Nemcsak ember van sokféle. Kutya is sokféle van. Fajtára, sorsra, tulajdonságra milyen nagy a változatosság!
Szakember is bajosan tudna számot adni arról, hány fajta kutya van például a szinte borjúnagyságú, életmento Bernát-hegyitől a juhász bundás pulijáig, melyről mindenki tudja, hogy még gazdája szerelmi álmaiba is beleszól, amikor a szép Iluska csókját pótolja. Pedig hát ez még csak a nagyja. Hol vannak aztán még azok, melyek a pulin kezdve a pesti dáma öklömnyi ölebéig sorakoznak, amelyre még mellénykét is kell adni, ha a dáma azt akarja, hogy a kis dög megérje a legközelebbi tavaszt. A Bernát-hegyinek joggal állítottak szobrot. A juhász puliját méltán énekelték meg. A pesti dáma ölebecskéje még a réklit sem érdemli.
Sorsra is erősen különböznek a kutyák. Talán azt lehetne mondani: ahány kutya, annyi sors. Van, amelyiknek a gazdája még lakodalomból is pergamenpapírba csomagolva viszi haza a finomnál finomabb csontokat. És van aztán olyan szegény kutya, amelyiknek még a tarajos fogába beleragadó utálatos metélttésztát is idegen udvarról kell elcsennie.
Aztán meg igen eltérnek a kutyák tulajdonságai is. Olvashat az ember a kutyák világában élo hősi jellemekről, de tudomást kell vennie a köztük is akadó alattomos gyilkosokról.
A címben szereplő Boby fajtájára nézve patkányfogó volt. Mégpedig a javából. És ezt nem csak úgy a levegőbe mondom. Tapasztalat beszél belőlem. Vagy tizenöt hónapon át megfigyelhettem teljesítményét. Ha reggeli sétámra indultam, rendszerint ott láttam egymás mellé kiterítve három-négy-öt patkányt. Néha olyan nagy is volt köztük, mint maga Boby. És mindezekkel Boby végzett. No, ugye hogy értett ez a kutya a mesterségéhez?! Ugye hogy fajtája díszei közé tartozott!
No, nyájas Olvasóm! Miért ez a kételkedés az arcodon? Ja! Értem már! Nem Boby képességeit vonod kétségbe, még csak nem is szavam hitelét, hanem azt nem tudod elképzelni, a világ melyik pontján lehet együtt olyan tömérdek sok patkány, meg aztán hogyan lelheti valaki kedvét abban, hogy ilyen patkánytemetőben végezze reggeli sétáját.
Módomban áll ezt a kettős rejtélyt egyetlen mondattal feloldanom: mindez a szegedi Csillagbörtönben történt.
Miután ezt közöltem, már el is búcsúzom Boby fajtájának leírásától, és rátérhetek arra, hogy néhány szót a sorsától is szóljak.
Boby a szegedi Csillagbörtön kutyája volt. Szomorú sors. Különösen akkor szomorú, ha jól meggondoljuk, hogy apró kölyökkutya korától fogva itt élt. Bizonyára nem volt ez a Boby hiba nélkül való kutya. Kutyák között sincs hibátlan. Csakhogy Boby nem valamely botlásáért jutott börtönbe, hanem csak úgy, önhibáján kívül. Valami emberi szeszély, önkényes hatalmaskodás irányította így a sorsát. Még egyszer mondom: szomorú sors! Ha Bobynak lehetett volna valami vigasztalása, úgy talán azon nyugodhatott volna meg, hogy nem egyedül neki volt ez a sorsa a szegedi Csillagbörtönben. Volt ott több szempár is, mely együttérzéssel nyugodott meg rajta. Persze az a kérdés, hogy a kutya megérti-e a vigasztalást, amely az együtt érzo szempárban rejlik.
Szerettem ezt a Bobyt. Derekasságáért is, no meg szomorú sorsáért is. De a szeretetem nem tett irányában elfogulttá. Volt olyan tulajdonsága, mely gondolkodóba ejtett. Sőt észrevettem egy olyan tulajdonságát is, melyet kifejezetten helytelenítettem.
Boby egyik tulajdonságát nem sikerült egészen pontosan meghatároznom. Nem tisztázódott, hogy haszonleső volt-e vagy csapodár. De bármelyik névnél állapodunk is meg, annyi bizonyos, hogy ennek a tulajdonságának a gyökere az önzés talajába nyúlt le. Néha úgy látszott, mintha a konyhafőnököt tekintené gazdájának. Máskor viszont határozottan meg lehetett állapítani, hogy az őrparancsnokkal tart. Ezért a szóban forgó tulajdonságáért én Bobyt nem ítéltem el. Hogyan is tehettem volna ilyet jó lelkiismerettel! Hiszen sokkal kevésbé ismertem életföltételeit, semhogy bírói székbe mertem volna ülni fölötte. Néha hallottam, hogy szűkölve-vonyítva vágtatott ki a konyhából. De hogy ott mi történt vele, az titok maradt előttem. Ugyanilyen körülmények között láttam Bobyt kikövetkezni az őrparancsnok szobájából is. Hogy ott mi történt, arról is legfeljebb a sejtelmem beszélt. Megismételem azért, én nem ítéltem el Bobyt a haszonleséséért. A dolog csupán mélyen elgondolkoztatott. Ha már így bánik vele a konyhafőnök is meg az őrparancsnok is, akkor hát miért csóválja olyan roppant tisztelettel a farkát mind a kettőjük előtt?
Egy fokkal szigorúbb volt a véleményem Boby egy másik tulajdonságáról. Úgy éreztem, hogy ez már jellembe vágott. Boby ugyanis kész volt arra, hogy az őrparancsnok szeszélyéhez igazodva, villogó fogait vicsorítsa a sétáló rabokra, vagy dühösen megugassa őket. Nem tudom persze, hogy ezzel érdemeket akart-e szerezni magának - ebben az esetben eljárása aljas lett volna -, vagy pedig a rosszat magáért a rosszért tette-e. Az utóbbi meg éppenséggel kétségbeejtő volna. Értheto talán, ha azt mondom, hogy Bobynak ez a jellemvonása az iránta érzett szeretetembe mindig a fájdalomnak egy ürömcseppjét hullatta.
Félek, hogy a ?nyájas? Olvasó azonnal ?bosszús? Olvasó lesz, ha mindezek után most elárulom, hogy mindaz, amit eddig Bobyról mondtam, voltaképpen nem is tartozik a történet lényegéhez. Mert a történet lényege Bobynak egy egészen más tulajdonságához kapcsolódik. Mégpedig ahhoz, hogy Boby - bár általában élelmes, okos kutya volt - élete egy igen fontos mozzanatában nem látott tovább az orra hegyénél.
Volt a szegedi Csillagbörtönnek egy nagy zárkája. Abban helyezték el külön a börtönben őrzött papokat. Tizenhatan voltunk benne. Olyan nagy persze nem volt az a nagy zárka, hogy tizenhatan csak egy parányi kényelmet is érezhettünk volna. Igaz viszont, hogy nem is azért voltunk ott, hogy kényelemben éljünk. - Sokszor az volt a sejtelmünk, hogy parancsolóink maguk sem tudták, mit kezdjenek velünk. Bizonyos következetlen kapkodás nyilvánult meg intézkedéseikben. Csak egy dolog látszott következetesnek: még a börtönön belül is igyekeztek minket elszigetelni. Hogy ne mételyezhessünk. E cél érdekében jócskán vállaltak kényelmetlenséget is. Külön munkarendet alkalmaztak nálunk. Külön munkával foglalkoztattak. Külön sétára vittek. S mindehhez külön őröket kellett mozgósítani.
Akkoriban, amikor Boby esete szőnyegen volt, egynéhány papnak nem volt még meg a jogérvényes ítélete. Ez azt is jelentette, hogy nekik még kívülről küldhettek kosztot. Küldtek is. Egyiknek a ferencesek, másoknak a jezsuiták küldtek kosztot. Így aztán megtörtént, hogy hébe-korba még csont is mutatkozott az ebéd végén. Ehhez társult esetleg egy kis börke vagy a ?bentkosztosok? adagjából egy-egy darab rosszul sikeredett lóhus. Bobyra gondoltunk. Legtöbbször ott ugatott minket sétánk alkalmával. A csontot tehát s miegymást gondosan összecsomagolgattuk, s mivel a kutyaetetés mindig egy kis mókával is jár, mi öregebbek átengedtük ezt a fiatalságnak. Többnyire Döbrössy János, az ifjú plébános volt az, aki séta közben a kutya-porciót adagolgatta. Eredményesen. Boby mind kevesebbet ugatott, és mind többször mutatta ki barátkozó készségét. Szóval: csóválta a farkát. Közben ő is mind közelebb került a mi érdeklodésünk középpontjához. Sokszor folyt róla társalgás. A könnyen lelkesedők hamarosan megállapították: győztünk! Bobyt többé már nem lehet kivonni a klerikális hatás alól! Egy kivételével még a megfontoltabbak is kapituláltak, amikor látták, hogy Boby a ?papi séta? után, lábunk között átfurakodva még a börtön folyosójára is bekísért minket. Egészen a cellánk ajtajáig. A délutáni séta alatt kiosztották a ?bentkosztosok? vacsoráját is. Ott várt az minket csajkában az ajtó mellett a földön. Boby okosan mérlegelt. Felismerni vélte bennünk egyenrangú társait. Hosszabb ismeretségünk után még azt is világosan kifejezésre juttatta, hogy nem utál még ugyanabból csajkából enni sem, amelyből mi eszünk. Magát éppen csak annyival ítélte különbnek, hogy a csajkából előbb ő evett. Aztán jöhettünk mi. Ez a minden válaszfalat lebontó bizalom még az erősen kételkedő öreg kapucinus Anasztáz atyát is levette a lábáról. Most tehát mindannyian egyazon meggyőződésre jutottunk: Bobyt megnyertük! Győztünk!
Elbizakodottságunkra mért büntetés volt-e vagy más valamilyen ok játszott közre, de Bobyt akkor veszítettük el, amikor legbiztosabban a magunkénak gondoltuk.
Nem emlékszem már, milyen ünnep lehetett, de úgy nyár elején volt. A ?kint-kosztosoknak? valami költői ünnepi ebédet küldtek. Öröm volt azt nézni a legközvetlenebbül érdekelteknek is meg a ?mellék-kosztosoknak? is. Egyedül Anasztáz bosszankodott megint egyszer. Annyiszor megüzente már a ferences-konyhának, hogy utálja a krumplit, és lám, már megint azt küldtek... a hús mellé! Mégpedig nyilván megint nincs rendesen megfőzve, mert egész nagy darabokban fekszik a csajkában! Még az sem engesztelte ki Anasztáz jogos fölháborodását, hogy az a hús, melyet az átkozott krumpli takart, egy igen csinos, szép, rózsás-színűre sült, ropogósbőrű kacsacomb volt. Az a szabály alakult ki közöttünk, hogy a külső koszt nem kívánt alkotóelemei a bentkosztosok közül valakinek jártak. Most Döbrössy volt soron. Neki járt a krumpli. Döbrössy megfelelő önfeláldozó arckifejezéssel és nagy igyekezettel hamarosan el is fogyasztotta a jókora krumpli mennyiséget, hogy az minél előbb eltűnjék Anasztáz szeme elől, és így a jó öreg minden zavaró körülmény nélkül fogyaszthassa el a kacsacombot, melyet - ellentétben a krumplival - szeretett. Döbrössy csak napok múlva vallotta be, hogy a krumpli - körtebefőtt volt.
Hát megint beleestem abba a hibába, hogy a lényeg mellé beszélek. Hiszen az egész ügyben a lényeg a kacsacomb volt. Annak is a csontja. Említettem ugyebár, hogy Boby ragaszkodása még Anasztáz kételkedését is teljesen eloszlatta. Világos, hogy a csont Bobynak jár. És mivel Döbrössy azt a nagy szívességet tette a krumpli dolgában, hát azzal érdemeket szerzett arra, hogy ő adhassa a csontot Bobynak. Értheto, hogy nagy érdeklodéssel vártuk a sétát. Minden szép szabályosan indult. Alig fordultunk ki az udvarra, Boby pillanatok alatt vágtázva jött hozzánk. Az volt az érzésünk, hogy leste érkezésünket. Ha Boby bármelyikünknek a szeme közé nézett volna akkor, azonnal megláthatta volna, hogy valami egészen rendkívüli esemény előtt áll. Döbrössy nemcsak a kutya idegeivel játszott egy ideig, hanem a mienket is jócskán feszítgette. Végül aztán odaadta a csontot.
És most történt a baj.
Boby - a börtönkutya - úgy látszik nem tudta szegény, hogy mi a kacsacsont. Annak a meglepő jó íze nyilván a mohóságát keltette föl. Tény, hogy a következő pillanatban velőtrázó üvöltéssel a földre vetette magát, mindkét elülső lábával a száját paskolta, szeme kidülledt, vérben forgott. A szétroppantott csont éles törésével Boby szájpadlásába fúródott, és nem tudta onnan kikeríteni. Hirtelen odaugrottam, hogy segítsek rajta. Boby a mozdulatomtól megijedt, felugrott, farkát maga alá húzta, és szüntelen üvöltés közben szaladt, el-el, a hátsó udvar felé. Eltűnt a szemünk elől, de a hangját még egyre hallottuk. Aztán megszűnt az üvöltés. Talán ki tudta kaparni a csontot. Vagy talán segített rajta valaki, akiben megbízott? Csak nem az őrparancsnok!? A séta végén messziről láttuk is Bobyt. Megnyugodtunk. Nyugtalanságunk csak akkor támadt fel és fokozódott, amikor meg kellett állapítanunk, hogy Bobyt többé nem tudjuk magunkhoz csalogatni. Ha pedig véletlenül közelünkben volt és észrevett, ész nélkül futott előlünk. Hónapokig laktunk még együtt ugyanabban a börtönben, Boby és mi, de soha a kiengesztelődés egyetlen mozdulatát nem tanúsította. Véglegesen elvesztettük. Az volt a nyomasztó érzésünk, hogy eggyel nagyobb lett azoknak a száma, akik átkozzák a papokat.
Időmilliomosok voltunk. Különösen este. Hétkor elzárták a villanyt, és zárkánk sötétségbe borult. Azt a szokást vezettük be, hogy villanyoltás után tizenhatunk közül valaki beszél. Az illető vagy önként jelentkezett témájával, és bejelentette a címet, amelyen szólni fog, vagy együttesen fölszólítottunk valakit egy téma boncolgatására. Ezek az esti órák, sokszor az éjszakába nyúlóan - ha jól meggondolom -, nem is voltak olyan rosszak. Az értekezés a legváltozatosabb témákról folyt. Sokszor egészen előkelő társaink voltak: Beethoven, Grieg, Cronin, Munk Kaj, Ibsen. Máskor meg csak a szemünket kellett lehunynunk, és az előadó szavai nyomán érdekes film pergett le előttünk láthatatlanul. Majd hajóra, repülőgépre ültünk, és világrészeket jártunk be. Szabó Gyurka káplán szakszerű előadásából megtudtuk, hogyan szabadítják meg a hordó belsejét a borkőtől. Apja bognármester, és ő még kispap korában is segített az édesatyjának ebben a mesterségben. Egy alkalommal megbíztuk Rokonai Béla káplánt, hogy szabályszerűen csináljon disznótort, de úgy, hogy a böllér késfenésétől a szentjánosáldásig egyetlen mozdulatot el ne mulasszon.
Jóval a Bobyval való incidens után, lámpaoltáskor elhangzott a szokásos kérdés:
- Ma este ki beszél?
Hosszú-hosszú csend.
Végül megszólaltam:
- Ha más jelentkező nincsen, kész vagyok beszélni. Témám: ?BOBY?.
- Halljuk! Halljuk! - hangzott minden irányból.
S akkor én körülbelül a következőket mondottam:
- ?Előadásom főszereplőjét nem szükséges bemutatnom. Mindannyian jól ismerjük, s velem együtt ti is szeretitek. Ti is láttátok önzését, mely haszonlesésében vagy csapodár voltában nyilvánult meg. Megfigyeltétek ti is legfőbb jellemhibáját, mely környezetéhez való viszonyában mutatkozott meg. Hiszen beszéltünk is erről. No meg aztán jó néhányszor meg is ugatott minket. Együtt örültetek velem, amikor hozzánk édesedett. És bizonyára átsuhan néha-néha a ti lelketeken is a fájdalomnak egy sötét árnya: annak a kacsacsontnak az árnyéka, mely véglegesen ellenségünkké tette Bobyt.
Szeretnék most egy javaslatot előterjeszteni:
Mindannyian tegyünk valami fogadalomfélét, hogyha Isten segítségével innen kiszabadulunk, és még egyszer feljutunk templomaink szószékére, akkor - legalább egyszer - megemlékezünk Bobyról.
Ez indítványom lényege.
Nem veszitek tőlem rossznéven, ha abba is beleavatkozom egy csöppet, hogy ez a megemlékezés miként történjék.
Először a negatívumokat boncolom:
Ne pellengérezzük ki túlságosan Boby önzését. Tudjátok, ezt legfőképpen saját magunk miatt mondom így. Hiszen ettől a hibától mi magunk sem vagyunk mentesek. Miért tegyük ki magunkat szánt-szándékkal annak a kudarcnak, hogy az emberek ránk mutassanak, és így szóljanak: a kutya fölött tud helyesen ítélni ez a pap, de önmaga fölött nem.
Aztán meg attól is szeretnék nagyon komolyan óvni, hogy túlzottan erős hangsúlyt tegyünk Bobynak a környezetéhez való helytelen beállítottságára. Azért óvok ettől, mert - ugyebár - az embertársainkhoz való viszonyunk területét általában a politika területének szoktuk nevezni. A múltban sokszor hallottátok velem együtt a kifogást: A pap ne politizáljon! Az idők most igen nagyot változtak, de annyira mégsem változtak, hogy ne hangoznék ma is változatlanul: A pap ne politizáljon! És nem szükséges túlzottan éles jövőbelátó képesség ahhoz, hogy bátran elmondjuk: amíg a jövő jövő lesz, jelszó marad majd az emberek ajkán: A pap ne politizáljon!
Ellenben az embernek istenhez való viszonya az a terület, amelyen az emberek általában készek meghallgatni mondanivalónkat. És ne felejtsük el, hogy maga Isten is elsősorban ennek a viszonynak az ápolására rendelt minket. És ezen a területen van valami egészen pozitív mondanivalónk Bobyval kapcsolatosan. Ennek a szegény kutyának a rövidlátása olyan megdöbbentően hasonlít az emberi rövidlátáshoz.
Isten éveken, évtizedeken át nem szűnik meg gondoskodni az emberről. Egy napot sem hagy ki. Szüntelenül magához édesgeti az embert. Néha eljut odáig - hosszú, türelmes kitartásával -, hogy a bizalmatlankodó ember szíve fölmelegszik irányáéban. Majdnem odáig jut el az ember, hogy kell neki Isten. Akarja Istent. Egy kicsikét rokonságban is érzi magát Istennel. S mégis, hányszor történik meg, hogy amikor Isten igazán valami nagyon jót nyújt felénk, a legjobb szándékú adományát, a legkívánatosabb tartalmú ajándékát, akkor mi azt mohó falánksággal összeroppantjuk, egyszerre akarjuk lenyelni, és az fennakad a torkunkon! A végén pedig, ahelyett hogy bűnbánóan magunkra vennők a baj okát, úgy nézünk Istenre, mintha a legnagyobb ellenségünk volna. Mintha nem is táplálni, hanem megölni akart volna.
Ennyi a Bobyval kapcsolatos mondanivalóm.?
Tizenöt paptársam hosszan hallgatott.
Ezért még egyszer megszólaltam:
- ?Lehet, hogy most arra gondoltok, hogy van ennek az én indítványomnak valami alaphibája: az emberek általában nem szeretik azt, ha állatokhoz hasonlítják őket. Pláne kutyával!
Igazatok van. De ezzel szemben arra utalok, hogy ez az eljárási mód nem hallatlan dolog Isten üzenetének tolmácsolásánál.
Ézsaiás egyenesen így kezdi prófétai szolgálatát: Az örök ismeri gazdáját, és a szamár az ő urának jászlát, Izráel nem ismeri, az én népem nem figyel rá.
Jeremiás is így beszél: Még az eszterág is tudja a maga rendelt idejét az égben, és a gerlice, a fecske és a daru is megtartják, hogy mikor kell elmenniök, de az én népem nem tudja az Úr ítéletét!
Jézus Urunk tanítását ismerjük: Hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk a kis csirkéit a szárnyai alá, és ti nem akartátok!
Péter apostol meg, amikor azokról beszél, akik a pogánysághoz visszafordulnak, éppenséggel a kutyáról szól: Az eb visszatér a saját okádására.
Tudom, hogy ezzel nem cáfolom meg az aggodalmat, hogy az emberek nem szeretik, ha állatokkal hasonlítják össze őket. A prófétákat megölték. Jézust keresztre hurcolták. Péter is vértanúsággal fizetett.
Indítványomat mégis megismételem:
Mindannyian tegyünk valami fogadalomfélét, hogyha Isten segítségével innen kiszabadulunk, és még egyszer följutunk templomaink szószékére, akkor - legalább egyszer - megemlékezünk Bobyról.
Ha agyonütnek?
Hátha Isten csak úgy tudja szeretetéről meggyőzni a világot, ha egynéhány papját agyonütik.?
Budapest, 1954. szeptember 8.
Letartóztatásom hatodik évfordulóján.
Megjelent a Keresztyén Igazság 63. számában (2004. ősz) 38-43.o.