Meghatódva állok Ordass Lajos püspök emléktáblája előtt, hogy a clevelandi szeretetintézmény, a wilmari Vinje elnevezésű norvég eredetű és a ceglédi evangélikus templomok után ebben a budapesti Isten házában lerójuk kegyeletünket a hitvalló püspök előtt, aki ennek a gyülekezetnek éveken keresztül hűséges tagja volt. Hálatelt szívvel gondolunk az Amerikai Magyar Evangélikus Konferenciára, amely Kur Csaba szobrászművész alkotásával megajándékozott, az Oslói Ordass Alapítványra és mindazokra a magyar hittestvérekre, akik hozzásegítettek ennek az emléktáblának a megvalósításához. Legyen ez az emléktábla is összekötő kapocs itthon és külföldön élő evangélikusok között, hogy vállvetve tovább tudjuk adni Ordass Lajos szellemi örökségét.
A márványba vésett holt betűk beszélni kezdenek és három igazságról prédikálnak:
Először: "Aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül." (Máté 24,13)
Ez az ige Ordass Lajos egyik kedvenc igéje volt. Hogy életének legdöntőbb szakaszában ez volt vezérlő igéje, megtudjuk abból az 1976-ban Lowell Larson willmari lelkészhez írt levélből, melyben köszönetet mondott azért, hogy a gyülekezet templomában a Krisztus tanúk hosszú sorában a 78., vagyis az utolsó helyen akkor egyedül élő személyként az ő nevét szerepeltették. Ezt a megtisztelő szeretetet álomnak, Isten érthetetlen intézkedésének nevezte.
Ez az ige aranykeretbe foglalja Ordass Lajos egész életét és a rendíthetetlen hit és bátorság példaképévé avatja.
Isten szolgálatában mindvégig állhatatosnak maradni, - ez Ordass Lajos egész életének egyedüli programja. Sziklaként megállni az idők viharában kísértések közepette. Mint Krisztus tanúja nőtt bele a század Krisztusért börtönre és halálra egyaránt kész példaadó keresztyének fénylő sorába. Nem állt be fogaskeréknek az állam elnyomó hatalmi gépezetébe és nem nyújtott segédkezet egyháza szétzilálásához. Leperegtek róla a csábítás szavai: ha lemondasz püspöki tisztedről: kiengedünk a börtönből, ha nekünk engedelmeskedsz: püspök maradhatsz. De nem volt hajlandó a megalkuvásra. Mint Krisztus tanúja és Isten követe vitte a keresztet önként, engedelmesen. És mikor némaságra kényszerítették és 20 éven keresztül hallgatnia kellett, némaságában is messzire mutató fénysugarává vált egyházának, akkor is püspök maradt, amikor nyájának élére mások furakodtak be.
Másodszor: Az emléktáblánál megelevenedik és diadalmasan zeng a püspök kedvenc éneke: Te vagy reményem sziklaszála. Ez a reménység töltötte el élete sok megpróbáltatása során, amikor mások szárnyaszegetten összetörtek. Ez az Isten iránti rendíthetetlen bizalom szólalt meg belőle, amikor bírái előtt kijelentette, hogy "elítéltetésének ténye olyan számára, mint a fátyol, amely eltakarja előle Isten akaratát és érthetetlenné teszi azt. De Istentől zúgolódás nélkül elfogadja, mert azt az egyet jól tudja, hogy még elítéltetése esetén is csak az ő áldott akarata történhet meg vele".
Ezzel összecseng és mindig aktuális Ordass Lajos útmutatása: "Ha egy keresztyén lakosságú országban istenellenes és így egyházellenes hatalom ragadja magához az uralmat, akkor ugyan mi lehet Isten akarata azok felé, akiknek drága keresztyén hitük? Nem az, hogy alkudozás nélkül védelmezzék azt? S ha az istentelen hatalom annyira elvakult, hogy még a bántalmazás eszközéhez is hozzányúl, akkor mi lehet Isten akarata a hűségesek felé? Nem az, hogy börtönben rabláncot vállaljanak, vagy bitófán vértanúhalált? És ha ez Isten akarata, akkor ez az akarat nem legelsősorban mifelénk irányul, akiket gyülekezeteiben pásztori tisztséggel ruházott fel?"
És a harmadik, amire ez a márványtábla emlékeztet: a fölkínált kegyelemre. Ez talán a legsúlyosabb mondanivalója. Erről szólt a rehabilitálást követő első püspöki prédikáció 1956. október 14.-én soha nem látott, hatalmas gyülekezet előtt. Mondanivalója éppoly aktuális volt akkor, mint ma; így beszéljen maga Ordass Lajos hozzánk:
"Az evangélium hivogatása ma is mindenkihez szól. Ha igazán keresztyének akarunk lenni, nem maradhatunk hitetlenségben, Istent káromló beszédben, nem élhetünk álnokságban, bűnben, nem maradhatunk meg rongyainkban, vagy az út szélén. A keresztyénség lényege a Jézussal való közösség, a mennyegzőhöz hasonlóan, ahol a vőlegény és a menyasszony elválaszthatatlanul egymáséinak tartják magukat."
Azután személyes hitvallást tesz az általa is megtapasztalt kegyelemről. "Amikor semmiféle emberi kezet meg nem foghattam - mondta - Ő erősen fogta kezemet. Soha el nem hagyott. Riadt lelkemet karjaiba emelte és átvitt az elnyeléssel fenyegető örvénylő ár fölött, a szabadulás partjára. Övé volt a kereszt, enyém annak békessége. Övé volt a halál, - enyém annak gyümölcse - az élet. Az én Uram szerelme kimeríthetetlen.
Mondom nektek: Ha nem engedjük magunkra adatni Isten szeretetének tiszta köntösét, akkor egyáltalán nem szükséges, hogy Isten a szolgáival vettessen ki minket a külső sötétségre, mert akkor mi önmagunkat zárjuk ki oda."
Milyen aktuális ma az a megállapítása is, hogy a tegnap bűne ma is bűn. A szeretet kifejezője nem a tehetetlen mosolygás. A szeretethez hozzátartozik és jól illik a szigorúság is.
"Ha Istentől azt hallom - mondja tovább prédikációjában -, hogy a gyilkosokkal szemben diadalra viszi igazságát, akkor ez nem kegyetlenség, - ez evangélium! Ha Istenről azt olvasom, hogy nem tűri el a keresztyén élet szennyét, akkor ez nem kegyetlenség, hanem - evangélium."
"Evangélium megtudni és megtapasztalni, hogyha ezen a világon nincs senki más, egy valaki mégis van - Isten -, akinek a szemében ma is bűn az, ami tegnap bűn volt és akinek a szemében ma is szent az, amit tegnap szentnek mondott. Így evangéliummá válik az is, amit parancsnak hallunk, hogy nekünk mennyegzői köntöst kell öltenünk."
"A mai evangélium azzal kezdődött, hogy a király elküldte szolgáit, vendégeket hívogatni fia mennyegzőjére. Ma én vagyok ez a szolga. Elmondtam a hívogatást. Szavamat elfogadhatod magadban, de meg kell tudnod, hogy Isten ma látogató úton van és megnézi, hogy vajon ragaszkodol-e rongyaidhoz?
Jótanácsot adnék. Szívből fakadót: Engedj a hívogatásnak! tiltsd magadra a keresztyén élet mennyegzői ruháját! Tudod, mi az érzésem? Az, hogy a ma embere túlságosan sok olyan emberrel találkozik, aki szájjal ugyan beszél arról, hogy ő keresztyén, de életéről valósággal lerí, hogy nem Isten közelében él. Az ilyen keresztyénnek mondott embertől megborzad.
Add meg ennek a világnak azt az örömet, hogy benned olyan keresztyént láthasson, aki sugározza magából a mennyegző örömét, így adj a világnak örömet! Örömöt adj a világnak!"
36 éve hangzott el a fölkínált kegyelemről szóló prédikáció, melynek szavai lelkünkbe vésődtek.
Azóta 1978-ban az ablak melletti szék is megüresedett, melyen vasárnaponként helyet szokott foglalni. Ráborult a halál éjszakája, mégis rajta keresztül átvilágít az Ige fényessége: Az Úr beszéde megmarad örökké.
Ordass Lajos szimbólum. A hitben és igazságban megállás szimbóluma. Egyházunk és nemzetünk büszkesége, akire mindig feltekinthetünk és példájából erőt meríthetünk. Lux in tenebis luceat. A világosság világoljon a sötétségben. Ez az emléktábla is legyen számunkra áldássá és Luthernek is oly kedves 118. zsoltár vigasztaló és az örökkévalóságba mutató igéjével nyújtson nekünk is reménységet:
"Nem halok meg, hanem élek és hirdetem az Úrnak cselekedeteit."
Igen, Ordass Lajos egész élete szüntelen az evangélium ügye melletti bizonyságtevés volt.
Te vagy reményem sziklaszála, Erősségem, én Istenem! Deríts fényt rám, boríts homályba, Bízom tebenned szüntelen. Kiterjeszted szárnyad fölöttem, Ha szívem tépi fájdalom, Te vagy velem minden örömben, Te vagy fénylő tűzoszlopom.
(Ékv. 66.)
Megjelent a Keresztyén Igazság 17. számában (1993. tavasz)