"Akkor tanakodtak egymással az Úrnak tisztelői, az Úr pedig figyelt és hallgatott, és egy emlékkönyv iraték ő előtte azoknak, a kik félik az Urat és becsülik az ő nevét." Mal.3: 16.
"talán éppen a csöndes hallgatásban szólal meg Isten a legvilágosabban" (15. oldal)
Hogyan lehet szólni arról, akiről három évtizede nem beszéltek, aki még csak tíz éve halott, s akit mégis egy nemzedék jobbára csak hallomásból vagy legfeljebb szüleinek szemlesütött pillantásából ismer, aki két évtizeden keresztül a hivatalos egyházvezetők számára neuralgikus pont, a vezetettek, a hazai félmilliónyi lutheránus közösség életében pedig tabu-téma lett; akit éppen negyven éve börtönbe zártak, akit éppen harminc éve másodszor is félreállítottak és véglegesen elhallgattattak, s aki ilyen körülmények között is engedelmesen hallgatott? Hallgatása Malakiás könyvét idézte fel bennem: "az Úr pedig figyelt és hallgatott, és egy emlékkönyv iraték ő előtte azoknak, a kik félik az Urat." Igen, egy hallgatás szívós csendjében számunkra is egy emlékkönyv íratott: az Önéletrajzi írások. E két vaskos kötet alapján szeretnék beszélni Ordass Lajos püspök személyéről. Nem arra vagyok hivatott, hogy a lelkipásztort, az igehírdetőt, a teológust, a püspököt, vagy akár az egyházpolitikust értékeljem vagy megítéljem. Mégis, örömmel és kötelességtudattal teszek eleget a felkérésnek, hogy beszéljek róla. Önéletrajza külföldön jelent meg és minden nehézség nélkül bejutott az országba: ott van sok lelkész és gyülekezeti tag könyvespolcán. Nyilvánosság elé került, tehát mindenkihez szól, már nincsen illetéktelen olvasója, így én is elmondhatom a véleményemet. Mindezt olvasónapló formájában teszem; e műfajban vállalhatom az esetleges elfogultság és szubjektivizmus hangját is. E műfaj nyelvén az emberről szólhatok és az emberről szólnom is kell, itt és most, emberként és emberi hangon. (Talán illő, hogy éppen itt, ebben a városban és ezen a helyen beszélek róla, hiszen éppen harminc éve annak, hogy - 1958. március 28-án - Ordass püspök váratlanul betoppant a Tolna-baranyai LMK ülésére, Káldy esperes és a jelenlévő állami emberek nem kis meglepetésére. A végső trónfosztás már nagyon a levegőben volt: alig három hónap volt hátra...)
Személyes emlékekkel kezdeném. Életében kétszer találkoztam vele: 1975 és 1977 nyarán, először az öcsémmel együtt, másodszor egyedül voltam a lakásán. Mindkét alkalommal az az angliai "Mária néni" küldött el hozzá bennünket, akinek számos hazai lelkészcsalád kimondhatatlan hálával tartozik. Mária nénitől magnókazettát hoztunk neki és lejátszottuk a szalagra mondott angol nyelvű áldást. Az első látogatáskor én húsz éves voltam, az öcsém tizenhat. Mindketten hosszúhajú, farmernadrágos, mai gyerekek. Úgy rémlik, az izlandi fordításáról kérdeztem. A verstant, mondotta, csak öregkorában tanulta meg, hiszen még fiatalon sem írt szerelmes verseket. A második - hasonló célú - rövid találkozásunk még jobban megmaradt bennem. Felesége akkor is a nappaliba kísért, majd Ordass püspök nemsokára belépett. Lassan és méltóságteljesen. "Isten hozott, Fiam!" - köszöntött, aztán hosszasan hallgatott, s e hallgatásban nekem valamiképpen beszédkényszerem támadt. Azt hiszem, a készülő szakdolgozatomról meséltem neki. Én gyorsan hadartam és sokat fecsegtem, ő lassan beszélt és keveset mondott. Neki súlya volt, én pedig úgy éreztem: pehelykönnyű vagyok. Egy esztendővel később újsághír értesített a haláláról. Pár nap múlva lakásunkon csörgött a telefon, A szüleim, ha jól emlékszem, külföldön voltak, a kagylót a húgom vette fel. A vonal másik végén egy jólismert hang beszélt. Csak azt üzente, hogy édesapám ne menjen el Ordass temetésére, mert lesz majd ott hivatalos egyházi delegáció.
Szólunk először Ordass írásainak megjelentetéséről! A három lila kötet a berni Európai Protestáns Szabadegyetem kiadásában látott napvilágot. Az első, ami a Válogatott írások címet viseli, 1982-ben jelent meg, Ordass Lajos prédikációit és beszédeit tartalmazza. Az Önéletrajzi írások első kötete 1984 decemberében hagyta el a nyomdát: ez a "Nagy idők kis tükre" című életrajzi írások első három részét fogja egybe a kezdetektől 1950-ig. Sokunk számára meglepetést jelentett, amikor 1987 tavaszán kijött még egy, vastagabb kötet, Önéletrajzi írások, folytatás címen. Mindhárom kötetet Szépfalusi István bécsi evangélikus lelkész gondozta, ő írta mindegyikhez az utószót; az akkurátus és nagyszabású jegyzetapparátus elkészítésével derekas filológiai munkát végzett. A második rész szerkezete irodalmi, pontosabban fogalmazva, "narratológiai" szempontból is rendkívül figyelemreméltó alkotás: az elbeszélés ezentúl már drámára emlékeztető dialógusok formájában történik; de ennél is izgalmasabb, hogy a könyv egyúttal önmaga történetét is tartalmazza, ugyanis az utolsó fejezetben éles pillanatképet kapunk a hetvenes évek egyházvezetőinek hiszterikus reakciójáról, amit körükben a kézirat külföldre kerülése váltott ki. Ilyen jó "meta-regénnyel" csak a modern próza legjobb mestereinél találkozunk.
Nem tudom, hogy a könyv másokra milyen hatást gyakorolt, a saját spontán reakcióimról viszont hitelesen beszámolhatok. Az első kötet elolvasása után, 1985 januárjában a következő pár sort vetettem papírra: "Lajos bácsi önéletrajza. Az abszolút, sziklaszilárd becsület. Az utolsó hiteles és egyenes szó .... olyan mélykeresztyén emberi értéket képviselt, amire ma leginkább szükség van. Világos immár: az ő hiányától beteg és szenved a lefejezett egyház. Csakis az ő szelleméből születhet újra népünk. Ő hű maradt, bár mindenki otthagyta ... Anélkül, hogy bálványt faragnánk belőle, emberi példáját kell magunkévá tennünk. Öröksége olyan lelki erő, ami egy reformáció fedezete lehet."
Tavaly tavasszal a második kötetet is elolvastam, és a katarktikus hatás akkor sem maradt el, benyomásom tovább erősödött. Az elmúlt évtizedekben a szószékekről, az egyházi sajtóban olyannyi hangos és demagóg szólamot hallottunk, hogy ezekről még valódi ismeret és tájékozottság hiányában, csupán becsületérzékünk, józan eszünk, szimatunk és hallásunk alapján is gyaníthattuk, hogy hamis. Ordass hangja viszont messziről és mélyről jön, lassan és tagoltan szól. Megrendülünk, mert a rikácsoló hangzavar után e tisztaságot üdítőnek érezzük, csupán azért, mert igaz, hiteles, emberi szó. Miért? Mert nin6s benne ravaszság. Sem taktika, sem praktika, sem politika. De hiányzik belőle még a retorika is. Semmi sem áll távolabb tőle, mint az érzelgősség hangja, nem akar meggyőzni senkit sem a maga igazáról, voltaképpen nem is ő beszél, hanem az apró események, a konkrét tények, a száraz faktumok, vagyis az igazság a maga könyörtelen és szánalomraméltó egyszerűségében, kiszolgáltatottságában és mezítelenségében. De ebben az igénytelenségben és látszólagos gyengeségben hatalmas erő feszül. A tények súlyosak, így magukért beszélnek, a tanú pedig szívós szorgalommal lejegyzi és az emlékezet számára megörökíti őket. Minden egyes fontos beszélgetés után pro memoria-kat készít, élő magnetofonként mindent rögzít.
De Ordass nemcsak hallgatott. Nemcsak a csend, hanem a szó erejével is beszélt. Akkor, olyan időben, amikor a szó még érvénnyel bírt, amikor még nem veszítette el hitelét és becsületét. Olyan ember volt, aki 1945 után meglepődik azon, hogy felelős pozíciót vállaló emberek "a hazugságot szemrebbenés nélkül alkalmazzák," aki 1956 után megdöbben azon, hogy "kétlelkű" emberek között van, akik "nyilvános fölszólalásukban mást mondanak, mint magános beszélgetések során" (699). Mindennek ellenére ő "kertelés nélkül, őszinteséggel" beszél. Nem akkor mond el dolgokat, amikor a legjobb, legkedvezőbb lehetőség adódik erre, hanem akkor, amikor mondania kell, amikor ki kell mondania a szót, az igazságot. Furcsa és bolond magatartás ez a világban. Milton Sátánja a Visszanyert paradicsomban éppen az ellenkező "bölcsességgel" kísérti Krisztust:
"Each act is rightliest done, Not when it must, but when it may be best" (4,475-6)
"Nem akkor legszerencsésebb a tett, amikor "kell", hanem amikor "megy".
Ordass éppen fordítva cselekedett: 1944. március 19-én, a német megszállás napján családi nevét a német Wolf-ról Ordassra magyarosította. Az egyház vitorlásának irányítása közben elsősorban sohasem a szél vagy az ár erejének engedelmeskedett, mégcsak nem is a biofizika törvényére hallgatott, hanem olyan irányba igyekezett menni, amilyen irányba lelkiismerete és meggyőződése szerint mennie kellett.
Ideje már annak, hogy végre életének eseményeiről, pályája alakulásáról, a magasságokról és a mélységekről szóljak - természetesen a rendelkezésemre álló önéletrajza alapján.
Wolf Lajos Bácskában, - a mai Jugoszlávia területén - egy Torzsa nevű faluban született 1901. február 6-án. Apja, Wolf Arthur, a Felvidékről Dél-Magyarországra vándorolt kántortanító, édesanyja Steinmetz Paula, délvidéki német család leánya. Az Újvidék (Novi Sad) melletti Torzsa (Savina Selo) lakosságát valószínűleg II. József telepítette át Pfalz vidékéről. Az elemi iskola első öt osztályát szülőfalujában végzi, majd Újverbászon kezdi meg gimnáziumi tanulmányait, amelyet Bonyhádon folytat. Itt is érettségizik. 1920-ban a Pozsonyból és Eperjesről Budapestre menekített Evangélikus Teológiai Akadémiára iratkozik be, de párhuzamosan magyart és történelmet is hallgat a Budapestre áttelepített Pozsonyi egyetemen. 1922-23-ban Halléba kerül ösztöndíjjal, s teológiai tanulmányait 1924-ben fejezi be az ekkor már Sopronban működő teológiai fakultáson. Még ugyanebben az évben Raffay Sándor püspök avatja lelkésszé, aki erre az ünnepre e szavakra adja kölcsön neki tartalék Luther-kabátját: "Vedd föl ezt a kabátot, hátha püspök lesz belőled."
Segédlelkészi szolgálatát Hartán kezdi meg, majd Mezőberényben folytatja, 1927-ben rövid időre a Deák térre kerül. Ebben az esztendőben valósul meg régi álma: édesapja áldozatvállalása megteremti svédországi útjának anyagi feltételeit. Lundban, Stockholmban és Uppsalában tanul. Hazatérése után átmenetileg Soltvadkerten, majd újra a Deák téren segédlelkész. Debrecenben, majd Budapesten katonai, majd kerületi missziós lelkésznek nevezik ki. 1929-ben feleségül veszi Kirner Irént. Házasságukból öt gyermek születik, egy korán meghal.
Harminc éves korában a ceglédi gyülekezet választja meg lelkészének, itt működik tíz éven át, egészen 1941-ig, amikor Budapestre kerül: kelenföldi lelkész lesz. Itteni működése a II. világháború éveire esik. Fővárosi lelkészként két fontos, az egyházban is jelentkező társadalmi problémával szembesül: az egyre erősödő német befolyással és a zsidókérdéssel. A nagyszámú német eredetű lutheránusságban ugyanis voltak olyan kísérletek, amelyek a magyarság és az egyház sorsát is a német birodalomhoz kívánták kötni. Memorandumukra Wolf Lajos tiltakozó választ ír, s ezt saját költségén nyomtatja ki. Egyúttal magyarra fordít egy olyan beszámolót, amely a németek elleni norvég egyházi harcról szól. Raffay megbízásából egy svéd követségi tanácsos társaságában felkeresi Serédi Jusztinián hercegprímást Esztergomban, hogy a történelmi egyházak demonstratíven tiltakozzanak a budapesti zsidók deportálása ellen. A hercegprímás elutasításával találkoznak. Voltak olyan lelkészek is, akik visszaéltek a zsidók kiszolgáltatott helyzetével, és a gazdag zsidóknak pénzért adtak keresztlevelet. Ordass élénken tiltakozik az ilyen akciók ellen, az üldözött zsidók számára a svéd vöröskereszt védelmét biztosítja, sőt még svéd útlevelet is szerez. Az ostrom alatt a kelenföldi búvóhelyen Kaj Munk Három drámáját fordítja magyarra, 1945 tavaszán pedig sokszor úgy temet, hogy ő maga ássa a sírt saját kezével és kölcsönkért csákánnyal.
1945. augusztus 15-én választják meg abszolút többséggel a bányai egyházkerület püspökének, Raffay utódjának. Új korszakban új problémák jelentkeznek: Ordass ismét ott cselekszik, ott emel szót, ahol kell. Tiltakozik a magyarországi németség erőszakos kitelepítése, majd a magyar-szlovák lakosságcsere igazságtalanságai ellen. 1947-ben egy nyugat-európai majd észak-amerikai körútra indul, egyházát képviseli a Lutheránus Világszövetség lundi alakuló ülésén, ahol a LVSZ alelnökévé választják. Hazajövetele után részletesen tájékoztatja az egyházvezetőséget külföldi útjáról és a kapott segélyek szétosztásáról. Ekkorra idehaza már egyre növekszik a feszültség az állam és az egyházak között, s a húr az iskolák államosítása körül, 1948-ban pattan el. Világosan különválnak az állam és az egyház érdekei, a fordulat évében vagyunk, amikor a kommunista párt magához ragadja a hatalmat. Ebben az időben voltak az egyházban olyan világi személyek, mint Reök Iván, a Krisztusban és a kommunizmusban egyaránt hívő sebészorvos, vagy az egyházához lelkileg már nem kötődő Mihályfi Ernő, akik sokszor nyersen és durván is az állam érdekét kívánták az egyházzal szemben érvényesíteni. Számukra Ordass a régi rend, a reakció képviselője. Ordass számára pedig ők az egyház tudatos kártevői. De Ordass felfogása eltér az 1948-ban megválasztott Szabó József püspökétől és az evangélizáció vezéralakjának, a nemrégiben háborús bűnösként elítélt, de amnesztiát kapott Túróczy Zoltán püspök elképzeléseitől is. Volt egy harmadik, a fiatalabb generációhoz tartozó csoport (Veöreös Imre, Groó Gyula) is az egyházban, akik az idők változásának megfelelően az egyházi élet átalakításának szükségét emlegették. Ordass szerint nem az egyház kényelmetlenné vált négy évszázados épületét kell átépíteni, hanem a félelmetes áradással szemben védelmezni kell a drágának tartott értékeket (256-7). Ennek szellemében Ordass az egyre erősödő nyomás ellenére sem hajlandó elcsapni a régi felügyelőket, és bármennyire is fenyegetik: nem óhajt lemondani. Makacsul - ellenségei szerint "mereven" - ragaszkodik az elveihez. A három püspök közül az iskola egyedül Ordass szívügye. A Turóczy-vonal szerint az iskola nem tartozik az egyház testéhez. Pattanásig feszült a helyzet. Ordass ultimátumot kap: vagy lemond szeptember 8-áig, vagy letartóztatják. A határidő előtt két nappal még egy utolsó kísértés: családjával együtt külföldre távozhat. Nem kér gondolkodási időt: a börtönt választja. Éjszaka viszik a Csokonai utcába. A szégyenteljesen megrendezett koncepciós kirakatper: "a dollársegély bejelentésének szándékos elmulasztása." Kétévi fogházra ítélik. Az utolsó szó jogán elmondott beszéde (348-350) az ártatlan ember megdöbbentő erejű bizonyságtétele. A hallgatóságban gyorsírással lejegyezték. Meggyőződése és tiszta lelkiismerete megengedi, hogy a megaláztatások közepette emelt fővel járjon. Később ezt így summázza: "az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy Isten azért parancsolt el a püspöki szolgálatra, hogy általam mondhassa ki azt a szót, amelyet az evangélikus egyház részéről szükségesnek látott elmondani" (330). Ordass püspök, Radvánszky felügyelő és Vargha Sándor főtitkár mögött a gyűjtőfogház ajtaja bezárul, odakint pedig gúnyos cikkek és röpiratok jelennek meg "az evangélikus egyház valutázó és sikkasztó vezetői" ellen. Két hónappal a letartóztatás után az állam és az egyház megköti az Egyezményt. A gyűjtőfogházból Ordass a szegedi Csillag-börtönbe, majd Vácra kerül. Római katolikus paptársaival közös zárkába csukják, kenderfonásra kényszerítik őket. Egy idő múlva Turóczy felkeresi a börtönben és közli, hogy azonnal szabadonbocsátják, ha lemond. Gondolkodási időt kér. Bibliájából a bebörtönzött Silás történetét olvassa. Meggyőződéséhez és a lelkiismeretéhez hűséges döntést hoz: marad a börtönben és nem mond le. Amikor a beszélőről visszatér, paptársaitól megtudja, hogy távolléte alatt ők azért imádkoztak, hogy megállhasson és a lelkiismeretét a sérelemtől megóvhassa (361). A börtönben Benjamin Franklinra emlékeztető protestáns puritánsággal tíz napirendi pontot vés fel magának gyorsírási jelekkel a zárkaajtó sötétzöld olajfestékére: 1. Angol áhítat; 2. Egy mondat útravaló; 3. Akikkel az úton találkoztam; 4. Egyházi énekek; 5. Gyorsírás; 6. Tréfák; 7. Gyülekezeti látogató-úton; 8. Szépirodalom; 9. Népdalok; 10. Svéd áhítat. 1949. karácsonyán katolikus paptársaival együtt ünnepeli Krisztus születését. Közösen énekelnek és igét is olvasnak, Ordass Lukács 2:1-20 alapján prédikál. 1950. április 1-én az egyházi bíróság is elítéli. 1950. május 30-án szabadul Vácott. Az elkövetkezendő hat esztendőt teljes elszigeteltségben tölti. Egy ideig még a püspöki lakásban van a Puskin utcában, de ez egyre kényelmetlenebbé válik. Papjai kerülik. Nemsokára átköltöznek a Márvány utcába. Feleségével együtt sálat, kesztyűt és kendőt kötnek. Közben gyermekeket nevelnek. Passióelmélkedéseket ír, és hasonlókat fordít izlandi nyelvből. Ezidőtájt születik meg önéletrajzi írásainak első része. Ordass Lajos püspök életének első drámai szakasza ezzel lezárul. A leltár: szépen felfelé ívelő egyenes pálya, három év püspöki szolgálat, két esztendő börtön és hat év szilencium.
A második felvonás hat évvel később, 1956-ban kezdődik. E második szakaszban most megelőlegezzük a leltárt: majdnem két esztendő püspöki szolgálat, ezt követően pedig két évtized szilencium. Erről a két esztendőről a drámai dialógus formájában megírt második kötetből értesülhetünk.
1956 nyarán élénkülni kezdenek az események. A XX. kongresszust követő oldódáson túl volt egy másik tényező is, amely szerepet játszott abban, hogy Ordass Márvány utcai lakásának ajtaján bejelentéssel vagy bejelentés nélkül egyre gyakrabban kopogtatnak az egyház és az állam hivatalos vezetői. Dezséry László és Vető Lajos püspökök, továbbá Horváth János, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke sorra adják egymásnak a kilincset. A nyugtalanságot okozó tényező az, hogy augusztusban lesz az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságának a tanácskozása Galyatetőn. A neves egyházi vezetők minden bizonnyal találkozni akarnak majd a Lutheránus Világszövetség 1947-ben megválasztott alelnökével, Ordass börtönviselt püspökkel. A kérdés, ami izgatja őket: hogyan nyilatkozik majd Ordass az egyház jelenlegi állapotáról, a vezetőkről és nem utolsósorban saját helyzetéről. Ordass az ÁEH elnökkel a kölcsönösen előzékeny hangon folytatott beszélgetések alkalmával saját sorsát, jövőjét, esetleges rehabilitálását sohasem választja el az 1950-ben elítélt és a gyülekezetből elmozdított Keken András és Kendeh György lelkészek rehabilitációjától.
A Lutheránus Világszövetség vezetői, Hanns Lilje elnök és Lund-Quist főtitkár valóban megérkeznek a Márvány utcába, sőt a galyatetői konferenciát többször is megszakítva Budapestre utaznak Ordass püspökhöz látogatóba. Ordass és az egyház jövőjéről beszélnek. Itt hangzik el Hanns Lilje szájából az a gondolat, amiből az esszém címét is választottam: "A te megállásod a nyugati világ számára a keresztyén megállás szimbólumává lett." E kép és a szimbólum értelmezésére mondanivalóm vége felé majd még visszatérek. A külföldi egyházi vezetők, az állam és Ordass már a rehabilitációról beszélnek. Ám a vendégek távozását nem követik igazán gyors tettek. Ordass rehabilitációját véleményem szerint az alsópapság körében megélénkült nyárvégi és koraőszi mozgolódások is elősegítették. Augusztus utolsó napjaiban az evangélium és az ébredés ügyét szolgáló lelkészek és jóbarátok találkozót rendeznek Nagybaráton: Csepregi Béla, Danhauser László, Fabiny Tibor, Józsa Márton, Kajos János, Kovács Géza, Laborczi Zoltán, Lupták Gyula, Smidéliusz Ernő, Veöreös Imre és Zászkaliczky Pál. A találkozó résztvevői közös nyilatkozatot is fogalmaznak az elhanyagolt evangelizáció ügyében, a szöveget majd a Lelkipásztor októberi száma közli. A hatodik pont azt hangsúlyozza, hogy az egyház megújulásához elengedhetetlenül szükséges egy "széleskörű egyházi önvizsgálat, bűnbánattartás és tisztulási folyamat az utóbbi évek hibái tekintetében" (408).
Fóton két héttel később már jóval nagyobbszabású, nem kis vihart kavaró országos lelkészi konferenciák zajlanak, s már nyílt összeütközés robban ki a lelkészek egy csoportja és Dezséry László között. Most már az állami vezetés több oldalról is kényszerített helyzetben érzi magát: október 6-án, az aradi vértanúk és Rajk László temetése napján végre hivatalosan rehabilitálják Ordasst. Két nappal később, "az államhatalom intézkedései után kullogva," az Egyetemes Egyház törvényszéke is kimondja a püspök teljes rehabilitációját. Ordass október 14-én prédikál először a budahegyvidéki gyülekezetben. A megállapodások értelmében október 24-én kezdte volna meg előadásait a skandináviai Luther-kutatásokról az Evangélikus Teológiai Akadémián.
A felgyorsult történelem azonban módosítja a terveket. Hogyan is tért vissza Ordass a püspöki székbe? E kérdés körül a közelmúltban szomorú vita pattant ki. A tények a következők: az ÁEH elnöke már október 23-án jelentkezik Ordassnál és kéri hivatalbalépését, Dezséry 25-én közli lemondását Mihályfi Ernővel telefonon, majd 30-án meg is írja lemondólevelét. Ordass ezekről a napokról így emlékezik: "1956. október 30-án Dezséry László lemondott törvénytelen püspöki tisztségéről. Mivel elmozdításomnak nem volt törvényes alapja - azt most már rehabilitálásom egyházi és állami okmányai is bizonyították - és mivel az egyházi élet irányítását sürgősen kézbe kellett venni, ezért elhatároztam, hogy október 31-én, a reformáció ünnepén istentisztelet és úrvacsoraszolgálat végzésével visszatérek püspöki székembe. Ezt a szolgálatomat a Deák téri templomban tartottam meg" (570-2). Másnap, november 1-én történik a hivatalátvétel. Ezen a napon Vető Lajos püspök is lemond. (Itt egy pillanatra megállok. A szöveggondozó jóvoltából a jegyzetekben olvashatjuk Dezséry, Vető, valamint Péter János református püspök lemondólevelét. Ha a három szöveg tónusát, szóhasználatát, etikáját összehasonlítjuk, szomorúan kell megállapítanunk, hogy még mindig Péter Jánosé a legkevésbé következetlen, elvtelen és gyáva. Dezséry így ír: "az egész magyar nép szenvedésének, a nemzeti nyomorúság után a nemzeti függetlenség biztos reményének fénye ragyog be most mindent." Vető meg így kezdi: "Magyar népünk, különösen hős ifjúságunk világraszóló dicsőséges küzdelmében leverte magáról a bilincseket, s most függetlenül és szabadon rendezi hazánk ügyeit" (570 és 573). Ismervén elő- és utóéletüket, szavaikhoz nem fűzök kommentárt.)
Itt az ideje, hogy megemlítsük a Mindszenty-kérdést. Ordasst már 1948-ban is az "evangélikus Mindszenty"-nek nevezték, és 1956 után kettőjük kapcsán egyenesen "ellenforradalmi összeesküvésről" beszéltek. Tény, hogy Ordass Mindszenty kérésére találkozik a kiszabadított hercegprímással, de a látogatás - már a várakozó sokaság miatt is - protokolláris jellegű és mindössze néhány percig tart. Tény az is, hogy a Szabad Kossuth Rádió november 1-én megszólaltatja a történelmi egyházak képviselőit, Mindszentyt, Ravaszt és Ordasst. Ám ha figyelmesen elolvassuk Ordass magyar, angol, német és svéd nyelven elmondott rádiószózatát, észrevehetjük, hogy a beszéd tartalma határozottan egyházias és nem politikus. A magyar ifjúsághoz és a külföldi hittestvérekhez szól. A nyugattól gyógyszert és segítséget kér. Ordass november 3-án az elérhető lelkészek és a teológiai tanárok számára értekezletet tart, ahol elhatározzák, hogy a lemondott Vető helyére Túróczy Zoltánt hívják viszsza, továbbá új embereket neveznek ki a legfontosabb beosztásokba (sajtóosztály, Evangélikus Élet szerkesztése, stb.). Később sokszor nevezték ezt az alkalmat az "Ordass-klikk összeesküvésének". A jegyzőkönyv elolvasásakor engem leginkább az hatott meg, hogy a jelenlévők (Keken, Schulek, Scholz) legfontosabb "ügye" az volt, miképp nyújthatnának segítséget az állítólag fogvatartott ÁEH elnöknek, Horváth Jánosnak.
A megújított egyházvezetés november 4-ének sorsfordító eseményét még nem érzi a bőrén. Novemberben Ordass lelkészt avat, s újra tárgyalásokat kezd - még mindig a kölcsönös megbecsülés hangján - Horváth Jánossal. Érdemes idéznünk azt, amit Havasi Kálmán lelkészavatásakor az életkereszténységről prédikál: "Ma, amikor a szó olyan végzetesen hitelvesztetté vált, nagyon erősen szeretném hangsúlyozni, hogy Jézus ezt nemcsak mondotta, hanem élte..."
Az egyház egyelőre még teljes szabadságot élvez. Érdemes lenne alaposan átnéznünk e rövid korszaknak az egyházi sajtótermékeit, különösen az Evangélikus Életet és a Lelkipásztort. A cikkek és tanulmányok nemcsak a hanghordozásban különböznek a megelőző és a következő korszakétól, de a teológia és a tudomány tisztasága is kiemelkedően magas színvonalat eredményezett (687-688). Amíg az egyházi élet benső virágzását éli, kívülről egyre erősebben jelentkeznek a nyugtalanító jelek. 1957 márciusában megjelenik a 22. számú törvényerejű rendelet. Bár az 1948-as Egyezmény biztosította az egyház autonómiáját, az 57/22. sz. rendelet értelmében az egyházi vezetők kinevezéséhez az Elnöki Tanács előzetes hozzájárulása szükséges. Horváth a rendelet megjelenésének napján felhívja Ordasst, és közli, hogy az evangélikus egyházban "e tekintetben rend van." Közben napirenden van a LVSZ minneapolisi 1957. évi nagygyűlése, s a kérdés, hogy kit küldjenek delegátusként. Az állami vezetésnek már nem mindegy, hogy kik lesznek a kiutazó személyek.
Számomra az Önéletrajzi írások folytatása azért okozott meglepetést, mert azt vettem észre, hogy Ordass második püspöki periódusában több esetben is másképpen cselekedett, mint 1948-ban. A kilenc évvel korábbi - akkor indokolt - "merevség" most mintha oldódott volna. 1956 után más helyzetben, másokért és talán másként kellett kimondani a szót, de most is ki kellett mondani, és ki is mondta. Most is volt konfrontáció, csak nem olyan éles, nem olyan látványos. Miért is tűnik egy kicsit most másnak Ordass? Azért, mert miután újra vezető pozícióba kerül, a legnagyobb igyekezetével rendezett kapcsolatokat keres a Hatalommal, de elveit sosem adja fel, és a legfontosabb, hogy mindvégig tudja, hogy kit és kiket képvisel. Mint vezető engedményekre kényszerül, és mi listát készíthetnénk arról, hogy Ordass miben engedett és arról is, hogy miben nem engedett. Mindenekelőtt Ordass az 1948-ban megkötött Egyezményt 1957-58-ban jónak, az egyház és az állam közötti kapcsolat alapjának tekinti. Nem túl lelkesen, de az ÁEH unszolásának mégis engedve, kinevez egy egyházi béketanácsot, sőt személyesen is bekapcsolódik a Hazafias Népfront munkájába, ahol egyszer fel is szólal és megrendítően szép beszédet mond. Hadd idézzük!
"Egy tőlem elvehetetlen, az életem fölött uralkodó, szent és drága látomásnak vagyok a rabja. Én hiszek abban, hogy e múltban sok megpróbáltatáson átment ország a boldog jövőjét meg fogja látni. Ez az álom, amely lelkemben él, nemcsak hangulat. Életemet eskünél erősebb erővel hozzáfűztem ennek a népnek a boldogulásához. Múltját a történelemből megtanultam és lélekben átéltem, a jövője felé valami elalkudhatatlan reménységgel nézek. Nincs az a hatalom, amely ki tudja lelkemből tépni ezt a képet" (638).
Utal arra is, hogy az ország boldogulásához szükséges az, hogy alkalomadtán hallgassák meg az egyház bíráló szavát. Válaszként Münnich Ferenctől olyan durva ledorongolást kap, hogy többé el sem megy a Népfront üléseire. 1957 tavaszán még több külföldi konferenciára is vezeti a delegációt. Többedmagával kiutazhat az LVSZ minneapolisi nagygyűlésére, ahol ő tartja a megnyitó igehirdetést.
Hazaérkezése után egyre erősebben indulnak meg a személye elleni támadások. Főleg a régről jól ismert világi vezetők, Mihályfi Ernő egyetemes felügyelő és Darvas József déli egyházkerületi felügyelő részéről. Ordass nem hajlandó őket egyházi tisztségviselőként elismerni, mivel ők 1956-ban lemondtak tisztségükről. Most már szinte naponként akadnak olyan esetek, amelyekben nem enged Ordass. Például, mint a Hungarian Church Press című folyóirat egyik szerkesztőjének, közölnie kellene egy vendég előadását, amelyet a béketanácson tartott, s az előadásában a vendég élesen bírálta a missziót és imperialista tevékenységnek nevezte azt. Amikor Ordass tiltakozása ellenére is közlik a cikket, lemond a szerkesztésről.
Ordass jószándékának és a tárgyalásokra való készségének jó kifejezése az a húszoldalas levél, amit az ÁEH elnökének ír a püspöki székbe való visszakerülésének első évfordulóján. Mélységes felelősségtudatról, népének féltéséről és védelméről tanúskodik ez a levél. Ö valóban nem az állam érdekeit képviselte saját népének rovására és hátrányára, hanem népének, nyájának érdekeit tartván mindig szem előtt, szabályos és tisztességes megállapodást és megegyezést próbált kötni az állammal.
1957 novemberében megkezdődnek az állam és az egyház képviselői közötti tárgyalások. Személyi kérdésekben már gátlások nélkül diktál az állam Azt is elő akarják írni, hogy Ordass kikből állítsa össze az egyházi küldöttséget. Ordass tiltakozására az ÁEH elnöke az állam részéről hívja meg a számára kedvező politikai beállítottságú lelkészeket. Úgy tűnik, azt a "küldetést", amit 1948-ban Reök Iván vállalt, most Grünvalszky Károly érzi magáénak. Minden totalitariánus közegben előbújnak az ilyen figurák. Már Shakespeare is jól ismerte őket. A III. Richárd-ban ezt a szerepet Buckingham játssza el.
A tárgyalások rendkívül nehezen mennek. Az állam így szól: "Minden egyháznak, így az evangélikus egyháznak is ereje van. Ha ezt nem adja oda az államnak, akkor az állam ezt sérelmezheti" (709). Megdermedek, miközben olvasom e sorokat. Hiszen János apostol az apokalipszisben szinte szó szerint ugyanezt írja: a sárkány átadja az erejét a tengerből feljövő fenevadnak! (Jel. 13:2) A tárgyalások végül kimondott kudarccal végződnek. Ordass nem enged sem elvi, sem személyi kérdésekben. A hatalom megmutatja erejét: mindenféle külföldi utazást leállítanak, miniszteri biztost neveznek ki az egyház megjelentetett sajtókiadványainak, külföldi levelezésének és pénzügyi helyzetének ellenőrzésére. Ordass hiába hivatkozik a jogra vagy az alkotmányosságra, az állam ezt mondja: "nem a jog, hanem a célszerűség szempontjából ültünk most össze." Egy hónap sem telik el, és a miniszteri biztos mindenben diktál. Ordass válasza a passzivitás: a leveleket nem bontja fel és nem is veszi át. Közölni kell az "Útegyengetés" című agresszív és durva cikket. Hiába tiltakozik a szerkesztőbizottság, hiába mond le Ordass mint felelős szerkesztő, a cikk mégis megjelenik. December 19-én a Mihályfi vezette északi egyházkerületi presbitérium - minden bizonnyal erős nyomás alatt - elfogadja azt az előterjesztést, miszerint az 57/22. sz. rendelet értelmében az Elnöki Tanács szemében nem érvényes Vető Lajos lemondása, mivel a rendelet visszamenőleg is érvényes. Túróczyt ismét elmozdítják, és Vető nemcsak visszaül a püspöki székbe, hanem magát azonnal a "hivatalra nézve idősebb" püspöknek titulálja-, és nagyképű levelet ír Ordass "tanácstag" úrnak. Ordass számára továbbra is csak egy lehetőség marad: a teljes passzivitás.
Úgy tűnik, hogy 1957 végére lényegében már eldőlt a csata. De hátra van még egy harcban és izgalmakban nem szegény fél esztendő. Ordass szívósan védi saját embereit. Az egyre erősödő nyomás ellenére sem hajlandó lemondatni Zászkaliczky püspökhelyettest, és az állam fenyegetése ellenére sem hajlandó felfüggeszteni Válint esperest. Az állami rendelkezés megtiltja, hogy nagypéntek reggelén istentiszteletet tartsanak. Ordass mégis elvégzi a szolgálatot. A papok azonban - elsősorban anyai meggondolásokból - kezdenek távolodni tőle. Ez a következőkkel magyarázható. Az Egyezmény értelmében tíz év után 25%-kal csökken az államtól az egyház részére juttatott kongrua. Ennek kiegyenlítésére az állam rendkívüli segélyt ajánl föl, ám feltétel nélkül csak az északi kerületnek. A déli kerület lelkészei mindaddig nem kapják meg a segélyt, amíg püspökük nem rendezi az állammal való kapcsolatát. Az állam tehát Ordass személyében a lelkészek számára bűnbakot kreál, a több fronton irányított támadások egyre élesebb hangnembe mennek át. Ordass meghatódik, amikor egyre több laikus és északi kerületi lelkész anyagi támogatást ajánl fel a déli kerület lelkészeinek. Utoljára januárban találkozik Horváth és Ordass. Már nyíltan elhangzik a fenyegetés: Rákosiék hibát követtek el, amikor az Ordass-ügyből világpert csináltak. Pedig meg lett volna az eszközük, hogy erkölcsi hullát csináljanak belőle. E feladatra hamarosan önkéntes jelentkező is akad. Ilyen Pálfy Miklós rágalmakkal teli cikke a Theologiai Szemlé-ben.
Az egyházi közéletből Ordasst fokozatosan kiszorítják. Áprilisban a Szovjetúnióba utazik Koren, Grünvalszky és Káldy. Az utazást csak az utóbbi tudatja püspökével, de bejelentése már csak az indulás után érkezik meg.
Úgy tűnik, Mihályfiék koreográfiája a déli egyházkerületi presbitériumban is beválik. Darvas József kezdeményezésére immár a Déli Egyházkerület is az Elnöki Tanácshoz fordul, hogy a személyi változásokkal kapcsolatos döntést az 57/22. sz. rendelet alapján hozza meg. A kevés, Ordasst támogató felszólaló között van egy fiatal és jóképű pécsi esperes.
Ordass június első felében többfelé, szórványban és Budapesten is szolgálatot végez. 1958. június 18-án kelt az a levél, amelyben Horváth János közli Mihályfi Ernővel, hogy az Elnöki Tanács Dezséry László 1956. októberi lemondásához nem adja meg előzetes hozzájárulását.
Azon a napon én éppen három éves voltam. Két nappal korábban valahol Magyarországon egy miniszterelnököt csendben kivégeztek .
A nyár folyamán Dezséry László, aki távozása után ateizmusának többször is nyilvánosan hangot adott, mintegy két órára újra visszakerül a püspöki székbe, csak azért, hogy most már hivatalosan is lemondjon. Beszédét teljes egészében közli az evangélikus hetilap.
Ordasst másodszor - immáron véglegesen - félreállítják. Húsz év hallgatás és csendes, családi magány következett.
1978 augusztusában ebéd után Bibliájával a kezében lepihent, Többé nem ébredt fel.
Negyven éve, hogy börtönbe csukták. Harminc éve, hogy végleg félreállították. Tíz éve, hogy földi maradványait koporsóba zárták. Ma, amikor 1988 áprilisában ezeket a sorokat írom, az országban széltében-hosszában, az egyházban és a világban is, válságról beszélnek. Szerintem ma nemcsak gazdasági vagy politikai válságnak vagyunk tanúi, hanem ennél sokkal súlyosabbnak: általános erkölcsi válságnak. Krízisben vagyunk, a szó eredeti értelme szerint: ítélet alatt állunk. Ordass negyven éve meglepődött a szemrebbenés nélküli hazugságon, harminc éve megdöbbent, hogy az emberek nyilvánosan mást mondanak, mint egymás között, "magános beszélgetések során". Tanúja volt a "kétlelkű emberek", a kettéhasadt személyiségek, a nemzeti skizofrénia kezdetének. A nemzeti skizofrénia vírusa behatol a társadalom legkisebb sejtjébe, a családba is, ahol egyeseket a Hatalom vagy az elvtelen kompromisszum oldalára sodor, másokat meg szembeállít vele vagy perifériára szorít. Az egyházban pedig van, aki karriert fut be, és van, aki disszidensként bolyong és kóborol. Az ítélet alatt, a krízisben átéljük azt, amit Márk evangélista írt: meghasonlás történik atyák és fiúk, testvérek és testvérek között (Mk. 13:12).
E szellemi-lelki sötétségbe és pusztaságba nem várt fénycsóvaként röpült be Ordass önéletrajzi írása. Két, éles történelmi pillanatban elszenvedett veresége ellenére egy győzelemnél többet érő, örökérvényű emberi magatartásmintát adott. 1948-ban Isten általa mondotta ki a szót, amit az egyház részéről szükségesnek látott elmondani. Amit ki kellett mondani. 1957-58-ban pedig az egyháznak az alkotmányban leírt jogait igyekezett megvédelmezni.
Ordass az életével alkotott számunkra modellt és példát, olyat, ami szimbólummá vált. Ezt a szimbólumot is, akárcsak olyannyi mást, elvetették vagy elfelejtették. Ordass számomra a mozdulatlanság, a megállás, a művészi méltóság szimbóluma. Szfinxet vagy bizánci ikont dicsérni egy mozgó, dinamikus világban? Nem anakronizmus ez? Vállalom.
Lehet, hogy egy generációval ezelőtt az abszolút erkölcsiség vonala merevnek és követhetetlennek tűnt, és ezért oly sokan a dinamikusabb, "puha" vonalat választották. Én úgy látom, hogy a dinamizmus ciklusa, a kompromisszumos generáció ideje lejárt, A korrumpálódott, törpévé zsugorodott, paráználkodó nemzetnek ma prófétai intésre, az egyháznak hitre, a papoknak pedig megtérésre van szükségük.
Igen, Ordass a művészi mozdulatlanság, a megállás szimbóluma. Az erkölcsi óriás az etikai törpék között. A dinamikus személyek (Dezséry, Káldy) életpályája engem vészesen Shakespeare királydrámáinak vagy egyes tragédiáinak negatív hőseire emlékeztet. Az biztos, hogy a királydrámákkal jól lehetne tanítani a közelmúlt egyháztörténetét. Ezek a "hősök" a nagy küzdelemben az idő lovagjaiként kapták el a szelet, életpályájuk nem kis csatározás közepette, de mégiscsak a szerencse kerekén a magasba ívelt, de alighogy elérték a Hatalom sóvárgott csúcspontját, azonnal a mélybe zuhantak. A tragédiát az fokozza igazán, hogy a lázadó angyalok sok más angyalt is sikeresen megkísértettek, megfelelő pillanatban a magasba kiemeltek, de zuhanásukkor őket is magukkal rántották a mélybe.
E tragikus, de szükségszerű zuhanásoknak van ellenpéldája is. Valójában mindössze csak egy. Milton kiseposzának, a Viszszanyert paradicsomnak a témája Krisztus megkísértése a pusztaságban. Milton Lukács evangéliuma alapján írja meg költeményét Krisztus és a Sátán harcáról, a második Ádám lelki harcának drámai eseményeiről. A negyvennapi böjt után megéhezett Krisztust a Sátán csodálatos keleti ételekkel kápráztatja el. Az epizód egyben a gazdagság és a hatalom csiklandozó illatának a kísértését is jelenti. Az elutasító válasz után a Sátán egy magas hegyre viszi fel Krisztust, és megmutatja neki Parthia, Róma és Athén birodalmát. Krisztus persze jól tudja, hogy az első a hamis gazdagság, a második a hamis igazság, a harmadik a hamis bölcsesség birodalma. A Sátán nem fogy ki az érvekből és az ötletekből. Tudja, hogy Krisztusnak fiatal korától szívügye volt saját népének, a zsidóságnak a szabadsága, s ezért szövetséget, hatalmat és erőt kínál neki a római iga leveréséhez. De Krisztus legyőzi önmagát, és a második kísértés is kudarccal jár. Végezetül a Sátán felviszi Krisztust a jeruzsálemi templom magaslatára. Itt, a templom tetején Krisztust az emberi nagyság gondolatával kísérti. Ugorjon le a magasból, hiszen úgyis megmenekül. Ez az a pont, amikor Krisztus igazán tragikus hőssé válhatna. De Krisztus nem mozdul, nem ugrik le, mégsem ugrik bele ebbe a világba, nem mondja, hogy "mindig jobb, ha én csinálom, mintha valaki más." Nem, Krisztus a rosszal nem keveredik, nem vegyül. Krisztus megáll. Nincs kompromisszum, nincs mozgás, csak megállás és mozdulatlanság. Ez az a pillanat, amikor Milton Sátánja rémülten felismeri mennybéli ellenfelét, és ő lesz az, aki a mélységbe zuhan.
Ordass is hasonlóan megkísértetett, de megállt, megmaradt és számunkra a keresztény megállás szimbóluma lett. Bár látszatra ő veszített, és a reálpolitika, a dinamikus vonal emberei kerekedtek fölül. Ő mégis engedelmesen cselekedett, mert másképpen nem tehetett. Kellett cselekednie, kellett nem cselekednie és kellett a keresztet hordoznia. Több évtizeden keresztül mindenkitől elhagyatva hordta a keresztet. Élete szenvedés, passió volt. Nem hiszem, hogy véletlen, hogy magyarul éppen ő tudott passiót írni és fordítani. Látványosan hiába győztek mások, neki a csendes hallgatónak és emlékkönyv-írónak megadatott valami, ami a nagy ravaszoktól vagy a csalóktól elvétetett. Ez pedig a vallomás lehetősége. Amikor Pilinszky a csalókért imádkozik, azt írja, hogy "aki a szavakban csal, nem az életet sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét."
Ordass élete, ahogyan ő nevezte, "Nagy idők kis tükre" volt, mert tanúja volt az igazságnak, de legfőképpen az Urának. Mit is jelent a tanú görögül? Martüsz. És azt a tanút, aki az ügyéhez olyannyira állhatatosan ragaszkodik, hogy életét is képes azért feláldozni, azt a tanút - most már végre mondjuk ki - mártírnak hívják.
A véleményem ma is ugyanaz. Nekünk Ordass emberi példájára és kereszthordozó hitének tisztító erejére van szükségünk, hogy mi is megálljunk és megtartassunk mindvégig a hitben és el ne vesszünk. Igen: hiányától szenved a lefejezett egyház. Megérdemli-e őt gyáva népünk, aki elfeledte és megtagadta őt? Az igazságot elkendőzni csak ideig-óráig lehet. Az idő napfényre hozza igazát. Veritas filia temporis, tanítja a régi latin mondás. Ordass Lajos öröksége olyan lelki erő, amely - ha tart még a kegyelmi és türelmi idő - egy valódi megújulás és reformáció fedezete lehet...
Kiegészítés, 1989. március 18-án
Kedves Egybegyűltek!
Ezekkel a szavakkal fejeztem be 1988 áprilisában írt esszémet. Azzal a céllal írtam, hogy azt egy ifjúsági csoport baráti találkozóján Szekszárdon felolvassam. Akkor még álmodni sem mertem, hogy alig tizenegy hónap múlva Budapesten Ordass Lajos Baráti Kör alakul, s írásomat majd egy nagyobb nyilvánossággal is ismertethetem.
Mindez annak köszönhető, hogy a hatalom, a hazai nagypolitika több mint három évtizedes állóvize 1988 májusában végre megmozdult, s azóta egyre gyorsabban mozog, egyre erőteljesebben fortyog, s eközben tisztul is. Megbénított, de el nem pusztított nemzetünk lassan kezdi visszanyerni lelkét, erejét és önbecsülését. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a három nappal ezelőtti hatalmas össznépi felvonulás, a Margit-hídon hömpölygő, mintegy százezer főnyi ember, a nemzeti ünnepünket negyvenegy év után végre szabadon ünneplő lelkes, de fegyelmezett tömeg.
Az elmúlt évtizedekben egyházunk a fennálló hatalom ideológiai legitimizálásával sok kívülálló szemében elveszítette a becsületét. Belülről sokakat a félelem érzése fojtogatott. Gerincek törtek meg és hitek sorvadtak el. Az itthon maradt értelmiségünk egy része az egyházból a világba disszidált az erősödő szekularizáció nyomására; a másik fele az erejét, a hitelét veszített anyaszentegyház helyett a kisegyházaknál vagy a szektáknál keresett lelki táplálékot.
Egy-két esztendeje egyházunkban is megindult egy óvatos megújulás és egy mérsékelt reform. Sokan ezt csak diplomatikus taktikának, az igazságot félig feltáró, de félig elkendőző magatartásnak véljük. Mi úgy látjuk, hogy a múltunkat, a bűneinket radikálisan be kell vallani, a megbocsátásra csak így tarthatunk igényt, a világ szemében csak így nyerhetjük vissza az egyház elveszített becsületét. Nem félmegoldásokra, hanem radikális megújulásra van ahhoz szükség, hogy az elidegenedett lelkek újra magukénak érezzék az egyház közösségét. Pár évvel ezelőtt elég volt a bajainkat kimondani és nevén nevezni. Ma, a felgyorsult időben a kimondott szónak már nincs olyan ereje és hitele, mint akkor. Itt és most a tettek fedezetére van szükség!
Hisszük, hogy e kívánt radikális megújulást önerőből sohasem, hanem csakis az Istennek minket is újjáteremtő igéjével érhetjük el. Etikai elkötelezettségünk, igazságigényünk a hit erejéből fakad. Elkerülhetetlen, hogy a meggyőződésünk tetteket eredményezzen.
Az Ordass Lajos Baráti Kör azzal a céllal alakult, hogy e valóságos megújulást tűzze zászlajára. Az Ordass-kérdés egyházunkban három évtizeden keresztül tabu volt. A tabuk hirtelen megszűnésének idején az a veszély kísért, hogy ami eleddig tiltott volt, most bálványt faragnának belőle, valami élettelen, ismeretlen idólumot.
Ordass tabu volt, de számunkra nem bálvány, hanem szimbólum. A bálvány mindig halott, a szimbólum azonban él, hat és működik. A szimbólumban ugyanis erő feszül. Mi nemcsak hátranézünk, hanem elsősorban előretekintünk. Adjunk hálát Istennek, hogy ehhez van még erőfedezetünk, még nem fogyott el a szimbólumunk.
*) Elhangzott Szekszárdon, 1988. április 22-én, valamint a kiegészítéssel együtt az Ordass Lajos Baráti Kör alakuló ülésén Budapesten, 1989. március 18-án.
Megjelent a Keresztyén Igazság 1-2. számában (1989. június)