Közismert tény - ugyebár - legalábbis az egyház körein belül, hogy engem mindig fölvetett a sok pénz. A tényt először a nyilasok tették közismertté. Mert ők tudták jól, hogy a gazdag zsidók ruhám minden zsebét valósággal kitömték ropogós bankókkal. Utánuk a kommunisták kiáltották világgá, hogy a zsidók példája átragadt az amerikaiakra. Ezek még túlzásba is vitték a dolgot. Már a mellényzsebembe is annyi dollárt raktak, hogy az államsegély nélkül maradt egyházi iskolákat időtlen-időkig tudtam volna pénzelni, ha idejében ki nem ragadták volna őket a kezemből. De így az iskolák megmenekültek a rájuk leselkedő veszedelemtől, hogy agyonpénzelem őket.
Ebben a napnál világosabb helyzetben csak egyetlen sötét zug maradt. Úgy is mondhattam volna, hogy maradt benne egy rejtvény. Egy titok. Az tudniillik, hogy akár nyilas száj volt, akár kommunista száj volt, mely pénzbőségemet bekiáltotta a világba, a száj mindig ugyanazoknak az embereknek a szája volt. Ezen a rejtvényen én igazán sokat kotlottam, de nem kelt ki belőle semmi. Így még az sem áll módomban, hogy hasonlóan az elemi iskolai tankönyvek tréfás eljárásához, legalább zárójelek között, fordított betűkkel megadjam a rejtvény megfejtését. No de, bízom abban, hogy mégsem én vagyok a legokosabb ember a világon. Amit én nem tudtam megoldani, majd megoldja talán másvalaki.
A lényeg mégis csak az, hogy pénzbőségem közismert ténnyé vált.
Ellenben ismeretlen tény maradt - még egyházi körökön belül is -, hogy bár számolatlanul volt mindig pénzem, mégsem volt soha életemben nyárra való fehér vászon ruhám.
De még ha tudta volna is ezt az egész világ, a dolog lényegén az sem változtatott volna. Hiszen az olyan különös embernek, amilyen én is vagyok, lehet elvégre az a szenvedélye is, hogy kánikulás nyárban, amikor más ember igyekszik nehéz téli gúnyájától szabadulni, éppen abban leli kedvét, hogy alaposan kiizzassza a testét. Végre is bogaras ember van elég a föld hátán. Miért ne lehetnék éppen én is egy ezek közül?
Persze, persze! A lényeges az ember mindig a teljes igazságot beszélje. Ezért kénytelen vagyok egy kis helyreigazítást végezni fönti megállapításomon, miszerint még életemben nem volt nyárra való fehér vászonruhám. A mondat talán ilyenféleképpen lesz egészen hiteles: Nem viseltem soha életemben olyan fehér vászonruhát, melyet szabó az én alakomra szabott.
Mert hát viseltem én fehér vászonruhát. Tizenhat-tizenhét éves koromban két ilyet is hordtam. Fölváltva persze.
Ez a dolog úgy esett, hogy életemnek ebben az időszakában háború volt. Az első világháború. Volt két bátyám. Mindketten a háborúban voltak. Ez a háború valahogyan sehogy sem akart véget érni. És mivel bátyáim mindenképpen a fronton akarták kivárni a háború végét, nem is jöttek haza. Tartósan és szívósan a fronton maradtak. Könnyű volt nekik! Katonaruhájukkal jól el voltak látva. Annál nehezebb volt nekem. Én nem voltam ruhával sehogy sem ellátva. Tehát az igazság is azt követelte, hogy fehér vászonruhájukat én vegyem használatba. Hogy semmiféle sérelem ne származhasson, használatba vettem mindkettőjükét. Volt ebben egy kis értelem is. Idősebbik bátyám ugyanis lényegesen alacsonyabb termetű volt, mint én. Nem látszott ez meg a ruha minden részén, éppen csak a kabátujjak végén és a nadrág legeslegalsó részén. Ezt a kis hibát pompásan egyensúlyozta fiatalabbik bátyám vászonruhája. Föl kell tárnom azt a körülményt, hogy ezzel a fiatalabbik bátyámmal később hajszálpontosságig egyforma magasak voltunk. Ennek a későbbi időpontban bekövetkezett egyformaságnak ugyan nem sok hasznát láttam még a most tárgyalt időpontban. Mert most bizony még jócskán alacsonyabb voltam nála. Amikor tehát az ő vászonruhájára került a sor, mindenki, aki csak egy csöppnyi tárgyilagosságra törekedett, azonnal megállapíthatta, hogy karom is, lábam is hiánytalan kárpótlásra talált. S ha más talán el is felejtette ezt megállapítani, magam mindenesetre ismételten is megállapítottam.
Őszintén szólva, meg sem tudnám mondani, mi sorsra jutott ez a két vászonruha. A hosszúra nyúló háborúnak mégiscsak vége szakadt. Még pedig késő ősszel, amikor az emberek általában nem viselnek már vászonruhát. Abban az időben én is még az általánosan bevett szokásokhoz igazodtam. Más szóval: akkor még nem voltam olyan bogaras, mint később. Mivel otthonomat az ország testéről levágták, én pedig a megmaradt csonkra menekültem - mint a föntebb mondottakból gondolni lehet - nem vászonruhában menekültem, hanem melegebb öltözetben. Így bizony a két vászonruhát sorsára hagytam.
Aztán nagyon sokáig - kerek harminchárom évig, tehát egy emberöltőig - valóban nem volt nyári vászonruhám. Sem olyan, melyet a szabó rám szabott volna, ha lett volna ilyen ruhám, sem olyan, melyet másra szabott.
Ötvenéves lettem, mire a harmadik vászonruha rám került.
De nem vághatok az események elé. Kénytelen vagyok ennél a pontnál hosszabb kitérőt csinálni. Aki meg akarja érteni harmadik vászonruhám történetét, azt barátságos szóval hívogatom, jöjjön velem erre a kitérőre. Jöjjön velem egy kis világot látni.
Élt az óceánon túl, Csikágóban egy Miszter Taylor nevű ember. Tőlem ugyan élhetett Csikágóban több ember is ezen a néven. De minket most kifejezetten ez az egy érdekel. Tudom, hogy személyazonosságát nem határozza meg sokkal közelebbről, ha azt is elmondom róla, hogy keresztneve John volt, de ettől függetlenül mégis ez volt a keresztneve. Jóképű ember volt ez a Miszter Taylor. Csak amikor a növekedés időszakában élt, egyik napon meggondolatlanul hirtelen beszüntette a növekedést. Hogy ez a kellőképpen meg nem fontolt tette bizonyos következményekkel járt, az alighanem kitűnik majd a későbbiek során.
Miszter Taylor szerelést tanult. Rendesen kitanulta a szakmáját, és amikor a saját megítélése szerint is már eleget tudott, munkára jelentkezett az egyik csikágói gyárban. Alighanem burokban született: szerencséje volt. A gyárnak éppen azon a napon volt szüksége ilyenféle szerelőre, amelyik napon ő jelentkezett. Kapott a gyár szerelőműhelyében egy csöndes munkasarkot, ahol szerényen visszahúzódva dolgozgatott. Ha valaki megkérdezte volna, bizonyosan boldognak is vallotta volna magát. nem is sejtette, hogy a forgandó szerencse milyen gyorsan elpártol tőle. Azaz, valami különös előérzet nyugtalanította. Állandóan úgy érezte, mintha a gyártulajdonos szeme mindig rajta volna. És csakugyan! Ez a gyártulajdonos az egyik napon azt találta ki, hogy szegény Miszter Taylort kiemelje csöndes sarkából. Megbízta a szerelőműhely irányításával. Volt azért ebben a gyárosban azért egy kis emberség is. Átérezte, milyen boldogtalanná tehette ezt a fiatal Johnt ez az intézkedése, és ezért fájdalomcsillapításul emelt egyet a munkabérén. Ezzel persze meglehetősen sok gondot zúdított szegény Miszter Taylorra. Eddig szinte gondtalanul élt. Hétfőtől péntekig napi nyolc órácskát dolgozott a gyárban, a szombatot és a vasárnapot pedig a barátaival töltötte el. Ettől fogva azonban még a szombatja is gondok között telt. Miszter Taylor ugyanis szerény és takarékos életmódot folytató fiatalember volt. Ezért minduntalan mutatkozott nála valamelyes el nem költött pénze. Mit tegyen vele? Lótott-futott, hogy valamibe befektesse. Kitartó buzgalmának meglett a gyümölcse. Végre is egy napon Csikágó egyik csinos házacskájának a tulajdonosa lett. Nem tudta szegény ember, hogy ezzel mit vesz a nyakába! Mi, akik éppen most értesülünk minderről, teljes szívből szánhatjuk ezt a szegény Taylort. Elvégre minket megkímélt a sorsunk az övéhez hasonló gondoktól, méltányos dolog tehát, hogy legalább részvétet érezzünk iránta. A házvételnél elkövette azt az egy baklövést, hogy mindenáron a gyári füsttől mentes tiszta levegőn akarta látni a házát. Meggondolatlanságának most mutatkozott meg a következménye. Rászakadt a naponkénti közlekedési költség. Ebből a bajból csak úgy tudta kihúzni magát, hogy vett egy kocsit. Persze, ezzel gondjainak egyáltalában nem szakadt vége. Valahányszor hazatért a munkájából, mindannyiszor nehéz szívvel látta, hogy ez a ház követelésekkel állt eléje. Először is az a szoba, melyet otthoni dolgozószobájának szánt. Íróasztalt, könyvespolcokat követelt. Kielégítette. Most követeléssel állt eléje a fürdőszoba. Ne tegye neki ez a fürdőszoba soha szemrehányást, hogy kevesebb szeretetet fordított rá, mint dolgozószobájára! Azt is kielégítette hát. Megszólalt a nappali. Kielégítette. Az ebédlő. Kielégítette. Aztán a két hálószoba is. Azokat is kielégítette. A vendégszoba is hangoskodni kezdett. Kielégítette azt is. Végül a háztartási alkalmazottnak szánt szoba valósággal forradalmi hangot használt: Eszébe ne jusson valahogyan Miszter Taylornak társadalmi osztálykülönbséget kifejezni a szoba berendezésével! Kínosan vigyázott hát, hogy ilyet még rosszakarat se vethessen a szemére. Most látta csak, hogy milyen bántó az ellentét a szépen berendezett szobák és az üres konyha között. Beállított hát a konyha egyik sarkába egy villanytűzhelyt. A másik sarokba erre odakívánkozott a jégszekrény. S ha már a tűzhely villanyra jár, miért járjon másra a jégszekrény?
Vagy két esztendeig így robotolt Miszter Taylor. Modern Sziszifusznak érezte magát. Minél jobban föl akarta számolni szerencsétlen helyzetét, annál mélyebb bonyodalmakba keveredett. Mi, akik kívül állva részvéttel szemléljük a távolból ezt a küzdelmet, meg tudtuk volna neki súgni alkalmas pillanatban, hogy scak most ne hagyja el magát, mert most már csak igazán a kamra van hátra. Hiába! Az óceán nagyon széles, nem hallatszik oda a suttogásunk. Miszter Taylor pedig annyira belebonyolódott a gondjaiba, hogy úgy érezte, képtelen egymaga megbirkózni velük. Valakinek segítenie kellett!
Az állhatatlan szerencse egy pillanatra megint kegyes arcát fordította Miszter Taylor felé. Az egyik napon összevezette Miszter Taylor útját Missz Smith útjával. Missz Méry Smith útjával, akiről kitűnt, hogy elsőrendűen ért ahhoz, hogyan kell egy kamrát jól, okosan berendezni. Az is kitűnt Missz Smith Méryről, hogy nincs is más vágya az életének, csak az, hogy Miszter Taylornak segítségére legyen a kamra berendezésében. Polcokat vágattak, és együtt vitték a konzerveket, befőtteket és sok minden egyebet a kamrába. Közben pedig még az is megtörtént, hogy az egyik nagyon szép napon Missz Smithből Misziz Taylor lett.
Nem csak jószívű teremtés volt ez a kis Misziz Taylor, hanem határozottan csinos, ügyes, okos, talpraesett fehérnép. Mindössze egy elgondolkoztató tulajdonsága volt. Az ura ezen néha fönnakadt. Máskor meg kuncogott rajta. Misziz Taylor ugyanis kissé babonás volt. Másból ez nem tűnt ki, csak abból az egy dologból, hogy amikor Miszter Taylor valami ügyetlenséget követett el - tegyük föl: megbotlott a puha szőnyeg szélén, vagy esetleg étkezés közben leejtette a villáját -, s ha ilyenkor Misziz Taylor - minden erőfeszítése ellenére is - elnevette magát, tüstént erőt vett rajta a babona. Annyira, hogy valósággal belesápadt. Bizonyosra vette, hogy nem telik bele több, csupán néhány perc, és ő valami fokozott ügyetlenséget követ el. És ezt a babonát nem lehetett belőle kibeszélni. Görcsösen ragaszkodott hozzá. No de, sebaj! Hiszen, ha egy asszonynak csak ennyi hibája van, attól még nem borul föl a világ!
Miszter Taylorék kis világa sem borult föl. Mint a közmondás tartja: szegények voltak, de jól éltek. Nem voltak föllengző álmaik. Soha nem zúgolódtak sorsuk ellen. Sőt, amikor az élet szabályos menetéhez igazodva, otthonukban megjelent előbb a kisebbik John, azután pedig a kisebbik Méry, még azt is el lehetett mondani róluk, hogy boldogoknak érezték magukat.
Ez volt körülbelül a helyzet Tayloréknál, amikor a nyár közeledtén fölvetődött a kérdés, hogy Miszter Taylor négyhetes szabadságát hogyan is töltsék el. Abban hamarosan megegyeztek, hogy ezt az időt nem itthon töltik, hanem valahová elutaznak. Egy pillanatra fölvetődött a gondolat, hogy esetleg átnézhetnének Európába. Hallottak arról, milyen szép magas hegyek vannak Svájcban. Ezeknek a hegyeknek a csúcsát még nyáron is hó borítja. Érdekes lehet ilyet látni. De aztán jöttek a meggondolások. Hiába no, minek is takargassák, be kell vallaniok, hogy ők bizony csak szegény emberek. Külföldre utazni pedig azt jelenti, hogy útlevelet kell váltani. Arra a különböző országok követségeitől beutazási engedélyt kell kérni. Ez mind pénzbe kerül. Nem szólva arról, hogy azokban az európai országokban hazai pénzüket is át kell váltani az ott használatos pénzre. Az ilyesmi is csak okoz bizonyos veszteséget. Ők pedig szegény emberek. Ilyen költségeket nem engedhetnek meg maguknak. Kezdték hát terveiket kisebbre fogni. Mi volna, ha itt töltenék a szabadságot az országban? Itt élnek a híres öt tó vidékének a déli csücskében. Akik körüljárták ezeket a tavakat, azok mondják, hogy utolérhetetlen élményük volt. Annyira szép ez a táj. Ebbe a gondolatba belefogóztak. Minden múló nap estéje azt bizonyította, hogy a terv mind mélyebbre bocsátotta le gyökerét Miszter Taylor lelkébe is meg Misziz Taylor lelkébe is. Sok minden más előnye mellett még az a jó oldala is megvan ennek a tervnek, hogy megtakarításokkal lehet megoldani. Végre szegény embereknél ez nem éppen utolsó szempont. A legnagyobb megtakarítási tétel kétségtelenül a vasúti költség. Ezt abban az esetben teljesen ki lehet kapcsolni, ha megnagyobbodott családjuk miatt nemrég vásárolt autójukon indulnak el az útra. Két legyet is ütnek egy csapásra. Mert így még a kocsit is alaposan be lehet járatni.
Miszter Taylornak szokása volt, hogy apró-cseprő kérdéseit is megtárgyalta feleségével. Az egyik napon kikérte az asszony véleményét arról a gondolatáról, hogy vajon nem volna-e az jó, ha szabadságidejére csináltatna magának egy fehér nyári vászonruhát. Mégiscsak úgy van az, hogy az ember a nyári melegben autóvezetés közben könnyen megizzad. Ilyen módon kissé meg lehetne kímélni azt a tropikálruhát, melyet nyár kezdetekor készíttetett. Misziz Taylor az ötletet igen jónak találta. Így tehát ezt a kérdést is egyetértéssel intézték el.
A szabó a ruhát indulásuk napja előtti délután - úgy, amint ígérte - pontosan szállította. Miszter Taylor aznap a vacsorához vette föl először új ruháját. Határozottan jól sikerült alkotás volt.
Ez is hozzájárult-e, nem tudom, de Tayloréknak ez az estéje igen jó hangulatban indult. A kicsinyeke már lefektették. A nagyok pedig úgy érezték magukat, mintha holnap indulnának nászútjukra.
Az asszony a konyhában az utolsó simításokat végezte a vacsorán. Miszter Taylor ezt az alkalmat ragadta meg arra, hogy egy csokor gyönyörű teljes-szegfűt - felesége kedvenc virágát - belevarázsolja a szép karcsú vázába. Ugyanis meglepetésnek szánta a virágot erre a gyönyörű estére. Hirtelen hallja ám, hogy már jön is a felesége. Gyors igyekezetében Miszter Taylor valahogyan fölborította a karcsú magas vázát. Vize végigömlött a frissen terített fehér asztalterítőn és a futón. Rosszul sikerült műve fölött aztán olyan arccal állt, hogy az akkor belépő Misziz Taylor - bár minden idegerejét összeszedte - képtelen volt komolyságát megtartani. Hangosan fölkacagott. Csak egy pillanatra. Kacagását átmenet nélkül babonás rettegés váltotta föl. Miszter Taylor azonnal elfelejtette saját megdöbbenését, és minden igyekezetével kis asszonykáját nyugtatgatta: Ne aggódj, drágám! Meglátod, nem lesz semmi baj!
Kevés meggyőződés látszott az asszonyon, amikor asztalhoz telepedtek.
Misziz Taylor egyébként alaposan kitett magáért. Ha Miszter Taylor azt hitte, hogy csak neki jutott eszébe a meglepetés, amikor azt a szegfűcsokrot vásárolta, akkor alaposan tévedett. Mert ez az asszony, ahány fogást behozott a konyháról, ugyanannyi meglepetést is hozott. Mind kedvenc étele volt az urának. A legnagyobb meglepetést mégis akkor érte el, amikor egy tálon azt a csemegefalatot hozta be, melyet Miszter Taylor a világ összes étele közül a legjobban szeretett: finom vaddisznópecsenyét! És nem hiányzott mellőle - hiába, no, derék asszony ez kis asszonyka -, mondom, nem hiányzott, ami nélkül nem vaddisznó a vaddisznó, nem hiányzott az áfonyamártás! Ott volt az is a kecses mártásos tálacskában.
Most váratlanul hatott a babona.
A mártásos tálacska finom füle megcsusszant Misziz Taylor kezében, és teljes tartalma az urára ömlött. Az új, fehér nyári vászonruhára! Kabát elején, kabát ujján csurgott lefelé a sűrű sötét mártás.
A tálacskával együtt fölborult az est ünnepi hangulata is. Kapkodás, kefélés, mosás, súrolás indult. Az asszonyka még a könnyeit is hozzáadta a foltvízhez. De minden hiába!
Az ebédlőasztal mellett álló egyik szék támlájára ráakasztották a csúnya foltos vászonkabátot. A szomszédos székre fektették a nadrágot. Az áldásból egy kis részt az is kapott.
Misziz Taylor még az ágyban is szipogott, bár Miszter Taylor csendesítgette.
Másnap korán reggel Miszter Taylor kis családjával elindult ragyogó kocsin, ragyogó verőfényben az öt tó vidékének ragyogó tájaira.
A kocsit a tropikálban vezette.
Szépkirándulás volt. Mindent elfeledtek, ami a hátuk mögött volt. Mint a boldog szegény emberek, ők is csak a mának, csak az örömnek éltek.
A negyedik hét szombatján vetődtek haza. Még szerencse, hogy az ebédlőasztal melletti székeken a foltos fehér vászonruha fogadta őket. Különben azt kellett volna hinniök, hogy ezt a négy hetet csak álomban élték át. A vászonruha hirdette, hogy a valóságban járnak. Szinte hálát éreztek a ruha iránt.
Az igazi hálaérzet Taylorékat másnap elvezette a templomba. Ott megköszönték Istennek életük eddigi boldogságát és ezt a gyönyörű négy hetet is.
Ezen az istentiszteleten szerepeltem én is. A nevemmel szerepeltem. A hirdetések során a pap tudomására adta a híveknek az örömhírt, hogy börtönömből kiszabadultam. Mert hát ott túl az óceánon szerettek engem, és meg is tartottak szeretetükben.
Mikor Taylorék a templomból hazaérkeztek, még egyre én jártam az eszükben. Aggodalmaskodtak értem. Most már nem a puszta életemért aggodalmaskodtak, mint eddig olyan sokszor. Hanem a kérdés, mely most újra meg újra fölvetődött bennük, az volt, hogy vajon nem fogytak-e el azok a számolatlan dollárok, melyekkel annakidején sok társukkal együtt ők is elláttak. Szeretetükben azon töprengtek, hogyan segíthetnének meg engem. Pénzre most nem mertek gondolni. Hiszen jól tudták, hogy ez hozta rám a bajt. Új ruhára sem mertek gondolni. Az félreérthetetlen bizonyítékot szolgáltatna arra, hogy az ügynökösködést továbbra is folytatom. Javában tartott még a nyár, azért úgy határozták, hogy a legalkalmasabb segítség az lesz, ha elküldik nekem a pórul járt fehér vászonruhát. Ez csak nem lehet ügynöknek a bére! Ez csak nem keltegethet gyanút!
Így jutottam életem harmadik vászonruhájához.
Mint látható: ezt nem rám szabták. Ezt Miszter Taylorra szabták.
Valahol írásom elején homályosan céloztam arra, hogy idővel alighanem ki fog tűnni, milyen következményekkel járt Miszter Taylor meggondolatlansága, hogy ifjúsága idején beszüntette az egyik pontnál a növekedést. Kérem: itt és most tűnik ki!
A vászonruha nadrágján széles hajtóka volt. Ezt itthon leengedtük. Így a nadrág megkapta a tűrhető hosszúságot. Probléma inkább a kabátnál támadt. Azért most igyekszem ezt a problémát gyümölcsöztetni. Azt az újítási javaslatot tettem az óceánon túli szabóknak, hogy a nyári vászonruha kabátujjára is szereljenek olyanféle hajtókát, amilyet a nadrágjára szoktak szerelni. Ennek az újításnak ilyen magamféle emberek alkalmilag jó hasznát láthatnák.
Én persze nem értem rá, hogy megvárjam, amíg a szabók döntenek újítási javaslatomról. Nekem gyorsan kellett határoznom.
Leleményességért nemhogy az óceánon túlra nem megyek, de még a szomszédomig se fáradok. Úgy oldottam meg ezt a fogas kérdést, hogy - ugyebár: amikor az ember vászonruhát visel, olyankor általában nyár szokott lenni - panyókára vetve viselem a kabátot. Így az emberek bajosan tudják összemérni a karom hosszát a kabát ujjának hosszával. Lehet ugyan, hogy ez az egész leleményesség teljesen fölösleges óvintézkedés részemről. Az emberek talán észre sem vennék azt az aránytalanságot, amely felső végtagjaim és kabátujjam között kétségtelenül fönnáll. Őket - tudniillik az embereket - lekötik a foltok. Olyan jókat mosolyognak ezeken a foltokon. Mosolyuk csöppet sem izgat. Azt ellenben őszintén meg kell vallanom, hogy az viszont módfelett izgat, hogy vajon mit gondolnak az emberek ezekről a foltokról. Izgat, mert ezt az egyet nem tudom.
Azzal szoktam ilyenkor csendesítgetni magamat, hogy én is csak ember vagyok. Márpedig olyan ember nincsen a földön, aki mindent tudna. Az egyik ezt tudja, a másik a másik dolgot tudja. Én éppen ezt nem tudom. Nem végzetes ez. No meg aztán ott van kiegyenlítőnek vagy kárpótlónak az a határozott tudásom, melyet Taylorék felől sikerült szereznem. Azt tudom ugyanis Taylorékról, hogy elsőrendű emberismeretük van. Sohasem láttak. Sohasem beszéltek velem, és mégis olyan tökéletes pontossággal tudták, hogy én már kora ifjúságom ideje óta kifejezetten az olyan fehér nyári vászonruhát szeretem viselni, amelyen az emberek jót nevethetnek.
Budapest, 1955. július 8.
Megjelent a Keresztyén Igazság 67. számában (2005. ősz) 48-54.o.