Ordass Lajos püspököt 1956 októberében az állam rehabilitálta, majd - a szabadságharc napjaiban - püspöki székébe is visszatérhetett. A szovjet csapatok bevonulása és a szabadságharc leverése után a hatalmat magához ragadó Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány sem váltotta le őt azonnal hivatalából, sőt, a diktatúra visszarendeződésének első időszakában többé-kevésbé szabad kezet adott neki az egyház irányításában.(1) Ebben az 1957 őszéig tartó kegyelmi időszakban állhatott neki Ordass a Rákosi-korban önmagával is meghasonlott egyház újjászervezésének. 1957 őszén viszont az állam ismét a saját kézivezérlése alá akarta vonni az evangélikus egyházat s ezért olyan követeléseket támasztott az Ordass-féle egyházevezetés elé, amire a püspöknek és a vele fémjelzett egyházvezetésnek ki kellett mondania a határozott nemet. Ezeket a követeléseket a pártállam az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH)(2) útján úgy hozta az egyházvezetés tudomására, hogy 1957 novemberében az egyház és az állam viszonyának "rendezéséről" tárgyalásokat kezdeményezett. Ezeken a tárgyalásokon fejtették ki ultimátumaikat. A Keresztyén Igazság jelen számában e tárgyalások előzményeit vizsgáljuk meg, a következő számban pedig magának a tárgyalásnak a menetét, tartalmát, eredményét mutatjuk majd be.
Grünvalszky Károly beadványa
Az állam részéről felmerülő elvárások és az ennek kapcsán 1957 novemberében meginduló tárgyalások alaphangját két dokumentum adta meg. Az egyik Grnák Károlynak, az evangélikus ügyek intézéséért felelős ÁEH-munkatársnak a jelentése, amelyről már a Keresztyén Igazság előző, 2017. évi 2. számában is szót ejtettünk.(3) Ebben Grnák többek között azt kifogásolta, hogy Ordassék "túlértékelik a részünkről (ti. az állam részéről - i. ge.) tanúsított lojalitást.",(4) hiszen a püspök gyakran az állam megkérdezése nélkül cselekszik, nem dicséri eléggé az államot, a "haladó"(5) gondolkodású lelkészeket pedig perifériára szorítja. Épp ezért azt javasolta, hogy kevesebb engedményt adjanak a püspöknek a jövőben.
A másik, sokkal részletesebb dokumentumot nem állami szervek állították össze, hanem Horváth Jánosnak, az egyházügyi hivatal elnökének megbízásából(6) Grünvalszky Károly, egykori egyetemes főtitkár,(7) józsefvárosi lelkész fogalmazta meg negyvenegy (gépelt) oldalas, augusztus 25-én kelt beadványában.(8) Amíg tehát Ordass Minneapolisban képviselte a Magyarországi Evangélikus Egyházat, addig itthon, állami megrendelésre(9) megkezdték az egyház állam alá való újbóli betagolásának szempontjait fölvázolni.
A beadványnak már maga a címe is provokatív és önmagáért beszél: "Tervezet a magyarországi evangélikus egyház törvényes rendjének helyreállítására" (kiemelés tőlem - i. ge.). Két nagy fejezetből tevődik össze: az első az "Elvi alapvetés" címet viseli, a második azt, hogy "Gyakorlati teendők."
Az "Elvi alapvetés"-ben Grünvalszky három olyan időpontot jelöl ki, amely az elmúlt években fordulatot hozott az egyház belső életében: 1948, amikor megszületett az egyház és az állam között az az egyezmény,(10) amely meghatározta az evangélikus egyház szerepét a szocializmusban; 1952, amikor bevezették a két egyházkerületes rendszert (déli és északi), valamint 1956, amikor - természetesen még az "ellenforradalom" előtt - "megkezdődött a múlt hibáinak a vezetőség részéről való komoly számbavétele."(11) Mindhárom esetben a törekvés bár pozitív volt (Grünvalszky szerint), de mindig törést szenvedett az egyházban hiányzó egység miatt. 1948-ban az "Ordass-ügy"(12) rontotta meg a belső egyházi helyzetet, 1952-ben a "személyes kérdések miatt"(13) támadt "sorozatos meghasonlás" az egyház vezetőségében, 1956-ban pedig, bár a vezetők (vagyis még a diktatúrát kiszolgáló Dezséry László Déli kerületi püspök és Vető Lajos Északi kerületi püspök) számba vették a múlt hibáit és már az egység is megszületni látszott, de aztán a november 3-i értekezlet(14) mindent lerombolt, mert "sok jelentős egyházkormányzati tisztből kibuktatták a volt tisztségviselőket."(15) Ezek a törések azért következhettek be, mert "a mai napig ugyanazok küzdenek egymással az egyházkormányzatban."(16) Grünvalszky szerint két csoport van az egyházban, akik egymással nem tudnak megegyezni és ezért az egység létrejöttét teszik lehetetlenné: az egyik az 1948 és 1956 közötti egyházvezetés és támogatói, a másik pedig az 1956 óta hatalmon lévő egyházvezetés és támogatói. Grünvalszky - saját magát az előbbi csoporthoz sorolva - kijelenti, hogy a legnagyobb hiba, amelybe az egyik vagy másik csoport beleeshet, a "restauráció." Természetesen épp ezért az 1956 előtti helyzet teljes restaurációja sem volna helyes, de mivel jelenleg nem ők vannak hatalmon, ezért az igazi veszély az az, hogy az aktuális, Ordass által fémjelzett egyházvezetés akar restaurálni (hogy pontosan mit akar restaurálni, milyen állapotot, azt Grünvalszky nem fejti ki), és bosszút állni az 1956 előtti egyházvezetésen. Ennek jele, hogy mindazokat a "haladó" személyeket, akik az előző időszakban egyházi tisztségeket viseltek, most lemondásra kényszerítették vagy egyszerűen félreállították és jelenleg teljesen mellőzik az egyházban. Grünvalszky javaslata szerint ezeket az "igazságtalanságokat" mind helyre kell tenni, a félreállított 1956 előtti vezetőséget pedig rehabilitálni kell, épp úgy, ahogyan Ordasst rehabilitálta a régi egyházi vezetőség, belátva a "hibáit."
A beadvány ezt a gondolatmenetet folytatja tovább, amikor rátér a dokumentum tetemes részét kitevő "Gyakorlati teendők"-re. Itt Grünvalszky sorra veszi, hogy kiknek kellett az 1956-os események hatására félreállniuk. A rehabilitálandókat Grünvalszky két csoportja osztja. Az egyik csoportot pusztán elvi rehabilitációban kell részesíteni, de korábbi pozíciójába nem lehet, vagy nem szükséges visszatenni. Ide tartozik például Dezséry László püspök (ő a félreállított Ordass helyett vette át 1950-ben a püspökséget, a szabadságharc napjaiban viszont lemondott, s így térhetett vissza a helyére Ordass). Hogy őt miért kell azonban meghagyni - szolgálatainak teljes elismerése mellett - nyugalmazott püspöknek, arra Grünvalszky nagyon zavaros választ ad: "Azzal a történelmi elemzéssel ugyanis, amelyet lemondólevelében írásba foglalt, maga állított határkövet aktív püspökségének."(17) Világos, hogy nem kardoskodhatott Dezséry visszatérése mellett, hiszen az egyben Ordass leváltását is jelentette volna, Ordasshoz pedig - egyelőre - az állam ragaszkodott. Szintén az elvi rehabilitációban részesülendők közé tartozik - Grünvalszky szerint - Zay László, az egyházi sajtóosztály egykori ügyvivő lelkésze, Pálfy Miklós korábbi teológiai dékán, Friedrich Lajos, a lelkésznevelő intézet egykori igazgatója és Rédey Pál, a déli egyházkerület(18) "félreállított" kerületi lelkésze. Az ő esetükben a beadvány szintén nem tartja fontosnak, hogy visszatérjenek eredeti állásukba.
Mindazonáltal "soronkívül [sic!], sürgősen, még az általános felülvizsgálatot megelőzően helyre kell állítani a törvényes rendet a következő tisztségekben:"(19) Mihályfi Ernőt vissza kell helyezni az egyetemes felügyelői tisztségébe, Darvas József pedig üljön vissza a déli kerületi felügyelői székbe.(20) Minthogy Vető Lajos püspök lemondását az Elnöki Tanács nem fogadta el, így Túróczy Zoltán püspöki pozíciója az északi kerület élén törvénytelen s ezért Vetőnek kell azt ismét elfoglalnia.(21) Ugyanígy nem fogadta el az Elnöki Tanács az ő, Grünvalszky Károly lemondását sem, ezért Veöreös Imre helyett ismét neki kell az egyetemes főtitkári pozíciót betöltenie, valamint megkapnia - ismét - a központi alap irányítását, amely tulajdonképpen az egyház anyagi felügyeletét jelentette volna. Végezetül pedig - Zászkaliczky Pál helyébe - "vissza kell helyezni a déli egyházkerület püspökhelyettesi tisztébe Mekis Ádámot."(22)
Az ilyesfajta rehabilitálások mellett Grünvalszky javaslatot tett arra is, hogy Scholz Lászlót, aki "hibánál jóformán egyebet sem lát a múltban",(23) váltsák le az Országos Lelkészi Munkaközösség éléről és helyébe kerüljön a tolna-baranyai esperes és pécsi lelkész, Káldy Zoltán "aki sem a volt, sem a jelen egyházi vezetőség idején nem esett egyoldalúságba."(24)
A személyi kérdéseken kívül a beadvány hosszabb gondolatmenetet szentel a Lutheránus Világszövetséggel és az Egyházak Világtanácsával való kapcsolat ápolása szükségességének is, de ezek témánk szempontjából kevésbé relevánsak.
Grünvalszky beadványáról összességében megállapíthatjuk, hogy teljes egészében tükrözi a korai Kádár-kor retorikáját: a kétfrontos harc politikáját. Grünvalszky egyszerre fejti ki, hogy az "ellenforradalom" előtti időszak "hibáit" fölül kell vizsgálni, tanulni kell belőlük, nem szabad, hogy az akkoriban előforduló jogtalanságok megismétlődjenek, és egyszerre szükséges fölvenni a harcot az egyházi reakcióval szemben is - jóllehet a "reakció" szót itt még nem meri használni, de tartalmát tekintve folyamatosan ezt írja körbe -, amely 1956 októbere óta nyert teret az evangélikus egyházban. Minthogy az egyházi reakció jelenleg aktuálisabb és ezért veszélyesebb is, ezért annak fölszámolására kell a legnagyobb hangsúlyt fektetni. Tehát miközben elvi szinten Grünvalszky nem győzi hangsúlyozni a középutasságot, és elítéli mind a reakció restaurációját, mind a Rákosi-kori egyházi vezetését, azt láthatjuk, hogy a konkrét javaslatok terén lényegében mégis az 1956 előtti egyházi helyzet visszaállítása mellett érvel és kardoskodik, mindössze azzal a különbséggel, hogy Ordass püspöki székben való helyét nem kérdőjelezi meg. Ehelyett inkább elszigetelné Ordasst azáltal, hogy olyan embereket helyezne az összes többi felső egyházi pozícióba (például saját magát), akik "haladó" gondolkodásúak, s akikkel így Ordass tulajdonképpen nem fog tudni együttműködni.
Bár azt nem tudhatjuk, hogy a beadvány tartalmi elemeit tekintve mennyiben tartalmazza az állam által megrendelt gondolatokat, amelyekről Gürnvalszky esetleg szóban eligazítást kaphatott a beadvány megrendelésekor, és mennyire voltak azok a saját gondolatai és eszmefuttatása, azt azonban mindenesetre megállapíthatjuk, hogy a novemberben meginduló egyház-állam közötti tárgyalásokon az állam részéről érvrendszerét, tematikáját, követeléseit, de még konkrét napirendi pontjainak felépítését tekintve is Grünvalszky beadványa jelentette a kiindulási alapot.
"Levél az Állami Egyházügyi Hivatal elnökéhez"(25)
Míg a nyáron Ordass a naplójában csupán egyszer-kétszer, akkor is Horváth János szabadságának idején, Grnák Károlyra(26) panaszkodva fordul elő borúlátó gondolat az egyház jövőjével kapcsolatban,(27) addig ősszel az ilyen jellegű bejegyzések száma határozottan megszaporodott.(28) A szeptember 14-i bejegyzésében, egy az egyházügyi hivatalban folytatott megbeszélés után például ezt írja: "Az állam egyházpolitikáját - úgy látszik - teljesen a régi vágányba akarják visszavezetni és attól tartok, nem sok idő múlva elkövetkezik az idő, amikor megint két különböző nyelven beszélünk egymással. Nem lesz számomra meglepetés, csak igen szerettem volna ezt elkerülni."(29)
A számos és egyre szaporodó probléma (lelkészletartóztatások, a növekvő presszió és cenzúra az egyházi sajtóban megjelentetendő cikkek kapcsán,(30) a Grnák-féle tárgyalási stílus, stb.) hatására Ordass püspök 1957. október végén elszánta magát arra, hogy levélben foglalja össze mindazokat a kérdéseket, amelyekben az egyház őszerinte hátrányt szenved, illetve amely kérdésekben az állam olyan elvárásokat támaszt az egyház vezetőségével szemben, amit Ordass nem tud teljesíteni. A levél megírására Ordass több napot is rászánt,(31) majd október 25-i kelettel október 26-án adta postára.(32)
Ordass a levelét egy az egyben bemásolta - kisebb, a lényeget nem érintő módosításokkal - önéletrajzába, maga az eredeti levél pedig az Állami Egyházügyi Hivatal elnöki irattárában található meg.(33) Különösen is érdekes ez utóbbit tanulmányozni, ugyanis a gépelt szöveg mellett ceruzával írt széljegyzeteket olvashatunk. Ezek valószínűleg magának Horváth Jánosnak a szöveghez fűzött megjegyzései.(34) E megjegyzések már itt előrevetítik azt, amit majd a későbbiekben, a tárgyalások kifejtése során látni fogunk: Ordass püspök és Horváth annyira különbözőképpen közelítenek az egyes kérdésekhez, hogy az szinte lehetetlenné teszi a közös álláspont kialakítását.
A levél bevezetésében a püspök rövid magyarázatot ad arra, miért is írja ezt a levelet: számos olyan kérdés van, amelyről szót kell ejteni, mert eddig nem volt mód arra, hogy egyik vagy másik fél az álláspontját részletesen kifejtse, s ezért - Miklós Imre alelnök biztatására is - az egyház részéről írásba foglalja mindazokat a pontokat, amelyeket érdemes volna a jövőben átbeszélni. Ordass itt külön kihangsúlyozza, hogy bármennyire is "egyik-másik kérdésnél ilyen hang is benne csendül majd,"(35) mégsem a sérelmek fölsorolása levelének a célja, hanem a megoldás keresése.
Az egyeztetésekhez és az esetleges megegyezéshez kiindulási pontként Ordass az egyház és állam között 1948-ban létrejött egyezményt(36) határozza meg, amely "mindkettőnket teljes egészében kötelez."(37)
Első lényeges témaként - ahogy a püspök hangsúlyozza: nem fontossági sorrend alapján - Ordass először a személyi kérdéseket, azon belül is legelőször Mihályfi Ernő és Darvas József ügyét veszi elő. Siet leszögezni, hogy ők semmilyen körülmények között nem tekinthetőek "egyházi törvényeinknek megfelelő módon megválasztott"(38) tisztségviselőknek és emlékezteti Horváthot arra az elmúlt év november 26-ai megbeszélésükre, amelyen ezt Ordass egyszer már leszögezte és Horváth ezt egyszer már elfogadta.(39) Annak oka, hogy Ordass ezzel kezdte levelét az volt, hogy Darvas József Déli egyházkerületi felügyelő lemondása már majdnem egy éve váratott magára, miközben felügyelői tisztéért nem jelentkezett az 1956-os szabadságharc kitörése óta, Mihályfi Ernő egyetemes felügyelő lemondását pedig az Elnöki Tanács az 1957. évi 22. törvényerejű rendelet értelmében még nem erősítette meg. Jóllehet Ordass mindig is törvénytelenül betöltöttnek tartotta mindkét személy felügyelői pozícióját, mégis az, hogy ez a kérdés, a fentiekből fakadóan egyelőre nincs megnyugtatóan rendezve, számos "bizonytalankodás"-hoz vezetett.
Ennek kapcsán Ordass röviden kitér a fent említett törvényerejű rendelet kritikájára is, kifejtve, hogy bár a rendelet tartalma egyházi törvényekbe ütközik, mégsem tiltakozott ellene az egyházi vezetőség, egyrészt, mert nem akart "sérelempolitikát kezdeményezni",(40) másrészt, mert maga Horváth jelentette ki a rendelet kihirdetésének napján, hogy ez az evangélikus egyházban bekövetkezett 1956. októberi változásokra nem vonatkozik. Ehhez képest - írja Ordass - most mégis azt kell tapasztalni, hogy az állam számos kérdésben - amelyek közül Darvas és Mihályfi ügye kiemelkedik - bele kíván szólni a személyi változásokba vagy legalábbis nehézségeket támaszt az egyházban bekövetkező tisztújítások elé, még olyan tisztségek kérdésében is - például az esperesválasztások(41) -, amelyek nem tartoznak a 22. törvényerejű rendelet hatálya alá. Nehezményezi továbbá, hogy az egyházügyi hivatal részéről azt a vádat vágták a fejéhez, hogy "lassú ütemben félreállítjuk a haladó szellemű egyházi embereket és a reakciósok pozícióba juttatását segítjük elő."(42)
A levél talán leglényegesebb részét képezi a "Sajtószolgálatunk" címet viselő fejezet. Ennél a résznél Horváth János lapszéli megjegyzései is erősen megszaporodnak. Ordass püspök itt azzal kezdi, hogy felidézi azt, hogy a "kezdeti időben"(43) abban egyeztek meg - Horváth és Ordass -, hogy az egyház szabad belátása szerint végezheti sajtószolgálatát anélkül, hogy az egyház népét megpróbálná szembeállítani az államhatalommal. Ehhez képest az idő múlásával egyre nagyobb nyomást helyeztek az egyházra, elvárva tőle, hogy minél több cikkben és nyilatkozatban nyilvánítsa ki az államhoz való hűségét és a békeszolgálat fontosságát. Egyre erősödött a cenzúra, amely egyre növekvő szigorral szűri meg az egyházi újságban megjelentethető cikkeket.
Ordassnak az egyházi sajtó feladatáról alkotott véleménye egybeesik az egyház és állam viszonyáról való felfogásával is, miszerint az egyház azzal végzi legjobban a szolgálatát és ezáltal az állam érdekeit is azzal szolgálja leginkább, ha "a maga eszközeivel egyházunk tanításában igyekszik megtartani egyházi sajtónk olvasóit."(44) A püspök leszögezi, hogy az egyháztagok az egyházi sajtótól "egyházi építő szolgálatot"(45) várnak, s ha túlságosan is sok a politikai tartalmú cikk, föl fog merülni, hogy az egyház esetleg nem önszántából, hanem nyomás alatt cselekszik. Ennek kifejtése a levelet olvasó Horváth Jánosban heves indulatot válthatott ki, ugyanis széljegyzetben a következő megjegyzését olvashatjuk: "Ez hallatlan!!! Az 1956. nov. 4-i cikek [sic!] nem okoztak ilyen problémát?"(46) Az Evangélikus Élet 1956. november 4-én megjelent számára, különös tekintettel Keken Andrásnak az "Együtt az ország népével" című, abban megjelent cikkére utalva, az állam a későbbiek során - nem mellesleg burkolt fenyegetésként - a novemberi tárgyalások során is előszeretettel utalt érvként arra, hogy ha akkor, 1956-ban képes volt az egyház az ("ellenforradalmi") politikai események szekerét tolni, akkor most miért nem képes beállni a kormány mögé. A dolog ott sántít, hogy Keken cikke - amellett persze, hogy kifejezi tiszteletét a bátran harcoló fiatalság felé - nem tartalmaz politikai véleménynyilvánítást és főképp nincsen benne az akkori kormányzatnak tett hűségnyilatkozat. Pedig pont ezeket várta el az állam most, 1957 őszén.(47)
Ordassnak az egyházi sajtóról levelében kifejtett további érvei újabb kirohanásokra késztették az állam képviselőjét. A püspök leírja, hogy amellett, hogy a magyarországi egyháztagoknak kétségük támadhat az egyház szabadsága felől, ha túl sok és erőteljes a sajtóban a politikai megnyilvánulás, ez a külföldi egyházakat is hasonló következtetések levonására késztetheti. Ordass diplomatikusan nem az Egyesült Államok, vagy egyéb "nyugatinak" számító ország véleményével érvel, hanem Finnországot hozza föl példaként, ahol az egyházi sajtó az utóbbi időben aggodalmának adott hangot a magyarországi evangélikus egyház helyzete kapcsán, "mert a magyar egyházi lapokban mindig több lesz a béke-világmozgalommal kapcsolatos cikk, mint az egyházi építő írás."(48)
Ordass ezután kifejti, hogy mindez - tudniillik az előnytelen külföldi megítélés - az államnak sem lehet érdeke, hiszen egyrészt a jelenlegi magyarországi kormányzat a "világban ma sok bizalmatlanságba ütközik",(49) másrészt pedig épp e bizalmatlanságot tudná az egyház szolgálata enyhíteni, ha ezt a szolgálatot szabadon, állami befolyás nélkül végezhetné. Konkrét példaként a Lutheránus Világszövetség 1957 augusztusi, minneapolisi nagygyűlését hozza föl,(50) hiszen itt "magyar delegációnk a lehető legjobb szolgálatokat végezte az ország érdekében."(51)
A sajtó kérdésének kivesézése után Ordass az Országos Béketanácsban való békeszolgálat és a Hazafias Népfront - szintén rendkívül kényes - témájára tér rá. Az egyházügyi hivatal még tavasszal kezdte el erőltetni, hogy az egyház mind a Béketanács, mind a Népfront munkájában vegye ki a részét. Bár Ordassnak már a kezdet kezdetétől kétségei voltak e két kellemetlen elvárás kapcsán, mégis beadta a derekát. Most ezeknek a kétségeinek ad (újra) hangot, ezúttal azonban már fél éves tapasztalattal a háta mögött. Kifogásolja, hogy békeszolgálat címén az egyház számára vállalhatatlan politikai nyilatkozatokat várnak el tőlük. A püspök azt is kifejti, hogy az egyház "nem kényszeredetten",(52) hanem teljesen őszintén szót tud emelni a béke fontossága mellett, de nem politikai színezettel, hanem az evangélium tanításán alapulva. A Hazafias Népfronttal kapcsolatosan Ordassnak ugyanezek a félelmei: hogy politikai nyilatkozatokat várnak el majd tőle a kormány mellett. Épp ezért hosszan részletezi, hogy mennyire nehéz szívvel és fenntartásokkal vállalta csak el - Miklós Imre rábeszélésére - a Népfront elnökségi tagságát.(53)
A következő kérdéscsoport, amelyet Ordass fölvet, az "Egyházunk külföldi kapcsolatai" címet viseli. Itt legfőképpen azt kifogásolja, hogy püspökhelyettesének, Zászkaliczky Pálnak, valamint Dedinszky Gyulának nem adtak útlevelet egy külföldi úthoz, pedig mindkét esetben ebben már elmúlt év őszén megállapodtak az állammal.(54) A püspök némi utánajárással kiderítette, hogy Zászkaliczkyt azért nem engedik külföldre, mert olyan jelentések érkeztek róla, hogy "nem jól viszonylik a népi demokráciához"(55) (Dedinszky kapcsán még ennyit sem tudott meg). Ordass nehezményezi, hogy az állam inkább ad hitelt kósza és rosszindulatú híreknek, mint az evangélikus egyház felelős vezetőjének, püspökének.(56)
A levél utolsó pontjában a püspök a letartóztatások ügyét veszi elő. 1957 tavaszától az államhatalom számos lelkészt letartóztatott ellenforradalmi tevékenység vádjával vagy gyanújával (vagy éppenséggel indoklás nélkül). Épp ezért a püspök szükségét látta összegezni levelében mindazt az aggodalmát, amelyet szóban már több ízben kifejtett Horváth Jánosnak. Továbbá kifejezte szándékát arra is, hogy akár fölsőbb fórumokkal is szívesen tárgyal ezekben az ügyekben, mert a helyzet - a sok méltatlan meghurcolás és visszaélés miatt - nagyon aggasztó.
A püspök záró soraiban hangot ad abbéli bizalmának, hogy Horváth Jánosnál megértő fülekre talál majd a levél tartalma. A valóságban azonban - naplójegyzetei és életrajza alapján - Ordass Lajos egyáltalán nem volt ennyire bizakodó. Tudta, hogy mindazért, amit megfogalmazott, még nagyon súlyos következményeket kellhet elviselnie. Épp a számos letartóztatás és az országban zajló terror figyelmeztette őt arra, hogy akár még az is megismétlődhet, ami vele annak idején 1948-ban. Naplójában így fogalmaz: "Vállalkozásom nem látszik egészen veszélytelennek, mert a levelet teljes nyíltsággal írtam meg, de nem nyugtalankodom miatta. Nem hiszem, hogy félreértsék, vagy pláne félremagyarázzák, de ha ez az eset következnék is be, jobb lesz, mint lelkiismeretem hangját elfojtanom."(57) Ordass tehát elsősorban nem azért írta meg a levelet, mert változást remélt, vagy mert abban bízott, hogy tárgyalások útján érvényre juttathatja az egyház érdekeit. Hanem, mert a lelkiismerete nem engedte neki, hogy ne próbáljon meg mindent annak érdekében, hogy a helyzetet tisztázzák. Inkább vállalta volna ismét a meghurcoltatást, semmint, hogy az egyház gúzsba kötését tétlenül végignézze.
A fenti két iratot - Grünvalszky Károly beadványát és Ordass levelét - azért volt szükséges ilyen részletesen bemutatnunk és elemeznünk, mert a novemberben megkezdődő tárgyalások során e két dokumentum jelentette a kiindulási és tárgyalási alapot. Az állam részéről persze Grünvalszky beadványa, egyházi részről(58) pedig Ordass levele.
-----------------------------------------------------------------------------------------------
Ahogy a tanulmány első felében láthattuk, az 1956-os szabadságharc után hatalmát szilárdítgató pártállami diktatúra 1957 késő nyarán-kora őszén elérkezettnek találta az időt arra, hogy az evangélikus egyházban is visszaállítsa totális kontrollját. Az 1956 októberében félreállt vörös egyházi rezsim egyik emberét, Grünvalszky Károly józsefvárosi lelkészt és korábbi egyetemes főtitkárt bízták meg azzal, hogy állítsa össze azt a tervezetet, amely az államhatalom érdekeit leginkább kiszolgáló javaslatot tesz az egyházi tisztviselők személyi összetételének átalakítására. Ezzel egyidőben egyre nagyobb nyomást helyeztek az Ordass Lajos-féle egyházvezetésre azáltal, hogy állam- és párthű politikai nyilatkozattételek sorát próbálták kicsikarni mind az Evangélikus Élet hasábjain, mind más egyházi fórumokon, több lelkészt letartóztattak az "ellenforradalomban" való részvétel gyanújával, s a különböző kisebb állami-egyházi egyeztetéseken egyre gyakoribbá vált az egyházzal szemben tanúsított őrmester-stílus. Ezeket a problémákat Ordass püspök sem hagyhatta szó nélkül, így 1957. október végén beadványt intézett Horváth Jánoshoz, az Állami Egyházügyi Hivatal(59) elnökéhez, amelyben az egyházat ért sérelmek és törvénytelenségek mihamarabbi megoldását, megszüntetését sürgeti. A növekvő feszültség végül Ordass és az államhatalom közötti végleges szakításba torkolló tárgyalássorozathoz vezetett.
Ordass püspök a beadványára körülbelül két héttel később kapott választ. November 8-án Horváth János, az egyházügyi hivatal elnöke fölhívta őt telefonon, s megkérte, hogy 11-én hétfőn délután 3 órakor keresse föl őt az irodájában, hogy megbeszéljék mindazt, amiről az egyház és az állam képviselőinek tárgyalniuk kell. Ordass ekkor értesült először hivatalosan arról, hogy az állam tárgyalásokat akar. Szóbeszédből, és saját - sajnos ismeretlen - forrásaiból persze már hallotta hírét, hogy ilyesmi készül, sőt, fülébe jutott Grünvalszky beadványának híre is,(60) továbbá az is,(61) hogy az állam Ordass háta mögött már megkezdte a szervezkedést az egyházi bizottság összeállítására (például Grünvalszkyn keresztül tudatták Mekis Ádám kelet-békési esperessel, hogy a tárgyalásokra őt is elvárják).(62)
A kért időpontban Ordass bement az egyházügyi hivatalba, ahol Horváth az alábbi tárgyalási rendet terjesztette a püspök elé:
I. Az állam és egyház viszonya és politikai vonatkozásai
II. Személyi kérdések fölülvizsgálataIII. A sajtó kérdése
a. Általában
b. Jövőbeni működése
IV. Egyház nemzetközi kapcsolatai
V. Kapcsolat a magyar ökumenével
Ordass és Horváth viszonylag gyorsan megegyeztek ebben a tárgyalási rendben.(63) Ez a napirend ugyan formailag módosult a későbbiekben (a sajtótevékenységet végül nem külön pontban tárgyalták, hanem bevették az első pont alá), de lényegi változtatások nem történtek.
Komolyabb vitát váltott ki azonban köztük annak a kérdése, hogy kikből álljon az egyházi delegáció. Már itt, ennek meghatározása majdnem a tárgyalások megrekedését hozta. Ordass ragaszkodott hozzá, hogy egyházi részről csak olyanok vegyenek részt, akik valamely fontos pozíciót töltenek be. Ennél fogva: a két püspök, az északi kerületi felügyelő,(64) és esetleg a két püspökhelyettes. Személy szerint tehát: Ordass Lajos, Túróczy Zoltán, Mády Zoltán, Zászkaliczky Pál és Szabó József. Horváth ehelyett egy egész csokor nevet javasolt, amelyben a "haladó" evangélikus lelkészek "rehabilitálandó" csoportjából (ez a kifejezés Grünvalszky beadványából származott) is jelentős számban kerültek volna be az egyházi bizottságba. Úgymint: Ordasson kívül Pálfy Miklós,(65) Vető Lajos, Mekis Ádám, Grünvalszky Károly, Keken András, Nagy Gyula és Szabó József. Ordass, arra hivatkozott, hogy Pálfy, Vető, Mekis és Grünvalszky semmilyen felelős vezetői pozíciót nem töltenek be, ezért szó sem lehet róluk. Ordass részéről a felelős vezetői pozíció hiánya csak hivatkozási alap volt. Álláspontjához hozzájárult az is - minthogy ezeket az embereket az egyház ügye elárulóinak tartotta, akik kártékonyak az egyházra nézve -, hogy attól félt, egyáltalán nem alaptalanul, hogy ezekkel az emberekkel nem tud közös véleménnyel föllépni, sőt őt magát fogják a tárgyalások során támadni.(66) Szabó Józsefet is csak abban az esetben volt hajlandó a püspök elfogadni, ha mellette meghívhatja Zászkaliczky Pált is, hogy ily módon mindkét püspökhelyettes jelen legyen. Nagy Gyulát, mint a teológia dékánját, Keken Andrást pedig mint az egyházegyetem egyházi főjegyzőjét hajlandó volt bevenni az egyházi delegációba.
Horváth határozottan elzárkózott az elől, hogy Zászkaliczky részt vehessen a tárgyalásokon. Ezt azzal indokolta Ordassnak, hogy megmutatta neki azt az 1956-os szabadságharc napjaiban fölvett jegyzőkönyvet, amelyben a fóti népgyűlés levezetőjeként Zászkaliczky Pál elnökölt.(67) Mády Zoltán felügyelő ellen pedig az volt a hivatalos kifogás, hogy az állam "pap-jellegű"(68) emberekkel akar tárgyalni.
Minthogy sehogy sem tudtak dűlőre jutni, mert Horváth föltétlen ragaszkodott a "haladó" lelkészek részvételéhez, Ordass pedig határozottan elutasította ezt, végül Horváth kijelentette, hogy felőle összeállhat az egyházi bizottság Ordassból, Túróczyból, Kekenből és Nagyból,(69) de akkor ő állami részről meghívja az összes többit. Ez ellen Ordass tiltakozott, mire Horváth kijelentette, hogy az államnak joga van azt meghívni a maga részéről, akit akar. Ez a kettős mérce - miszerint az állam akárkit meghívhat, az egyház viszont csak azt, akit az állam megenged neki - már itt a legelején jelezte, hogy nem egyenrangú felek tárgyalásáról lesz szó. Ordass ezután már csak annyit tehetett, hogy kijelentette, hogy a tárgyalások jegyzőkönyvébe majd föltétlen jegyezzék föl, hogy azok, akiket az állam meghívott, nem az egyházat képviselik.(70)
Ezután az előzetes egyeztetés után, másnap, 12-én kedden délelőtt 10-kor végre megkezdődtek a tárgyalások(71) az egyházügyi hivatalban.(72) Az egyház részéről az előző nap megbeszéltek szerint Ordass, Túróczy, Keken és Nagy jelent meg.(73) Az államot Horváth János, Miklós Imre és Grnák Károly(74) képviselte, az állam által behívott "haladó" egyháziak pedig Pálfy Miklós, Grünvalszky Károly és Mekis Ádám voltak. Továbbá Szabó József, aki inkább Ordassékhoz húzott. Vető Lajost tehát mégsem hívták meg - egyelőre.
Ezen az első napon csak az első pont tárgyalásáig jutottak: állam és egyház viszonya, ennek politikai vonatkozásai és a sajtótevékenység. Horváth János egy hosszú szónoklattal kezdte az ülést, amelyben kifejtette, hogy az állam mennyi mindent tett meg eddig is az egyházért: biztosítja a vallásszabadságot, a szabad egyházi életet, az egyházat anyagilag is támogatja, elősegíti a hitoktatást, stb. Ezt a jóindulatot és támogatást az evangélikus egyház nem viszonozza megfelelőképpen. Az egyháznak nem pusztán tudomásul kell vennie, hogy egy szocialista berendezkedésű államban működik, hanem aktívan, politikailag is támogatnia kell a hívek előtt. A politikai passzivitás nem megengedhető. Egyébként pedig - hangzott a burkolt fenyegetés -, ha Keken András cikket írhatott az Evangélikus Életben 1956. november 4-én "Együtt az ország népével" címen, ezáltal támogatva az ellenforradalmat, akkor most miért ne tudná a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt támogatni?(75) Végül Horváth a római katolikusokhoz hasonlította az evangélikus egyházat, kijelentve, hogy épp a "haladó" gondolkodású Luther Márton által alapított (!) egyház van lemaradásban "haladás" tekintetében a másik, feudalizmusban gyökeredző (katolikus) felekezethez képest.
Ordass válaszában sietett leszögezni, hogy ezek szerint azzal nem vádolja az állam az egyházat, hogy szembeszegülne az állammal és ellenségesen viselkedne vele. Ezután kifejtette, hogy az egyháznak nem feladata közvetlen politikai szolgálatot végeznie, csak közvetve. Hiszen az egyházi szolgálat az embereket a munka szeretetére, egymás megbecsülésére és az erkölcsi törvények megtartására neveli, s ezek az erények az állam számára is hasznosak.
Ordassnak ezt az álláspontját Nagy Gyula, Túróczy Zoltán, Keken András és Szabó József is megtámogatta, alapvetően teológiai érvek alapján. Grünvalszky,(76) Pálfy és Mekis pedig értelemszerűen Horváth János mellé állt.
A különböző megszólalások után ismét Horváth vette át a szót. Kifejtette, hogy nem tudja elfogadni az egyház passzivitását, hiszen az a reakciósok malmára hajtja a vizet és csak nekik jó, mert az ellenforradalom kitörése óta meglévő feszült nemzetközi légkörben, ahol "az imperialista erők igen intenzív támadásba mentek át"(77) nem lehet passzívnak maradni. A passzivitás az imperializmus keze alá játszik. Épp ezért az egyháznak is állást kell foglalnia, mert "aki nincs az egyik oldalon, az a másik oldalon van, akár megmondja ezt, akár elhallgatja."(78) Ez a kijelentés kísértetiesen hasonlít a Rákosi-kor "aki nincs velünk, az ellenünk van" jelszavára.(79) Bár a Kádár-korról közismert, hogy ezt a jelszót épp, hogy a visszájára fordították: "aki nincs ellenünk, az velünk van", de ez az új jelmondat majd csak a hatvanas évektől válik a Kádár-korszak jelszavává.(80) Ekkor, 1957-ben még javában uralkodik az országban a terror.(81)
Ezzel a végszóval a tárgyalásokat elnapolták november 15-ére. A felek megállapodtak abban - pontosabban Horváth ultimátumszerűen kijelentette -, hogy egyelőre nem beszélnek senkivel a tárgyalások tartalmáról.
Ordass azt írja pro memoriájában - amelyet a tárgyalásokon készített jegyzetei alapján, de később állított össze -, aznap este még az egyházi bizottság külön leült tárgyalni. Ennek nyoma a naplóban nem található meg: még 12-én délután Ordass Gyenesdiásra utazott, ahonnan valószínűleg csak késő este tért haza. Az elkövetkező két napban azonban - a napló tanúsága szerint - Ordass külön-külön találkozott Nagy Gyulával, Keken Andrással és Túróczy Zoltánnal.(82) Ezen kívül még Zászkaliczky Pállal(83) beszélte meg a tárgyalások eddigi eredményeit, és a napló alapján föltételezhetjük, hogy Kendeh György(84) kelenföldi lelkésszel (és talán Veöreös Imre egyetemes főtitkárral is), beszélt ezekről a kérdésekről.
November 15-én a tárgyalás(85) reggel 9-től este 6-ig tartott.(86) A tárgyalás személyi összetétele - Túróczy Zoltán püspököt leszámítva - ugyanaz volt, mint 12-én. Az elején gyorsan - és megnyugtatólag - lezárták az első napirendi pontot.
Az első fölszólalást Horváth János tette meg, aki nyitóbeszédében sajátos, machiavellizmusra hajazó fejtegetést adott elő, hogy mi a szabadság. Nézete szerint a szabadság keretei a történelem során mindig is mást jelentettek, mert mindig az uralkodó osztály határozta meg annak kereteit. Olyan kereteket határoz meg, amelyek nem fenyegetik az uralkodó osztály érdekeit. Magyarországon a jelenlegi uralkodó osztály sem cselekszik másként. Az uralkodó osztálynak nem érdeke korlátoznia a vallásszabadságot, de az igen, hogy a jelenleg az országban zajló politikai átalakulás érdekében az egyház sajtóját is felhasználja. A szabadságnak efféle relativizálása Horváth részéről tipikusan illik a diktatúra eddigi gyakorlatának rendjébe: tulajdonképpen mindig az állam, a legfelsőbb pártvezetés aktuális koncepciója határozza meg, hogy mi a helyes viselkedés, és mi az, ami már államellenes. A szabadság keretei képlékenyek, bizonytalanok, mert azok nem egy társadalomszervező elvtől, erkölcsi rendtől (vagy teológiától) függnek, hanem a vezetőség érdekeitől, akaratától, szeszélyétől. Vagyis a rendszer az állandó(an változó) normát képviselő vezetőkhöz és a vezetők akaratát közvetlenül érvényre juttató állami apparátushoz való föltétlen hűséget és alárendelődést követeli meg mindenkitől, így az egyháztól is. Cserébe az állam, mindaddig, amíg az elvárt kötelezettségeit teljesíti, megengedi az egyháznak, hogy létezzen.
Ordass válaszul kifejtette: az egyház elfogadja, hogy a szocializmusban működjön Isten akaratából, támogatja a béke ügyét és hajlandó kifejezni intenzívebben is a köszönetét az államnak a támogatásáért. Minthogy Ordassék szerint az egyház mindezt eddig is megtette, ez nem jelentett a részükről különösebb álláspontmódosulást, pláne nem elvfeladást vagy azt, hogy a Horváth által kifejtett nézetnek alárendelnék a magukét. Teológiai alapokon állva nyilvánvalónak tartották, hogy az egyháznak abban az államformában kell működnie, amely éppen aktuálisan fönnáll, mert Isten akarata az, hogy államformától függetlenül hirdesse az igét, az evangéliumot s képviselje az egyház ügyét. Ez azonban nem jelentheti, hogy az egyház ügyét az állam akaratának rendeljék alá. Az "adjátok meg a császárnak, ami a császáré"(87) krisztusi parancsa miatt ugyan egyértelmű, hogy a keresztény embernek az állam felé is teljesítenie kell a kötelezettségeit, de az érem másik oldala - miszerint az Istennek is meg kell adni, ami az Istené - nem teszi lehetővé, hogy az egyház Isten ellenében az állam kiszolgálójává váljon.
Vajon Horváth azt hitte-e, hogy Ordassék a fönt megfogalmazott állásponttal tulajdonképpen meghunyászkodtak az állam követelése előtt, vagy egyszerűen csak úgy gondolta, hogy erre nem érdemes több szót vesztegetni, hanem térjenek csak át a gyakorlati kérdésekre, akkor majd úgyis kiderül, hogy Ordassék hogyan is értették nyilatkozatukat, nem tudni, de mindenesetre rövid úton átvezette a tárgyalást a következő napirendi pontra, a személyi kérdésekre. Összefoglalóan az alábbi ügyekben követelt Horváth János személyi változást az egyházban, a követeléseket egymás után, lépésről lépésre adagolva:(88)
1. Mihályfi Ernő egyetemes felügyelő lemondását meg kell ismételni. Darvas József déli kerületi felügyelőtől szintén be kell azt kérni.
2. Túróczy Zoltán hagyja el az északi kerületi püspöki széket, helyébe térjen vissza Vető Lajos (az így megüresedő teológiai tanári állásba Ottlyk Ernőt ültessék).3. Veöreös Imre mondjon le vagy váltsák le az egyetemes felügyelői tisztből, jöjjön vissza a helyére Grünvalszky Károly.
4. A sajtólelkészi tisztbe Botta István helyébe Groó Gyula üljön vissza.
5. Mondjon le Zászkaliczky Pál a déli kerületi püspökhelyettességről, helyébe jöjjön Koren Emil, akit a fasori lelkészi állásba is be kell ültetni.(89)
6. A lelkésznevelő intézet élére ? Veöreös Imre helyett ? kerüljön Friedrich Lajos.
7. Mondjon le Danhauser László a budai, Balikó Zoltán borsod-hevesi és Tekus Ottó vasi esperes, hogy helyükbe visszatérhessen Várady Lajos, Virágh Gyula és Fülöp Dezső.
A legtöbb személyi kérdés már ezen a napon szóba került. Mihályfi Ernő egyetemes felügyelő ügyének megtárgyalásával kezdődött az ülés. Itt viszonylag hamar megállapodásra jutottak abban, hogy Mihályfi Ernőnek újból le kell mondania a felügyelői tisztségéről, hogy az egyház és az Elnöki Tanács azt fogadhassa el, és nem az 1956 végit, mert az a lemondás az "ellenforradalom" hatására történt.
Ezt a kérdést követte a november 15-i ülés vitájának túlnyomó részét kitevő püspökkérdés. Túróczy Zoltán leváltását arra hivatkozva követelte az állam, hogy "az ő politikai felfogása és az egy év alatti magatartása azt az álláspontot alakította ki, hogy sokkal hasznosabb az egyház és az állam viszonya szempontjából is, ha megfelelő formák között nyugalomba vonul."(90) Ezzel együtt Vető Lajos visszatérését,(91) valamint egy, a közeljövőben összehívandó zsinat megtartását kívánták.(92) Ez utóbbit azért, hogy létrehozassanak egy harmadik egyházkerületet, amelynek az élére Szabó József püspök kerülhetne. Ordass püspöksége kapcsán Horváth kifejezésre juttatta, hogy az ő ügye rendben van, itt már csak arra kell várni, hogy az Elnöki Tanács jóváhagyja őt püspöki tisztjében. Ez pedig akár már a következő hétre várható.(93)
Ordass erősen ellenezte a javaslatot, mert ragaszkodott ahhoz, hogy Túróczyt törvényesen választották meg a püspöki székbe, és ha ő most lemondana, az azt a benyomást keltené az egyházon belül, hogy kényszer hatására tette. Arról pedig végképp nem lehet szó, hogy Vető ne választás útján kerüljön az Északi Egyházkerület élére. A három egyházkerület kérdéséről szintén negatív véleménnyel volt. Azt mondta, hogy bár nincs ellenére, hogy összehívják a zsinatot, nem hiszi, hogy pozitív eredményre lehet számítani a harmadik egyházkerület létrehozása dolgában. Hosszadalmas vita alakult ki, amelynek a vége felé Horváth biztosította az egyházi bizottságot afelől, hogy semmi esetre sem akarják, hogy Túróczy méltatlanul távozzon, elég, ha ezt csak az év végén teszi - egyébként is fáradt, idős ember, akinek már igazán kijár a nyugdíj -, Vetőt pedig majd valamikor az újév elején, a zsinat összehívásával párhuzamosan választanák meg. Vetőhöz azonban ragaszkodnak. Őt rehabilitálni kell. Ez ellen már Ordasséknak nem volt érve. Ha Túróczy önként távozik, nyugdíjba vonul és Vetőt megválasztja az északi kerület - bármennyire is nem tetszett Ordassnak az ötlet -, az ellen nem lehetett kifogása. Ekkor szólt közbe az Ordass által "egyházi ellenzéknek" az állam és önmaguk által "haladó papoknak" titulált Grünvalszky, Mekis és Pálfy. Legfőbb szóvivőjük Grünvalszky volt. Kifejtették, hogy mennyire méltatlan volt annak idején Vető püspök félreállítása - mert a lemondása nem önkéntes volt, hanem kényszerítő körülmények hatására történt -, és legalább akkora sérelem érte őt, mint Ordass Lajost annakidején (!). Épp ezért föltétlen rehabilitálni kell őt, méghozzá úgy, hogy automatikusan vissza kell kerülnie a püspöki székbe.(94) A három "haladó" a jelenlegi egyházvezetéssel szemben is éles kritikát fejtett ki. Ez már Ordass püspöknek is sok volt: "Mi tulajdonképpen nem az államhatalom és az egyház közötti vitás kérdések végett ülünk itt, hanem úgy érzem, hogy az egyházon belül lévő ellenzék vallatóóráján vagyunk."(95) A kérdést végül azzal napolták el, hogy megvárják, amíg Vető hazatér Budapestre,(96) és őt megkérdezik arról, hogy hogyan látná jónak a dolgot.
A tárgyalás hátralevő részében előkerült a többi személyi kérdés is. Ezek közül legnagyobb ellenkezést az egyházi bizottságban Grünvalszkynak a főtitkári pozícióba való visszahelyezése váltotta ki,(97) de Ordass hevesen tiltakozott Zászkaliczky Pál püspökhlyettes és Veöreös Imre egyetemes főtitkár leváltása ellen is (a többi kérdés - egyelőre - csak épp, hogy említés szintjén került szóba).
Az ülést este 6 körül ismét elnapolták, november 25-ére. Ordasst - naplójának tanúsága szerint - a tárgyalás alaposan kihozta a sodrából. Az állam által követelt személyi változások, de különösen Grünvalszky, Pálfy és Mekis viselkedése, fölháborították.(98) A tárgyalások sikerére nézve pedig naplóbejegyzése végén ezt a megjegyzést teszi: "Teljes törésre csak azért nem került sor, mert mindannyian tökéletesen kimerültünk és a tanácskozást november 25-ig elnapoltuk. Akkor kerül alighanem törésig a dolog."(99)
A tárgyalások folytatását azért kellett ilyen sokára, több mint egy héttel későbbre halasztani, mert november 16-án Magyarországra látogatott Vajta Vilmos,(100) a Lutheránus Világszövetség teológiai bizottságának elnöke, és Carl Elof Lund-Quist, a Világszövetség főtitkára. Még Horváth János hívta meg őket Magyarországra 1957 júniusában, amikor Genfbe utazott tárgyalni az Egyházak Világtanácsa és a Lutheránus Világszövetség vezetőivel. Ekkor ugyanis - Ordass Lajos püspök ajánlására és személyes benyomások alapján is - igen jó tapasztalatokat szerzett a korábban általa is hazaárulónak bélyegzett Vajta Vilmosról.(101) Az itt töltött napokról fönnmaradt egy mindeddig ismeretlen jelentés, amelyet Vajta Vilmos készített a Lutheránus Világszövetség vezetői számára. Az angol nyelvű beszámoló sorra veszi az itt eltöltött napokat és igen személyes képet nyújt a magyarországi és azon belül is az evangélikus egyházi helyzetről, egy olyan ember szemüvegével, aki tizenöt éve látta legutóbb Magyarországot.(102) Vajta több személyes tárgyalást folytatott ismerőseivel, régi barátaival és ezen keresztül maga is tájékozódott az aktuális evangélikus egyházi helyzetről, s maga is megtapasztalta Ordassék igen nehéz helyzetét.(103) Itt tartózkodásuk során Horváth János - burkolt fenyegetésként - nekik is elmondta, hogy a magyar kormány csak azokat fogja barátként kezelni, akik készek segédkezni a szocializmus építésében.(104) Lund-Quist és Vajta november 22-én hagyták el - kétségek között - Magyarországot.
A tárgyalások(105) november 25-én délután 2-kor folytatódtak.(106) Ezen Grünvalszky nem jelent meg (Németországban tartózkodott), Vető Lajost viszont eljött.(107) Túróczy ezúttal szintén jelen volt a megbeszélésen. A tárgyalás hangvétele az állam részéről ekkorra egészen fenyegetővé vált. Horváth János rögtön a nyitó beszédében kifejtette, hogy az igény, amit támasztanak az egyházzal szemben, nem alku tárgya. Ők nem azért nyújtják be ezeket az elvárásokat, hogy azt megvitassák. Az államnak ez a minimális igénye, amelyben elvárják az egyház belátását.
Miután erre Ordass azt válaszolta, hogy "Elnök úr ezeket úgy mondta, mint egy ultimátumot.",(108) Keken pedig aggodalmát fejezte ki afelett, hogy az állam követeléseinek végrehajtása több esetben is választásokon múlik, amelyek végkimenetelét nem tudják előre megjósolni, Horváth azt is kifejtette, hogy ők, mint az állam, nem kívánnak jogi vitákba bocsátkozni, ugyanis itt a politikai kérdés a döntő. Épp ezért az egyházat is kéri, hogy ne bocsátkozzon jogi érvelésekbe. Az egyház törvényeit egyébként is az állam hagyta jóvá, akár vissza is vonhatja.(109) Kijelenti, hogy nincs olyan, hogy szabad választás, mert választási propagandával befolyásolni lehet az emberek szavazatát. Ha az egyház vezetősége azok mellett fejt ki propagandát, akiket az állam tisztséghez akar juttatni, akkor azok fognak pozícióba jutni.
Miután a fenti témákban Ordass és Keken, illetve Miklós Imre és Horváth János befejezték a vitát, Vető Lajos emelkedett szólásra, aki egy hosszú beszédet olvasott föl, amelyben amellett, hogy az "ellenforradalom" előtti egyházvezetés érdemeit méltatta, a jelenlegi egyházvezetésről fejtett ki terjedelmes kritikát.
Efféle "elvi" megalapozás után tértek rá a konkrét kérdésekre. A zsinat összehívásának tekintetében megállapodtak egy januári időpontban. Ezután ismét Vető Lajos visszatérésének ügye került terítékre. Itt - főképp Keken és Ordass húzódozására válaszul - Horváth leszögezte, hogy, a tárgyalás lényege arról szól, hogy vajon a jelenlegi vezetés vezetheti-e tovább az egyházat. Ha nem érti meg az állam igényeit, akkor semmiképp sem. Ők, az állam, erre az esetre is fel vannak készülve. A tárgyalás érdemi részét ezúttal Ordass zárta le. Kijelentette, hogy lehetséges, hogy hibás az ő álláspontja, és ha az egyházi bizottság nem áll mellé, akkor abból levonja a konzekvenciát, de ő akkor sem fog a lelkiismerete ellen cselekedni. Magyarán, vagy engedik, hogy a lelkiismerete szerint járjon el, vagy váltsák le. Erre a bejelentésre Horváth indítványozta, hogy napolják el a tárgyalást másnap reggel 9 órára. Az este folyamán az egyházi bizottság és az Ordassékhoz húzó Szabó József fölkészült a másnapi megmérettetésre, amelyről Ordassnak az volt a véleménye, hogy "azt hiszem, holnap megszakadnak a tárgyalások."(110)
November 26-án reggel 9 órakor(111) vette kezdetét a tárgyalások utolsó napja.(112) Az egyházi és állami küldöttség teljes volt, az állam által meghívott egyháziak közül ezúttal csak Mekis Ádám és Pálfy Miklós volt jelen.
A tárgyalás menetéről Ordass azt jegyezte föl naplójába, hogy "meglehetősen nagy nyugtalanságot támasztott bennem, hogy Horváth János igen ügyes tárgyalási módszerrel belevitte bizottságunkat egynéhány olyan javaslat elfogadásába - fönntartással ugyan - melyért nehéz lett volna papságunk és az egyház közvéleménye előtt megállanunk."(113) Pontosan nem tudhatjuk, hogy Ordass mire, milyen javaslatokra értette kijelentését, amikor ezt írta. A dolgot azonban valószínűleg a zsinat összehívása kapcsán lehet megragadni. Az egyházi bizottság - ellenérzései ellenére, minthogy ellenérveket nem tudtak ellene támasztani(114) - elfogadta, hogy összehívják a zsinatot, amelyen célul tűznék ki a harmadik egyházkerület létrehozását. Ebben az esetben pedig az addigi egyházkerületek felelős vezetői mind lemondanának, hogy a három egyházkerületbe új választások során kerülhessenek a tisztviselők. Ez tulajdonképpen azt jelentette volna, hogy, ha megvan a három egyházkerület, akkor az állam által kifogásolt személyek is lemondanának, tehát Túróczy Zoltán a püspökségből, Zászkaliczky Pál pedig a püspökhelyettességből és így a helyükre meg lehetne választani Vető Lajost és Koren Emilt. Valószínű, hogy ezért is ragaszkodott az állam, hogy a kezdeti fölvetéssel ellentétben ne márciusra, hanem már január közepére hívják össze a zsinatot. A személyi ügyek "rendezése" Grünvalszky Károly kérdésén bukott meg. Az egyházi bizottság továbbra is határozottan elzárkózott attól, hogy Grünvalszky Károlyt egyetemes főtitkárnak tegyék meg. Alternatív javaslatként Horváth előállt azzal az ötlettel, hogy ha nem főtitkárnak, akkor sajtóelőadónak kell megtenni Grünvalszkyt (józsefvárosi lelkész állása mellett), Botta István helyébe, ez esetben Veöreös Imre maradhatna a főtitkár. Ez a javaslat tulajdonképpen azt jelentette volna, hogy Grünvalszkyt tenné meg az állam az evangélikus sajtóosztály vezetőjének. Ordassék tehát választhattak. Vagy megteszik Grünvalszkyt az egyetemes egyházi iroda vezetőjének, vagyis főtitkárnak, amely, ha formailag csak egy adminisztratív, nem annyira rangos pozíció, de stratégiai szempontból mindenképpen egy rendkívül fontos, bizalmi állás, hiszen minden információ, országos egyházi ügy az ő kezén fut keresztül. Vagy pedig odahelyezik a sajtóosztály élére, amely magától értődő módon jelentős pozíció, hiszen az egyház teljes sajtószolgálatának irányítása lenne a kezében. Minthogy Grünvalszky a Dezséry-érában, Dezséry László mellett, annak személyes, közeli munkatársaként az evangélikus egyházban a diktatúra megszemélyesítője volt és ezért nem egyszerűen népszerűtlenségnek vagy bizalmatlanságnak, hanem közutálatnak örvendett és mindenki a pártállam bizalmi emberének tekintette,(115) Ordassék egyik megoldást sem választhatták. A püspök még megpróbálkozott azzal érvelni Horváthnak, hogy Grünvalszky egyszerre két állást, a józsefvárosi lelkészit és a sajtóelőadóit nem tudja ellátni, mert mindkettő teljes munkaidőt és embert igényel, s helyette inkább javasolja, hogy tartsa meg a lelkészi állást és kapjon helyet a sajtótevékenységben. Horváth János ezt visszautasította azzal, hogy ha a két állást nem tudja Grünvalszky betölteni, tőlük még mindig lehet főtitkár és ez esetben Groó Gyula kerülne a sajtó élére. Nekik mindegy. Ezután az egyházi delegáció megpróbálkozott megértetni Horváthékkal, hogy mekkora a bizalmatlanság az egyházban Grünvalszkyval szemben, de ezt elütötték azzal, hogy a bizalmatlanságot el kell oszlatni.
Egy idő után Horváth Jánosnak elfogyott a türelme. Kijelentette, hogy az egyházi bizottság részéről nagyfokú és alaptalan bizalmatlanság áll fenn az állam irányába, ezért a tárgyalásokat egyoldalúan lezárja. Ezek után ultimátumban kinyilvánította, hogy innentől kezdve Mihályfi Ernőt tekintik egyetemes felügyelőnek, Darvas Józsefet a déli kerület felügyelőjének, megtiltják az evangélikus egyháznak, hogy nyugati segélyt elfogadjon és fölülvizsgálják az egyház összes sajtókiadványát. Minthogy az egyházi bizottság vállalhatatlan magatartását összefüggésbe hozzák Vajta Vilmos és Carl E. Lund-Quist magyarországi látogatásával, ezért sem az országból való nyugatra történő kiutazást, sem a beutazást egyházi személyek számára nem engedélyezik. Az evangélikus egyház élére miniszteri biztosként kirendelik Grnák Károlyt, az egyházügyi hivatal főelőadóját, aki ellenőrzi a külföldi levelezést és az egyház hivatalos kormányzati intézkedéseit. Horváth azt is kijelentette, hogy a jelenlegi helyzetért egyedül az egyházi bizottság a felelős, fönti intézkedéseikkel pedig nem sértik a vallásszabadságot.(116) Ordass naplójában sommásan így foglalta össze a történteket: "Ami napok óta készülődött, most bekövetkezett. Kitört a harc Evangélikus Egyházunk és az államhatalom között."(117)
A tárgyalások folyamatát és végkifejletét látva fölmerül a kérdés: vajon milyen előzetes várakozással, elvárással tekintettek az egyes felek a tanácskozásokra? Mire számítottak az eredmény tekintetében? Mennyiben teljesültek ezek az elvárások?
Jóllehet hangfölvétel nem maradt fönn a tárgyalásokról, vagy legalábbis nem tudunk róla, arról mindenesetre a tárgyalásokról készült jegyzőkönyv és Ordass pro memoriái és naplójegyzetei is tanúskodnak, hogy a megbeszélések nem voltak indulatoktól menetesek, sőt gyakran igen heves hangvételű megnyilatkozásokkal szóltak hozzá a felek a tárgyalt kérdésekhez.
Az is egyértelműnek tűnik, hogy mindkét fél valóban vágyott a békés megegyezésre. Az államhatalom már az elején megtehette volna, hogy bevezeti azokat a szankciókat, amelyeket végül bevezetett. De ehelyett négy tárgyalási napon (s pontosan két héten) keresztül igyekeztek megtörni az egyházi delegációt, rávenni őket arra, hogy akaratukat alárendeljék az államénak. Ennek érdekében mindent igyekeztek elkövetni. Az, hogy Ordass nem fogja egykönnyen lenyelni az állami követeléseket, világos volt, épp ezért mindent megtettek, hogy rákényszerítsék az akaratukat.(118) Az indulatok jelentős része egyébként ebből fakadt: az államhatalom gyakran élt a - burkolt vagy egészen nyílt - fenyegetés módszerével, és egy igencsak koncepciózus, indulatos, érzelmi jellegű érvelési stílussal (pl.: az állam annyi mindenben támogatja az egyházat, ők ennek csak a viszonzását várják, stb.).
Az egyházi delegáció motivációit viszonylag könnyen megragadhatjuk. Már Ordassnak a Horváth Jánoshoz írt levele kapcsán láthattuk, hogy a püspök számára az állammal való viszony és a konfliktusok rendezésének kérdése becsületbeli ügy volt. Mindez nem jelenti azt, hogy túlságosan nagy reményeket fűzött volna a sikerhez - de persze azt sem, hogy a siker lehetőségét kizárta volna -, viszont úgy vélte, hogy egyházának felelős vezetőjeként az a hivatásából fakadó kötelessége, hogy mindent megtegyen azért, hogy az egyház békességben és szabadon tudja végezni Krisztustól kapott küldetését. Ő azon keresztény magatartást gyakorolta, miszerint mindent, amit emberileg lehetséges, meg kell tenni a cél érdekében, magát a sikert viszont az Isten kezébe kell helyezni.(119) A tárgyalások során is ez a mentalitás tükröződik az Ordass által vezetett egyházi delegáció megnyilvánulásaiban (a legtöbb hozzászólás Ordassé és Kekené, tehát legmarkánsabban ők képviselték ezt a vonalat). Ennek folytán - bármennyire is az ellenkezőjét sulykolták Horváthék, illetve a tárgyalások kudarcba fulladását követően az egyházi sajtó - az egyházi delegáció sokkal - kiszolgáltatottságából adódóan is - rugalmasabb és kompromisszumkészebb tárgyalópartner volt, mint az állam. Kompromisszumkész abban az értelemben, hogy egy bizonyos elvi korlátot át nem lépve - amely korlát ez esetben az egyház szabadsága volt -, hajlandóak voltak más szempontokat is figyelembe venni, mérlegelni és alkalmazni is (ld. zsinat és a harmadik egyházkerület kérdése). Az már egy másik kérdés, hogy az állam részéről a kompromisszumkészség címén azt várták volna el, hogy az egyház egy az egyben juttassa érvényre és tegye magáévá az állam követeléseit,(120) magyarán hódoljon be. Ez egy hatalmi, parancsuralmi retorika.
Az állam motivációinak föltérképezéséhez kiindulási pontként két fontos dokumentumot kell kiemelnünk: az egyik Horváth Jánosnak az 1957. szeptember eleji budapesti ÁEH-konferencián(121) elmondott beszéde, amelyben elhangzott, hogy rövidtávú céljuk egyrészt leválasztani Ordass Lajos mellől a reakciós személyeket, másrészt pedig nemzetközi tekintélyét fölhasználni az állam érdekében.(122) A másik dokumentum a "Karcsi" fedőnevű ügynök egyik, 1957. december 27-én kelt jelentése, amelynek a végén a tartótiszt megjegyzi, hogy az állambiztonság is szorgalmazta az evangélikus egyházban a változásokat, mert így néhány ügynököt visszahelyezhettek fontos kulcspozíciókba, ahonnan aztán befolyásolni tudják az egyházi politikát. Ráadásul - jegyzi meg a tartótiszt - ez sikerült is, mert két ügynök jelentős tisztségbe jutott.(123)
De vajon ki lehetett az a két ügynök, akire a tartótiszt utalt?
Először is ki lehet az a "Karcsi" fedőnevű ügynök, aki az evangélikus egyházban bekövetkezett változásokról írt jelentést? A jelentés tartalma az, hogy "Karcsi" beszámol az egyház és az állam közötti tárgyalásokról, az ennek következtében beálló helyzetről és változásokról, valamint értékeli azt az egyházi baloldal szemszögéből. Ami az azonosítás kapcsán segítségünkre lehet, az egy rövid jelenet. "Utána néhány nappal pedig Grünvalszky Károllyal beszélgetve [ti. Szabó József beszélgetett vele], aki reménységét fejezte ki, hogy az egység és a békesség az egyházban létrejön, azt mondta, ez attól függ, hogy hogyan csináljátok a dolgokat, amire Grünvalszky megjegyezte, hogy csináljuk, mire ő semmit sem szólt."(124) A jelentés ezután éles kritikát fogalmaz meg Szabó Józseffel szemben, amiért nem hajlandó egyértelműen az egyházi baloldal mellé állni. A fentiekből logikus a következtetés, hogy a "Karcsi" fedőnevű ügynök nem más, mint Grünvalszky Károly, hiszen egy négyszemközti beszélgetésről úgy számol be, hogy a beszélgetés egyik résztvevőjét negatív kritikával illeti. Bár nem kizárható, hogy "Karcsi" egy harmadik személytől (mondjuk Grünvalszkytól) hallott a beszélgetésről, de ennek kisebb a valószínűsége, mint az előbbi föltételezésnek. Ez pedig azt is megmagyarázná, hogy miért került hirtelen, tulajdonképpen a semmiből - hiszen 1956. októberi lemondása után teljesen eltűnt az egyházi közéletből - Grünvalszky Károly az állam érdeklődésének homlokterébe, miért akarták őt mindenáron a főtitkári vagy a sajtóelőadói pozíciók valamelyikébe helyezni.
A tartótiszt által emlegetett másik ügynök kilétére is legfeljebb következtethetünk. Tudjuk, hogy a másik jelentős egyházi pozíció, amelynek betöltése kapcsán Horváth Jánoséknak határozott és megmásíthatatlan elképzelése volt, az az északi kerület püspöki széke. Tudjuk azt is, hogy Vető Lajos püspök "Veres" fedőnéven jelentett az állambiztonságnak,(125) valamint az is kiderül a forrásokból, hogy Vető - saját bevallása szerint - szívesebben maradt volna teológiai tanári pozícióban, de az állam ragaszkodott az ő "rehabilitálásához." Ebből következik az a megalapozott föltételezés, hogy a másik ügynök, akit az állam beépített az egyház élére, Vető Lajos püspök lehetett.
A tárgyalásokkal és a személyi cserék követelésével tehát kettős célja volt az államnak:
1. hogy a kiegyezés kirakatba illő procedúráján keresztül megtarthassák maguknak a jól csengő nevet, Ordass Lajost, akinek személyét és tekintélyét reklámanyagként használhatják föl mind a nyugat felé való kapcsolatépítéshez, mind annak demonstrálásához, hogy ha Rákosi börtöneit megjárt Ordass egyházvezető lehet egy szocialista országban, akkor ott biztosan vallás- (és egyéb) szabadság van;2. hogy ügynököket építsenek be felelős egyházi pozíciókba, behálózva az egyházat a maguk embereivel, s ezzel Ordasst is olyan személyekkel vehessék körbe, akik által elszigetelhetik attól, hogy a saját útján járjon. Magyarán az egyházat kívánták ezúton az állam irányítása alá betörni.
A tárgyalások kudarcba fúlása után bevezetett állami szankcióktól az állam azt remélte, hogy ezek majd Ordass Lajost is jobb belátásra bírják és megtörik. Újbóli leváltását továbbra sem merték és akarták megkockáztatni (már csak azért sem, mert nehezükre eshetett az Ordass Lajos "márkanévhez" fűzött reményeikről lemondaniuk). Csak 1958 tavaszán - amikor kénytelenek voltak belátni, hogy a püspök sehogy sem adja be a derekát - szánták rá magukat arra, hogy Ordass Lajost másodszor is félreállítsák. Ezt 1958. június 24-én meg is tették. A második félreállítás hátterének, eseménytörténetének, a mögötte húzódó indokoknak és motivációknak a bemutatása azonban majd egy következő tanulmány feladata lesz.
Jegyzetek:
(1) Hogy ez az engedékeny magatartás az állam részéről milyen Ordassal kapcsolatban szövögetett terveket és reményeket takart, a Keresztyén Igazság 2017. évi 2. számában már megírtuk (34-36. o.).
(2) Az Állami Egyházügyi Hivatalt 1951-ben hozták létre. Felállításáról az 1951. évi I. törvényben határoztak. A törvényben meghatározott feladata az állam és a vallásfelekezetek közötti ügyek intézése, a vallásfelekezetekkel kötött egyezmények és megállapodások végrehajtása és a vallásfelekezetek állami támogatása. Valójában az állam ezen az intézményen keresztül irányította az egyházakat. Az ÁEH intézményi különállását az 1956. évi 33. törvényerejű rendelet megszüntette, és az 1959. évi 25. törvényerejű rendeletig, amelyben ismét biztosítják intézményi különállását, a Művelődésügyi Minisztérium alá betagozva, a Művelődésügyi Minisztérium Egyházügyi Hivatala néven intézte az egyházi ügyeket. Az ÁEH 1989-ben, a rendszerváltozás évében szűnt meg (vö. Ordass Lajos: Önéletrajzi írások (folytatás). Bern, 1987, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 617.; Köpeczi Bócz Edit: Az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenysége. Budapest, 2004, Budapest; Magyar Katolikus Lexikon; Szántó Konrád: Az egyházügyi hivatal titkai. Budapest, 1990, Mécses Kiadó, 1990, és Köbel Szilvia: "Oszd meg és uralkodj!" A pártállam és az egyházak. Budapest, 2005, Rejtjel Kiadó.)
(3) Keresztyén Igazság, Új folyam, 2017. 2. sz. 31.
(4) MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-1/1957.: Elgondolások az evangélikus egyházzal kapcsolatosan, 1957. júl. 22. A jelentés részletesebb összefoglalóját ld. Böröcz Enikő: Egyházfő viharban és árnyékban. Ordass Lajos evangélikus hitvalló püspöki szolgálata. Budapest, 2012, Luther Kiadó, 445-446.
(5) A korszakban az állam azokat minősítette "haladó" gondolkodásúnak, akik hajlandónak mutatkoztak a diktatúra érdekeit kiszolgálni.
(6) Egy fönnmaradt ügynöki jelentés tanúsága szerint Horváth 1957. július 30-án találkozott 1956 ősze óta először Grünvalszkyval. Az egyházügyi hivatal elnöke ekkor kérte meg Grünvalszkyt arra, hogy az egyházi helyzet megoldására vonatkozó beadványát fogalmazza meg. Annak személyi kérdéseire vonatkozó részét már itt, a szóbeli egyeztetés során részletesen megtárgyalták. Horváth állítólag ekkor még bízott abban, hogy Ordassal sikerülni fognak a tárgyalások: "Ordass miatt Horváthnak nincsenek aggodalmai" (ld. ÁBTL 3.1.5 O-13599/2. Evangélikus Egyházi reakció, 10. lap: "Veres" jelentése, 1957. aug. 3.).
(7) Grünvalszky Károly még a Rákosi-korban került az egyetemes főtitkári tisztségbe, amelyről a forradalom kitörése előtt, 1956. október 18-án lemondott (ld. Evangélikus Élet, 1956. november 4., 2. oldal)
(8) MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-16/1957.: Tervezet a magyarországi evangélikus egyház törvényes rendjének helyreállítására, 1957. aug. 25.
(9) ÁBTL 3.1.5 O-13599/1. Evangélikus Egyházi reakció, 9. lap: "Papp István" jelentése, 1957. nov. 5.
(10) ÁBTL 3.1.5 O-13599/2. Evangélikus Egyházi reakció, 8-9. lap.
(11) MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-16/1957.: Tervezet a magyarországi evangélikus egyház törvényes rendjének helyreállítására, 1957. aug. 25., 2. oldal.
(12) Vagyis Ordass koncepciós pere, börtönbe vetése és törvénytelen félreállítása a püspöki tisztéből.
(13) E "személyes kérdések" azt takarják, hogy 1952-ben a zsinat állami nyomásra a négy történelmi egyházkerületet (Dunántúli, Dunáninneni, Tiszai és Bányai) megszüntette és két nagy egyházkerületet hozott létre helyette, az Északit és a Délit. A Dunáninneni és Dunántúli püspököket, vagyis Szabó Józsefet és Túróczy Zoltánt félreállították, a Dezséry László Bányai és Vető Lajos Tiszai püspököt pedig az új kerületek - előbbit a Déli, utóbbit az Északi - élére ültették.
(14) 1956. november 3-án Ordass Lajos mint hivatalába frissen visszatért püspök informális gyűlést hívott össze Budapesten, amelyen a forradalom miatt az egyházban (is) beállt rendkívüli helyzetet kívánták kezelni. A gyűlésen lefektetett irányelvek mentén kezdte meg Ordass az egyház megújítását. A gyűlésről részletesebb elemzést a Keresztyén Igazság 2016. évi 3. számában adtunk (29-32. oldal).
(15) MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-16/1957.: Tervezet a magyarországi evangélikus egyház törvényes rendjének helyreállítására, 1957. aug. 25., 2. oldal. Azt azért le kell szögeznünk, hogy az 1956. november 3-i gyűlés idejére a legfontosabb egyházi tisztségek tekintetében már beállt a változás, hiszen a korábbi vezetők a szabadságharc dühétől való félelmükben már lemondtak. A többi tisztség (pl. esperes) esetében pedig választások kiírását határozták el, amelyeken akár az addigi - gyakran törvénytelenül, felső akaratból odahelyezett - vezetők is indulhattak, s ez által, ha élvezték a választók bizalmát, pozíciójukat megerősíthették. Grünvalszky állítása tehát az igazságnak oly mértékű kifacsarása, amit a legnagyobb jóindulattal is csak hazugságnak nevezhetünk.
(16) MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-16/1957.: Tervezet a magyarországi evangélikus egyház törvényes rendjének helyreállítására, 1957. aug. 25., 2. oldal.
(17) MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-16/1957.: Tervezet a magyarországi evangélikus egyház törvényes rendjének helyreállítására, 1957. aug. 25. 17. oldal.
(18) Megj.: Ordass kerülete.
(19) MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-16/1957.: Tervezet a magyarországi evangélikus egyház törvényes rendjének helyreállítására, 1957. aug. 25., 20-21. oldal.
(20) Minthogy Grünvalszky szerint az ő eltávolításuk tisztségeikből törvénytelen volt, ezért Grünvalszky követeli, hogy a nyári egyetemes közgyűlés határozatait, valamint a déli egyházkerület határozatait semmisítsék meg, hiszen - érvelése szerint - ezeket a gyűléseket is törvénytelenül, a Grünvalszky szerint törvényes felügyelők nélkül hívták össze.
(21) Az Elnöki Tanács 1957. március 24-i 22. számú törvényerejű rendelete az "egyes egyházi állások betöltéséhez szükséges állami hozzájárulásról" kimondta, hogy minden jelentősebb egyházi tisztség betöltéséhez az Elnöki Tanács előzetes engedélye, a tisztségről való lemondáshoz pedig előzetes hozzájárulása szükséges. A proletárdiktatúrának a jogszabályalkotáshoz való sajátos hozzáállását nemcsak az jelzi, hogy e törvényerejű rendelettel tulajdonképpen alkotmánysértő módon korlátozták az egyházak és a vallás szabadságát, hanem az is, hogy a rendelet hatálya visszamenőleges volt: 1956. október 1-jétől jelentették ki érvényesnek. A fenti személyi változásoknak pedig mindegyike október 1-je után történt.
(22) MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-16/1957.: Tervezet a magyarországi evangélikus egyház törvényes rendjének helyreállítására, 1957. aug. 25., 25. oldal. Grünvalszky ezeket tartotta a legsürgősebb és legfontosabb teendőknek. Mindazonáltal - a későbbiekre nézve - javasolta, hogy Juhász Gézát és Groó Gyulát (szintén két "haladó" lelkész) is kapcsolják vissza a sajtóosztály munkájába.
(23) Grünvalszky legfőbb kifogása Scholz ellen Scholznak az 1956. december 13-i OLMK értekezleten elmondott beszéde, amelyben bűnbánatra hívta föl a lelkészeket.
(24) MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-16/1957.: Tervezet a magyarországi evangélikus egyház törvényes rendjének helyreállítására, 1957. aug. 25., 30. oldal
(25) Ld. Ordass: Önéletrajzi írások (folytatás)? (2. jz.), 683. Ordass önéletrajzában egy teljes fejezetet képez az a levél, amelyet Horváth Jánosnak, az egyházügyi hivatal elnökének írt. Jóllehet, szervezetileg ekkor már (és még) nem létezett önálló Állami Egyházügyi Hivatal (ld. 2. jz.), Ordass a naplójában és az önéletrajzában is következetesen így nevezi. Nem valószínű, hogy tudatos megfontolásból, sokkal inkább azért, mert az ő szemében ez a szervezeti átalakítás - amiről azt sem tudni, hogy tudatosította-e - nem volt lényeges.
(26) Ld. fentebb.
(27) Ld. Ordass Lajos naplója 1957. jún. 22., júl. 3., 16.
(28) Pl. Ordass Lajos naplója 1957. szept. 14., okt. 8., 14., 15., 16., 17., 21., stb.
(29) Ordass Lajos naplója 1957. szept. 14.
(30) Ld. MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-1/1957.: Elgondolások az evangélikus egyházzal kapcsolatosan, 1957. júl. 22.
(31) Október 22-én állt neki, majd a levél főszövegét 24-én és 25-én fogalmazta meg (ld. Ordass Lajos naplója 1957. október 22., 25.)
(32) Ordass Lajos naplója 1957. okt. 26.
(33) MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-14/1957.: D. Ordass Lajos levele az evangélikus egyház ügyeiről., 1957. okt. 25.
(34) Sajnos egyelőre nem találtam más, egyértelműen Horváth János kézírásával írt dokumentumot, így az Ordass levelén szereplő széljegyzetek szerzőjét sem tudtam egyértelműen Horváth személyében azonosítani. Böröcz Enikő Ordass-monográfiájában tényként kezeli, hogy a széljegyzeteket Horváth készítette, bizonyítani azonban ezt nem bizonyította (ld. Böröcz: Egyházfő? (4. jz.), 458.). Arra, hogy mégis Horváth írta a széljegyzeteket abból következtethetünk, hogy egyrészt Horváthnak szól a levél, másrészt Horváthon kívül csak Grnák Károly és Miklós Imre szokott evangélikus ügyekkel foglalkozni. Előbbi azonban kizárható, ugyanis az egyik széljegyzet Grnák nevét egyes szám harmadik személyben emlegeti. Miklós Imre nem zárható ki egyértelműen, de Horváth szerzőségére mutat az is, hogy az egyik széljegyzet egy Ordassal folytatott korábbi tárgyalásra utal vissza, amelyen az állam részéről csak Horváth vett részt.
(35) MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-14/1957.: D. Ordass Lajos levele az evangélikus egyház ügyeiről., 1957. okt. 25., 2. oldal.
(36) ÁBTL 3.1.5 O-13599/2. Evangélikus Egyházi reakció, 8-9. lap.
(37) MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-14/1957.: D. Ordass Lajos levele az evangélikus egyház ügyeiről., 1957. okt. 25., 2. oldal.
(38) MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-14/1957.: D. Ordass Lajos levele az evangélikus egyház ügyeiről., 1957. okt. 25., 2. oldal.
(39) Horváthnak az e mellé széljegyzetként írt megjegyzése: "Nem így, hanem, hogy kiválnak!" Vagyis Horváth emlékezetében úgy él ez az ominózus beszélgetés, hogy ott csak Darvas és Mihályfi távozásáról állapodtak meg, arról nem, hogy eleve törvénytelen volt a megválasztásuk. Ez a kis megjegyzés rámutat arra a kulcsfontosságú álláspontbeli különbségre, amely Ordass és az állam képviselői között húzódik a két felügyelő törvényességének kérdésében, és amely különbség majd ahhoz vezet, hogy mind Darvast, mind Mihályfit a tárgyalások kudarca után az állam visszahelyezi pozíciójukba.
(40) MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-14/1957.: D. Ordass Lajos levele az evangélikus egyház ügyeiről., 1957. okt. 25., 3. oldal.
(41) Itt Ordass konkrét példaként a nyugat-békési egyházmegye helyzetét hozza föl, ahol "mind a mai napig nincsen az esperesválasztás kérdése elintézve, holott ez a tisztség már másfél évvel ezelőtt üresedett meg" (ld. MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-14/1957.: D. Ordass Lajos levele az evangélikus egyház ügyeiről., 1957. okt. 25., 3. oldal.).
(42) MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-14/1957.: D. Ordass Lajos levele az evangélikus egyház ügyeiről., 1957. okt. 25., 3. oldal. Ehhez a részhez Horváth a következő megjegyzést fűzi: "Felsorolni a mi érveinket."
(43) Értsd: 1956 végén.
(44) MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-14/1957.: D. Ordass Lajos levele az evangélikus egyház ügyeiről., 1957. okt. 25., 4. oldal.
(45) Horváth ide fűzött megjegyzése: "Ez nagyon félreérthető. Vagy nagyon is egyértelmű." MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-14/1957.: D. Ordass Lajos levele az evangélikus egyház ügyeiről., 1957. okt. 25., 4. oldal.
(46) MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-14/1957.: D. Ordass Lajos levele az evangélikus egyház ügyeiről., 1957. okt. 25., 5. oldal.
(47) Az általam föllelt források közül egyébként először Grnák Károlynak a fejezet elején már emlegetett jelentése veti föl az Evangélikus Élet ominózus számát érvként arra, hogy az evangélikus egyháztól most is el kell várni a sajtó útján tett hűségnyilatkozatokat.
(48) Horváth ide fűzött megjegyzése: "Hogy mi aggódunk az semmi?" Illetve: "Finnországban sem angyal mindenki, akad reakciós bőven ott is." (MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-14/1957.: D. Ordass Lajos levele az evangélikus egyház ügyeiről., 1957. okt. 25., 5. oldal).
(49) Horváth megjegyzése: "Ezzel szemben áll, hogy a világközvélemény túlnyomó nagy többsége bizalommal van, és ez a döntő. Aki ezt elfelejti észrevenni és értékelni, az nagyon nehéz helyzetbe kerülhet. És ez is döntő.!" (MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-14/1957.: D. Ordass Lajos levele az evangélikus egyház ügyeiről., 1957. okt. 25., 6. oldal).
(50) A Lutheránus Világszövetség 1957 augusztusában tartotta harmadik nagygyűlését az Egyesült Államok-beli Minneapolisban, ahová egy hatfős magyar delegáció is elmehetett Ordass Lajos vezetésével.
(51) Horváth megjegyzése: "Ezek súlyos szavak!!! Nem az USA bizalma a fontos nekünk. A szocialista tábor hogy vélekedik, ez a döntő" (MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-14/1957.: D. Ordass Lajos levele az evangélikus egyház ügyeiről., 1957. okt. 25., 7. oldal).
(52) Horváth megjegyzése: "Sajnos ez nem áll" (MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-14/1957.: D. Ordass Lajos levele az evangélikus egyház ügyeiről., 1957. okt. 25., 7. oldal).
(53) Horváth megjegyzése: "Nem kegyet gyakorol a kormánynak az, aki részt vesz a béke és a hazafias mozgalomban. Ezt egyszer és mindenkorra tudomásul kell venni" MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-14/1957.: D. Ordass Lajos levele az evangélikus egyház ügyeiről., 1957. okt. 25., 8. oldal).
(54) A rehabilitálásáról folyó tárgyalások során Horváth fölajánlotta Ordassnak és a feleségének, hogy elutazhassanak üdülni a Tátrába. Ordass azt kérte, hogy mielőtt őket kiengednék, hadd menjen el üdülni Zászkalczky és Dedinszky a családjával, mert nekik nagy szükségük volna rá. Ezt Horváth akkor megengedte, csak a szabadságharc kitörése miatt nem lehetett megvalósítani. 1957 folyamán Zászkaliczky és Dedinszky is meghívást kapott Finnországba, ehhez viszont az állam már nem adott nekik útlevelet.
(55) MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-14/1957.: D. Ordass Lajos levele az evangélikus egyház ügyeiről., 1957. okt. 25., 11. oldal.
(56) Horváth megjegyzése Zászkaliczky utazása kapcsán: "Politikai magatartása nem teszi lehetővé a külföldi utat." Zászkaliczky esetében valóban koncepciós nyomozást folytatott az egyházügyi hivatal épp Ordass levelének megírásával párhuzamosan. Be akarták róla bizonyítani, hogy részt vett az "ellenforradalmi" eseményekben. Ennek érdekében Grnák Károly kiküldött egy egyházügyi hivatali előadót Fótra - Zászkaliczky itt volt lelkész - hogy járjon utána a lelkész múltjának. Az előadó jelentésében kifejti, hogy akárkit is kérdezett meg a településen, semmi olyat nem mondtak Zászkaliczkyról, amit föl lehetett volna használni ellene. Hosszas kutakodás során azonban a kiküldött hivatali előadó talált egy népgyűlési jegyzőkönyvet, amely a fóti Nemzeti Bizottság 1956. október 29-i megalakulásáról szól, és amelynek levezető elnöke Zászkaliczky Pál volt. A gyűlésnek ugyan nem volt más célja, mint hogy szabad választások keretében megválasszák a község vezetőit, ez mégis elég volt arra, hogy Zászkaliczkyt a rendszer reakciósnak minősítse. Erre minden bizonnyal azért volt szükség, hogy rá hivatkozva le lehessen váltani a püspökhelyettesi pozícióból és helyére, Ordass mellé olyan embert lehessen ültetni, aki az állam szempontjából is megbízható és Ordasst is a "helyes" irányba terelné, magyarán elszigetelné. Mindenesetre Zászkaliczkyra valóban igencsak fontos szerep jutott a szabadságharc napjaiban, s épp ezért figyelemreméltó, hogy a fótiak ennek ellenére sem akarták őt beárulni, pedig a jegyzőkönyv tanúsága szerint a község lakói igen jelentős számban: hatszázan vettek részt a népgyűlésen, vagyis bizonyára az egész falu tisztában volt lelkésze szerepével. (MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-9/1957.: Tájékoztató Zászkaliczky Pálról, csatolva az 1956. okt. 29-i fóti népgyűlés jegyzőkönyve, 1957. okt. 28.)
(57) Ordass Lajos naplója 1957. okt. 25.
(58) Amint azt látni fogjuk, az államnak és Ordasséknak még abban is eltér a véleménye, hogy a tárgyalásokon résztvevők közül kik számítanak az egyház és kik az állam képviselőinek.
(59) Megjegyzés: az intézmény hivatalos neve ekkor: Művelődésügyi Minisztérium Egyházügyi Hivatala. Ld. a cikk első részének 2. számú lábjegyzetét.
(60) Ld. Ordass Lajos naplója, 1957. okt. 6.!
(61) Ordass Lajos naplója, 1957. okt. 6.!
(62) Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL), Ordass Alapítvány Levéltára P 2173, Ordass Archívum, 16. doboz: Pro memoriák. Evangélikus egyházunk képviselőinek tárgyalása az államhatalom képviselőivel.
(63) Ez a sorrend tulajdonképpen híven követi Grünvalszky Károly beadványának fölépítését.
(64) Az egyetlen magas beosztású vörös egyházi tisztviselő, aki az 1956-os szabadságharc alatt nem mondott le Darvas József volt, a Déli Egyházkerület felügyelője. A lemondásra 1956 végén ugyan ígéretet tett, de végül nem tette meg, felügyelői feladatait azonban többé nem látta el. Minthogy törvénytelenül került annak idején a felügyelői székbe, Ordass nem volt hajlandó őt egyházi részről a tárgyalásokra meghívni, ezért javasolja kizárólag az Északi Egyházkerület felügyelőjét.
(65) Pálfy Miklós az evangélikus teológia élén állt dékánként a Rákosi-kor alatt, törvénytelenül hosszú ideig, a forradalom napjaiban azonban leváltották. Saját bevallása szerint, a tárgyalás előtt néhány nappal Horváth János fölkereste őt telefonon és megkérdezte, hogy mi a véleménye a jelenlegi egyházi helyzetről. Miután Pálfy kifejtette, hogy szerinte minden, ami 1956 októbere óta történt, törvénytelen, Horváth meghívta őt is a tárgyalásokra (ld. MNL OL Ordass Alapítvány Levéltára P 2173, Ordass Archívum, 3. doboz: Vilmos Vajta Correspondence and Documents III. 1955-1959).
(66) Önéletrajzában Ordass erről így ír: "Leghatározottabban elzárkóztam az elől, hogy a bizottságba olyan embereket vegyek föl, akiknek jelenlétét senki előtt elfogadható módon megindokolni nem tudom és azt is kifejezésre jutattam, hogy nem vihetek magammal olyan embereket, akik a tárgyalások folyamán esetleg megtámadják azt az álláspontot, melyet az egyház nevében képviselni szándékozom" (Ordass Lajos: Önéletrajzi írások (folytatás). Bern, 1987, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 706.).
(67) Ld. a cikk első részének 56. lábjegyzetét!
(68) MNL OL Ordass Alapítvány Levéltára P 2173, Ordass Archívum, 16. doboz: Pro memoriák. Evangélikus egyházunk képviselőinek tárgyalása az államhatalom képviselőivel.
(69) Tulajdonképpen ez a névsor azt jelenti, hogy Ordass eredeti tervéből egyedül Túróczy neve kerülhetett föl a végleges listára.
(70) A jegyzőkönyveket lapozgatva láthatjuk, hogy végül ez sem történt meg: az egyházi delegáció alá írták be a "haladók" nevét is.
(71) A tárgyalásokról négy különböző helyen is olvashatunk beszámolót. Az egyik természetesen Ordass Lajos naplója, a másik Ordass önéletrajza, a harmadik Ordassnak a tárgyalásokról készített pro memoriái, a negyedik pedig az egyházügyi hivatal által készített szó szerinti jegyzőkönyv. Ez utóbbi két forrás árulja el a legtöbb részletet a tárgyalások menetéről, míg a napló és az önéletrajz Ordass benyomásairól, érzelmeiről nyújt képet. A pro memoria levéltári föllelhetősége: MNL OL Ordass Alapítvány Levéltára P 2173, Ordass Archívum, 16. doboz: Pro memoriák. Evangélikus egyházunk képviselőinek tárgyalása az államhatalom képviselőivel. Az első tárgyalási nap: 2-6. oldal. Az állami jegyzőkönyv levéltári föllelhetősége: MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-15/1957.: Jegyzőkönyv az 1957. nov. 12-i, evangélikus egyházzal kapcsolatos értekezletről és tájékoztató az ÁEH 1958. jan. 24-i evangélikus lelkészi értekezleten elhangzottakról. Az első tárgyalási nap: 1-14. oldal.
(72) Ordass Lajos naplója, 1957. nov. 13. Ez helyileg az V. kerületi Szalay utca 10-14-et jelentette, a Művelődésügyi Minisztérium épületét (ld. Soós Viktor Attila: Az állami Egyházügyi Hivatal és a Belügyminisztérium kapcsolatrendszere 1956 után, a hatvanas évek végéig. In: Soós Viktor Attila - Szabó Csaba - Szigeti László (szerk.): Egyházüldözés és egyházüldözők a Kádár-korszakban. Tanulmánykötet. Budapest 2010. 224.).
(73) Az egyházi delegáció közvetlen a tárgyalás előtt az Üllői úti székházban is összegyűlt egyeztetés végett (ld. Ordass Lajos naplója,1957. nov. 13.)
(74) Minthogy Grnák a tárgyalások során nagyon kevésszer, pusztán az utolsó tárgyalási napon, november 26-án szólalt meg, ezért valószínű, hogy ő készítette, gyorsírásos jegyzetekből, a szó szerinti jegyzőkönyvet.
(75) Ebből is láthatóak a párhuzamok a Grünvalszky-féle beadvány és a tárgyalás érvrendszere között.
(76) Bár beadványában még gondosan kerülte a "reakciós" és "haladó" kifejezéseket, a tárgyalások során - ahogyan itteni fölszólalásában is - e jelzőkkel illeti az ún. egyházi "jobboldalt" és "baloldalt". Az egyházi jobboldal, amely Grünvalszky értelmezésében a reakcióval egyenlő, s amely jelenleg hatalmon van, csak a saját frakciójából hajlandó pozíciókba juttatni embereket, s ez - Grünvalszky szerint - önmagában politikai állásfoglalás. A "reakciós" jelzőt ezután a fölszólalás után már Horváth János is alkalmazza.
(77) MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-15/1957.: Jegyzőkönyv az 1957. nov. 12-i, evangélikus egyházzal kapcsolatos értekezletről és tájékoztató az ÁEH 1958. jan. 24-i evangélikus lelkészi értekezleten elhangzottakról, 12. oldal.
(78) MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-15/1957.: Jegyzőkönyv az 1957. nov. 12-i, evangélikus egyházzal kapcsolatos értekezletről és tájékoztató az ÁEH 1958. jan. 24-i evangélikus lelkészi értekezleten elhangzottakról, 13. oldal
(79) Ordass egyébként önéletrajzában úgy is emlékszik Horváth szavaira, mintha szó szerint ezt mondta volna el. Ld. Ordass: Önéletrajzi írások (folytatás)? (8. jz.). 707.!
(80) Kádár szájából ez először 1961-ben hangzik el. Ld. Rainer M. János: "Helyezkedés" a csúcson, avagy Kádár János néhány boldog éve, 1958-1962. Rubicon (2001:3.) 36-42.!
(81) Gondoljunk arra, hogy ekkor zajlik például Gulyás Lajos református lelkész koncepciós pere, akit egy hónappal később, 1957. december 31-én ki is végeztek.
(82) Ordass Lajos naplója, 1957. nov. 14.
(83) Ordass Lajos naplója, 1957. nov. 14.
(84) Ordass Lajos naplója, 1957. nov. 14.
(85) Vö. MNL OL Ordass Alapítvány Levéltára P 2173, Ordass Archívum, 16. doboz: Pro memoriák. Evangélikus egyházunk képviselőinek tárgyalása az államhatalom képviselőivel, 6-12. oldal és MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-15/1957.: Jegyzőkönyv az 1957. nov. 12-i, evangélikus egyházzal kapcsolatos értekezletről és tájékoztató az ÁEH 1958. jan. 24-i evangélikus lelkészi értekezleten elhangzottakról, 15-47. oldal.
(86) Ordass Lajos naplója, 1957. nov. 15.
(87) Mk 12,17.
(88) Ordass: Önéletrajzi írások (folytatás)? (8. jz.). 712-713.
(89) Első alkalommal még Mekis Ádámot javasolták erre a pozícióra.
(90) MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-15/1957.: Jegyzőkönyv az 1957. nov. 12-i, evangélikus egyházzal kapcsolatos értekezletről és tájékoztató az ÁEH 1958. jan. 24-i evangélikus lelkészi értekezleten elhangzottakról, 21. oldal. Amikor Keken András rákérdezett (25. oldal), hogy mik is pontosan azok az okok, amelyek miatt Túróczy politikailag nem felel meg az államnak, Horváth nem tudott mondani semmi konkrétumot, pusztán annyit, hogy "benne a konzervatív felfogás annyira meggyökerezett" (26. oldal).
(91) Érdekesség, hogy maga Vető november 15-i tárgyalási nap után állítólag megkereste Ordasst és megpróbálta meggyőzni, hogy neki egyáltalán nincs kedve visszaülni a püspöki székbe, jobb neki professzornak lenni a teológián. Ld. MNL OL Ordass Alapítvány Levéltára P 2173, Ordass Archívum, 3. doboz: Vilmos Vajta Correspondence and Documents III. 1955-1959.!
(92) Ekkor még március szerepelt az állam terveiben, aztán ez a dátum a tárgyalások során egyre előrébb került, s a végén már a januári összehívás mellett érveltek.
(93) Az Elnöki Tanács határozatával tehát mindaddig várni akart az állam, ameddig a tárgyalások le nem záródnak és nem születik egyezség. Minthogy a tárgyalások nem záródtak még le november 15-én, ezért a határozat meghozatala is eltolódott, aztán majd a tárgyalások teljes megrekedése és kudarcba fulladása után egészen 1958 júniusáig húzódott el az ügy, amikor is az Elnöki Tanács kinyilatkoztatta, hogy nem járul hozzá Ordass püspökségéhez.
(94) Erre Szabó József, aki bár az állam meghívásából volt jelen, mégis Ordassékhoz húzott, megjegyezte, hogy 1952-ben püspöki székéből - bár ő is kényszerítő körülmények hatására - ugyan lemondott, mert nem élvezte az állam bizalmát, mégis ragaszkodik ahhoz, hogy ha lesz harmadik egyházkerület, ne automatikusan, hanem választás útján kerüljön vissza a püspöki székbe. Ld. MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-15/1957.: Jegyzőkönyv az 1957. nov. 12-i, evangélikus egyházzal kapcsolatos értekezletről és tájékoztató az ÁEH 1958. jan. 24-i evangélikus lelkészi értekezleten elhangzottakról, 26. oldal!
(95) MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-15/1957.: Jegyzőkönyv az 1957. nov. 12-i, evangélikus egyházzal kapcsolatos értekezletről és tájékoztató az ÁEH 1958. jan. 24-i evangélikus lelkészi értekezleten elhangzottakról, 36. oldal.
(96) Az állami oldalon készített szó szerinti jegyzőkönyvbe nem vették föl, Ordass Lajos pro memoriájában azonban szerepel, hogy Vető Lajos Moszkvából tért haza. Ez azért is érdekes, mert az egyházi közvélemény csak arról tudott, hogy Vető a hallei egyetemen tart az őszi félévben előadásokat. Azt szinte teljesen kizárhatjuk, hogy Ordass félreértette volna a hallottakat (Moszkvát igen nehéz Halléval összekeverni). Mindenesetre érdekes adalék, hogy az állami jegyzőkönyvbe ez nem került be, és talán ennek köze van Vető Lajosnak az állambiztonsággal való aktív ügynöki kapcsolatához is (ld. később). Ezekhez vö. MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-15/1957.: Jegyzőkönyv az 1957. nov. 12-i, evangélikus egyházzal kapcsolatos értekezletről és tájékoztató az ÁEH 1958. jan. 24-i evangélikus lelkészi értekezleten elhangzottakról, 36. oldal; MNL OL Ordass Alapítvány Levéltára P 2173, Ordass Archívum, 16. doboz: Pro memoriák. Evangélikus egyházunk képviselőinek tárgyalása az államhatalom képviselőivel, 9. oldal; valamint Ordass: Önéletrajzi írások (folytatás)? (8. jz.). 720.
(97) Mielőtt Grünvalszky kérdése szóba került volna, Grünvalszky elment a tanácskozásról, hogy Németországba utazzon. Ld. MNL OL Ordass Alapítvány Levéltára P 2173, Ordass Archívum, 16. doboz: Pro memoriák. Evangélikus egyházunk képviselőinek tárgyalása az államhatalom képviselőivel, 11. oldal!
(98) "Vető Lajos püspökségbe való visszatérése ügyében az ebédszünet alatt Dr. Keken András és Dr. Nagy Gyula szelíden engedékenyebb álláspont elfogadása mellett érveltek Szabó Józseffel együtt, de ezt vállalni nem tudtam. Sajnos délután hamarosan kitűnt, hogy nekem fájdalmasan igazam van. A tárgyalás igen kiéleződött, főként Grünvalszky Károly és Dr. Pálfy Miklós egyházárulás számba menő fölszólalása miatt. Ezek az állam által fölbérelt emberek igyekeztek megbízóik teljes megelégedésére rombolni az egyházat és pápábbak voltak a pápánál. [?] Miklós Imre elnökhelyettes valósággal ultimátumszerűen jelentette ki, hogy ők követeléseiket jól megfontolták és minimálisra csökkentették, ezekből semmit lealkudni nem lehet" (Ordass Lajos naplója, 1957. nov. 15.).
(99) Ordass Lajos naplója,1957. nov. 15.
(100) Vajta Vilmos (1918-1998), evangélikus lelkész, aki 1941-ben ösztöndíjasként Svédországba utazott, ahol először teológiai tanulmányokat folytatott, majd maga is oktatott. 1953-ban lett a Lutheránus Világszövetség teológiai osztályának igazgatója, amely tisztséget 1964-ig töltötte be, ezt követően a strasbourgi Ökumenikus Kutatóintézet igazgatójaként működött 1981-es nyugdíjazásáig. (Bővebben ld. Vajta Vilmos: Hit és élet összecsengése. Kierkegaard - Ordass Lajos tolmácsolásában. Keszthely, 1990. 5-8., valamint Reuss András: Vajta Vilmos. Emigráció és haza a teológus életében. In: Balla Bálint - Deák Péter - Kolczonay Katalin et al. (szerk.): Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Évkönyve 2009/2010. Budapest-Zürich, 2010.)
(101) Berényi István százados, az állambiztonságnál dolgozó tiszt Horváthnak ezt a meghívását hibás döntésnek nyilvánította, Lund-Quistet és különösképpen Vajtát pedig különösképpen is veszélyesnek, így a beutazásukat nem javasolta. Hogy végül mégis miért kaptak engedélyt a beutazásra, nem sikerült kiderítenem. Ez a jelenet azonban rámutat arra, hogy Horváth János egyrészt még 1957 őszén is hitelt adott Ordass Lajos szavának és hajlandó volt az Ordass-féle egyházvezetés számára kedvezni Vajta Vilmos Magyarországra hívásával. A jelentést ld. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) 3.1.5 O-13599/2. Evangélikus Egyházi reakció, 22-24. lap, 1957. nov. 10.
(102) A dokumentum sok szempontból nagyon izgalmas: Vajta Vilmos bejárta fiatalkorának helyszíneit és beszámolójában rácsodálkozik, hogy mennyi minden változott meg azóta, hogy elhagyta az országot. Leírja, hogyan változott meg a korábbi korban tehetősnek, vagy magas társadalmi presztízsűnek számító emberek élete, érdekes beszámolót nyújt arról, hogy mit meséltek neki emberek a Rákosi-korról, arról, hogy hogyan élték meg, stb. Ld. MNL OL Ordass Alapítvány Levéltára P 2173, Ordass Archívum, 3. doboz: Vilmos Vajta Correspondence and Documents III. 1955-1959.
(103) Elolvasta Ordass ÁEH-nak írt levelét, Keken és Túróczy, a látogatás utolsó napjaiban pedig maga Ordass tájékoztatta őt a tárgyalások állásáról. Vajta beszélt a másik oldallal is: Pálfy Miklóssal is volt egy rövid eszmecseréje, Dezséry László püspöki titkárával (aki Ordass idejében is megmaradt állásában) Benczúr Lászlóval és Koren Emil lelkésszel pedig egy egész estét töltött együtt.
(104) Ld. MNL OL Ordass Alapítvány Levéltára P 2173, Ordass Archívum, 3. doboz: Vilmos Vajta Correspondence and Documents III. 1955-1959.
(105) Vö. MNL OL Ordass Alapítvány Levéltára P 2173, Ordass Archívum, 16. doboz: Pro memoriák. Evangélikus egyházunk képviselőinek tárgyalása az államhatalom képviselőivel. 12-16. oldal és MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-15/1957.: Jegyzőkönyv az 1957. nov. 12-i, evangélikus egyházzal kapcsolatos értekezletről és tájékoztató az ÁEH 1958. jan. 24-i evangélikus lelkészi értekezleten elhangzottakról, 48-63. oldal
(106) Az egyházi delegáció november 22-én este tartott megbeszélést ez ügyben.
(107) A "haladók" közül, minden Vajta Vilmosnak tett fogadkozása ellenére, Pálfy Miklós is megjelent (ld. MNL OL Ordass Alapítvány Levéltára P 2173, Ordass Archívum, 3. doboz: Vilmos Vajta Correspondence and Documents III. 1955-1959.)
(108) MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-15/1957.: Jegyzőkönyv az 1957. nov. 12-i, evangélikus egyházzal kapcsolatos értekezletről és tájékoztató az ÁEH 1958. jan. 24-i evangélikus lelkészi értekezleten elhangzottakról, 50. oldal.
(109) Ezzel Horváth tulajdonképpen azt jelentette ki, hogy ha kell, a jogot félretéve is érvényesítik azt, amit akarnak.
(110) Ordass Lajos naplója, 1957. nov. 25.
(111) Ordass Lajos naplója, 1957. nov. 26.
(112) Vö. MNL OL Ordass Alapítvány Levéltára P 2173, Ordass Archívum, 16. doboz: Pro memoriák. Evangélikus egyházunk képviselőinek tárgyalása az államhatalom képviselőivel, 16-19. oldal. és MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-15/1957.: Jegyzőkönyv az 1957. nov. 12-i, evangélikus egyházzal kapcsolatos értekezletről és tájékoztató az ÁEH 1958. jan. 24-i evangélikus lelkészi értekezleten elhangzottakról, 64-88. oldal.
(113) Ordass Lajos naplója, 1957. nov. 26.
(114) A diktatúrára és a terrorra hivatkozni pedig nemigen volt szerencsés.
(115) A nyári egyetemes közgyűlés résztvevői - amikor Grünvalszky fölszólalt - elkezdtek fújolni (ld. MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-15/1957.: Jegyzőkönyv az 1957. nov. 12-i, evangélikus egyházzal kapcsolatos értekezletről és tájékoztató az ÁEH 1958. jan. 24-i evangélikus lelkészi értekezleten elhangzottakról, 73. oldal).
(116) ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-15/1957.: Jegyzőkönyv az 1957. nov. 12-i, evangélikus egyházzal kapcsolatos értekezletről és tájékoztató az ÁEH 1958. jan. 24-i evangélikus lelkészi értekezleten elhangzottakról, 87-88. oldal.
(117) Ordass Lajos naplója, 1957. nov. 26.
(118) ÁBTL 3.1.5 O-13599 /1. Evangélikus Egyházi reakció, 9. lap: "Papp István" jelentése, 1957. nov. 5..
(119) Naplójában többször is találhatunk az állammal való viszony alakulása kapcsán ehhez hasonló fölsóhajtásokat: "Istenben bizakodom" (ld. Ordass Lajos naplója, 1957. okt. 25.).
(120) Láthattuk, hogy Horváth azzal is érvelt a tárgyalások során, hogy ők minimálisra csökkentették a követeléseiket, ezen nincs mit tárgyalni, vagy elfogadják vagy nem.
(121) 1957. szeptember 2-a és 7-e között Budapesten tartották meg a Szovjetunió, Románia, Csehszlovákia, az NDK és Magyarország egyházügyi hivatalainak részvételével a nemzetközi ÁEH-konferenciát. Bővebben ld. Böröcz Enikő: Egyházfő viharban és árnyékban. Ordass Lajos evangélikus hitvalló püspöki szolgálata. I. kötet. Budapest, 2012, Luther Kiadó, 450-457.!
(122) Böröcz: Egyházfő? (63.jz.). 453-454.
(123) ÁBTL 3.1.5 O-13599/2. Evangélikus egyházi reakció, 20-21. lap: "Karcsi" jelentése, 1957. dec. 27.
(124) ÁBTL 3.1.5 O-13599/2. Evangélikus egyházi reakció, 20-21. lap: "Karcsi" jelentése, 1957. dec. 27.
(125) Ez konkrétan kiderül a "Veres" fedőnevű ügynök 1957. augusztus 3-i jelentéséből. Ebben az ügynök - heves érzelemkitörés keretében - számol be arról, hogy Vető Lajos püspök - előzetes ígéretek ellenére - nem kapott vízumot az Egyesült Államokba, ahol az Egyházak Világtanácsának központi bizottsági ülésén akart volna résztvenni, mint a bizottság tagja. Azt is megígérték neki, hogy ezután meghívják a minneapolisi világgyűlésre is, de ez sem valósult meg. Az ügynöki jelentésben éppen a tartótisztje, Baji László leplezi le, aki a jelentéshez fűzött megjegyzésében a következőket írja: "A jelentésben figyelembe kell venni, hogy VETŐ LAJOS PÜSPÖK (kiemelés tőlem, I. G.) sértődöttségének és elkeseredésének is kifejezést ad, így nyilatkozata nem egészen tárgyilagos" (ld. ÁBTL 3.1.5 O-13599/2. Evangélikus Egyházi reakció, 14-15. lap: "Veres" jelentése, 1957. aug. 3.)
Megjelent a Keresztyén Igazság 2017.3. számában 16-28.o. és 2017.4. számában 11-28.o.