! És mindezt akkor, amikor mi magunk is hadat viselünk. Erről egy szót sem írt a sajtó!

- Biztosan gondoskodnak róla, hogy ne írjon.

- Máshol is történt ilyesmi? - kérdezem.

- Errefelé mindenütt.

Körülnézek. Szemem megakad Mikó doktor arcán. Érthetetlen, megfejthetetlen kifejezés ül rajta. Mindig volt ebben az emberben készség arra - hogyha gyöngén is, de - játssza a Voltaire-utánzót. Sokszor hangoztatta ő is, hogy személyesen nem ismeri Istent. Csak köszönőviszonyban van vele. A doktor családi életérol mind aggasztóbb hírek keringenek. Most - úgy látszik - ráadásul már magyarságát is kikezdte a kételkedés.

Észrevehette, hogy őt nézem, mert ő kezd magyarázni:

- Talán ezek a fiúk döntöttek helyesen. Meg Szűcs Maris. Ők az óriások viadalában beszegődtek az egyik küzdő fél zsoldjába. Így vagy mindent megnyernek, vagy mindent elveszítenek. Hiszen az egész élet csak ilyen vak szerencsejáték. A kis népek önállóságának már befellegzett. Valahová mindegyik kis népnek be kell olvadnia. Nekünk magyaroknak, úgy látszik, a német a sorsunk.

A szívem a torkomban lüktet. Homlokomat kiveri a veríték. Lelki kínlódásomban olyan fizikai fájdalmat érzek, hogy ordítani tudnék belé. De uralkodom magamon. Szándékosan várok. Várom, hogy valaki ebből a társaságból ellentmondjon a doktornak. De senki sem szól semmit. Borzasztó! Úgy látszik, hogy itt már mindenki elfogadja a doktor tételét!

Nem bírom tovább a hallgatást:

- Csodálkozom, Bandi, hogy te éppen most beszélsz így, amikor pedig apró nemzetek hősi függetlenségi harcairól éppen mostanában kapunk olyan példákat, amelyek meggyújtják az ember szívét. Még a sokszor idealizáló iskolai tankönyvekből is kevés hasonlóról tanultunk.

Tévednék?

Még csak ennyit mondottam, és mégis mintha valami sóvárgó éhséget látnék ezen az egész társaságon. Még a doktor is olyan szemmel néz rám, hogy szinte megesik rajta a szívem. Érzem: ez az ember most kimondhatatlanul boldog volna, ha minden kétséget kizáróan megcáfolnám.

Lehet ugyan, hogy az okosság ma már azt tanácsolná, hogy hallgassak. De az okosságot sohasem ismertem el a legfőbb hatalomnak életem fölött. Ennyi éhség láttán lehetetlen hallgatnom.

A kugli-játék leállt. Az állítógyerek nem tudja mire vélni a dolgot. Hosszú kamasznyakát előrenyújtva jön befelé, hogy meglássa: vége van-e a játéknak. Danielisz Lali két kiflit nyom a fiú markába. Ad neki melléje még néhány nyárkolbász szeletet is:

- Eridj csak vissza, fiam, a helyedre. Majd szólunk, ha megint állatíni kell.

A fiú visszaballag a pálya végébe.

A többiek körbeülnek, és úgy hallgatnak.

Beszélek nekik a finnek hős önvédelmi harcáról. Hiszen nem új dolog ez! Inkább csak emlékezetükbe idézem, mert az ország sok gondja elhomályosította lelkükben ezeket a megcsodált emlékeket.

Nemrégiben teljesen friss és első kézből való értesüléseket vettem a norvégok küzdelméről. Erről beszélek nekik:

- A norvég népet harcban leverték. Az országot leigázták. Mégis, ez a hárommilliónyi, maroknyi népecske, királya távollétében, nemzeti kereteinek szétzúzása után, a norvég egyház irányítása és példaadó vezetése mellett olyan hősi ellenállást tanúsít, hogy ez a kis nép a mohó hódító gyomrában megemészthetetlen sziklának bizonyult. Egy letiport és elintézettnek kikiáltott kis ország szörnyű kínokat okoz zsarnokának.

Megrendülve, boldogan látom, mint szívja be mindenegyes szavamat ez a lelki szomjúságban szenvedő társaság. Úgy látszik, hogy a csüggesztő tehetetlenség szorító kötelei oldódnak, amint hallják a jelen idők történéseinek ilyen hőskölteményeit.

Folytatni is akarom:

- Ha nálunknál kisebb nemzetek még ilyet is meg tudnak tenni, amikor rájuk törnek az óriások, miért kellene akkor nekünk ma ...

Váratlanul fölcsattan Hegyi Sándor hangja:

- Állíts, gyerek! Paccerek kezdik!

Most vesszük észre, hogy hol is vagyunk, és hogy egészen megfeledkeztünk a kugli-játékról. Hamarosan megértem a helyzetet. Boross Laci fordult ki a söntés ajtaján, és egyenesen erre tart.

Mint az összeesküvok, amikor gyanús ember közelít, úgy hallgatunk el. Nagydobbanással ütodik a golyó a deszkára, és kevéssel később vágja szerte-széjjel a bábukat. Telibe talált.

Más témába kezdünk.

... Saját hazánkban ... saját fajtánkhoz tartozó ember miatt!

Boross a megtestesült öntudat. Valóban, ez az ember úgy tudja, hogy itt, most ő a ?hőss?.

Azt is észreveszem rajta, hogy neki legalább olyan kellemetlen a találkozásunk, mint nekem. Mennék is innen szívesen, ha ezt nem lehetne könnyen félreérteni.

Ha Boross több önbírálattal rendelkeznék, akkor föl kellene ismernie valóságos helyzetét. De nem veszi észre, hogy ugratják, tüzelik:

- Mesélj el valamit a nagytiszteletű úrnak abból, amit láttál és átéltél - bíztatja valaki.

- Látod, Laci, most végre olyasvalakivel is beszélhetsz Norvégiáról, aki ismerős arrafelé - mondja a másik.

A téma tehát meg van adva.

- Norvégiában is járt? - kérdezem Borosstól.

- Jártam - feleli kellő önérzettel.

- Akkor sok szépet is látott.

- Nem mondhatom éppen, hogy valami különlegesen szép lenne. Keresztül-kasul utaztam egész Norvégiát, de bizony ott csak unalmas tájakat láttam. Akárcsak itthon. Legfeljebb, ha a tenger jelentett újságot. De az is csak néhány napig érdekes. Amíg újság. Akkor azt is megunja az ember. Annyi bizonyos, hogy Norvégiát Németországgal nem is lehet ugyanazon a napon említeni sem.

- No de! Norvégia hegyei! Főként pedig a fjordjai! Azok csak különlegesen szépek! Világhíres helyek azok!

- Járta a nagytiszteletű úr Norvégiában?

- Sajnos nem voltam még ott. Csak a szomszédos Svédországban. De egyet-mást tanultam Norvégiáról is. Meg aztán hallottam felőle olyanoktól, akik arra jártak, hogy milyen páratlan látványt nyújtanak természeti szépségei.

- Ugyan mit! Mondom: unalmas, egyhangú tájak! Szélmalmokkal, kopott, sáros falvakkal, műveletlenséggel!

- Nem értem! Itt valami nem stimmel - mondom.

- Hát nem! - vágja ki diadalmasan Boross. S mintha nem is éppen ő lett volna az, aki kevéssel ezelőtt magasztalta Németország páratlan szépségeit, szinte kioktató hangon mondja:

- Azért, hogy valami messze van innen, attól nem lesz mindjárt szép is.

- Hallom, hogy a megszálló hadsereg tagjai nem érzik magukat túlzott biztonságban - változtatok kicsit a témán.

- Ugyan, mi zavarná őket?

- A norvég nép.

- Áh! Zsidó fecsegés az egész!

- Nem gondolom. Nekem ilyenek az értesüléseim. Óriási kiterjedésű, félelmetes erdők, járhatatlan, szakadékos hegyi utak, amihez hozzájárul még a lakosság elszánt ellenállása. Bizony az ilyen körülmények aligha tehetik teljesen biztonságossá a megszálló hatalom katonáinak életét. Ráadásul még a lakosság nyelvét sem értik.

- Látom, a nagytiszteletű úr csakugyan nem járt Norvégiában. Ellenséges propaganda-szólamoknak esett áldozatul azon a zsidó Budapesten. Ott most - ahogyan mi szoktuk mondani - ?ZS?-vitaminnal élnek az emberek. Gyártja az amerikai zsidóság. Azt mondja nagytiszteletű úr, hogy a német hadsereg katonái még a lakosság nyelvét sem értik meg. Nem olyan ám a német hadvezetőség, hogy ne tudná, mit csinál! Norvégiába csupa olyan katonai egységeket irányított, amelynek a tagjai mind elzász-lotaringiaiak. Úgy beszélnek bizony azok franciául, hogy maga a bennszülött lakosság sem különbül.

- Nézze, írnok úr ...

- ... ?Obersturmführer? - igazít ki Boross, és amíg cifra rangját kimondja, majd kibicsaklik a nyelve.

- Szóval ... hm ... gondoltam én mindjárt, hogy valami gyökeres félreértésnek kell itt lennie. Maga alighanem Normandiáról beszél, én meg Norvégiáról! Úgy látszik, két malomban őröltünk.

- Szélmalmokban - kacag szívből Mikó doktor. Szemmel láthatóan jókedvre hangolja, hogy felesége lovagjának ezt a fricskát adhatta.

Fojtogató a kánikulai hőség. Még itt a lugasban sem mozdul a levegő. Különösen Boross Lacit önti el a veríték. Talán a kényelmetlen mundér okozza. De persze oka lehet az is, hogy most szinte ráveti magát mindenki. Megcélozzák:

- Itt mindjárt tréninget tarthatsz, Laci - ugratja Danielisz Lali. - Hátha legközelebb Rommelhez osztanak be!

- Még megérjük, hogy a jövő nyáron teveháton jössz haza szabadságra - szellemeskedik valaki.

Boross, amilyen mértékben nevetségessé válik, olyan mértékben durvul:

- Úgy nézem, nem Afrikába kell nekem legközelebb mennem, hanem ide kell jönnünk Magyarországra. A Führer most püföli a muszkákat, hogy megszabadítsa az egész világot a legveszedelmesebb rákfenétől, a kommunizmustól. Közben meg azok, akik azt hazudják, hogy barátai, készek őt orvul hátba támadni!

Aztán egyenesen felém fordul Boross

- Nagytiszteletű úr is jobban tenné, ha ott maradna Pesten a szerelmes zsidai között, és nem izgatna itt a faluban! Hát azt hiszi, hogy nem tudjuk már régen, hogy az egész egyház a kommunistákkal paktál?! De ezt az aknamunkát nem tűrjük ám sokáig!

Így mondta. Többes szám első személyben.

- Nézze, irno... hm ... Nézze! Nem durváskodtam magával. De ha szükségesnek látta, hogy a legsúlyosabb személyes támadást intézze ellenem, úgy én félreértést kizáróan megmondhatom véleményemet ebben a dologban. Bár nem belső láz nélkül, de azért mégis higgadtan el tudom mondani. Ha magának az a meggyőződése és ha valóban az a törekvése, amit most haragjában idedobott elénk, akkor aligha állíthatja, hogy fajtája vagy hazája javára törekszik. Hangsúlyozom, hogy szándékosan nem fejeztem ki magamat erőteljesebben.

- Majd megmutatom én, hogy mi van javára ennek az országnak! - mondja foghegyről Boross, és elrobog.

Dermedt csönd.

Itt most - kicsiben - hadüzenet történt.

Hadüzenet - kicsiben - itt a falusi kuglizó lugasában.

Odakint a világban legutóbbi itthonlétem óta hadüzenet történt - nagyban. Magyarország belépett a háborúba. A vihar az égo világ szörnyű arányú tüzéből egy üszkös zsarátnokot átvetett erre a szegény országra. Azóta aggódássá vált az élet. Mert ugyan ki nézhetné most már közömbösen azt, ami itt kialakulóban van? nagyon felszínesen gondolkozik az az ember - vagy már nem is gondolkozik - aki még mindig azt hiszi, hogy a felhőkből aláhulló néhány csöpp eső vagy egy történetesen arra haladó férfi csizmatalpának egyetlen tipró mozdulata még ártalmatlanná teheti a tűzmagot. Túlságosan sok ebben az országban a falánk tüzet tápláló gyúlékony anyag. Nekem mindenesetre régóta megingott már a lelkem békessége. Ma délután pedig szinte teljesen fölborult. Valami gyötrő nyugtalanság költözött belém.

Mindenképpen meg kell találnom a békességemet!

Mikor visszatértem a paplakra, mondják, hogy Bödecs nincs itthon. Körösi Istvánékhoz és Körösi Jánosékhoz ment. Békítési kísérletet tesz. Az apjuk nem régen halt meg, és a két testvér úgy összeveszett a jusson, hogy testvérharcukkal már az egész falut megbotránkoztatták. A gazdag Körösiek!

Elkérem a templomkulcsot.

Az oltárkapun kerülök be a templomba, és belülről ráfordítom a kulcsot. Szeretnék egészen magamra maradni.

Az oltár elé megyek. Szép ez az oltár! Azt szerettem rajta mindig is, hogy nem festettek rá valami érzelgosen ábrázolt evangéliumi jelenetet. Oltárkép helyett hatalmas méretű feszület áll az oltáron. Két oldalt két nagy pálma keretezi. Így jó ez! A keresztyénség lényegét fejezi ki ez a borzasztó és mégis boldogító véres kereszt!

Fölnézek Isten kereszten szenvedő Fiának alakjára. Igen! Ez a Krisztus sorsa! Szörnyű szenvedést hord ebben a vérengző, gyilkos indulatú, gyűlölködő világban. Hordozza érthetetlen szeretetből ezért a világért.

Nem is tudom, mi ez, amit most itt az oltár keresztje előtt csinálok. Megértést keresek? Igen! Békességemért harcolok? Igen! Menedékre vágyódom? Igen! Számadást végzek? Igen! Népemet siratom? Igen! Gyónok? Igen!

Olyan sokszor mondottam el prédikációmban azt a meggyőződésemet, hogy az ember akkor kerül a legélesebb megvilágításba, amikor Krisztus alakja előtt áll, és Isten Szentlelkének a fénye hullik rá az életére. Ilyenkor egy szempillantás alatt több látszik meg az emberből, mint amennyit legközelebbi hozzátartozói is évek hosszú együttélése során láthatnak meg belőle.

Most itt a kereszt tövében úgy tűnik, hogy a Szenvedő Szeretet köröskörül széthinti világító fényét. Sugarai rávetődnek erre a kis falura is, sőt, még messzebb, az egész országra. Talán sohasem láttam meg még ilyen tisztán magam előtt nemzeti életünk képét, mint ahogyan ebben a pillanatban látom.

Isten könyörülő szeretetének világosságánál olyan szörnyen bántók az ember szeretetlenségének fekete árnyai.

Ő - a szeretet Királya - így tanított: ?Szeressétek ellenségeiteket!? És amikor új parancsolatát magyarázta, akkor abból a föltételezésből indult ki, hogy még a pogányok is szeretik a magukéit. És lám: Körösiék még idáig sem jutottak el! És ha legalább kivétel volna ez az ő szeretetlenségük! De sajnos, elég sok perpatvarkodásról van tudomásom ennek a falunak az életébol. Szorosan egymás mellé épített házakban élnek, és mégis mérhetetlenül távol tudnak sodródni egymástól. Nagy és apró érdekek is sokszor nemhogy összekötnék őket egymással, hanem élesen szembeállítják őket.

Ő - elfelejthetetlen tanítást adott a gazdag emberről és Lázárról. Azt szerette volna vele elérni, hogy a bőséget és a nyomort egyensúlyozza ki a szeretet, amely az evangéliumból táplálkozik. - Hiszen igaz: van szeretetmunka itt is a gyülekezetben. Étkeztetik most már a tanyákról való iskolás gyermekeket, az árvaházban régóta gondot viselnek az árvákról. De milyen sok útja volna még a jóságnak, amelyen találkozhatnának egymással mint jóságos testvérek a bővölködők és a nyomorultak.

Ő - beszélt a sáfárról, akit Isten gondviselővé tett társai között. Föladata, hogy elől járjon, példát szolgáltasson. Szolga, akinek többet adtak, de éppen ezért többet is követelnek meg tőle. S amíg erre gondolok, magam előtt látom az ország felsőbb köreit és középosztályunkat. Életforma, rang, műveltség úgy elszakította őket az ország népének széles rétegeitől, mintha nem is ugyanannak a nemzetnek volnának a tagjai. A szakadék olyan mély közöttük és olyan áthidalhatatlan, hogy azon - adódó alkalommal - talán már csak a golyó talál utat.

Ő - ahol az ő szellemében éltek, egészséges társadalmi reformokra adott indítást. Itt pedig - szegény hazánkban - égnek és égetnek a megoldatlan kérdések. Évszázados bűnös mulasztások ijesztően bosszulták meg magukat az első világháború végén. De csak megmutatták, micsoda nagy hatalmuk van. Alkalmasak lehettek volna arra, hogy álmából fölrázzák az egész nemzetet. Isten két évtizednyi kegyelmi időt adott. De sem a haza közös földjének igazságosabb megosztása, sem a pusztító népbetegségek gyökeresebb gyógyítása be nem következett.

Ő - szerette, emésztődő szeretettel szerette hazáját és nemzetét. S akik nyomában jártak, szerte a világon áldássá váltak hazájuk számára. Mi pedig sokszor joggal kérdezhetjük, hogy ugyan mi közünk van ahhoz a honszerelemhez, amelyről költők oly szépen énekeltek, de amelyet mi át nem éltünk, meg sem láttunk. Képtelen vagyok elfeledni ezt a mai délutánt! Nemzetgyilkos idegen érdekek toborzót végeznek végig az országon, és olyan sokan vannak, akik csábító hangjukra hallgatnak.

Ő - evangéliumában az ember földi élete számára alaptétellé tette, hogy az ember magánéletében és közösségi életében egyaránt úgy éljen, mint aki tudja, milyen hivatást szabott elébe Isten akarata. S ez a nép, melynek ősei véres homlokkal, de megingathatatlan hűséggel teljesítették hivatásukat, akár keletről, akár nyugatról tört reájuk a vész, - ez a nép ma nem érti meg az atyák örökségét. Ezért nem is vállalja. Nép ez, amely nem tudja, hová tart!

Ő - azt a parancsot osztotta, hogy az evangélium ismeretére kell tanítani mindenkit. Az ország életének irányítói pedig - ellentétben a választási programbeszédekben unos-untalan hangoztatott keresztyénséggel - az evangélium befolyása alól kivonták a nemzet reménységét: az ifjúságot. És ezek a fiatalok készek arra, hogy új idők új jelszavait kövessék. Még a szülői otthonok sem védekeznek ez ellen.

Ő - mindig gondoskodott arról, hogy megújító Szentlelke virágzást hozzon az egyházba. Ma tömegek zárkóznak el Isten Lelkének hatása elől. Csak apró körökben virrasztanak a hit mécsese mellett.

Ő - azt mondotta, hogy hitre alapozott egyházán még a poklok kapui sem vehetnek diadalmat. És milyen sokszor igazolódott ez az ígéret! De most éppen nemzeti életünk élteto lelke és fundamentuma: a keresztyén hit ingadozik, erőtlenedett el, sőt nyilván mutatja a betegség tüneteit. És éppen ezért mállik, omladozik az egyház várfala is.

Így mutatta nekem Isten szeretete ezen az estébe hajló órán az ország és benne ennek a kis falunak az életét. Megremegek. Veszedelmesen kiszikkadt itt az élet, és ez a kis világ félelmetesen alkalmas arra, hogy lángba boruljon.

Könnyfátyolos szemmel nézek föl az oltári feszületre. Irgalmat várok, kegyelemért esedezem:

- Szólj, Uram! Van-e vigasztaló szavad?

Az oltárkereszten függő Krisztus ajka néma marad. Persze! Hiszen tudom: ez csak a képmása. És mégis, mintha valami szót hallanék. Ő mondja-e? Vagy csak az egész nemzettel együtt felelős, nyugtalan lelkiismeretem visszhangozza-e a bibliai igét? De hallom! Szüntelenül, tisztán, kétségbe ejtőn hallom:

- ?... hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk az ő kis csirkéit az ő szárnya alá, és ti nem akartátok...!?

Borzasztó!

Zörgetnek a templomkapun. Roskadozó léptekkel megyek oda, hogy kinyissam.

Bödecs Feri jött meg békítő látogatásáról. Csak egy tekintetet kell vetnem az arcára. Látom: eredménytelen úton volt.

Nyilván ő is észrevesz rajtam valamit:

- Nem jól érzed magad, Lajos? Olyan sápadt vagy!

- Jöjj, Feri - vonom őt az oltár elé -, énekeljük el ezt az énekverset!

Mutatom neki.

És ketten, meggyötört lélekkel, imádkozva énekeljük:

Krisztus, ártatlan bárány,

Ki miértünk megholtál,

A keresztfa oltárán

Nagy engedelmes voltál.

Viselvén bűneinket,

Megváltottál minket.

Irgalmazz nékünk,

Ó, Jézus, ó, Jézus!

Néhány eseménytelen nap múlik el falusi egyhangúságban.

Így végeztük egyik nap is reggeli sétánkat, amikor meglátjuk, hogy a posta felől lobogó hajjal, izgalomtól kipirult arccal Elvira siet felénk. Egyenesen Sík Edének tart.

- Főjegyző úr! Vagy ötven SAS-behívó érkezett a faluba! Mit csináljak? Már holnap jelentkezniük kell. Most a legtöbb ember kint van a határban, a tanyákon. Félek, hogy az öreg levélhordó estig se győzi kihordani a behívókat. Hogyan készülnek el akkor idejére az emberek?

A nagy újságra mindannyian egybegyülekezetünk.

Megindult a tanácskozás az utcán.

- Doboltatni kellene, hogy minden háztól azonnal jöjjön valaki a községházára.

- Ha el akarják érni a hétórás vonatot, akkor hajnalban kell indulniuk.

- Jó volna néhány gazdának üzenni, fogjanak be, és a bevonulókat vigyék át az állomásra.

- Indulás reggel öt órakor a községháza elől.

Sík Ede ideges vállrángatózással hallgatja meg a tanácsokat, és amikor úgy gondolja, hogy már minden részlet tisztázva van, sebten elbúcsúzik.

- Sietek, hogy intézkedhessem.

Elvirával együtt elrobog. Vékony lábán csak úgy csapódik össze bőszárú nadrágja.

Mi, többiek még egy darabig beszélgetünk, szívünkön a nagy újság terhével. Aztán mi is szétszéledünk.

Bödeccsel hazafelé menet arról beszélgetünk, hogy este még egy könyörgő istentiszteletet kellene tartani.

A kisbíró biciklin hamar befutja a falut. A szokott helyeken pergeti a dobot, és az egybefutó öregasszonyok nagy riadozása közben közhírré teszi a nagy újságot. Rebbennek szét az asszonyok. Sietnek gyorsan kendőt kötni, és loholva igyekeznek a községházára.

Egyidejűleg a harangozó felesége is - történetesen mosni segített a paplakon - elindult, hogy több házba beszóljon, és a hír továbbadását kérje: este nyolc órakor könyörgés lesz a templomban.

A nap egyébként azzal telik, hogy kíváncsian lessük a híreket, kiket hívtak be. Minden új névnél új szánalom ébred a katona és hozzátartozói iránt.

Este hétkor megszólal az első harangszó. Félnyolckor a második. Nyolckor pedig összeharangoznak.

Fájdalom: kevesen jönnek. Persze! Ki süt, ki főz. Gyorsan mosnak még. Csomagolnak. Készülődnek.

Nagy zsarnok a háború. Kemény szóval parancsol rabjainak. S a halálra szántakat nem vértezi föl a veszélyekkel szemben a gyülekezet imádsága.

Egész éjszaka nyugtalanul hánykolódtam. A pirkadó hajnal ébren talál. Nem jön újra álom a szememre. De igaz is: miért csak én aludjam? Hiszen ébren van az egész falum. Innen is, onnan is kocsizörgés hallatszik. Fölöltözöm, és kimegyek a községháza elé. Nagyban gyülekezik a nép. Szinte az egész falu együtt van már. Hiszen majdnem az egész falu rokon. Meg akinek nincs is rokona a bevonulók között, most az is eljött, mert azt a dolgot egy kicsit a maga ügyének is tekinti.

Szaporodnak a kocsik. Ficánkolnak a lovak. Jól tartják ezek a gazdák a lovukat még a háborús megszorítások között is. Még a nagy dologidőben sem romlottak le. Az egyik kocsit el is ragadják a megvadult lovak, mert a kocsin lévők ordítoznak. Részegek.

Hullámzik a sokaság. Hol úgy látszik, mintha családok szerint csoportosulnának, hol pedig korok, nemek szerint. Az egyik csoportban fiatalok vannak együtt. Fiúk, lányok vegyesen. Itt-ott még egy vidám kacagás is fölcsattan vagy egy illetlen leánysikoltás. A férfiak csoportjában biztosan a múltat idézgetik, amikor az első háborúban ők vonultak be ugyanígy. Az asszonyok között sűrűn látni, hogyan villan föl a fehér zsebkendő.

A piactér széles járdája mellett néhány legény összefogózik. Kezükben borospalack. Ezek folytatják itt, amit még az este a korcsmában kezdtek el. Van köztük olyan, akinek már egész merev a nézése. Látszik rajta: nem érti, miért sír ott a fal mellett az anyja. Huzakodnak a legények, és rekedtre ordított hangon énekelnek:

?... Ma még piros élet,

Holnap fehér álom ...?

De ez már csak az ittasak ordítozása. nem jókedvű lelkesedés. Pattogó katonanóta nincsen.

Bödeccsel vagyok együtt. Látom, kínlódik ez a szegény ember is. Sokféle ellenség sűrűn tizedeli mostanában a nyáját. Ő, a pásztor, az új pogányság hódításaival szemben még csak hadakozott. Ha kevés sikerrel is. De most, íme, az egyik leghatalmasabb ellenség veti rá magát a nyájára. Fenevad a háború. Vele még csak birokra se kelhet. Tehetetlenül kénytelen elnézni a vérengzését.

Egy csöndes kis csoport vonja magára figyelmemet. Egy férfi, két asszony és egy karon ülo, két-hároméves forma gyerek. Ők állnak hozzánk legközelebb. Csak az idősebb nő arcát látom, és meg is ismerem: Pap Örzse. Vitéz Telkes Péter özvegye. Ura az első háborúban a falu legszebben kitüntetett katonája volt. Ott esett el ?valahol keleten?. Halála után adományozták neki a vitézi címet. Most a férfi kissé megfordul. Rá lehet ismerni. Ez a mostani vitéz Telkes Péter. Pontosan így emlékszem az apjára. Szakasztott mása. Az is ilyen nagyon jó arcú, szép szál ember volt. Ez a férfi itt előttem harmincéves forma lehet.

Míg nézem őket, számolgatok. Az a szegény özvegyasszony éppen egy emberöltővel ezelőtt itt búcsúzhatott el az urától. Akkor talán az ő karján ült így a kisfia, ahogyan most a fiatalabbik asszony karján ül, meleg kendőbe burkolva, a jövendő, a harmadik vitéz Telkes. Nyilván szintén Péter.

A férfi arca komoly, sápadt. Virrasztás nyomait viseli. Vigasztalja, nyugtatgatja az asszonyokat:

- Ne sírjon, édesanyám! Ne sírj, Örzsi!

Tehát a második vitéz Telkes Péter felesége is Örzsi.

Velük érzek, és együtt dobog velük a szívem. Szegény Örzse néni! Özvegysége egyetlen vigasza, szép derék fia is elindul ?valahová keletre?. Vajon mi sors éri a fiát? És vele együtt őt. És mi vár a fiatalabbik Örzsire? Ugyanaz a bús özvegység? És a kisfiúra? Az apja árvasága?

Indulásra adnak jelt.

Az egyik kocsiról, amint indításkor megrántják a lovak, egy legény lefordul. Amikor bizonytalan mozdulatokkal föltápászkodik, látszik, hogy arcáról csurog a vér. Zsebkendőjével törölgeti.

A tömegből jajveszékelve tör elő az anyja:

- Doktort! Hol a doktor úr?

- Katonadolog! - kiabálják a fiú társai, és nagy üggyel-bajjal fölhúzzák magukhoz a kocsira.

Most kél a nap. Legelső sugarai ráhullanak erre az induló kocsisorra és a sűrű néptömegre.

Kicsi falu ez a Rózsás. Kiesik a forgalomból. Van ennek jó oldala is. Ilyen jó oldal az, hogy most ezt a búcsúzkodást nem zavarja meg semmiféle izgága újságriporter. És nem kattogtatja gépét, nem pattogtatja fölvillanó fényeit a hangoskodó filmoperatőr.

De minek is tették volna? Ugyan kinek érdeke, hogy hiteles képét lássa annak, miképpen készül tömegtemetésre a magyar falu?! Rózsásról és a hozzá hasonló sok kis magyar faluról a mai újságok majd összefoglaló címen írják meg: ?Nagy lelkesedéssel, virágos jókedvvel vonultak katonáink.?

Filmezés mégis történt.

Senki sem vette észre.

A fölvevő készülék fényképezőlencséje az én szemem. Hangfölvevője pedig az én fülem. Ez a jelent annyira jellemző szegény Magyarországra ma, hogy nem akarom figyelmen kívül hagyni egyetlen mozzanatát sem.

Hosszan nézek az utolsó kocsi után. Azon ül, háttal a menetiránynak, szemben az itt maradókkal: vitéz Telkes Péter. Nemigen láttam még szempárban olyan kifejezést, amilyen most az övé. Aztán filmezem a falu népét. Csöndes önmagába roskadás itt, csordogáló könny amott. Itt hangos zokogás, ott ájuló fájdalom.

Valahol egy kislányka úgy látszik most sejti meg, mi történik vele, és szívszaggatón kiált a kocsik után:

- A - pu - ká - á-á-á-á-m!

A távozókat közben elnyeli a sűrű porfelhő.

Lelkem formálgatja ennek a történetrögzítő filmnek a forgató szövegkönyvét is. Azt a fejezetet, amely tele van kérdőjellel:

Miért kell most az élok fölött gyászünnepet ülni? Hová indulnak el ezek a katonák? Mi viszi őket? Hazaszeretetük? Ki osztogat itt most parancsokat? A haza ügye? Mit kell a férfiaknak megvédeniük? A földjüket? Az otthonukat? Az övéiket? A hitüket talán?

Írom gyors egymásutánban ezeket a megfejthetetlen kérdéseket, amikor úgy hallom, hogy egy hang diktál. A szövegkönyvem számára diktál. Nem az én hangom. Valahonnan kívülről jön. Vagy felülről? Azt diktálja:

- Nem! Nem a haza üdve parancsol most itt. Elnyomó zsarnok kényszerítésére indulnak. Zsarnok szavára mennek, aki ezt a tíz évszázad szüntelen küzdelmeiben bőséges vérrel áztatott földet nem nézi egyébnek, csupán a saját ?életterének?. A rajta szenvedő népet pedig rabszolgájává akarja tenni. Kegyetlen korbáccsal hajtja, csak azért, hogy ő aztán úgy élhessen itt, mint ?úr?.

No, de lassan csak! Vigyázzunk! Ha a történelem számára hiteles filmet akarok készíteni, akkor nem szabad megengednem, hogy elragadjanak az érzések, vagy elvakítsanak a tárgyilagosságukat vesztett indulatok!

Minden oldalt rögzíteni kell!

Visszafordítom hát gépemet. A községházához szorosan hozzáépült a községi vendéglő. Bejáratához néhány lépcsőfok visz föl. A lépcsőn ott áll az idegen elnyomó zsarnok mundérjában az, aki magyarságát árúba bocsátotta: Obersturmführer Boross!

Hallom, amint jókedvű hangoskodással mondja a nagy hasú kocsmárosnak:

- Gyuri bácsi! Csípős a reggel! Adjon féldeci ?bugaci keserűt?! Süttessen vagy négy tojásból rántottát! Nem bánom azt sem, ha kolbászt is szeletelnek rá!

Egy szemtanú később hozta a hírt:

- Boross vastag bugyellárisból fizetett.

1943 nyara

Alkonyattájban beszól a parókiára Tamási János, hogy Bödecs lelkész úr látogatná meg beteg édesanyját a peresi tanyán. Kívánja látni.

Bödecs Feri örül a hívásnak, mert mostanában nagyritkán történik meg már az ilyesmi.

Peres egyik legtávolabb eső része a rózsási határnak. Gyermekkoromban többször fordultam meg arra. De most már nagyon régen nem láttam. Azért szívesen vállalkozom arra, hogy reggel Bödeccsel tartsak. Útközben legalább jól kibeszélgethetjük magunkat. Meg aztán a hosszú fővárosi hónapok után nagyon kívánkozom is ki a természet világába. Elhatároztuk, hogy lehetőleg korán indulunk.

Az első keresztutcán átvágtunk a falu széle felé. Kövezetlen, széles országút vezet Peresre. Amint haladunk kifelé az utcán, szegényesebb házak mellett visz el utunk. Alig találkozunk valakivel. Az alacsony kerítések fölött belátunk az udvarokra. Egyik helyen öregasszony matat valamivel, egy másik ház udvarán pedig most készülődik valaki a nagymosáshoz. A szabadba állított üstház valósággal okádja magából a füstöt.

Éppen az jár a fejemben, milyen változatlan is a falu. Így volt ez húsz-harminc évvel ezelőtt is ilyen hétköznap reggel, nyári időben. Hogy ne legyen igazam, azért éppen most szemembe ötlik az egyik ház falán valami címerszerű festés. Nézem. Zöld színnel nagy ?V? betű. A betűt valami díszítés fogja körül, alighanem borostyánágat ábrázol. A borostyánkoszorú hajlata mentében pedig ez van fölírva: ?VICTORIA? - Győzelem.

- Hát ez meg mit jelent? - mutatom Bödecsnek.

- Hosszabb meséje van ennek - válaszolja Bödecs. - Majd az úton a többi dolog során ezt is elmondom.

Kiérünk a határba.

Aratás után vagyunk. Széles sárga tarlómezők mindenfelé. Fiatal, szépen fejlődő kukorica vagy sötétzöld kendertáblák szakítják meg a tarlók egyformaságát. Távoli gépbúgás hirdeti, hogy a határban megindult a cséplés is.

Ameddig a szem ellát, az úton se ember, se kocsi. Nyugodtan beszélgethetünk. Azért oda is fordulok Bödecshez:

- Beszélj valamit, Feri, a faluról. Mi történt azóta, hogy utoljára itt jártam? Mindenekelőtt persze valamit az eklézsiáról. Hogyan éltek?

- Nem sok jót és vigasztalót mondhatok. Hallom, a városokban a templomok jobban megtelnek, mint valaha. Hát a falvainkról az ellenkezőjét lehet csak elmondani. A múlt év óta is rosszabbodott nálunk a helyzet. Nem tudom megakadályozni a hanyatlást. Próbálkoztam pedig eggyel-mással. Az új idők pogánysága szemmel láthatóan hódít. Az utóbbi években sokszor hangzott el egyházi gyűléseken a tanács, hogy frissítsük föl a presbitériumokat fiatalabb elemekkel. Megvallom, nem vártam ettől csodát, de gondoltam: megpróbálom. Több fiatal férfit beválasztottunk a presbitériumunkba. A tapasztalatok azóta nem jók. Volt köztük már egy olyan is, aki lemondott. De a többi is nem annyira megtiszteltetésnek, mint inkább nyűgnek érzi az egyházi tisztséget. Általában is sokan húzódnak vissza. Nemcsak az egyházi munkától, hanem még a templomlátogatástól is. Elközömbösödnek az emberek.

- Így mondod - kérdezem -, hogy elközömbösödnek? Azt akarod ezzel kifejezni, hogy nem kifejezetten egyházellenesek?

- Talán azt nem lehet mondani, hogy egyházellenesek. Legalábbis a falu népe általában nincsen az egyház ellen. Bár volt egy eset, amikor a dolog majdnem úgy festett, hogy nem kell az egyház.

- No! Mi volt az?

- A falu fiataljai között megvan az első magyar halott a német ?élettérért?. Horváth Dániel esett el a fronton. Máig sem tudom tisztázni magamban, hogy a messzi orosz harctérről hogyan kerülhetett haza Horváth Dániel holtteste. Szüleinek erre nem volt módja. Tudomásom szerint pedig a faluban más nem segítette őket ebben. De ahogyan utólag végiggondolom a dolgot, alig találok más magyarázatot, csak azt az egyet, hogy hazahozataláról valami messzebb cél szolgálatában gondoskodott valaki. A temetést mindenesetre fölhasználták az egyház szándékos mellőzésére. Nagy küzdelem indult meg a temetés körül. A falu valósággal két táborra szakadt. A szülők - Horváthék - azt akarták, hogy gyermeküknek ?tisztességes? temetése legyen. Papot kívántak. De éppen azért gondolok arra, hogy a dolog előre el volt rendezve, mert Boross Laci külön a temetés dolgában jött le Pestről. Bár semmi köze a Horváth családhoz, mégis ő rendezkedett mindenben. Azt mondta, hogy a budapesti német követség a saját halottjának tekinti Horváth Dánielt. Boross szervezte meg az egyházi temetést mellőzők pártját is. A leventékből és általában a fiatalokból, no meg a fullajtárjaiból. Sohasem látott pompát ígért. Végül aztán a békesség kedvéért még maguk Horváthék is ráhagytak mindent Borossra. Volt is aztán olyan cirkusz, amelyhez hasonlót a falu csakugyan nem látott még. Nyilas képviselő mondta a búcsúztatót. Egy leventeszázad sortűzzel tisztelgett a sírnál. A koporsót óriási piros zászlóval borították be, rajta a horogkereszt. A sírra is horogkeresztes koszorút helyezett el egy német a budapesti német követség részéről.

- Tudják ezek, hogy mit csinálnak.

- Nagyon tudják. Csak itt-ott hallottam méltatlankodó hangot amiatt, hogy így félreállították az egyházat - mondja Bödecs -, de annál többe és annál hangosabban beszéltek arról, hogy a faluban még soha senkinek nem volt olyan szép temetése, mint Horváth Dánielnek.

- Igen, ezek tudják, mivel lehet elkápráztatni a népet!

- A faluban azt kérdezted - folytatja Bödecs -, hogy mit jelent az a ?V? betű a ház falán. Hát ez a dolog éppen idekapcsolódik. Horváth Dániel temetésére jövet, Boross magával hozott egy piktor-mintát. Azt a mintát arra a házra, amelyet láttál, de ezenkívül még jó néhány más házra is, Boross saját kezűleg piktorolta rá.

- Lehetetlen! Boross? De hiszen mindenki tudja a faluban, hogy Boross anyja faluszerte panaszkodott mindig a fiára, hogy nem segít neki a nehéz kosarakat a piacra vinni, mert az szerinte úriemberhez nem illik!

- Igazad van. De úgy látszik ezt a mesterséget dicsfénnyel övezi az a tény, hogy ez a nagy bálványnak a foglalkozása volt. Mondom: Boross pingálta rá minden olyan házra, ahonnan a német hadsereghez vonult be valaki. Boross azt is hangoztatta, hogy ez a jel a Führertől kapott kitüntetésnek számít.

- Sovány vigasztalás ez szegény Horváthéknak.

- De hatását nem tévesztette el. Mégis jó szédítőeszköznek bizonyult. Ócsai György például azonnal előállt, és azzal érvelt, hogy a ?nagy célt? nemcsak a hadseregnél lehet szolgálni, hanem itthon is. Aki itthon teljesíti kötelességét, miért ne kaphatná meg ugyanezt a kitüntetést? Boross hamarosan megsejtette ennek az érvelésnek az előnyeit, és nagy élvezettel festette rá a győzelmi jelet Ócsai házára, de meg a sorban jelentkező nyilas párttagok házára is. Elég sok ilyet láthatsz a faluban.

- Szóval terjed a baj, erősödik a nyilasok tábora?

- Befolyásuk nyíltan egyelőre még csak a kelekótyákra korlátozódik. Csupa olyan ember tartozik közéjük, akik a tisztességes munkát sohasem szerették. Ezek most azt szimatolgatják, hogy jöhet esetleg olyan fordulat, amely könnyű életet biztosít nekik, sőt esetleg vezető helyekről dirigálhatnak.

- Ezek tehát nyíltan nyilasok. És mások?

- Nem tetszik nekem intelligenciánk magatartása. Ha velem beszélnek, akkor a legtöbben hangosan lármáznak a felforgató nyilasok ellen, de ha jól látom, közben azért csendesen helyezkednek. Ha a német befolyás esetleg véglegesen érvényesül az országban, ők akkor is szeretnének jó fiuk maradni.

- Az én tapasztalatom is egyezik ezzel a megfigyeléssel - mondom Bödecsnek. Az országban a leggyökértelenebb az intelligenciánk. Azt hiszem, az idők válságosra fordulása esetén az ország aligha számíthatna a középosztályra. Egyben reménykedem: hogy parasztságunk megőrzi józanságát, és ellenáll.

- A parasztságunk? Nos, igen! A paraszt - az józan. Sokszor az az érzésem, amint itt élek közöttük, hogy a paraszt végzetesen józan. Nem gondolom, hogy jobban szeretné hazáját, mint mások. Éppen a túlzott józansága miatt a hazaszeretetet a valószínűtlen költészet területére utalja. Józanul számít, és szerzett pozícióit igyekszik megőrizni.

- Azt mondtad - folytatja Bödecs -, hogy talán számítani lehet arra, hogy parasztságunk ellenáll. Igen Lajos! Hidd el nekem, hogy nagyon sok keserű tapasztalat adja az ajkamra ezt a szót: a paraszt... ellenáll... mindennek! Az eklézsia életének állandó hanyatlásán is látom, hogy mennyire ellenáll - Istennek is!

- Hát nem sok vigasztaló van abban, amit mondasz, Feri. Sose hittem volna. hogy ez az én falum, amelyre hithűségéért és szorgalmas munkájáért olyan sokszor büszkeséggel hivatkoztam, ennyire áldozatul essék az idők változásainak. Elszomorító!

Bödecs Feri váratlanul megáll, és felém fordul. Valami szokatlan vidámság villan föl a tekintetében.

- Ne mondd azt, hogy csupa ilyen szomorú históriával traktállak. Elmondok neked most egy olyan esetet a falu életébol, amelyen eleget kuncogtak az emberek. Igaz, hogy én közben úgy éreztem magamat, mintha jól megpofoztak volna. Leginkább az bosszantott a dologban, hogy kötelességszerűen én is szerepeltem ebben a komédiában.

Várakozással nézek Bödecsre. Aztán újra megindulunk. Így kezdi mesélni az esetet:

- Mezősi János egyike azoknak, akik a német hadseregnél szolgálnak. Felesége várandós volt. Fiút vártak. Az apajelölt sűrűn érkezo leveleiben úgy intézkedett, hogy fiának - a nagy példaképről - ?Adolf? nevet adjanak.

- No! Ez képtelenség! ?Mezősi Adolf?... próbálgatom a nevet.

- Ugye, egészen csinos magyar név?!

- Hát itt már minden híres józanság kiveszett!

- Jó, jó! Ha ennyiben maradt volna a dolog! De úgy látszik, hiába úr a német katonai uniformis világrészeken, tengereken, levegőben, azért az élet legtitkosabb rejtekeihez vezető ajtót Isten még előlük is elzárta. Rövidebben: leányka érkezett. Táviratok jöttek-mentek, hogy a váratlanul támadt zavart elsimítsák. Végül aztán maga Mezősi János is hazajött szabadságra. Úgy volt, hogy nem keresztelteti kislányát. Nem tudom, felesége vagy a szülők voltak-e erélyesebbek, vagy Mezősi János bizonyult itthon kisebb hősnek, mint azt uniformisából sejteni lehetett volna - mondom: mindezt nem tudom -, de elég az hozzá, hogy a lánykát mégiscsak elhozták keresztelőre. Amikor Mezősi bejött hozzám, hogy bediktálja az anyakönyvezési adatokat, világosan értésemre adta, hogy ez az egész dolog ellenkezik ugyan egyéni fölfogásával, de az itthoniakkal való békesség megőrzése érdekében mégis beleegyezett a dologba. Aztán mondja, hogy a kislány neve ?Adolpha? lesz. Hangsúlyozottan kérte, vigyázzak, mert a nevet ?ph?-val kell írni. És képzeld, Lajos, én azt a leánykát megkereszteltem erre a névre!

- Szegény teremtés! Hogyan fogják ezt szólítani a játszótársai?!

Közben már a peresi részen haladunk. A nap kezd túlságosan barátságossá válni. Én még csak könnyen vagyok. A vakációs pap könnyű fehér vászonruhája van rajtam, lábamon pedig szandál. Bödecs ellenben papi feketében.

Kukoricaföld mellett haladunk, amikor mellettünk a föld végében kiegyenesedik Dér István. Magában kapált. Most megtörli inge ujjában verítékes homlokát. Néhány szóra megállunk.

Bödecs mondatában nem volt semmi mellékíz, inkább csak a társalgás bevezetésére mondja:

- Sokára ér ennek a kukoricatáblának a végére, Dér uram.

Dér váratlanul nagy keserűséggel robban ki:

- Hát a fene vitte volna el mindenestől azt a komédiás doktornét!

Nézünk rá.

Aztán magyarázatát adja kifakadásának:

- Az ördög se látott még olyat, hogy aratás után, összehordáskor, cséplés és kukoricakapálás kellős közepén komédiát játsszanak! Azelőtt előbb tisztességgel elvégeztük a dolgunkat. S ha már mindent betakarítottunk, és a szüreten is túljutottunk, akkor táncoltunk. Most meg ez a doktorné színielőadást tart a legnagyobb munka idején! Ott fogja a fiatalokat még éjfél után is. A Pista fiam még most is ott döglődik a vackán. Én meg kapálok magamban, itt ni!

Ezért tüzeskedett hát Dér István.

Szavát szívesen enyhítettük volna, a dolog lényegében azonban kétsgtelenül igaza volt.

Délre járt az idő, mire hazaértünk. Vendég várt. A Belmissziói Szövetség országos utazótitkára: László Dezső volt a vendég. Váratlanul érkezett meg. Eredetileg nem ide készült, hanem Kislakra. De az ottani kollégának - családjában bekövetkezett haláleset miatt - el kellett utaznia. A titkár nem akart dolgavégezetlenül visszatérni Budapestre, azért hát úgy gondolta, hogy itt végezhetne egy kis szolgálatot. Megpróbálna újság-előfizetőket gyűjteni, vasárnap pedig iratterjesztést végezne.

Bödecs barátságos házigazda. Rendelkezésére áll.

Engem kissé kellemetlenül érintett László Dezső váratlan betoppanása. Eléggé ismerem Budapestről. Megfontolatlan szószátyárkodásaival szokott leginkább föltűnést kelteni. Fiatalember. Bőbeszédű. Kissé lőcslábú. Mérhetetlenül nagy öntudat szorult belé. Szolgálata során szinte az egész országban megfordult már. Ezért mindenkit ismer is. Nagy élvezet telik abban, hogy híreket vigyen, hozzon. Sőt, legtöbbször kifejezetten pletykál. Sokakat összerúgatott már egymással.

Bödecsné - szokásához híven - déli harangszókor tálal. Nem okozott neki gondot, hogy egy vendéggel több van.

László Dezső az ebéd során hű marad önmagához. Folyékonyan társalogva szinte egymaga viszi a szót. Meglep, hogy Bödecsné milyen érdeklodéssel hallgatja éles nyelvű vendégét, más parókiákról szóló elbeszéléseit. Pedig sokszor csípős, sőt egyenesen epés ez a titkár. Előadásmódjából világosan megérti az ember, hogy nagyon jól tudja, mit hallgatnak általában szívesen. Csodálkozom, hogy Bödecsnének - pedig intelligens asszony - hogy nem jut hát eszébe, hogy ez az ember a legközelebbi megállónál róluk is éppen így kitálal mindent, ahogyan most másokról.

Ebéd után kis időre magunkra maradunk László Dezsővel, és mondom neki:

- Dezső! Én nem akarok a te dolgodba beleavatkozni, de úgy érzem, hogy az idősebb testvér jogán elmondhatom neked azt a nézetemet, hogy az egyházat jobban építjük a békesség közvetítésével, mintha ellentéteket szítunk, és embereket kipellengérezünk.

Nem védekezett. Hogy túlságosan tapintatosan fejeztem-e ki magamat, vagy László Dezső tudatosan tette-e magát túl a mondottakon, azt nem tudom, csak az bizonyos, hogy későbbi magatartásában ez a figyelmeztetés ugyan a legkisebb mértékben sem feszélyezte.

Ebéd után hármasban maradtunk, férfiak. Természetesen szóba került az állandóan rosszabbodó egyházi helyzet. László Dezsőnek erről is megvolt a megfellebezhetetlennek hangzó ítélete:

- Nem elég rugalmas az egyház! Túl sok a maradi pap. Azokat pedig, akik tudják, mit kellene csinálni és akikben volna is vállalkozó kedv, akadályozza a vaskalapos egyházvezetés.

- Ma az egész világon olyan hatalmas erők mozdultak meg - veti ellene Bödecs -, amelyek az egész életet gyökeresen át akarják alakítani, és amelyektől aligha maradhat érintetlenül az egyház. Nem gondolom, hogy egyes papokat lehetne felelőssé tenni az egyház szorult helyzetéért ilyen körülmények között.

- A hiba éppen abban van - ellenkezik a titkár -, látják jól, hogy körülöttük az egész élet átalakul, és mégis azt akarják, hogy pontosan az egyház maradjon meg változatlan mozdulatlanságában.

- Vannak persze dolgok - mondja Bödecs -, amiket az egyház nem dobhat áldozatul az idők változó divatjának. Vannak dolgok, amelyeket minden erővel meg kell védelmezni, ha támadják őket.

- Jó, jó! De mit védelmeznek ma hivatalosan az egyház részéről? - heveskedik a titkár. Mindenfelé, amerre csak járok, azt tapasztalom, hogy a maradiak védhetetlen dolgokért készek síkra szállni. A múlt héten is részt vettem a völgyvidéki egyházmegye lelkészi értekezletén. Éppen arra jártam. Az elnöklő esperes fölött, úgy látszik, vagy húsz-harminc évvel ezelőtt megállt az idő. Mint évtizedek óta, úgy most is elsírta a kongrua-panaszokat. Főtémának az igehirdetés és az egyházi szeretetmunka kérdését tűzte ki, mintha ő volna az egyetlen, aki nem tudja, hogy a legtöbb lelkésznek mindez már a könyökén jön ki. No, mondom: az idők változásának annyiban csakugyan helyt adott, hogy hajlandónak mutatkozott arra, hogy szó essék az evangélizáció munkájáról is. Ebben viszont nem volt sok köszönet, mert az esperes inkább csak az evangélizációs szolgálat veszélyeit ?ecsetelte? - futkosó atyafiak, szektáskodás, klikkrendszer stb. -, de előnyeiből jóformán semmit sem látott meg. Néhány öreg pap persze lojálisan helyeselt az esperesnek.

- Hanem - villanyozódott föl valósággal a titkár - a jelen volt fiatalabb papok hamarosan lehurrogták az esperest. Lett is hirtelen olyan parázs botrány, hogy dolgavégezetlenül oszlott széjjel a lelkészi értekezlet.

- Mit akartak hát a fiatalabb kollégák? - kérdezi Bödecs.

- Félreérthetetlenül tudomására adták az esperesnek, hogy álomvilágban él. Megmondták neki világosan, hogy ma már semmiféle érvelgetéssel nem lehet elérni holmi igazságos kongruarendezést. Most arra kell fölkészülni, hogy az állam támogatásától teljesen elesünk. Egyáltalában nem lesz kongrua. Ma azon kell gondolkozni, mi lesz akkor, ha az államhatalom egy napon megvonja az egyháznak adott támogatást. Honnan veszik a gyülekezetek a fedezetet, hogy a lelkészi állások fenntartását biztosíthassák?

- És erre milyen megoldást látnak? - kérdezi Bödecs.

- Azt, hogy most van itt az alkalmas idő, amikor az egyház lerázhatja magáról az iskolafenntartás amúgy is elviselhetetlen terhét. Az állam szívesen átveszi az iskolákat. Így mindjárt könnyebben lehet a jövőt várni. Meg aztán annak is hangot adtak a fiatalok, hogy az egyházvezetésnek gondoskodnia kellene arról, hogy a kialakuló új rend ne találja magával szemben a maradi egyházat, és így ne lásson benne ellenséget. Igyekeznünk kell, hogy bele tudjunk illeszkedni az új világ új rendjébe.

- Azt értsem az elmondottakból - fordulok a titkár felé -, hogy az egyház lelkészei közül a fiatalabbak már most elbúcsúztatják az egyházi iskolákat, amikor az állam még szóvá sem merte tenni ezt az igényét?

-Nem! Ez nem nemzedék-probléma! Azon a lelkészi értekezleten, amelyről éppen most szó van, kétségtelenül éppen a fiatalabb lelkészek hangoztatták ezt. De hiszen közismert dolog az egyházban, hogy még a rugalmasabb egyházi vezetők is ezt a nézetet vallják az iskolakérdésben. Az egyházi iskolák ideje lejárt. Az állam már ráébredt iskolafenntartó kötelességének a tudatára. Ezzel az egyház már mentesül e feladat teljesítése alól. Annak nincs értelme, hogy az egyház - pusztán tradícióhoz való ragaszkodásból - tovább is cipelje ezt a terhet. A tanítás úgysem tartozik az egyház lényegéhez.

- Nekem gyökeresen más a nézetem - mondom László Dezsőnek. Az a világnézet, amely most hódító, világhódító ambícióval indul el: egyházellenes! Azt is jól lehet látni, hogy különös előszeretettel veti rá magát az ifjúságra. Szembeállítja at ifjúságot az ősök hitével. Én semmiképpen sem látom olyan ártatlan kérdésnek, hogy éppen most adjuk föl iskoláinkat. Ellenkezőleg! Még csak azt sem gondolom, hogy szélsőségbe lendülök, ha azt mondom, hogy a helyzet ma annyira komoly, hogy az egyháznak sürgősen iskolákat kellene állítania, ha nem volnának iskolái. Ha még olyan roskasztó áldozatot követelnének is ezek az iskolák.

- Látom, Lajos bátyám is abból a föltételezésből indul ki, mint a legtöbb egyházi ember, hogy a kialakuló új világ föltétlenül egyházellenes lesz. Miért kell az eseményeket mindig ilyen szemszögből nézni?

- Te a völgyvidéki egyházmegye fiatal papjainak fölfogását ismertetted előttünk. Nézd csak Dezső: alighanem azok a fiatalabb lelkészek is ezen a nézeten vannak. Különben miért rettegnének mármost attól, hogy az új rendszerrel majd nem fér össze az egyház segélyezése? - mondja Bödecs.

- Meg hát az embernek csak egy kicsit kell messzebb néznie az orra hegyénél - mondom -, hogy világosan fölismerhesse, hogy ami most készülődik, az egyházellenes idő.

- Azt hiszem, ez pesszimizmus - nyakaskodik a titkár.

- Amíg Németországban püspököket fognak el, papokat hurcolnak koncentrációs táborba, mégpedig tömegesen, amíg nyakló nélkül rendelik el a szólási tilalmat, - és amíg Norvégiában az áruló kormányzat az új világot képviselő német megszállóknak azzal akar kedvében járva hízelegni, hogy az egyház egész vezetőségét elmozdítja helyéről, és teológiai előképzettség nélküli politikai fullajtárokat nevez ki a lelkészi állásokra, mert a papokat már szinte mind fölfüggesztette hivatalától -, addig, Dezső, én bizony nem tudom, hol van az a bolt, amelyben az új rendszer más megítéléséhez szükséges optimizmust meg lehet vásárolni. De nem szeretném, ha mi hárman most itt megismételnők völgyvidéki egyházmegye lelkészi értekezletének a jelenetét. Látom, véleményünk nem egyezik, sőt, homlokegyenest ellenkezik. Nem szükséges, hogy összerúgjuk egymással a patkót. Azt indítványozom, hogy hagyjuk félbe ezt a témát.

- Legjobb lesz - csatlakozik indítványomhoz Bödecs is, és odafordul László Dezsőhöz:

- Ti a Belmissziói Szövetség részéről fölhívást küldtetek, hogy vállaljunk el néhány finn gyermeket a családi körünkbe. Mi is vállalnánk. Aztán magunkon kívül bejelentettem még nyolc családot innen a faluból, akik szintén szívesen látnának egy-két finn gyermeket. Régen nem küldtetek semmiféle értesítést. Pedig engem állandóan ostromolnak az emberek a kérdéseikkel, hogy mikor kapják már meg azokat a gyermekeket. Hogyan áll most ez a dolog?

- Igen. Nem küldtünk értesítést. Sokáig azt reméltük, hogy majd csak sikerül elhárítanunk az útból az akadályokat, de úgy látszik, hogy most már végérvényesen tárgytalan az ügy.

- Hogyan?

- Hát úgy, hogy nem jönnek azok a gyerekek.

- Finnország mondta le a gyermek-akciót?

- Németország gördített akadályokat az útra.

Ezen a nyáron már csak néhány helyre megyek el látogatóba. Tudom már, hogy nem vennék örömmel több helyen a tisztelgésemet.

Hetényi Péter bácsi még mindig életben van. Őt fölkeresem. Vele másutt már úgysem találkozhatnám. Még a temető faiskolájában sem. Hallom, teljesen elerőtlenedett, és összeroppant. Van azonban a visszahúzódásában valami szándékosság is. Alighanem a medvét utánozza.

Amikor meglátom, bizony alig tudom leplezni megdöbbenésemet. Szegény öreg, csak árnyéka önmagának.

Boriska az évek óta szokásos kérdéseket intézi hozzám. Felelek neki. És magam sem kérdezek tőle semmi olyat, amit esztendőnként ne kérdeztem volna, és amire a feleletet már a kérdés elhangzása előtt tudom. Boriska aztán - amint máskor is - szépen rendbe tesz mindent a szobában, és elindul dolgára a konyhába. Tudtunkra is adja, hogy nem szándékozik zavarni.

- Magukra hagyom kettőjüket, nagytiszteletű úr. Apus úgyis minden nap olyan sokszor emlegette, hogy mi mindent akar majd mondani, ha itt lesz. Beszélgessék hát ki magukat alaposan.

Ketten maradunk az öreggel. Kerülök minden szót, amelyből kiérezhetné egészségi állapotán érzett aggodalmamat. Ő őszintébb hozzám. Megható módon aggódik értem. Szavából mintha jó szüleim féltő szeretete csendülne.

Elmondja lassú egymásutánban, szépen sorba szedve, napokhoz vagy személyekhez rögzítve, kinek mit beszélt felőlem Boross, az írnok. Valóban látom, hogy erre a beszélgetésre Péter bácsi már nagyon régen készülhetett.

- Boross a tavasszal egy társaságban azt mondta, hogy a németek ellen kiadott röpiratodat illetékes helyen számon tartják. Még most nem érkezett el az ideje - így mondta Boross -, hogy az egyház valamely emberével nyíltan leszámoljanak. De ha elérkezik az az idő, akkor az elsők között leszel, Lajos fiam, akit nyakon csípnek. Így mondta.

- Ez alkalommal Boross alighanem igazat beszélt - mondom.

- Azt is mondta Boross, hogy jól tudják rólad, hogy te a svéd követség besúgója vagy.

- Szép! Szóval ez is! Hát egyebet tud-e rólam ez a mindentudó Boross, Péter bátyám?

- Tud. Hogy valósággal vagyont szerzel azzal, hogy a svéd követségnél valami menleveleket, vagy nem is tudom, micsodákat biztosítasz a pesti zsidóknak. Sőt, hogy hamisított útlevelekkel látod el őket. Gúnyosan még azt is mondta Boross, hogy az sem lehet éppen megvetendő jövedelmi forrásod, hogy tömegesen kereszteled meg a zsidókat, és hamis keresztleveleket is adsz nekik.

- Meg kell hagyni, alapos körültekintéssel állította össze a bűnlajstromomat!

- Mondd, fiam - kérdezi aggódással Péter bácsi -, igaz az, hogy Kerekes Jenőt is megkeresztelted?

- Segítettem rajta. De meg nem kereszteltem.

- Boross, fenyegetéssel, ezt mondta. Meg azt is: ?Bújja a zsidókat, ne csodálkozzék hát, ha majd egy végre is jut velük!?

Szegény öreg Péter bácsi! Nyugtalankodik miattam, és félt. Szeméből látom a rémületet, amelyet azon érez, hogy mi minden következhet rám.

Nyugtatgatom. Nem tudom, mennyire érti:

- Péter bátyám! Ne aggodalmaskodjék miattam. Én akkor volnék nyugtalan, ha nem tenném meg azt, amiből Boross vádakat kovácsol - ha hamisan is.

Azt az ifjúsági előadást, amelyről Dér István oly heves kirobbanással beszélt, eredetileg a következő szombat estére tervezték.

Szerdán reggel loholva állít be a lelkészi hivatalba Hegyi Sándor, és mondja:

- Most jövök a községházáról. A doktorné ott van Sík főjegyző úrnál. Azt a hírt hozta, hogy Boross Pestről telefonált, hogy a vendégek nem tudnak szombaton lejönni az ünnepségre, ezért az egész előadást át kell állítani vasárnapra. A doktorné most arról tárgyal a főjegyző úrral, hogy vasárnap reggel fogadni kell az alispánt és kíséretét. Azt is kérte, hogy doboltassa ki a faluban, hogy a levente-előadás nem szombaton lesz, hanem vasárnap délelőtt. Az aljegyző már írja is a dobosnak a hirdetés szövegét.

Bödecs Ferivel egy pillanat alatt megegyeztünk abban, hogy ezt a dolgot nem lehet ártatlan véletlennek minősíteni, és főként nem lehet szótlanul eltűrni. Abban is megegyeztünk, hogy haladéktalanul át kell mennünk a községházára, mielőtt még Sík Edét végleg leveszik a lábáról.

Hegyi Sándor is velünk tart.

A doktorné még most is ott volt a főjegyző hivatalában. Sőt, ott voltak a segítőtársai is: az aljegyző és Gulyás tanító. Nyilván pontosan arról a dologról folyt a tanácskozás, amelynek tisztázására mi magunk is átjöttünk.

A kölcsönös üdvözlések után Bödecs elő is áll a kérdéssel:

- Szeretném megtudni, hogy megfelel-e a valóságnak az az értesülésem, hogy a levente-ifjúság előadását nem szombaton, hanem vasárnap délelőtt akarják megtartani.

Bár a kérdést félreérthetetlenül a főjegyző felé irányította Bödecs, még is a doktorné felel. Mégpedig elég harciasan:

- Miért? Talán a nagytiszteletű úrnak kifogása van ez ellen?

- Van.

- És ugyan mi?

- Egyszerűen az, hogy a vasárnap délelőtt az istentisztelet ideje. Ha már a délutánját mindenféle célra kisajátították is, a vasárnapnak legalább a délelőttje maradjon meg istentiszteletre!

- Azt mondja a nagyságos asszony - szól közbe Sík Ede -, hogy az alispán úr és a kíséretében lévő többi vendég valami ok miatt nem jöhet szombaton, hanem vasárnap reggel autókon érkeznek meg.

- Meg lehet rendezni azt az előadást vasárnap délután is - mondja Bödecs.

- Ez az, amit nem lehet - válaszolja a doktorné -, mert a vendégeknek vasárnap kora délután vissza kell menniük.

- Akkor halasszák el a dolgot jövő szombatra.

- Visszacsinálni már nem lehet - jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon a doktorné.

- Nem látom be, hogy miért nem - mondja Bödecs. Ezt nem értem. Nincs se nemzeti ünnep, se valami különös évforduló. A község múltjához sem kapcsolódik ez a dátum. Miért kellene akkor ezt az előadást pontosan most megtartani?

- Mert most ér rá a nép - érvel a doktorné.

- A helyzet az - mondja Bödecs, hogy népünk se most, se a jövő szombaton nem ér rá. Dolgozó emberek ezek! Van most mindenkinek éppen elég gondja!

- És nem gondolja a nagytiszteletű úr, hogy egy ilyen visszautasítást az alispán úr joggal tekintene sértésnek?

- Az alispán úr jól tudja, hogy ebben az országban délelőtt istentiszteleteket szoktak tartani vasárnapokon.

- De viszont azt is jól tudja, hogy ezekre az istentiszteletekre nem szoktak eljárni az emberek - csattan epésen a doktorné válasza.

Bödecs sem beszélt él nélkül:

- Ha az elöljárók megadják a példát, hogyan kell tüntetőleg mellőzni Isten házát, akkor - ha másban nem is, de az ilyesmiben - hamarosan követőket találnak a nép soraiban.

- Nem! Nagytiszteletű úr! Ilyen egyszerűen nem lehet ezt a kérdést elintézni! Az egyház ma már nem kell a népnek. Erőszakkal nem lehet a hagyományokat fönntartani. Az egyház megingott, és össze is fog dőlni. Egyébként mi az előadásunkkal vasárnapra készülünk, és meg is fogjuk tartani!

- Tőlem viszont nem vehetik rossznéven, ha a vasárnap ilyen kisajátítása ellen védekezni fogok - mondja Bödecs.

- Ez túlzás - horkan föl a doktorné. Itt szó sincs a vasárnap kisajátításáról! Kivételesen és kizárólag csak erről az egy vasárnapról van szó!

- És ezt úgy hívják, hogy precedens. Az ilyesmire szoktak később ilyenféleképpen hivatkozni: Hát a múltkor lehetséges volt? Miért nem lehetséges most?

Bödecs Sík Edéhez fordul:

- Kérlek, főjegyző úr, nem lehetne valamilyen formában megkérni az alispán urat, hogy halassza el érkezését jövő szombatra?

Szegény Sík Ede! Kutyaszorítóban érezte magát. Világos, hogy most döntenie kellene. És éppen ez az, amitől világéletében legjobban irtózott. Aranyos, kedves ember volt, amíg a dolgok szokott régi medrükben folytak. De bonyolult kérdésekben dönteni, ez meghaladta bátorságát. És ez végtére nem is csoda. Az ország újabb kori életberendezésével együtt járt, hogy a középosztály embereit leszoktatta az egyéni kezdeményezésről, és egyben a személyes felelősség vállalásáról is.

Boldogtalan Sík Ede sokáig nem talált szót. Hogy nem akar az egyház megbántása mellett dönteni, ahhoz kétség nem fér. De azt is látom rajta, hogy nem akar újabb okot adni arra, hogy az alispán elégedetlenségének adjon kifejezést. A főjegyző valósággal föl-alá vágtat a hivatalában, közben az ádámcsutkája idegesen rángatózik.

De úgy látszik, váratlanul valami ötlete támadhatott. Sietve odamegy a telefonhoz, és fölhívja a főszolgabírói hivatalt. Kapcsolás után elég részletesen előadja a fölmerült problémát. Tanácsot, segítséget kér.

A telefonbeszélgetésből mi többiek természetesen csak azt értettük meg, amit Sík Ede a drót innenső végén mondott. De ebből is, meg aztán Sík Ede élénk, ideges arcjátékából elég sokat megsejtettünk abból, amit a főszolgabíró ott a másik végen mondott. A telefonálás befejeztével aztán Sík Ede beszámolója meg is erősített abban, amit közben csak sejtettünk. A lényege ez volt:

A főszolgabíró elvileg az egyház álláspontját tartja helyesnek. Nem kellene fölösleges izgalmat okozni a falu lakossága között. Most jobb a csöndesítés, mint a bonyodalmak fölkeltése. Eleinte a főszolgabíró nem tudta, kik is azok a vendégek, akiknek érkezésére a faluban számítanak. Kínosan érintette, hogy az alispán úrnak a járás területén lévő egyik községbe tervezett látogatásáról ő csak ilyen módon értesül, mert neki ezt hivatalosan nem adták tudomására. Végső válasza azonban mégiscsak az volt - és ebből Sík Ede bizonyos fokú határozottságot merített -, hogy az alispán urat nem lehet nem fogadni.

Bödeccsel megállapítjuk, hogy az ütközet első szakasza a közigazgatás vonalán tehát vereséggel zárult az egyházra nézve. Búcsúzunk is. Hegyi Sándor marad még. Azt mondja, Gulyással van még valami megbeszélnivalója.

A községházáról kiérve elhatározzuk, hogy a postára megyünk. Bödecs fölhívja az esperest, akit igyekszik rábírni arra, hogy személyesen keresse föl a főszolgabírót, és győzze meg arról, milyen veszedelmes ez a precedens, amelyet itt teremteni készülnek.

A posta előtt sétálgatva vártam meg Bödecset. Nem is nagyon sokára jön. Lóg az orra.

- Semmit sem tudtál elintézni - mondom.

- Semmit.

- Nem vállalta az esperes?

- Nem. Először fölvilágosított arról, hogy sem a polgári közigazgatás, sem a levente-intézmény irányítása nem tartozik az ő hatáskörébe. ...

- Ó! Csodálatos bölcsesség!

- ... Mondom az esperesnek, hogy ezzel tisztában vagyok. Erre meg megtudakolta, hogy akkor hát mit akarok tőle. Mondtam neki, legjobbnak tartanám, ha személyesen beszélne a főszolgabíróval.

- Ezt sem vállalta?

- Nem vállalta. Azzal érvelt, hogyha a főszolgabíró már megadta válaszát a főjegyzőnek, akkor roppant kényes dolog volna őt döntése megváltoztatására kérni.

Még egy kísérletet kell tennünk. Föl kell hívnunk a püspöki hivatalt is. Levelezgetésre már nincs idő.

Csak a püspöki titkárral tudtunk beszélni. Pontosan megtudakolja a tényállást, és megígéri, hogy még a nap folyamán megadja a választ. Ugyancsak telefonon.

Még nem esett szó közöttünk a vasárnapi istentiszteleti igehirdetésről. A múlt gyakorlata alapján az volt ugyan a szokás, hogy azon vasárnapon, amelyet itthon töltök, prédikálok is, de hát azért minden alkalommal csak megbeszéltük a dolgot. Most meg nem került még szóba. És most itt van ez a kellemetlen bonyodalom ezzel a vasárnappal.

Bödecs is ezt forgathatta a fejében, mert ezzel fordul hozzám:

- Azt hiszem, Lajos, jobb lenne, ha vasárnap nem te végeznéd a szolgálatot. Tudod, milyen örömmel vettem mindig vendégszolgálatodat, de most úgy gondolom, tanácsosabb, ha nem te prédikálsz. Úgyis dolgoznak ellened. Ha vasárnap valami kellemetlen bonyodalom támadna, bizonyosan téged okolnának érte.

- Azzal ugyan nem sokat törődném - mondom Bödecsnek -, de csináljuk úgy, ahogy te gondolod.

Hegyi érkezik meg. Egyenesen a községházáról jön.

- Te prédikálsz vasárnap, Lajos bátyám? - kérdezi.

- Éppen most beszéltünk arról, hogy talán jobb, ha nem én prédikálok.

- Jobb - mondja szokatlan hevességgel Hegyi. Éppen én is ilyesfélét akartam mondani. Rettenetesen fenik rád a fogukat.

- De ház miért? Nem értem.

- A doktorné, Gulyás meg az aljegyző egyhangúan azt fújják, hogy te kevered itt a dolgokat. Azt mondja Gulyás, hogy Bödecs nagytiszteletű úr csöndesen eltűrte volna, hogy egyetlen vasárnapon kivonják az embereket a templomból. De rád célozva azt mondta: ?Az az izgága ember beleártja magát mindenbe, amihez semmi köze sincs!? A doktorné pedig fújva éppenséggel valamiféle macskazenét emlegetett.

Közben megérkezett a püspöki hivatal telefonhívása is. Bödecs elmondja nekünk visszaérkezésekor a püspöki titkár válaszát. Lényegében ez:

A püspök úr fölhívta a kultuszminiszter urat. Tiltakozott az ellen, hogy vasárnap délelőttre hivatalos állami funkcionáriusok közreműködésével az istentisztelet időpontjával ütközo műkedvelő-előadást tartsanak. A kultuszminiszter sajnálatát fejezte ki a tudta nélkül keletkezett incidens miatt, és megígérte, hogy érintkezésbe lép a belügyminiszter úrral. Megkéri, hogy intse meg az alispánt, és adja tudtára, hogy a jövőben a falusi lakosság vasárnapi megszokott rendjét ne zavarja meg. De - azt mondta a kultuszminiszter úr -, hogy arra kér minket, hogy további bonyodalmak elkerülése céljából most ez egyszer hunyjunk szemet. Sajnálatos ugyan az eset, de szerencsére mégiscsak kivételes eset.

- Nesze semmi, fogd meg jól!

Különösek az élet játékai!

A falu népe - már hát azt a részét értem, amelynek benőtt már a feje lágya - ezt mondja:

- Hajnye! Már hogy még ilyet!

No, az bizonyos, hogy ilyenfajta mondat összeállításához nem kell túlzottan nagy értelem. Lényegesen csiszoltabb elmére van szüksége annak a magyar nyelvtanárnak, aki tanítványai okulására elemezni akarja ezt a mondtat. De legyen bár a tanár föladata még annyira bonyolult, azt el kell ismerni, hogy ennek a mondatnak az értelme föltűnően egyszerű és világos. A falusi ember azt akarja vele kifejezni, hogy nem tartja helyénvaló dolognak, ha a vasárnap délelőtti harangszóra ?komédiára? indulnak el az emberek.

Lám, Dér István szitkozódva lármázik is a nyári komédia-játszás ellen.

Nem akarja - és ez őszinte dolog benne -, nem akarja a vasárnap megháborítását a főjegyző.

Lényegében ellenzi a dolgot a főszolgabíró is.

A pap élesen tiltakozik ellene.

Még az esperes is megsejti, hogy itt valami nincs egészen rendben.

Veszedelmes lépést lát a dologban a püspök.

Betegesen cirkalmas udvariassággal ugyan, de végre is illetlennek minősíti az eljárást a kultuszminiszter.

És a ránk következő vasárnapon Rózsáson mégiscsak az történik majd, hogy a néhány ajakról elszálló imádsággal versenyre kél a tömeg meggondolatlan tapsa.

Gondolatban megint csak ráülök a vesszőparipámra: Az ország sorsa legvilágosabban itt tükröződik a kis falu életváltozásaiban. Ez az egész ország nem tud világosan számot adni arról, hogy mit is akar. Amiről azonban egészen félreérthetetlenül tudja azt, hogy semmiképpen sem akarja, - pontosan azt cselekszi.

Sodródik.

Ezeknek a napoknak az idegfeszültségét elég nehéz elviselni. Többeknek szólunk az egyház érdekérol. De munkába állnak a leventevezetők is. Ilyen feszülthelyzetekben legtöbbször maga az élet szokott föloldásokról gondoskodni, hogy a pattanásig megfeszített húr el ne szakadjon.

Az egész falut élénken foglalkoztató küzdelemben ilyen enyhítő föloldás volt az a kis csatajelenet, amely a helybeli leventevezetők és Somi Gyuri bácsi, községi vendéglős között játszódott le.

A múltban a leventék műkedvelő előadásait Somi György vendéglőjében tartották. Ennek mindenekelőtt is az volt az oka, hogy Sominak volt színpadja is a régi időkből, és volt valamennyi színpadi kelléke is. No, persze nem sok. Maga a színpadocska is olyan méretekkel készült, hogy éppen csak mozogni lehetett rajta. A kerti jeleneteket is a tapétás falú szobadíszlet keretei között kellett előadni. De hát akárhogy is állt a dolog, mégiscsak színpad volt az. A leventeegyesületet közben szépen pénzelték, különösen amióta Boross érvényesítette magos összeköttetéseit. Ezért aztán hamarosan nagyobb színpadot szereztek be. De ezzel is ott maradtak azért a községi vendéglőben, Somi Györgynél. Én ugyan számot adni nem tudnék róla, min zördültek össze a felek, de tény, hogy egyszer aztán különváltak egymástól. Csak az bizonyos, hogy a válás nem barátságos körülmények közt zajlott le. A leventeegyesület színpadostól áttelepült a konkurens vendéglőshöz: Nagy Sándorhoz.

Most, hogy az előadás napja vészesen közeledett, és a próbákat is már a színpadon tartották, szükség volt a súgólyukra is. De bár tűvétettek érte mindent, sehol sem találták. Valaki aztán fölvetette a gondolatot, hátha az átköltözéskor a súgólyukat nem hozták el Somi Gyuritól. Valahogyan tisztázni kellene ezt a kérdést. De hogyan? Senkinek sem akaródzott elmennie a községi vendéglőbe. Hosszú tanácskozás után végül is kisütötték, legjobb lesz, ha a doktorné levelet ír Somi Györgynek, és azt elküldik neki az egyik leventefiúval.

Úgy is történt.

Somi György - írásban kerestetvén meg - úgy látta illendőségesnek, hogy írásban is válaszoljon. Olvasott ő ilyenféle eljárásról már az újságokban. Az írásmuvészetnek ugyan nem volt éppen nagymestere, de annyira mégis értett hozzá, hogy a válaszjegyzék semmi félreértést ne hagyjon. Megírta hát, hogy mindenki értsen belőle:

?A tőllem valló elhurcolkodás idelyén a Levente minden holmilyát elvitte. A sugó jukatt is. Nekem megvan a salyát jukam és minden esetben aztat használom. Tisztelettel: Somi György községi vendéglős.?

Végül is elérkezett a vasárnap, mely annyi bonyodalomra szolgáltatott okot. Ami fölösleges cécót csak el lehet képzelni, azt mind alkalmazta a levente-rendezőség. Meg akarták mutatni, csak azért is nagyon szép lesz minden.

Szánalmasan szegényes volt a nagy hanggal bejelentett ?zenés ébreszto?. Valamikor reggel hat órától Dákai Józsi füstösei elkezdték húzni az egyik faluvégen, és lefelé vonultak a falu másik vége felé, végig a főutcán. Akármennyire rángatta is a vonóját a nagybőgős, erre az ébresztore ugyan nem igen ébredt volna föl a falu népe, főként nem a keresztutcákban és a mellékutcákban. No de azért nem lett ebből semmi baj. Senki sem aludta el a nagy alkalmat, mert hát az igazság az volt, hogy a falu minden épkézláb embere már régen talpon volt akkor is, amikor Dákai Józsi még csak összeszedegette népét a zenés ébresztore.

Amit a nagy ünnepségbol a paplak ablakából megláthattam még a saját szememmel, az annyi volt, hogy bár a vendégek valamikor kilenc óra tájra helyezték kilátásba érkezésüket, ezen a katonásdit utánzó parádén a leventefiúkat mégis bosszantó ostobasággal már fél hétre sorba állították a községházától fölfelé és lefelé az úttest mindkét oldalán. Még azt is láttam, hogy fél tíz táján csakugyan megérkeztek a vendégek. Valahol feljebb szállhattak ki az autókból, mert most gyalogmenetben tartottak a községháza felé. Pöffeszkedő büszkeséggel az alispán, nyomában egész sereg zöldinges fullajtár, nyilván nyilas képviselők, vagy leendő képviselőségre önjelöltek, és közöttük német uniformisban: Boross.

Követte őket egy csomó bámész falusi gyerek.

Aztán meg, amikor mindhárom haranggal beharangoztak az istentiszteletre, és Bödeccsel, valamint a Belmissziói Szövetség titkárával együtt kiléptünk a parókia kapuján, azt is láttam még, hogy az utcán összegyülekezett nagy sokaság elindul délnek - a vásártér felé.

Csatát vesztettünk.

A népnek a cécó kellett.

Nem a templom.

Szerettem volna belelátni László Dezső gondolataiba. Vajon tisztán állt-e előtte az az új világ, amelyhez - szerinte is - az egyháznak olyan sürgősen hozzá kellene igazodnia?

És amit a nagy parádéból nem láthattunk, arról később kaptunk tájékoztatást.

Ebéd után az asztalnál üldögéltünk. Bödecsné kitett magáért. Jól gondozott falusi majorság mellett nem érzik még meg a háborús hiányokat, mint nálunk a fővárosban. Igaz, hogy az ember vágyai kielégíthetetlenek. Hiába volt a szokatlanul gazdag, finom ebéd, mi mégiscsak elkezdtünk sóhajtozni, hogy milyen jó volna ezt az ebédet megpatkolni egy zamatos feketével. No! Hát az ember ember marad! Abban is persze, hogy a legtöbb vágya elérhetetlen. Hiszen jól tudtuk mi is, hogy álomképet idézünk. Mert amióta a Führer megüzente ?Herr Churchillnek?, hogy ő nem tűrheti tovább azt az állapotot, hogy népe csak akkor igyék kávét, ha azt Churchill úr engedélyezi, azóta a német nép, és vele együtt a magyar nép is, akkor ivott kávét, amikor Hitler akarta. Most pedig már meglehetősen tartósan a Führer nem akarta. Talán népének az álmát féltette. Mondom, ilyen kis ábrándozással töltöttük időnket, amikor beállított a paplakra Danielisz Lali, a patikus. Bizonyára be akar számolni a történtekről. No, meg gondolom, egy kicsit mentegetőzni is akar. Bödecs hellyel, Bödecsné gyümölccsel kínálja.

Voltam a vásártéren meg az előadáson - kezdi Danielisz -, hiszen tudjátok, hogy a helyi leventebizottságba beválasztottak. El kellett mennem.

- Aztán szép volt-e? - kérdezi Bödecsné.

Danielisz Lali, a felszínek embere, teljes meggyőződés hangján mondja:

- Szép volt!

- Mégis, mi volt? - faggatja tovább Bödecsné.

- A vásártéren a leventék díszfölvonulása volt. Meg kell hagyni, strammul meneteltek a fiúk! Igazán öröm ennyi egészséges fiatal legényt együtt látni!

- Persze, bően volt beszéd is - mondom.

- A vásártéren csak az alispán beszélt a fiatalokhoz.

- Nyilas párti toborzó volt?

- Nem! Szép hazafias buzdítás volt - mondja Lali.

- Csodálom, hogy egy beszéddel beérték.

- A vásártéren - mondom - nem volt több beszéd, erősítgeti Lali. De a műkedvelő előadás kezdete előtt még egynyilas képviselő beszélt. Nem tudom, minek hívják. De beszélni tud, azt meg kell hagyni! - lelkesedik Danielisz Lali.

- És ugye, nem beszélt az egyház ellen - szól bele László titkár.

- Dehogy! - tiltakozik élénken a patikus. - Azt hiszem, van abban egy adag elfogultság, amikor ti mindig azt állítjátok, hogy a nyilasok egyházellenesek.

- Én nem mondom - siet védekezni a titkár.

- Az igaz, hogy egy kicsit másként csinálják a dolgukat a politikában, mint ahogyan ez eddig szokásban volt, de egyházelleneseknek igazában nem lehet őket mondani.

- Ezt igazában csak az idősebb lelkészek tartják róluk - biztosítja be magát még jobban a titkár.

- Hát mondhatom, ma senki semmiféle kifogást nem tehetett volna ellenük. A képviselő is arról beszélt, hogy most a hazafias erőket mind össze kell fogni, hogy a kommunizmus hordáival szemben megvédelmezhessük hazánkat és ősi keresztyén hitünket.

- És te ezt ilyen könnyen el is fogadod, Lali? - kérdezem.

- Miért ne? Nem látok semmi okot arra, hogy szavuk őszinteségében kételkedjem - válaszolja.

- Egy-két okot megjelölnék, ha érdekel. Szükségesnek tartják, hogy a magyar hazát német katonaruhában védelmezzék meg. Ilyenféleképpen fest a hazafiságuk. Ami pedig a keresztyén hit védelmezésének a kérdését illeti, talán föl szabad tételeznem, hogy nemcsak én hallottam arról, hanem nyilván te is, hogy nézetük szerint ?most még nincs itt annak az ideje, hogy az egyház embereivel kikezdjenek?. De eljön az az idő, mert ?az egyház a kommunistákkal paktál?. De, Lali, ha esetleg úgy gondolod, hogy az ilyenféle nyilatkozatok csak meggondolatlan fecsegések, amelyeket nem kell komolyan venni, ellenben az a komoly dolog, amit ma hallottál, akkor még mindig nem fejtetted meg a mai nap rejtélyét. Mondd meg nekem, Lali, miért kellett ma keresztyén embereket kivonni a templomból, hogy a vásártéren és a kocsmában hitük védelmére lelkesítsék fel őket? Akárhogyan fogatjuk is a dolgot, megmarad a tény, hogy ezek az emberek ma itt a faluban az egyház istentiszteletével szemben tudatos ellenakciót fejtettek ki. És - elég keserű szájízzel mondom - ez az ellenakciójuk teljes sikerrel járt.

Danielisz most is felszínes:

- Hát abban igazad lehet, hogy kár volt ezt így csinálni, de reméljük, hogy ez igazán csak kivétel volt.

László Dezső, a Belmissziói Szövetség utazótitkára még a délután folyamán elutazott. Mit jegyez föl majd a szolgálati naplójába, azt nem tudom. De ezt viszont bizonyossággal tudom, hogyha ő olyanféle ügynök volna, aki az újság előfizetések és az iratterjesztés bizonyos százalékában részesülne és ebből kellene megélnie, akkor most bizony fölkopnék az álla.

Rám sötétedett az idő a temetőben. Jókor mentem pedig. De amikor elbúcsúztam kedveseim sírhalmától, megláttam öreg Nyári Zsuzsi nénit, amint egy új síron tett-vett valamit.

Éppen az elmúlt napok valamelyikén a reggeli könyörgésen föltűnt nekem, hogy nem látom Nyári Pali bácsit. Akkor mondta el Bödecs Feri az öreg halála történetét. Vagy két héttel ezelőtt voltak ötvenéves házasok. Eljöttek a templomba hálát adni, és megáldatták aranylakodalmukat. Úrvacsorához is járultak. Aznap éjjel csöndesen, észrevétlenül elszenderült. Reggel Zsuzsi néni holtan találta.

Most, hogy megláttam az öregasszonyt, gondoltam: szegénynek szüksége lehet a vigasztaló szóra, Hiszen fél évszázad alatt annyira összenottek egymással, hogy most ennek a szegénynek merő seb lehet a szíve.

Megszólítom. Csöndesen felém fordul. Nincs könny a szemében. Sőt, ha jól látom, valami mosoly van az arcán, amint mondja:

- Liliomot ültettem a jó párom sírjára. Mindig úgy szerette. Azt mondogatta, hogy ez az a virág, amelyet az Úr Jézus megsimogatott a tekintetével. Valahányszor gondban-bajban voltunk, s engem elfogott a kétség, akkor azt ismételgette mindig: ?Ne nyugtalankodjál, Zsuzsi! Amíg veréb csiripel a házunk ereszén és liliom nyílik a kiskertünkben, addig bizonyosak lehetünk afelől, hogy Isten nem fordította el rólunk gondviselő szemét.? Olyan szép halált adott neki Isten. Azt szeretném, hogy ez a virág is azt hirdesse itt a sírján, hogy az én jó párom, sok fáradság után, Jézus Urunk áldó keze alatt pihent. Így várja a jeladást a föltámadásra.

Itt nem volt szükség papi szolgálatomra. Némán hallgattam. Itt én kaptam tanítást egy bölcs szívtől, amely a hit iskolájában nevelkedett. Éppen most találkoztam ezzel az asszonnyal, amikor szívem annyi nyugtalanságban hánykolódik. Milyen határozottak ennek az öregasszonynak a mondatai! Kizárnak minden kételkedést. Nyugtalan és nyugtalanító világban minden egyes szavából békesség árad. Mohón szívom magamba ennek a sziklaszilárd, megingathatatlan hitnek a bizonyságtételét. Milyen különös! Itt vagyok a temetőben. Minden egyes fejfa az elmúlást hirdeti itt. És éppen itt mutatta meg nekem most Isten a keresztyén élo hit egyik legcsodásabb gyümölcsét!

Hálaadással nézek föl az ég felhői közé. A lehanyatló nap sugarai pirossal színezik őket. Így hullik rá az én lelkemre is Isten mindent eltakargató, elsimító, megszépítő békessége.

Sötétedett erősen, amikor a temető kapuján kiléptünk. A kis öregasszony és én. Ő, akit én olyan sajnálatra méltóan szegénynek gondoltam, és én, akit ez a szegény asszony annyira meggazdagított.

Ő a szélsősor felé igyekezett.

Magam a főutca felé fordultam.

Utam - mint mindig - az Alvégen most is Szabados Imrusék háza előtt vezet el. Újra meg újra öröm fog el, valahányszor látom, hogy milyenügyesen oldotta meg ez az Imrus a ház megtoldását.

Nem gondoltam arra, hogy benézzek hozzájuk. De Imrus kocsija éppen most fordul rá a kapu előtti árokhídra. Imrus maga hajtja a lovát A kapu be van csukva. A ló magától megáll. Odabent alighanem valaki meghallhatta a kocsizörgést, mert már nyílik is a kapu. Imrus azonban, amikor megállt, leszállt a kocsiról. A gyeplőt a lőcsre akasztotta, fia úgy vezeti be a lovat a zabla szíjánál fogva. Imrus tessékelne befelé. De bizonyos vagyok abban, hogy Eszti már vacsorával várja az urát. Valószínűleg Bödecséknél is csak arra várnak, hogy hazaérkezzem. Azért hát csak a kiskapuban váltunk egynéhány szót. Ebből megtudom, hogy jól annak. De Imrus rövidre fogott mondataiból azt is boldogan értem meg, hogy megint egy olyan emberrel találkoztam, aki féltve és őszintén szeret. Tagadjam, hogy ez jólesik?

Igen: Boross bosszút liheg. Még ezt a hűséges szívű Szabados Imrust is megpróbálta hűségében megingatni. Nagyon kevéssé ismerheti Boross az emberi szívet, ha úgy gondolta, hogy olyan goromba eszközökkel meg lehet közelíteni, amint ezt Szabados Imrussal megkísérelte.

- Szabadságon van ez itthon majd minden héten - mondja Imrus. - Nem láttam én ilyen katonáskodást még életemben sem.

- Lehet, hogy ezeket a hazaruccanásait nem szabadságnak hívják. Talán éppen ebből áll a szolgálata.

- Hát én azt nem tudom. De egyszer erre ment el a vásártér felé, és akkor összetalálkoztunk. Olyan pöckös-félén kérdezte meg tőlem: ?Ugyan milyen érzés lehet a zsidópénzen épült palotában lakni?? - meséli Szabados Imrus. - Azt feleltem neki, hogy az a pénz biztosan nem volt zsidópénz. Borossnak erre csak annyi válasza volt: ?Ugyan honnan vette volna akkor azt a pénzt az a zsidóbérenc?!?

Még most is látom Imruson a fölháborodást. És ami még drágább nekem: megérzem szavából a szeretet féltő melegségét.

Valami egészen különösen érdekes dolgot fedezek föl magamban. Azt, hogy amióta Nyári nénivel a temetőben beszélgettem, sokkal csöndesebb a szívem. Mintha a világon semmi közöm sem lenne ezekhez a gyanúsító rágalmakhoz. Nem látom annyira feketének mindazt, ami a világban történik, és egyáltalában nem sért a tövisszúrás, mely Boross alattomosságából ér.

Inkább én törekszem arra, hogy Imrus fölháborodását csillapítsam. Azért is kérdezem meg búcsúzóban:

- És te, Imrus, mit gondolsz arról a pénzről?

Természetes hangon feleli:

- Nem volt az az írnok egyenes ember soha életében. Még a szeme se jól áll annak. Te akkor ezzel adtad át nekem a segítséget: ?Jézus Krisztus nevében küldik ismeretlen testvérek?. Én tudom, hogy az a pénz tiszta volt.

Íme, egy ember, aki megőrizte tiszta látását.

Visszautazásom előtt még jó alkalom kínálkozott arra, hogy Bödeccsel kiadós beszélgetést folytassak. Vívódik ez a szegény ember. Meg is van rá minden oka. Azt ugyan nem gondolom, hogy László Dezső bőbeszédű fecsegése még csak a legkisebb mértékben is gondolkodóba ejtette volna. Annál Bödecs Feri sokkal világosabb fejű, László Dezső pedig sokkal zavarosabb fejű ember. De azt jól látom, hogy Bödecs megoldatlan kérdésekkel viaskodik. Átérzem, milyen nehéz is lehet így, magányos őrhelyen állni. Mi, fővárosi papok, sokkal könnyebb helyzetben élünk. Vagy arra van alkalmunk, hogy baráti körben megbeszélhetjük kérdéseinket, vagy úgy adódik, hogy ellenvéleményen lévő kartársainkkal vita közben tisztázhatunk sok mindent, amin a magányos falusi pap önemésztodéssel rágódik. Éppen azért úgy érzem, hogy mielőtt egy egész esztendőre elbúcsúzom megint tőle, még néhány mondatba össze kell sűrítenem véleményemet e nyár tapasztalatairól. Hátha a ránk következő időben erre szüksége lehet.

- Nehéz idők járnak fölöttünk, Feri. Bajos bennük az eligazodás. Unos-untalan hajtogatják, hogy a papnak teljesen azonosítania kell magát népével. Bizonyos értelemben magam is vallom ezt. De nem úgy szőröstől-bőröstől. Nem hiszem, hogy elválaszthatatlanul össze kell olvadnom népemmel, ha a nép meggondolatlanul és óvás ellenére olyan sodró áradatba veti bele magát, amelyről azt sem tudja, hová ragadja el. Teljesen eggyé kell lennünk népünkkel az egyetlen Úristen szolgálatában. Ha azonban népünk olyan hangokra hallgat, amelyek eltántorítják Istentől - és mindketten nagyon jól tudjuk, milyen sokféle hang csábítja a népet éppen erre -, akkor nekünk, hitem szerint éppen azt kell vállalnunk, hogy a sodró ár partján magunkra maradjunk. Onnan kell kiáltanunk a visszahívó szót, amíg van még lehetőség a visszatérésre. Ha már ennél is komolyabb a helyzet, akkor onnan kell belevetnünk az árba a mentőkötelet a fuldoklók felé, akik még szeretnének megmenekülni. Ha pedig az Isten ellen hadakozó erők esetleg még ezt a szolgálatunkat is lehetetlenné tennék, és mentő munkánkban is akadályoznának, akkor nekünk a szenvedő Krisztus követőivé kell lennünk. Inkább kell börtön fenekén sínylődnünk, mintsem hogy kiszolgáljuk ezt a világot, amely szembefordult Isten akaratával, és Krisztus ellenségének bizonyult.

1944 nyara

Takó Lajos bácsi, a takarék-igazgató, kitermelt magából néhány mondást, amelyet Rózsáson gyakran idéztek. Ilyen mondás volt ez is: ?Minden ember optimista?. Persze, voltak jócskán, akik megállapításával szembeszálltak, és ezért, ha idézték, gúnyolódva idézték. Nem csoda! Ilyen időkben! De az öregúr ilyenkor bátran megvédelmezte sarkalatos igazságát. Mégpedig kétoldalról is megtámogatta. Az egyik oldalról így: Ha Pesten a legforgalmasabb úton kiraknak egy figyelmeztető táblát: VIGYÁZAT! A TETŐN DOLGOZNAK! -, akkor senki sem vet rá ügyet. Óránként ezrével haladnak el a veszélyesnek jelzett helyen, mitsem törődve a figyelmeztetéssel, hiszen onnan az ő fejükre nem hullhat semmi. Ha egyáltalában hullik valami, az csak másnak a fejére hullhat. A másik oldalról aztán ezt a támasztékot adta igazságának: Ha százezrek vesznek sorsjegyet, minden egyes meg van győződve arról, hogy senki más nem ütheti meg a főnyeremányt, kizárólag csakis ő.

Alighanem Takó Lajos bácsi igazsága teljesedett be rajtam. Egyébként nem számítok pedig éppen derűlátó embernek. Az ország minden részéből sűrűn érkeztek hírek arról, hogy a vasúti hálózatot a repülők erősen bombázzák. Rózsás felé is vasúti gócponton kell átszállni. Eddig nem hallottam arról a tájról bombázási híreket. Következtetésem azért így szólt: úgy látszik, arrafelé nem is lesz légitámadás. Optimizmusom egyenesen annyira hatlmába kerített, hogy ez alkalommal nem is egyedül indultam Rózsásra. Engedtem fiam gyakori nyafogásának, és magammal vittem őt is.

A menetrend adataira már hiába épít az ember a számításaiban. Nagy késséssel utaztunk, és erősen sötétedő este volt már, mire Újvűroson kiszálltunk a vonatból. Autóbusz, persze ninmcs! Később tudtam meg, hogy már nagyon régen nem jár. A menetrend erről nem tudott.

Bár napunk hosszú és fárasztó volt, fiam vígan vállalta az éjszakai sétát.

Könnyű fátyolfelhők között bujkált a hold. Az egyik felhőcske alakjáról a fiam állapította meg, hogy éppen olyan, mint egy kislány. A másik csöpp felhővel - nyilván ő volt a fiúcska - békésen játszadoztak. Apró fény-labdácskákat dobáltak egymásnak. Olyan békés és olyan szép volt ez az éjjel! A tanyákon is mindenfelé mélyen alszanak, mert egyetlen fény sem látszik semerre.

Amikor már a falu aljában jártunk, andalgó álmodozásunkból kemény, érces hang riasztott föl:

- Állj! Ki vagy?

- Igazolom magamat. Meg hát meg is ismernek. Kissé mentegetőznek is. De hát gonosz idők járnak. Sok mostanában a gyújtogatás. Polgárőrséget kellett szervezniök.

Bödecséket bizony álmukból kellett fölvernünk. Szívesen fogadtak. De Bödecs tekintetében, amikor fiamat meglátta, valami helytelenítés-félét véltem fölfedezni. Lehet azonban, hogy ez nem az ő arcára volt írva, hanem csak a magam lelkiismeretébe.

Régen aludtam ilyen jót és ilyen nyugodtan. Hagytak is. A fiam fürgébb volt. Régen fölkelt, és Bödecs Ferikével meg Kerekes bérlő Jenőke fiával együtt igen türelmetlenül várták már, hogy én is fölkeljek. Ők már megcsinálták a programjukat. Elő is álltak vele azonnal. Ferike volt a szószóló - amint illett is.

- Lajos Bácsi! Tessék megengedni, hogy Barna is kijöhessen velünk a csatornára. Szeretnénk fürödni, meg egy kicsit csónakázni.

- Édesapád hozzájárult? - kérdezem.

- Ő azt mondta, nem bánja, mehetünk, ha Lajos bácsi is megengedi.

- És Jenőke?

Bödecsné sietve meszólalt:

- Ő is mehet.

- Azt, remélem, tudjátok, ha belefulladtok a csatornába, akkor még jól el is verünk! - fűztem hozzá, nem nevelési bölcsességből, hanem csak azért, mert ezt a legénykék várták is. Ne csalódjanak.

Lódulnak a fiúk.

Menjenek.

Néhány napig leszünk itt mindössze. A fiam azt a sok örömöt úgysem élheti át, amelyet nekem nyújtott a csatorna. De legalább ízlelje meg.

Bödecset beteghez hívták, még akkor, amikor aludtam. Ezért ma még nem is láttam.

A kerti lugasban ketten maradtunk Bödecsnével.

Az asszony - mintha magyarázattal tartoznék nekem, miért adott engedélyt a Kerekes fiúnak - mondja:

- Kerekes kérte Ferit, hogy a kisfia ide járhasson játszani, mert a bérlőlakásban olyan ideges és feszült a hangulat mindennap, hogy nem akarja, hogy a fiú ennek tanúja legyen.

Aztán Bödecsné hellyel kínál - és ami nagyon szokatlan - ő maga is leül, lassú, fáradt mozdulattal, töprengve.

Ő kezdi:

- Lajos! Úgy féltem attól, hogy az idén nem jön el.

- A bombázások miatt gondolta?

- Azért. Pedig sohasem vártam úgy a jöttét, mint most.

- Valami baj van, Ilonka?

- Szeretném tanácstalanságomban a tanácsát kérni.

- Tessék, Ilonka.

- Mit gondol: jönnek az oroszok?

- Úgy látszik, jönnek.

- Olyan sok szó esik mostanában a faluban a menekülésről.

- Hová akarnak menekülni az emberek?

- Pestre.

- A parasztok is beszélnek ilyesmiről?

- Nem. Ők nem, De a tisztviselők.

- És Feri?

- Éppen erről szeretnék magával beszélni. Feri hallani sem akar a dologról. Olyan riasztó hírek keringenek pedig. Tudja: papokról, asszonyokról. Maguk a fővárosban talán jobban tudják, mi az igaz ezekből a hírekből. Ha úgy gondolja,hogy Feri élete veszélyben van - kérem -, próbálja meg rábeszélni a menekülésre. Ha ugyan rá lehet beszélni. Mert Feri nagyon makacs.

- Maga próbálta már őt rábeszélni, Ilonka?

- Ezt nem mondhatom. Csak célozgattam a dologra. De Feri hallani sem akar róla.

- Maga Dunántúlról való, Ilonka. Ott élnek a szülei. Ha maga nyugtalan, és félti a gyermekeit, akkor én szívesen beszélek Ferivel, hogy magát és a gyerekeket engedje a szüleihez.

- Feri nélkül nem megyek!

- Arra kérem, Ilonka, ne beszélje rá Ferit, hogy valamit a lelkiismerete ellen tegyen.

- De mi lesz velünk? A doktorék is el akarnak menni. Sík jegyzőék is. Kerekes. A tanítók.

- Hegyi is?

- Róla nem hallottam.

- Nem értem, hogyan jut ilyesmi az emberek eszébe.

- Boross járt itt nem régen. Azt mondta - amit egyébként a rádióban is mindennap hallunk -, hogy készen vannak az új csodafegyverek. De a német hadvezetőség nem döntött még abban a kérdésben, hogy hol veszi föl a küzdelmet az orosz ellen. Még Romániában, vagy a Tiszánál, vagy pedig a Dunánál? Budapestet azonban már semmiképpen sem engedik a németek. Ez biztos! - így mondta Boross. Azt is mondta, hogy az új fegyvereknek olyan a hatásuk, hogy egyetlen ellenséges katona se látja viszont a hazáját.

- Tehát megint Boross! És hisznek neki?

- Láthatja! Hisznek. Miért? Nem beszél talán igazat?

- Borossnál ez alighanem az első eset volna.

- Maga azt hiszi, Lajos, hogy minden elveszett?

- Úgy gondolom, hogy a háborút a németek elvesztették. És velük együtt természetesen mi is. A tisztességünket talán még megvédhetjük. Persze nem úgy, hogy elszaladunk.

- Akkor tehát Feri maradjon?

- Mindenképpen maradjon.

- Úgy hát én sem megyek. Ne haragudjék, Lajos, hogy terheltem ezzel a dologgal!

- Ilyesmiről szó sincs! Nem tekintettem volna gyávaságnak, ha a gyerekekkel el akart volna menni, Ilonka, de igen nagy örömmel hallom ezt az elhatározását, Bátor asszony! Bizonnyal megáldja ezért az Isten!

Bödecsné a konyhára siet.

Magamban újra végiggondolom mindazt, amit mondott.

A doktort nem értem - mondom magamban. Bizonyos tréfálkozó formában ugyan, de sokszor adta tudomásunkra Mikó doktor azt a nézetét, hogy a népnek papra nincs szüksége. Jegyző - szerinte - még csak kell a faluba. Mindenekelőtt azonban orvos kell. Hiszen az orvosra mindenkinek szüksége van vagy lehet. De a pap - ?luxuscikk?! Így szokta mondani a doktor. Hát most, amikor - úgy lehet - az embereknek nagyobb szükségük lesz orvosra, mint valaha, most fut el? És a pap, aki ?senkinek sem kell? - az marad majd itt?

Késő délután, amikor már elviselhetőbb a nap melege, fiammal együtt kimegyünk a temetőbe.

Neki idegen ez a kis világ. Látom megilletődött viselkedéséből, tágra nyílt, szinte riadt tekintetéből, mennyire idegen neki a halottak birodalma. Már otthon megmondtam neki, hogy egyik napon kijövünk majd ide, mert akartam, hogy egyszer ezt is lássa. Annyira veszedelmes világban élünk, hogy nem akartam őt fölkészületlenül hagyni az elmúlás tényével szemben. Magam alig voltam valamivel idősebb, mint ő most, amikor áldott anyámat itt el kellett temetnem. Ilyen borzasztó leckét kaptam a haláltól már gyermekkoromban.

Szüleim sírja előtt - magam mellett a fiammal - csöndes imádkozásba mélyedek el. Leginkább hálaszava van az imádságomnak.

Fiam némán, mozdulatlanul áll mellettem. Nem tudom, mit csinál most. Nem tudok a lelkéből olvasni. Csak érzem, hogy ami nekem egy-egy drága emlék, az számára éppen annyira egy-egy rejtély. Gondolatainak igyekszem irányt adni, és ezért elmondom neki csöndes szóval, mit jelent számomra ez a sír - vagy inkább -, mit jelentettek életem számára annak lakói. Közben szinte önmarcangolóan tépelődöm azon a kérdésen, hogy magam vajon csak kis mértékben is az leszek-e ennek a gyereknek - (és otthon lévő testvéreinek) -, mint aki halott apám énnekem volt.

Lassú sétára indulunk a sírok között. A gyerek egy-egy névre ráismer. Mert otthon, a családi körben, sűrűn találtam alkalmat arra, hogy a régiekről szóljak. Csakugyan emlékszik is, ezt a kérdéseiből látom.

A legfrissebb sírok egyike Hetényi Péter bácsié. Tavalyi látogatásom óta ő is elment. Amint érezte is.

A kép, amelyet néhány szóval ebben a falusi temetőben nyugvó emberekről mutatok a fiamnak, lehet, hogy túlidealizált embereket ábrázol. De most teljesen meg vagyok győződve arról, hogy valóban ilyen szép volt a múltnak a képe. Annál jobban sajog bennem a fájdalmas fölismerés, - mennyire más most az élet!

Elindulásom előtt, otthon - idő hiányában - kissé kapkodva csomagoltam. Nem szereltem föl magamat kellően dohányneműekkel. Bödecs nemdohányos. Vendégcigaretta van ugyan nála, de nem akartam azt elfogyasztani, meg aztán sokkal finomabb fajta is, mint amilyet szokásosan elfüstölök. Ezért elmentem Rigó Karcsi boltjába egy kis utánpótlásért.

Későn vettem észre, hogy Ócsai György is bent van a boltban, különben tovább mentem volna. Bent, a félhomályos boltban beszélgetett a boltossal és még két férfival. Süle Mihály gazdával és egy számomra ismeretlen emberrel. Volt a boltban két asszony is. Egy idősebb, fekete öltözetű asszony és egy fiatalabb, eléggé tarkán öltözött.

Köszöntöm mindannyiukat. A fekete ruhás asszony búcsúzkodik is, mert elintézte már a dolgát. Amint tőlem búcsúzik, könnybe lábad a szeme. Magyarázatul elmondja, hogy nemrégen fia halálhírét vették. Elesett a harctéren. Néhány vigasztaló szót mondok neki. - Elsiet.

Karcsi boltos felém fordul:

- Mit tetszik parancsolni?

- Majd egy kis dohányárút kérek - felelem -,de megvárom, amíg a korábban érkezettek elintézik a dolgukat.

- Már el van intézve minden - mondja Karcsi -, csak Petrócziné vár még egy kicsit az ecetre. A fiú most ment ki érte a hátsó raktárba.

Megveszem hát a cigarettámat, és kérek melléje egy doboz gyufát is.

Furcsa, érdes fenekű, papírzacskós, kénfejű gyufát ad.

- Ilyen gyufát utoljára gyerekkoromban láttam - mondom.

Süle Mihály keservesen kifakad:

- Ezt is most jutott eszébe a kormánynak forgalomba hozni! Egyenesen a gyújtogatóknak való ez!

Aztán elmondja, hogy nemrégen az ő tanyáján is tűz pusztította el a gabonás-asztagot. Azóta már a vizsgálatok megállapították, hogy a legtöbb tüzeset ilyen gyufától származott. Néhány ilyen szál gyufát beledobnak egy-egy kévébe, és amikor csépléskor a kéve a dobba ér, a dörzsöléstől a gyufa lobbot vet. Mire a gépet le tudják állítani, addigra a lángoló szalma már a szalmakazal tetejére is fölfut.

- Sikerült eloltani a tüzet? - kérdezem.

- Dehogy sikerült! Ott égett minden!

Petrócziné bántó, kihívó hangon mondja:

- No! Maradt ott azért elég vagyon!

Süle Mihály nem válaszol. Látom pedig, hogy nehezen nyeli le válaszát. Ha nem téved a szemem, akkor az előttem ismeretlen ember miatt hallgat, de a szeme furcsa fénnyel villan az asszony felé. Akkor is ugyanígy néz utána, amikor az asszony az ecettel hazafelé indul.

A többiek folytatják a beszélgetést, amely belépésemkor félbeszakadt. A falu tisztviselőinek menekülési szándékáról van szó. Tehát már beszélnek erről a faluban!

- Az a hóhányó írnok bolondította meg őket sorban mind - mondja hihetetlen megvetéssel Ócsai. - Legjobban azt szeretné, ha az egész falu elmenekülne.

Az ismeretlen férfinak megtudom a nevét: Lehotának hívják. Így szól:

- Én úgy gondolom, hogy itt is ugyanolyanok az urak, mint más faluban is. Nem érzik ezek magukat otthon az egyszerű emberek között. Nem tudom. Nem ismerem az ittenieket. Csak gondolom, nem különböznek a többiektől.

Úgy látszik, nem régen lakik itt a faluban ez a Lehota.

Nem kívántam ilyenféle társalgásba elmélyedni, azért búcsúzom a boltostól, és a többiektől is elköszönök.

Vacsora után, amikor a gyerekek már lefeküdtek, Bödecsékkel hármasban maradunk, és kissé elbeszélgetünk.

Szóvá teszem a bolti jelenetet.

- Nem értem ezt az Ócsait - mondom. Meglepett Borossról való véleménye. Úgy tudtam, egy húron pendülnek. Legkevésbé tőle vártam volna ilyen hangot.

- Ócsai ravasz ember - feleli Bödecs. És alighanem jó szimatja van. Úgy veszem észre, hogy ez az ember céltudatosan helyezkedik. Régi fegyvertársaktól elszakad, és új kapcsolatokat teremt. Főként a kisebb emberekkel.

- Földet ígér nekik - szól közbe Bödecsné. Nyugodtan megmondhatod ezt Lajosnak, csak hadd lássa tisztán a helyzetet. Hiszen úgyis mindig azt mondja, hogy számára ez a falu az a tükör, amelyben legvilágosabban látja meg, merre halad az ország. Hadd lássa!

- Hát itt csakugyan megláthatod, Lajos - mondja Bödecs. Lassan nem lesz itt már két ember, aki hasonlóan gondolkozik. Mindenki mindenkinek ellensége már. A parasztságnál ugyanúgy, mint az intelligenciánál. Biztos, hogy e tekintetben azelőtt sem volt példás a helyzet, de a háború és a vele járó rengeteg izgatás alapos munkát végzett.

- Te, Feri! Ki ez a Lehota? - ha ugyan jól értettem a nevét.

- Lehota. Igen, ez a neve. Valami kétes egzisztencia. Senki sem tudja, honnét jött, és minek jött ide a faluba. Meghatározott foglalkozása nincs. Napszámot vállal. És mondják, hogy a szegénység között izgat. Nem is olyan régen elvitték a csendőrök, kihallgatása után azonban megint szabadon engedték. Ez is Ócsai egyik újdonsült barátja.

- És közéjük tartozik Petrócziné - szól közbe Bödecsné. Azelőtt is általában tolvajlásairól volt ismerős a faluban. Hiszen emlékezhetik rá, Lajos.

- Most már emlékszem! Csak a boltban nem tudtam, hová is tegyem. No lám! Tehát kitűnik, hogy mégiscsak vannak, akik egyformán gondolkoznak - mondom nem kis keserűséggel.

Olvasni szerettem volna a templomkertben. De sehogy sem akar sikerülni. Gondolataim össze-vissza száguldanak, és képtelen vagyok megzabolázni őket. Még az éjszaka is, amikor fölébredtem, eszembe jutott, amit az este Bödecs mondott a faluról. Most meg, alighogy elhelyezkedem a nyugszéken, kiszűrődik a kántorlak ablakán a rádióból a ?légi veszélyt? jelző hang. Pillanatra elmosolyodom, mert eszembe jut, hogy itt tartózkodásom első napján betettek a pincébe még egy nyugszéket, a gyerek számára pedig egy zsámolyt. Inkább a szabály megtartása céljából. Mondják, hogy ők maguk soha le nem mennek.

Nemsokára nyílik az utcai kapuajtó. A bokrok közül éppen rálátok, bár engem a belépők a sűrű növénytől nemigen vehetnek észre. Ünneplőbe öltözött emberek lépnek be. Férfi és asszony. Az asszony észrevehetőleg sír. Nyilván halottat jönnek jelenteni - cikázik át az agyamon. Befordulnak Bödecs irodájába, és igen hosszan bent is maradnak. Amikor távoznak, Bödecs kikíséri őket a kapuig, aztán odajön hozzám. Megtört-fáradtan. Elmondja, hogy - mint olyan sokszor már - most is megjött a halálhír az egyik falubeli katonáról, aki az orosz fronton esett el. Ez alkalommal: Vermes János.

- A szülőkkel most állapodtunk meg a halotti szertartásban. Tudod, úgy csináljuk most is, amint az első világháborúban volt itt szokás: templomi istentiszteletet tartunk.

- Sűrűn van, ugye?

- Túlságosan sűrűn. Úgy látszik, a rózsási fiúkat mind kivitték a frontra. Szinte azt kell mondanom, hogy szolgálatom csaknem kizárólag ebben merül ki, hogy elesett katonákat búcsúztatok, és reménytelenségbe hullott szülőket próbálok vigasztalni.

Nagyon fáradt és keserű szóval mondja ezt Bödecs, majd hozzáfűzi:

- Az egyház szolgálata - itt falun - mostanában jóformán csak ez a halottbúcsúztató gyászszertartás ünnepi megrendezése. A vasárnapi istentiszteletekre a nép már alig jár. Többször már a heti bibliaórát sem tudtam megtartani, résztvevő hiányában. Csak ezekre a szomorú alkalmakra fut össze még az egész falu. Ilyenkor még kicsinek is bizonyul a templomunk. Megjelenik az egész rokonság. Itt vannak ilyenkor mindazok, akik már előbb kapták meg a hasonló értesítést. És azok is idetalálnak ilyenkor, akiknek még van kiért szoronganiok.

Aztán Bödecs a kisfiával üzen a harangozónak, hogy harangszóval adja a falu tudomására az újabb halálhírt.

Nem sok idő múlva fölsír a nagyharang. Halálról beszél újra - nem tudom, hányadszor már - egy nagyon megpróbált falunak.

Harangozás után a torony aljában megvárom Kővágó Jani bácsit. Szeretnék vele kissé elbeszélgetni. Ő is az egyház szolgája. Amint én is az vagyok. Lehet, hogy el is várja tőlem, hogy szabadságidőmben vele is eltársalogjak. Nem éppen széles látókörű ember ez a Jani bácsi. De csak van neki is mondanivalója. Megtudhatok tőle egyet-mást. A faluban úgysem igen járok, legalább ezen az úton értesülök a falusi kisemberek ügyéről, bajáról.

Körülményes üdvözlés után meg is indul a beszélgetés. Így tudom meg, hogy a tavasszal a polgárőrség működése közben sajnálatos sebesülés is esett. Kara Józsi olyanféle hírt kapott, hogy talán az ő tanyáján van ez alkalommal baj. Biciklijén kivágtatott a tanyára. Nem volt baj a tanyán. De besötétedett, mire visszaérkezett. Éppen ő is szolgálaton volt azon az éjszakán a polgárőrségben, de nem tudta még az erre az éjszakára érvényes jelszót. Ezt akarta megtudni a községházán. Az öreg bicikli zörgésétől nem hallotta meg, amikor az őrök rákiáltottak. Azok tüzeltek rá. Ha nem is veszélyesen, de megsebesült.

Sok minden egyébről is beszélgettünk még Kővágó Jani bácsival, amikor végül kikötött egyéni bajánál, amely őt foglalkozásánál fogva érinti. Rengeteg a tüzeset. Annyit eddigi egész harangozói működése alatt sem kellett félrevernie a harangot, mint mostanában.

- Ezek szerint tehát itt is megindult a földalatti mozgolódás - mondom.

Jani bácsi nagyon furcsán néz rám.

- A föld alatt itt nem lehet semmit sem csinálni, esperes úr! Hiszen két-három ásó mélyen már fölbuggyan a víz. A föld fölött gyújtogatnak ezek! Éjszaka!

A szükséges fölvilágosítást megadván, nem is részletezi tovább az ügyet. De a földalatti mozgolódásról való szavam - úgy látszik - emlékeket ébresztett benne, mert igen részletesen elmondja, hogy amikor Egerben a katonaságnál szolgált, ott csuda földalatti járatokat látott.

- Ott aztán lehet a föld alatt mozogni! De itt nem! - állapította meg búcsúzkodása előtt.

Úgy láttam, örült, hogy engem erre megtanított.

Az udvar mozgalmas. Kialakult a gyerekek játékának a rendje. Az egyik sarokban a két lányka játszik: Bödecsék Évikéje és a Doktor Gizike. Nem babával játszanak. Legalább most és itt nem. Forgó kötéllel ugrálnak. Közben rá-rásandítanak a fiúkra - Ferikére, Barnára és Jenőkére. De azok rájuk sem hederítenek. Azoknak ezek a lánykák csak ?csipások?. Bár tudok arról - legalábbis a fiam esetében -, hogy egy ilyenféle lányról nagyon szeretné, ha az egy kicsikét ?felnőttebbnek? tekintené őt.

A fiúk az udvar közepén - helyből - távolugranak. Büszkén látom, hogy fiam elég ügyesen csinálja a dolgát. Éppen egy nagyon sikeres ugrása veretlen dicsőséget hozott volna neki, amikor - ó, hányszor történik ilyesmi az életben! - éppen a dicsőség pillanatában zúdult rá a váratlan csapás. Valamelyik zsebéből az ugrás nagy lendületétől egy fényes kis tárgy messze előbbre szállt, és ott pörgött csillogva a földön. Mindenkinek észre kellett azt vennie. Nekem is. Sőt, rá is ismerek erre a tárgyra! A használaton kívül helyezett dohányszelencém! Nézem. A fiamat is. Rákvörös. Ő kínos zavarában Bödecs Ferikére mered. Az is mélyen elpirul.

Nem szólok. Nincs rá szükség. Elég büntetés ez a néma jelenet is.

Most már több mindent értek. Azt is értem már, miért volt valamelyik este olyan sápadt Bödecs Ferike, és miért nem kellett neki még a nagyon finom vacsora sem.

Elhagyom a kudarc színhelyét.

Hadd játszanak tovább a gyerekek.

Elvonulok a kerti lugas padjára. Azt hiszem, ezt mondják az emberek ?papos? gondolkozásnak, amit én most végzek. Az foglalkoztat ugyanis, hogy gyerekekkel és felnőttekkel egyaránt játszik a kísértés. Őrizetlen pillanatban el is buktatja. Ha pedig továbbra sem vigyáz, akkor rabszolgájává teszi.

Így elmélkedtem magamban, amikor váratlanul Hegyi Sándor nyitja ki szokatlan hevességgel az udvari kiskaput, és amikor engem meglát, hosszú léptekkel, izgatottan felém tart.

- Itt vannak a fiúk? - kérdi lihegve.

- Láthatod. Ott játszanak.

- Hála Istennek! Jenőke is itt van!

Aztán kissé elcsöndesedve magyarázatképpen előadja, hogy egy nagy teherautón civil ruhás, de katonasapkás, karszalagos emberek érkeztek a bérlőlakás udvarára. Fölraktak a házból mindenkit, és alaposan földúltak mindent, aztán sietve el is távoztak. Két nagyon kétes kinézésű embert otthagytak, akik majd gondoskodnak a ház berendezésének elszállításáról.

- Egy pillanatra szót tudtam váltani Kerekessel - mondja Hegyi. Ő kért meg, hogy jöjjek ide, s ha itt van a kisfia, kérjelek meg titeket, hogy ne is engedjétek haza, mert a jelek azt mutatják, hogy a nagy sietségben elfelejtkeztek a gyerekről.

Bemegyünk az irodájában elfoglalt Bödecshez, hogy hármasban tanácskozzuk meg a tennivalókat ebben a váratlanul előállt helyzetben.

Itt Hegyi - lényegesen rendszeresebben, mint az imént - újra előadja az eseményeket.

Nem sok tanácskozás után a következőkben állapodtunk meg:

Bödecs beszél a kis Kerekes-fiúval. Ő a legalkalmasabb erre, mert a gyerek szereti is őt, bizalommal is van irányában; a másik két legénykét is megfelelően előkészítjük a dologra, és a szobában tartjuk őket, ne lássa őket senki együtt; addig is, amíg valaki beleüthetné a dologba az orrát, én haladéktalanul - legjobb lesz holnap hajnalban! - visszautazom, és elviszem magammal a fiúcskát egyik budapesti egyházi szeretet-intézményünkbe.

Bödecs elkéri Sík Edétől a hintót; én pedig megkérem Szabados Imrét, vigyen át minket a hintón az állomásra. Ezzel a határozattal kétségtelenül Bödecsre hárítottuk a legnehezebb föladatot. De még így is nehezen kezdtem hozzá a nekem juttatott első rész elintézéséhez.

Milyen különös is az élet! Egy-két nappal ezelőtt még egy kicsit töprengtem azon a kérdésen, hogy elvigyem-e fiamat a neki idegen temetőbe, és ma - íme - már be kell avatnom annak a csúf világnak a dolgaiba,amelyet a gyűlölködő emberi indulat teremtett, és amelyben hovatovább mindenki, aki él, kénytelen mindenkitől félteni az életét.

Nehezen és főként körülményesen kezdtem hozzá a fölvilágosításhoz. Általánosságokkal. A fiú eleinte nem tudja mire vélni ezt a zavaromat. De csakhamar megérti, mi lehet az, ahová én ki akarnék lukadni, és egy-két világos kérdésével megkönnyebbíti föladatomat. Most látom meg, hogy ezek a fiúk már megtárgyalták egymással a lehetséges változatokat. Átnyilallik valami a szívemen: Szegény gyerekek! Mi felnőttek azt hisszük, gondtalan, játékos napjaikat élik még, ők pedig már ilyen kérdésekkel viaskodnak!

Sietőssé váltak dolgaink.

Bödecsné csomagoláshoz kezd, hogy Jenőkét valamiképpen fölszerelje ruhaneműkkel. Buzgóságában túlméretezné. Figyelmeztetnem kell, hogy amikor Budapestre érünk, mi is tudunk a fiúra egy váltás alsóruhát adni.

Magam sietve indulok Szabadosékhoz, hogy esetleges akadályokat még elháríthasson az útból. Otthon is találtam. Munkában, persze. Előadom kérésemet. Kötelességemnek tartom, hogy világosan megmondjam elutazásom okát.

Nem csalódtam várakozásomban. Imrus - bár nagy a dologidő - vállalta holnapi átvitelünket az állomásra. Korán, hajnalban.

Visszaérkezésemkor Bödecset a templomkertben találtam. Föl-alá járt. Még nem tudta magát nyugodtan túltenni a mai nap eseményein.

Csatlakozom hozzá.

- Sajnálom, Lajos - szólalt meg Bödecs egy idő múlva -, hogy ilyen hirtelen kell elutaznod, de én is úgy látom, így lesz a legjobb. Volna egy indítványom, egyben kérés is hozzád: Tarts ma este áhítatot. Remélem, nem terhes a kérésem.

- Különös módon találkoznak a gondolataink! Magam is gondoltam arra, hogy Isten igéje mellett búcsúzzunk el. A vihar erősen közeledik, és ki tudja, látjuk-e még egymást.

Tovább sétálunk, beszélgetve. Így többek között szóba kerül a menekülés kérdése is, és örömmel állapíthattam meg, hogy Bödecs ezt a kísértést közel sem engedte a lelkéhez.

- És mikor gondolod az áhítat idejét? - kérdezem végül. Amikor a gyerekek már lefeküdtek, vagy ők is vegyenek részt ezen?

- Szeretném, ha ők is velünk volnának.

- És Jenőke?

- Azt hiszem, őt is ott tartjuk. A gyerek - apja beleegyezésével - részt szokott venni a hittanórákon is, és a tanítás ideje alatt az iskolásokkal együtt jelen szokott lenni az istentiszteleteinken is. Nagy szüksége lehet ennek a gyereknek is arra a tudatra, hogy mindannyiunkkal Isten akarata történik.

Bödecs bement a házba, én pedig további séta közben elrendezem a gondolataimat.

Vacsora után, megállapodásunk szerint együtt maradunk az áhítatra.

Először együtt énekelünk:

Az Úr gondot visel,

Kire dolgom hittel

Mindenkor vetem.

Még nem is születtem,

Már sajátja lettem,

Övé életem.

Jó úton vezet, tudom,

S ami üdvös, azt megadja

Éltem kegyes Atyja.

Az Úr gondot visel,

Rám gyakran derít fel

Nyugodt, víg napot.

Önkeblére emelt,

Mindennap eledelt

S áldást Ő adott.

És midőn csüggedt erőm,

Ínség és kereszt lesújtott,

Segítséget nyújtott.

Az Úr gondot visel,

Bár az ég dörgéssel,

Villámmal rettent,

Bár rám tör vész s halál,

Az Úr mellettem áll,

Hatalma megment,

Velem van a viharban,

S lecsillapulnak a habok,

Ha híve maradok.

Aztán fölolvastam elmélkedésem alapigéjét:

?Légy békességben az életben.

Legyen békességben a te házad népe.

Legyen békességben mindened, amid van.? (1Sámuel 25,6)

Vacsora előtti magános sétámon végiggondoltam, mit mondjak erről az ősi bibliai áldásról.

Magától kínálta ez az ige a hármas tagozódást. A háború veszélyei között természetesen a békét óhajtja az ember. Mégsem az a legfontosabb, hogy végre fölvirradjon számunkra a csatazajtól mentes élet napja, hanem mindenekfölött szükséges a belső lelki békesség. - Családok szétszóródása idején különös isteni kegyelem esik rajtunk, ha a mieinket magunk mellett tudjuk. Áldása ez Istennek. - A harmadi részben pedig arra gondoltam, hogy a gyülekezetről és a faluról szólok.

Meg is kezdtem az igemagyarázatot, de messzire jutottam el, amikor Bödecsnét görcsös sírás kerítette hatalmába. Szegény asszony! Úgy látszik, a hosszú időn át viselt túlfeszített idegállapot most szabadságra akar törni.

Az asszony sírása átragadt a gyermekekre is.

Lényegesen rövidebbre fogtam azért mondanivalómat a tervezettnél, és inkább arra törekedtem, hogy közös imádkozásba foghassunk minél előbb. Az bizonnyal meghozza a belső csöndet.

Úgy is volt. Mire bensőséges, Istent kereső imádságaink után együtt elmondottuk a Miatyánkot, addigra elcsöndesedtek a gyerekek és az asszony is.

A befejező énekben már a megerősített hit ereje csengett:

Őbenne vesd halálig

Reményed horgonyát,

S biztos révpartra szállít,

Van neki gondja rád.

Bár késik a segítség,

S gyakran nem lelsz vigaszt,

Eloszlik bú és kétség,

Előbb, mint véled azt.

Ő megcselekszi végre

Velünk azt, ami jó,

Ösvényünk erőssége

Te vagy, Mindenható!

Nehéz itt földi pályánk,

Könny lepi és tövis,

De örök pálma vár ránk,

Utunk a mennybe visz.

Megkönnyebbedett mindannyiunknak a szíve. Bebizonyosodott újra, Hogy Istennek hatalma van nyugalmat parancsolni annak az embernek a lelkébe, aki bizalommal keresi Őt.

Amikor helyünkről fölkeltünk, a kis Bödecs Évike apjához sietett, és szorosan hozzásimult. Ferike az anyjához ment, és a karja alá húzódott. Az asszony - ösztönösen - a másik oldalára vonta Kerekes Jenőkét. Barna keze pedig az én kezemet kereste, és meleg szorításából arra következtettem, hogy ez a fiú is megérzett valamit Isten jelenlétéből.

Éppen csak hajnalodott, amikor Szabados Imre megérkezett. Mindannyian fönt is voltunk már, útra készen. Bödecs még a nagykaput is kinyitotta, hogy a hintóval beállhasson Imre az udvarra.

Úgy határoztunk, hogy a két gyerek ül be a hintó fölhúzott védőjű hátsó ülésébe, én pedig Szabados Imre mellett a bakon foglalok helyet. Ne találgassák a kíváncsiskodók, hogy ki az a két gyerek. Talán fölösleges is volt ez az óvintézkedés, mert az utcán alig mozgott valaki.

Mikor kiértünk a határba, hallom, hogy mögöttünk a gyerekek vígan társalognak. Nem érzik át a helyzet komoly voltát. Pillanatnyilag élvezik a szokatlan utazást. Később a korán keléshez nem szokott gyerekeket elnyomta álmosságuk. Mi, a bakon, aránylag hosszan ültünk szótlanul. Nehezen akartak gondolataink szóban formát ölteni. De az egyik útba eső, leégett tanyának a képe Szabadosból megindítja a szót. Elmondja, hogy sok más tanya mellett ezt is nemrégen gyújtották föl. Hangjában benne cseng az aggódás a gyakori tüzek miatt. Hiszen az ő földjén is kint van egész évi munkájának az eredménye. De megérzem szavából az ismeretlen gyújtogatók elleni határtalan megvetését is. Az egészséges lelkű ember gondolatmenete ez, aki szentnek tartja azt, ami Isten áldásából és az ember szorgalmából lett. A rosszindulatú pusztítást nem tudja semmiféle okkal menteni, hanem igazi nevén ?bűnnek? nevezi azt.

Szinte vártam már, vajon ő is rátér-e a menekülés kérdésére. Hamarosan szóba hozta ezt is. Ő is állítja, hogy az egész faluban téma az intelligencia érthetetlen szándéka.

- Csak azt remélem, hogy Bödecs tisztelendő úr nem gondol arra, hogy itt hagyjon minket - mondja kissé félve.

Milyen boldog voltam, hogy erre nézve a leghatározottabb választ tudtam neki adni.

Egyszerűen folyik a szó Szabados Imre ajkáról, de világosan fejezi ki magát. Keresztyén hitben nevelkedett, és a keresztyénség életparancsaihoz igazodni akaró ember szemével látja a világnak általa látható részét. Érthetetlennek tartja, mennyire elhatalmasodott a gyűlölet. Nemcsak a háborút viselő nemzetek között, hanem egyes emberek között is. Itt a faluban is. Az Isten szeretetébe vetett hite nem ingott meg, sőt még kételye sincs efelől, csak azt nem tudja elképzelni, hogy hová kell jutnia a világnak úgy, ahogyan most él.

Sok minden egyébről is esett még szó a hosszú úton, és én szívből örültem, hogy a magyar falun még ilyen ember is él, mint Szabados Imre.

Az állomáson megtudjuk, hogy a vonat nagy késéssel érkezik. Ezért búcsúzást indítványozok Szabados Imrének. Rá vár a munka otthon.

Megköszönöm a szívességét, és búcsúzóul mondom neki:

- Imrus! Szeretnék tőled azzal bibliai áldással elbúcsúzni, amelyikkel tegnap Bödecstől és családjától köszöntem el: ?Légy békességben az életben, legyen békességben a te házad népe, és legyen békességben mindened, amid van!? Ezt kívánom neked Istentől.

- Köszönöm, Lajos! Én is ugyanezt kívánom neked. Felétek sokszor van bombázás. Védjen meg titeket Isten!

Aztán kezet fog velünk sorban. Szokatlannak érzem falusi ember részéről, de annál jobban megindít, amikor látom, hogy utoljára a kis Kerekes Jenőke fejét végigsimítja, a szemében pedig könny csillog.

Ez az ember nem beszél a faluban arról, hogy kiket vitt a hintóban az állomásra!

Közeledett a vonat az átszálló-állomás felé. Lassan készülődni is kellett volna már az átszálláshoz, amikor a vonat váratlanul megállt a nyílt pályán. Akkor lettünk figyelmesek a félelmetes búgásra - sok repülő közeledésére. Kiszállási parancs hangzott. Ki amerre látott, elszéledtünk a vasúti töltés mellett végtelenbe nyúló kukoricásban. Mikor a gyerekekkel megállapodtunk abban, hogy mélyebbre már nem megyünk, leraktuk poggyászunkat. Szétnéztem. Csaknem a fejünk fölött szálltak a repülők. Bombázógépek. Sok. Negyven-ötven is lehet. Alig győzi az ember számolni őket. A repülők nyugodt biztonsággal szálltak. A sokat hangoztatott német légvédelmi biztonságnak semmi jele! Nem zavarja a támadókat senki. Azt csinálhatnak, ami nekik tetszik.

Ha nem halállal jönnének, az ember gyönyörködnék ebben a látványban. A gépek a tiszta, ragyogó napsütésben szemkápráztatóan fehérek.

Egyenesen a város felé tartanak. Arra lettem figyelmes, hogy az elől haladó gép valami fehér csíkot von. Közben fordul, és a csík valami tojásalakot mutat. A rá következő pillanatban iszonyatos robbanás rázkódtatja meg alattunk a földet. Ez a mi állomásunknak szólt! A robbanás lökései sűrűn ismétlődnek meg. Tenger viharzásában éreztem csak olyan hullámzást, mint itt a szárazföldön most.

Aztán a motormorajlás halkul.

Távoznak a gépek.

Az utasok lassan összeszedelőzködnek. A vonat egészen lassan, a gyalogló ember sebességével egy darabig még vitt bennünket az állomás felé. De még jó messze voltunk attól, amikor a vonat végleg megállt. Nincs tovább! Kiszállás!

Tervet készítek.

Van a városban egy régi kedves ismerősünk. A Petrusz család. Nyugdíjban élnek itt. Nem is laknak túl messzire az állomástól. Valamivel túl a gimnáziumon. Az is melegen érdekelt, nem történt-e bajuk. Meg aztán arra is gondoltam, hogy ebből aligha lesz ma továbbutazás. Tehát valahol be kell kéredzkednünk éjszakai szállásra.

Mellékutcákon arra indultunk hát. Egyelőre bombázás nyomait nem látom. Csak az állomás irányából idecsapódó sűrű füst fojtogat.

Végre itt vagyunk!

A ház amúgy épen áll, csak azt látom, hogy a járdára kihullott a ház több ablaktáblája. Öreg Pali bácsit és Olga nénit is otthon találjuk. Nagy dolog az ilyen háborús esemény! Száz évben egyszer meg nem történt volna, hogy a hagyományos kérdések és megállapítások el nem hangzanak: ?Hogy vagytok, Merre jártok itt? Jó színben vagy! Milyen nagy lett ez a gyerek!? Most mindebből semmi. Érthető. Olga néni ott folytatja, ahol az imént Pali bácsival folytatott egyoldalú társalgását abbahagyta:

- Láttam én, hogy az egyik különválik, és ír valamit az égre..., és mondja, mondja tovább...

Végül mégiscsak sort keríthettem rá, hogy elmondjam, hogy miért vagyunk mi most itt, és bemutassam a másik fiút. Helyet kértem, és esetleges éjszakai szállás felől érdeklődtem, ha talán nem utazhatunk tovább.

Szívesen hangzik a válasz:

- Persze, hogy adunk éjszakai szállást. Persze, már csak olyat, amit ilyen körülmények között lehet.

Azzal indultam is az állomás felé, hogy megtudakoljam, mikorra lehet kilátásunk a továbbutazásra. Szóval: közlekednek-e a vonatok?

Alig érek ki Pali bácsiék rövid utcájából, látom, hogy a piactér egyik bódéján úgy áll a tető, mint a félrecsapott kalap. Mellette nem messze bombatölcsér. Valaki monda, hogy a bombaszőnyegnek ez volt errefelé a legszélső bombája. Hát Pali bácsiék éppen csak, hogy kimaradtak belőle! A gimnázium felerészben katonai kórháznak van berendezve. Az egyik szárnyán seb tátong. Szerencsére nem a kórházi részen. Tanuló pedig most a nyári vakációban nem volt az épületben. A városi kis parkban az egyi hatalmas hársfa szinte tótágast áll. Gyökere valahol magosan a levegőben. Az állomásépület és közvetlen környéke borzasztó képet nyújt. A nagy malom teljes egészében lángokban áll. Okádja a füstöt. Az állomásépületen számtalan bombatalálat. Eléje kerülök. A pályatest mintha föl volna szántva. A bombák félelmetes erejét az a vasúti sín mutatja, amely hatalmas ívben fölkunkorodott és a végével belefúródott a peron magos üveg tetejébe. Az állomás másik végében nagy nyüzsgés van. Arra tartok. Borzalmas sejtelmem támad. Amit eddig láttam, az végül is anyagi kár volt. Az életpusztítás itt történt. Emlékszem, itt volt a tömegóvóhely. Telitalálatot kapott, és a vonatokból beterelt emberek bent vesztek. Most is folyik még a mentőmunka. Nem. Inkább így mondom: folyik a halottak kiemelése. Eddig még élve nem került ki onnan senki. Rémes! Az egyik vasúti munkás a hordágy végében láthatóan rosszul van. Átveszem tőle a munkát.

Halvány, bágyadt örömöt érzek, hogy a gyerekeket előbb bevittem a városba, és nem látják ezt. Valóban nem való gyerek szemének.

Aztán szeretném tisztázni, mikor lehet remény a továbbutazásra. De kérdésemre egyelőre senki nem tud válaszolni. Az előbbi vasutas, aki a fal aljában közben már egy kissé magához tért, úgy vélekedik, hogy itt legkorábban csak holnap indulhat némi forgalom.

Végre megint vonaton ülünk!

Nehezen ment. Hajnalban kezdtem a futkosást, most pedig már csak kis híja délnek. Rengetegen szálltunk erre az ingajáratra, amely messze a pályaudvartól indul Budapest felé. A nagy-termes kocsiban is túlzsúfoltan vagyunk. Nagy a lárma, és sok az idegeskedés. Még a közös nagy bajban sincs egymás iránti megértés, inkább van veszekedés és sok, nagyon csúf káromkodás. Meghúzzuk magunkat az egyik sarokban. A vonat csak döcögve halad.

Amikor kissé megcsöndesednek a kedélyek, hallom, hogy az egymással ismerkedő emberek itt-ott még békítő szót is mondanak egymásnak, és a kezdeti összeszólalkozás miatt mentegetőznek.

A megindult társalgás fő tárgya természetesen a tegnapi esemény. Elmondják, ki mit látott. Borzasztó eseményeket tesznek szóvá.

Az állomásokon hosszan ácsorgunk, és általában tömegjeleneteknek vagyunk tanúi. A közlekedés rendje érthetően fölborult. Az utasok találomra mennek az állomásra, és órákig várakoznak ott, amíg valamerre elindulhatnak, ha ugyan fölférnek a vonatra. A kocsik teteje is megtelik utasokkal.

Az egyik nagyobb állomás oldalsó vágányára tolatva még egy német katonavonat is vesztegel. A tegnapi bombázás után legalább egy sínpár rendbetételét várja. A német katonák marhavagonokban. Mint a múlt háborúban. Öreg fiúk. Nem látszik rajtuk az állítólagos győztesek lelkesedése. Inkább fásultak. Akasztófahumorral alighanem önmagukat gúnyolják. Mert az egyik vagonjuk oldalán krétával írott gúnyszöveg. Ők írhatták:

Des Führers neue Waffen

Sind diese alten Affen.

(A Vezér új fegyverei ezek a vén majmok.)

Mikor újra elindulunk, követem a velem lévő két gyerek példáját, és magam is elbóbiskolok.

Egy idő múlva arra ébredek, hogy velünk szemben egy férfi hangosan kifejti fölfogását a világról. Általában mindent és mindenkit szid. Szidja a kormányt, a németeket, a bombázó angolokat, az embert. És csúnyán, bántón, műveletlen durvasággal, főként pedig ocsmány szavakkal még Istent is szidja. Mellettem a gyerekek kimeresztett szemmel, riadtan figyelik. Azon elmélkedem, milyen formában szólhatnék bele abba, amit mond, de úgy, hogy olajat ne öntsek a tűzre, és ha lehet, elhallgattassam. De megelőzött ebben a szándékomban az az asszony, aki a férfi mellett ült. Nagyon kedves, nyílt arca és főképpen nagyon beszédes, okos szeme van ennek az egyszerű asszonynak.

Megszólal:

- Ugyan, hallgasson el már az ilyenféle beszédekkel! Nem bánom, szidja a háborút és azokat, akik ezt ránk hozták, de Istent ne szidja! Neki inkább adjon hálát az úr is!

A férfi fölényesen, gúnyosan nevet:

- Mit hálálkodjak neki? A tehetetlenségéért dicsérjem? Én sz Istennel még soha életemben nem találkoztam. Azt sem tudom, hogyan mondjam meg neki a véleményemet. Tudja, mit mondok magának? Nekünk nem az Istennel van dolgunk! Minket az érzéketlen sors dobál össze-vissza. Mindannyiunkat! Ma ide, holnap meg oda!

- Igaz-e, uram? - irányítja szavát egyenesen felém.

Csöndes szóval válaszolok:

- Én azon a meggyőződésen vagyok, amelyet az imént ez a jó asszony tett szóvá. Egyébként - csak azért mondom, hogy tudja - én pap vagyok. Az igaz, hogy most mindannyiunkat vihar csapkod. Csúnyán. De valamikor fiatal korában valószínűleg maga is tanult bibliai történeteket. És talán emlékszik arra is, hogy Jézus tanítványai is csúnya viharba kerültek. Abban a történetben azt tanultuk, hogy az apostolok a veszélyben Urukhoz, Istenükhöz kiáltottak segítségért. És megtapasztalták, hogy Isten még a viharnak is Ura. Azt mondom: ma nekünk is egy dolgunk lehet csak. Ebben a szörnyű viharban Őhozzá kell fordulni, aki ma is Ura még minden viharnak.

Nála védelmünk van.

Megjelent a Keresztyén Igazság 57-63. számaiban (2003. tavasz) 36-47.o., (2003. nyár) 38-47.o., (2003. ősz) 33-47.o., (2003. tél) 34-47.o., (2004. tavasz) 25-42.o., (2004. nyár) 29-43.o.