Előadás-sorozatunknak ez a mai témája, pontosan azzal, hogy ilyen tágölelésűre fogalmazódott, nem könnyű feladat elé állítja az előadót. Mert bár a későbbi kutatások során kerülhetnek, s bizonyosan kerülnek is elő eddig ismeretlen dokumentumok, részletek, adalékok, amelyek színesebbé vagy árnyaltabbá teszik Ordass Lajos életéről és munkásságáról alkotott képünket, arra vonatkozó ismereteinket, a témát tárgyaló két fő munka, Terray László Nem tehetett mást c. Ordass-életrajza és a Szépfalusi-féle "lila könyvek" immár négykötetesre duzzadt sorozata olyan bőségesen és részletesen foglalkozik a kérdéssel, hogy egy ilyen lehatárolt idejű előadás könnyen a megtanult lecke felmondásának a színvonalára (avagy színvonaltalanságára) süllyedhet. Ezt pedig mindenképpen szeretném elkerülni.
Megpróbáltam hát egy sajátos nézőpontból megközelíteni a témát. (Erre céloz előadásom utólag választott alcíme.) Mielőtt azonban erre rátérnék, szeretném emlékeztetni a kedves hallgatókat arra, hogy az OLBK keretében nem először hangzik Ordass Lajos életéről és munkásságáról szóló előadás. 1989. március 18-án ifj. Fabiny Tibor A megállás szimbóluma (Olvasónapló: Ordass Lajos Önéletrajzi írások) címen olvasta fel (egy kiegészítéssel) eredetileg Szekszárdon, 1988. április 22-én elhangzott tanulmányát (Keresztyén Igazság Új folyam 1-2. szám, 1989. június, 15-30. lap). 1991. február 9-én pedig én tartottam előadást Arcképvázlat Ordass Lajosról címen, ami egy Budahegyvidéken 1987. december l-jén tartott előadásom némileg átdolgozott változata volt. 1991-ben Ordass Lajos születésének 90. évfordulója adta a konkrét aktualitást a róla való megemlékezésnek, s a születésnap (február 6.) közelsége - úgy gondolom - most is ünnepivé avatja együttlétünket.
Sajátos nézőpontot említettem az imént. De mindjárt meg kell mondanom azt is, hogy ehhez a "sajátos nézőponthoz" egy gyakran közhelyszerűen emlegetett mondat vezetett el: Ordass kritikus helyzetben végezte egyházunkban püspöki szolgálatát.
Kritikus helyzet. Mit is jelent ez? Az atomfizikában például a láncreakciót közvetlenül megelőző fázis. De általában a válságos, döntő, elhatározó helyzet vagy pillanat. A politikában talán így lehetne mondani: még nem háború, de már nem is béke. De igazában, ha témánk összefüggésében gondolkodunk, inkább a mögöttes görög kifejezésekre, a krisis-re (= ítélet) és a gazdag jelentésű krino igére kell figyelnünk. Krino=elhatározni, határozni, megítélni, választani, különbséget tenni, dönteni stb., stb.
Mindezeken elgondolkodva, felötlött bennem, hogy tulajdonképpen meg is lehetne fordítani a dolgot, s erőltetés nélkül lehetne így is fogalmazni: Ordass Lajos életére és szolgálatára nézve elmondható, hogy benne koncentrálódik hazai egyháztörténelmünknek egy - szinte páratlanul - nagy krízise, amit az "egyház a szocializmusban, a kommunista diktatúrában" kifejezéssel lehet jelölni. Innen nézve Ordass Lajos szolgálata éppen az volt, hogy a "megtaláltuk a helyünket és szolgálatunkat a szocializmusban" hamis optimizmusát mindig újra kérdésessé tette az egyház örök alapjára, Krisztus evangéliumára mutató szavaival, állhatatosságával, s az elnémítás idején: puszta létével.
A sajátos nézőpontot, a kritikus helyzetekre figyelést így szeretném mondanivalómban érvényesíteni:
1. Először néhány olyan pillanatot szeretnék fölvillantani Ordass életéből, amikor ő került kritikus helyzetbe, tudniillik mert döntenie kellett. Látni fogjuk, hogy már egész korán kirajzolódik: döntéseit alapvetően nem individuális szempontok, hanem elvek, ill. Istenre és Isten akaratára figyelése határozzák meg.
2. Másodszorra olyan eseteket szeretnék bemutatni, amikor ő teremtett kritikus helyzetet, s állította döntés elé a környezetét. S teszi ezt úgy, hogy állásfoglalásában, megnyilatkozásában a hangsúly mindig a teológiai, az egyházi szempontokra kerül. S éppen eközben lepleződik le - gyakran egyházi emberek esetében is - az egyháztól idegen politikai vagy önző egyéni szempont.
1. Az első nagy és tulajdonképpen egész életét meghatározó döntés elé még középiskolás korában került. Hetedikes korában ő is megbetegedett az egész országban pusztító spanyoljárványban. Édesapja Bonyhádról hazaviszi Torzsára gyógyulni. Fölépülése után - 1918-19-et írunk, Trianon már előrevetíti árnyékát! - azt kell eldöntenie, hol folytassa és fejezze be gimnáziumi tanulmányait. Ő maga így ír erről: "Erőm lassan visszatért és szó lehetett a tanulás folytatásáról. A választás két lehetőség között mozgott: vagy Újverbászra menni, hogy az ilyen zavaros időkben közelebb legyünk egymáshoz, vagy visszatérni Bonyhádra, ha csakugyan igaz lenne a hihetetlen, hogy Torzsa nem lesz többé része Magyarország testének. Világosan tudom, hogy a Bonyhád mellett szóló döntést bizonyos fokig bekötött szemmel hoztam meg. Hiszen nem láthattam a jövőt. De legfőbb tartalma ennek a döntésemnek mégiscsak teljes tudatossággal alakult ki bennem: Nem akarok máshová tartozni, csakis Magyarországhoz. És bár e döntésemmel később igen sok megpróbáltatás járt együtt, azt lényegesen soha meg nem bántam." (Önéletrajzi írások, I. 40.)
Ezt a döntését nemcsak azért emelem ki, mert enélkül Ordass Lajos nem lett volna jó negyedszázad múltán a Magyarországi Evangélikus Egyház püspöke, hanem azért is, mert ez a későbbiek során többször is "visszaköszön". Például 1923-ban Halleban, amikor ösztöndíja az infláció következtében elértéktelenedik. "Nehéz helyzetemnek lett volna egy aránylag könnyű föloldása. Egy erdélyi szász teológus ezt lelkendezve ajánlgatta is nekem. Ő élt is ezzel a lehetőséggel.
Ez a megoldás: a 'külföldi németek' egyesületébe való belépés lett volna. Nem léptem be. Két okból: Először is nem akartam magamat németnek hazudni azért, hogy ebből anyagi előnyöm legyen; másodszor: azzal, hogy fölcsapok németnek, nem akartam annak az édesatyámnak az arcába ütni, aki elsős gimnazista koromban olyan nagyon határozottan megállt egy ilyenfajta kísértéssel szemben, amikor azt mondta: 'Ich lass' aus dir keinen Pangerman machen, mein Kind!'" (Önéletrajzi írások, I. 48.)
És milyen világos a vonal az újabb döntésig, nevének megváltoztatásáig! "Különösebb meglepetést nem keltett bennem, azonban igen erősen megviselt, amikor 1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot... Hogy milyen nagy volt bennem a keserűség, azt legjobban talán az a kis jegyzet mutatja, amelyet ezen a napon szolgálati naplómba írtam: "A mai naptól kezdve a hivatalos használat kötelezettségein kívül a 'Wolf' családi név helyett az 'Ordass' családi nevet használom."... "Még a német megszállás napjának estéjén megírtam névváltoztatás iránti kérvényemet." (Önéletrajzi írások, I. 148-149.)
Egy döntés volt ez vagy három? Életének három különböző helyzetében külön-külön döntés, és mégis egybefoglalja őket személyiségének egyik legmarkánsabb és legrokonszenvesebb vonása, az állhatatosság. Egy olyan korban, amely szinte tömegével produkálja a köpönyegforgató, szebb kifejezéssel: reálpolitikus kis és nagy embereket - a világban, de az egyházban is -, egy olyan korban, amelyben a megalkuvás vagy a karrierizmus ilyen mondatok mögé rejtőzik: hiszen senki sem ellensége önmagának, - csoda-e, ha irritálóan hat az ilyen állhatatos következetesség? Mégis: jó lenne látni, hogy nemcsak ingerel, de vonz is az ordassi életpélda. Korunk sok súlyos sebe gyógyulhatna így. Hogy mondja Shakespeare? "Mindenek fölött/Légy hű magadhoz: Így, mint napra éj,/Következik, hogy ál máshoz se léssz./Isten veled: áldásom benned ezt/Érlelje meg majd." (Hamlet, I. felvonás, III. szín; Arany János fordítása.) A poloniusi áldás persze aligha, de az a hűségében megbízható Isten, akit Ordass Lajos ott tudott életének minden fordulata és ott remélt minden döntése mögött, munkálni tudja bennünk, ingatag, megbízhatatlan teremtményeiben az élet igazi minőségéhez elengedhetetlen állhatatosságot.
A döntést kívánó, kritikus helyzetek sora az eddig említettekkel - tudjuk -messze nem ért véget Ordass Lajos életében. Közöttük apró, szinte jelentéktelen epizódnak tűnik az, amikor az idős és beteg Raffay püspök meg akarta bízni a háború utáni egyházi ún. igazolási eljárások lebonyolításával, s ő elhárítja ezt a feladatot. Ez az eset mégis említésre méltó, mert döntését már itt is lényegében ugyanaz az elvi szempont határozza meg, mint ami a későbbiekben oly sok esetben is motiválja. "Elvi akadályokat éreztem. Az igazolási eljárást az államhatalom követelte. Politikai elbírálást igényelt. Az én fölfogásom az volt, hogy ez a mérővessző használhatatlan az egyház alkalmazottainak elbírálására. Ha pedig - mint vallottam - az egyházi alkalmazottak magatartását az egyház érdekeinek szempontjából tesszük mérlegre, akkor nincsen szükség külön igazoló bizottságra, mert egyházi törvényeink gondoskodnak arról, hogy miként vizsgálja meg az egyház saját alkalmazottainak hűségét." (Önéletrajzi írások, I. 161.) Lám, még az általa nagyon tisztelt és szeretett püspökének is ellentmond, mert - talán szabad így is fogalmazni: - tudja, hogy a szeretetet és az igazságot nem szabad összekeverni, hiszen ez mindkettőnek a megcsúfolása lenne. S azzal sem érvel önmaga felé: mégiscsak jobb, ha én vagyok ott, mintha más valaki...
Az igazán nehéz és nagy, személyes sorsán messze túlmutató döntések azonban püspöki szolgálatához kapcsolódnak. Az első mindjárt a kezdet kezdetéhez, hogy ti. egyáltalán vállalja-e magát a jelöltséget. Az Akikkel az úton találkoztam c. sorozatban a felügyelő társáról, dr. Komjáthy (Kring) Jenőről szóló írásában így vall erről: "Életem egyik legsúlyosabb döntése elé akkor kerültem, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy dr. Raffay Sándor öregen és betegen megválik püspöki tisztségétől. Tudtam, hogy vannak, akik az én megválasztásomra gondolnak. Dr. Komjáthy Jenő is értesült ilyen tervekről. Bár ritkán történt, de felfogásunk ebben a kérdésben eltért egymástól. Komoly érvekre hivatkozással ki akartam térni a püspökjelöltség elől. Ezeket az érveimet levélbe foglalva közölni is akartam a gyülekezetekkel. E levél fogalmazványa mellett talált meg egyszer Komjáthy Jenő a lelkészi hivatalban. Gellérthegyi sétára hívott. Itt, Isten ege alatt sorakoztatta föl ellenérveit és kifejtette meggyőződését, hogy a jelöltséget vállalnom kell. Ami a hosszúra nyúlt vitában a döntést végül is meghozta, az az érvelése volt, hogy ha Istennek nem az én szolgálatom kell, akkor gondoskodni tud arról, hogy ne kapjam meg a megválasztáshoz szükséges szavazattöbséget. Ami pedig a legfőbb - mondotta -, így nem kell a megfutamodás lelkiismereti terhét cipelnem. Éreztem, hogy ez a legutolsó mondat féltőn szakadt föl szívéből." (Önéletrajzi írások, I. 149-150. lapon a jegyzetben.)
Ezek mellől a vallomásos mondatok mellől azonban - úgy gondolom - nem hiányozhatnak azok a mondatok sem, amelyeket már félreállítottságában, püspöki szolgálatának kezdetére visszatekintve ír: "Püspöki szolgálatra való elindulásomkor bennem csak nagyon korlátolt mértékű küldetéstudat volt... Amikor pedig kénytelen voltam tudomásul venni, hogy Isten valóban engem küld, akkor nem értettem, hogy miért engem?... Isten útjait az ember általában csak utólag látja és érti meg. Velem is így történt. Csak később kezdett bennem derengeni a sejtelem arról, hogy mi is történt. Ma minden habozás nélkül vallom magam és mások előtt is, hogy Isten minden alkalmatlanságom ellenére is azért állított egyházában vezető szolgálati helyre, mert 1948-ban velem akarta kimondatni a magyarországi evangélikus egyház szavát." (Önéletrajzi írások, I. 166.)
Ehhez a vallomáshoz én most - több mint 50 évvel 1948 és több mint 20 évvel Ordass Lajos halála után - nem tudok mást hozzáfűzni, mint csak azt, hogy legyen áldott az Isten azért, amit a nehéz döntésekben helytálló Ordass Lajoson keresztül egyházunknak adott. Bennünket pedig tegyen olyan társakká, akik nehéz döntésekben, kritikus helyzetekben is ott tudunk állni egymás mellett hűséges testvérként.
A püspöki szolgálatával összefüggő legdrámaibb döntési helyzetek azonban akkor következtek be, amikor abban kellett elhatározásra jutnia, hogy lemondásával - amit a politikai hatalom oldaláról egyre sürgetőbben követeltek, egyházi oldalról pedig mindinkább elvártak volna - feladja-e a harcot vagy - reménytelennek látszó helyzetben, a kereszthordozást is vállalva - végigjárja az Istentől számára kijelölt utat.
Ennek a próbatétel-sorozatnak mintegy a nyitánya 1948. március elejei svájci útjához kapcsolódik. Ekkor tudja meg ugyanis a repülőgépen vele együtt utazó metodista szuperintendenstől, hogy figyelteti az ÁVH. Úgy érzi, hogy ez a beszélgetés a reá váró jövőről lebbenti fel a fátylat. Önéletrajzában egy sort sem ír arról, hogy ebben a kritikus helyzetben felötlött-e benne egyáltalán a disszidálás gondolata. Számomra azonban nem kétséges, hogy az ezen való morfondírozás nélkül is döntés-értékű volt, amit végül is tett, hogy dolgait elintézve hazajött. Hiszen mégiscsak ott volt előtte a lehetőség, hogy meggondolja magát. De nem. Felkészíti a külföldi ösztöndíjasokat a várható fejleményekre. Elbúcsúzik barátaitól, mint aki a halálba indul, s jön haza, ahol pontosan nyilván nem tudja mi vár rá, de azt tudja, hogy Urától kapott feladatát itt kell elvégeznie. Az egyre élesedő harc az iskolák tervezett államosítása körül, s az államhatalom egyre drasztikusabb beleavatkozása az eseményekbe, hozza el a következő döntési helyzetet 1948 augusztusának végén, szeptemberének elején. Miután az iskolák államosítása megtörtént, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az egyházi élet megújításának és demokratizálásának tetszetős jelszavai ellenére valójában az egyház élete és szolgálata integritásának megőrzése a tét. Teljesen világossá válik az is, hogy az állam (és a párt!) Ordasst tekinti a céljai eléréséhez vezető úton a legfőbb akadálynak. Kívánsága tehát, hogy Ordass mondjon le. Akár még külföldre is hajlandók lennének - családjával együtt - kiengedni, csak mondjon le. Drámaivá igazában az teszi ezt a helyzetet, hogy ez a kívánság nemcsak az állami érdekekkel azonosuló egyházi baloldal részéről fogalmazódik meg mind erőszakosabban, hanem azok részéről is, akik az egyház érdekeit engedmények árán vélik érvényesíthetőnek. Ordass azonban ellenáll az erőszakos fenyegetésnek és a csábító kísértésnek is. Nem mond le. Önmagára és vezető társaira nézve is az a véleménye: "...nekünk nincsen jogunk a helyünkről megfutamodnunk csak azért, mert ottmaradásunk veszéllyel járhat. Istenre, de egyházunk népére tekintő szemmel is járhatatlannak tartottam ezt az utat." (Önéletrajzi írások, I. 321.)
És megállt az utolsó próbatétel(ek) idején is a szegedi Csillagbörtönben...
2. Az előzőekben olyan helyzetekre figyeltünk, természetesen a teljesség igénye nélkül, amikor Ordass került döntések elé. A következőkben - szintén csak szemelvényesen - olyan esetekről lesz szó, amikor véleményével, állásfoglalásával ő teremtett kritikus helyzetet, s állította döntés elé környezetét.
Az első eset, amit érdemes felidézni, ugyancsak a lemondani vagy nem lemondani kérdését vetette fel. Csak három évvel korábban. S aki tanácsot vár a kérdés eldöntéséhez, Túróczy Zoltán, a tiszai egyházkerület püspöke, akit a népbíróság 1945 nyarán - háborús bűnösként - tíz évi fegyházra ítélt. Az érdekében eljáró püspöktársak csak annyit tudtak elérni, hogy megromlott egészségi állapota miatt Túróczy kórházba kerüljön. Ekkor ajánlják fel neki, hogy kiszabadulhat, ha lemond. Túróczy püspöktársaihoz fordul a kérdéssel: mit tegyen? A püspöki konferencián az a vélemény kezd kialakulni, hogy a lemondást kell tanácsolni beteg püspök-társuknak, - amikor mint legfiatalabb szót kap Ordass. "Fölszólalásom lényege - mint utólag leírja - ez volt: Túróczyt mi is, de általában az egyház közössége is igazságtalanul bebörtönzött embernek tekintjük. Lehetetlen tehát, hogy lemondásával elismerje, hogy vádlóinak igazuk volt. Túróczyt nem az államhatalom tette meg püspökké, hanem a hívek közakarata. Ezek a hívek Túróczytól megállást remélnek. De ami ennél fontosabb lehet, hogy Istennek az egyház érdekében arra van szüksége, hogy Túróczy börtönben haljon meg. Szabad-e nekünk akkor azt a tanácsot adnunk, hogy kérje szabadon bocsáttatását lemondása árán." (Önéletrajzi írások, I. 181.) A testvéri üzenet ezek után ez volt: "a lemondást nem látjuk az egyház érdekében állónak, és ezért nem is tanácsoljuk." (U.o.)
Gondoljunk csak bele! Ott és akkor ezt az ordassi tanácsot milyen könnyen lehetett vagy lehetett volna azzal félresöpörni, hogy - elnézést a vulgáris kifejezésért! - a kibicnek semmi sem drága. De a későbbiek ismeretében tudjuk: milyen igazságtalan lett volna ez a minősítés, ez az elmarasztaló megjegyzés!
Témánk szempontjából ezzel az esettel kapcsolatosan mindenesetre az a döntő, hogy Ordass egy kritikus helyzetben a maga világos és egyszerű érvelésével hogyan tudta megváltoztatni egy testület - kétségtelenül jó szándékú, ám éppen a lényeget elfelejteni látszó - állásfoglalását.
Persze azt is tudjuk, hogy megnyilatkozásai nagyon sokszor nem tudtak ilyen pozitív hatást kiváltani. Egy azonban biztos, önéletrajzának tanúsága szerint mindig tudatosan törekedett arra, hogy kritikus helyzetekben, de egészen hétköznapi esetekben is az igazságot és csakis az igazságot mondja. Ami - s erről mi nagyon könnyen elfeledkezünk! - a legtöbbször egész egyszerűen azt jelenti, hogy az igazat, csakis az igazat... Ilyen hétköznapian, csűrés-csavarás, és főleg megalkuvás nélkül! Valahogy úgy, ahogy Jézus mondta: "...a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van." (Mt 5,37) Ez az út azonban, s ezt is Jézustól tudjuk, csak a megismert igazságból fakadó szabadságban (Jn 8,32) vállalható és járható.
1948. május 21-én megindulnak a tárgyalások "az egyház és állam viszonyának rendezése ügyében". Amint hamarosan kiderül, ezeknek igazában egyetlen célja van: olyan megegyezést kötni, amelyben az egyház önként fölajánlja iskoláit az államnak. Kiderül az is, hogy az állam egyházunkkal is a reformátusokkal már kimunkált egyezmény-tervezetet akarja elfogadtatni. Ordass álláspontja világos, s ezt el is mondja: "Ha a kormány csak a legkisebb mértékben is valóban figyelembe akarja venni az ország lakosságának a véleményét, akkor nem tehet egyebet, minthogy e kérdés fölött napirendre tér és az egyházi iskolák államosításának tervét félreteszi." (Önéletrajzi írások, I. 287.) Szavai mérhetetlen indulatokat váltottak ki. Darvas József egyenesen Mindszenty reakciójával vádolja meg a püspököt. De nemcsak őt ingerelte dühödt kirohanásra Ordassnak az igazságot kimondó beszéde (hogy ti. egyházunk népe ragaszkodik iskoláinkhoz), hanem a püspököt később fölkereső Mihályfi Ernőt is. Neki még élesebben fogalmazza meg Ordass az igazságot: "...a kormány jól tudja, hogy az ország népe meg akarja tartani az egyházi iskolákat. Az államosítás erőszakolásából folyó következményekért a kormány nem szívesen vállalná a felelősséget. Lényegesen kényelmesebb tehát a kormánynak az, ha a nép fölzúdulásának céltáblául odaállíthatja az egyházáruló püspököket." (Önéletrajzi írások, I. 288.) "Mihályfi ingerülten távozott" - teszi még hozzá a beszámoló. Hát igen, ez is egy fajta döntés. Hátat fordítani annak, aki szemünkbe mondja az igazságot. Különösen akkor, ha ez az igazság rejtett gonosz szándékainkat leplezi le.
Következő, s egyben utolsó példám 1956 őszéről való. Túl vagyunk már az EVT végrehajtó bizottságának galyatetői ülésén, az Ordass-rehabilitációt előkészítő tárgyalások jó részén. Vannak biztató jelek: az állami rehabilitáció szinte biztosra vehető, az egyházi azonban nehezebb ügynek tűnik. Nehezebb ügynek, mert ha Ordasst egyházilag is rehabilitálják, vissza kellene térnie püspöki szolgálatába. De mi lesz akkor - elsősorban - Dezséryvel, de Vetővel is, a két törvénytelen püspökkel? Ekkor, szeptember 24-én, hétfőn kerül sor Ordass és Dezséry megbeszélésére, aminek második részét a "lila könyvek" tavaly megjelent negyedik kötetében olvashatjuk. (Válogatott írások, I. 709. kk.) A hosszú és tanulságos beszélgetésnek most csak egyetlen részletét szeretném gondolatmenetünkbe illeszteni. Ordass itt arról szól, hogy az egyházban sok nyugtalanságot okoz az ún. Ordass-kérdés. De mindjárt hozzáteszi: még több nyugtalanságot támaszt a Dezséry-kérdés. Szerinte (Ordass szerint) az lenne a legjobb megoldás, mivel a Dezséry-kérdéssel a Vető-kérdés is összefügg, ha mind a hárman egyszerre lemondanának. "Az egyház jusson abba a helyzetbe, hogy a mi kihagyásunkkal választhasson magának törvényes vezetőséget", olyan embereket, "akik nem exponálták magukat politikailag sem jobb, sem bal oldalon és akik a nyugalmat és békességet visszahozhatnák az egyházba." (Válogatott írások, II. 716.) S még hozzáteszi, hogy a maga életét el tudná képzelni akármilyen kis gyülekezetben is. "Az egyház érdeke nekem is megérne ennyit."
Meglepő gondolatmenet? Az! De Ordass Lajosnak el lehet hinni, hogy őszinte s igaz. Az ő szájából nem cseng hamisan, ha az egyház érdekéről beszél, mert ott van mögötte Krisztus és az egyház ügyéért szenvedő életének aranyfedezete.
Ám nemcsak meglepő, de döntés elé állító gondolatmenet is ez. Elfogadni vagy elutasítani, - ez itt a kérdés! Azt már csak csöndesen teszem hozzá: tudjuk, a válasz elutasítás volt. S hogy mennyire az volt, azt 1956. október 30-a ellenére, 1958. június 24-e mutatja...
1970. február 24-én, az Ordass ellen országszerte folyó támadássorozat részeként, összevont LMK ülést tartott - éppen itt, ahol most együtt vagyunk - a budai és a pesti egyházmegye. Ottlyk Ernő előterjesztése után Káldy emelkedik szólásra: "...Ordass-kérdésről beszélünk. Tudomásul kell venni, hogy ez csak epizódkérdés, mint ahogyan Ordass is csak epizód-figura!" Majd hosszú felszólalásának végén: "Az epizód-figurák pedig el fognak tűnni..." (Önéletrajzi írások, II. 918. 923.)
Igen, tulajdonképpen igaz, az epizód-figurák eltűnnek. A kérdés csak az, hogy - nem a történelem, hanem - a történelem és az egyháztörténelem Ura kit minősít epizód-figurának és kit tesz "főszereplővé" kritikus helyzetek útvesztői közt vándorló népének életében.
Ordass Lajos nem akart főszereplő lenni, - ez bizonyos, de kapott olyan feladatot az Úristentől és hozzá annyi erőt és állhatatosságot, hogy ez alakját a 20. századi igaz Krisztus-tanúk közé emeli. A kérdés, a mi kérdésünk is csak az, hogy figyelünk, hallgatunk-e - talán éppen a magunk kritikus helyzeteiben, nehéz döntéseink között - a tanúskodásából nekünk szóló üzenetre.
Megjelent a Keresztyén Igazság 41. számában (1999. tavasz)