Elfogadott tényként forog közkézen az a megállapítás, hogy Ordass Lajos a pártállammal szembeni magatartását skandináv, elsősorban norvég példák nyomán alakította ki. Legvilágosabban ezt Veöreös Imre fogalmazta meg: "...magatartását és irányvonalát kétségtelenül a németországi hitvalló egyház küzdelme, főként pedig Eivind Berggrav oslói püspök példája alakította".(1)
Eivind Berggrav (1884-1959) hazájának határain túl is jól ismert. Nemcsak a német megszállás (1940-45) alatti norvég egyházi harc legendás hírű vezetője volt, hanem 1950-től 1954-ig egyike volt az Egyházak Világtanácsa elnökeinek, 1947-től tíz éven át pedig elnöke a Bibliatársaságok Világszövetségének. Több nyelven jelentek meg róla monográfiák és átfogó jellemzések.(2) Berggravnak a Lutheránus Világszövetség hannoveri nagygyűlésén 1952-ben tartott előadása, "Állam és egyház lutheri szempontból" (Staat und Kirche in lutherischer Sicht) erős visszhangot keltett és élénk vitát váltott ki Németországban.(3) Kevesebbet foglalkozott a kutatás azzal, hogyan és milyen mértékben gyakorolt Berggrav hatást testvéregyházak vezetőire, például olyanokra, akik a háború után totális pártállamokkal álltak szemben. Így Ordassra tett hatásával sem foglalkozott eddig a norvég és német nyelvű irodalom. A legújabb, igen részletes, több mint 500 oldalas Berggrav-életrajz(4) másfél oldalon foglalkozik az 1948-50-es "Ordass-üggyel". Más életrajzok(5) csak mellékesen térnek ki Berggravnak az ún. szocialista országokbeli egyházakhoz való viszonyára.
Hasonló a helyzet, ha az ember az Ordass Lajosra vonatkozó (magyar nyelvű) irodalmat vizsgálja, - azzal a különbséggel, hogy Ordass Lajosról egyelőre alig jelent meg tanulmány. Svéd és újabban amerikai teológusok érdeklődnek iránta, van köztük, aki magyarul tanul, hogy közelebbről megismerkedhessen vele. Életrajza a magyar nyelvű olvasó számára jól ismert.(6) De saját egyházában még nem volt olyan teológus, aki maga érdeklődött volna az iránt (vagy esetleg egyháztörténésztől vagy egyházvezetőségétől kapta volna azt a feladatot), hogy közelebbről megvizsgálja Ordass Lajos gondolkodását, "teológiáját". Kivétel e tekintetben Vajta Vilmos tanulmánya Kierkegaardnak Ordassra tett hatásáról.(7) A rá vonatkozó újabb hivatalos egyházi nyilatkozatok általában mint hitvallóról emlékeznek meg róla, anélkül, hogy részletekbe mennének egyházi és teológiai gondolkodását és annak alapjait illetően. Így aztán Berggravhoz való viszonya magyar részről sem volt még alapos vizsgálat tárgya.
Ez a tanulmány néhány adatot szeretne szolgáltatni a további kutatáshoz, sőt talán egy beszélgetést is el tudna indítani - Ordass Lajos "teológiájáról".
Ordass maga több alkalommal elismerte, hogy hatással volt rá Berggrav. Az Új Harangszó 1948 pünkösdi számában Berggravot, mint az északi országok egyik legjelentősebb - "talán a legjelentősebb" - egyházi vezetőjét említi.(8) (Ugyanakkor kétségtelen, hogy Ordass is "igen erős benyomást tett Berggravra".(9) Különösen is Ordass kritikusai vetették szemére, hogy Berggrav nyomdokain halad. Még az ÁVÓ is érdeklődött Berggravhoz való viszonyáról, barátainak vallatása alkalmával.(10)
1989 után, a kelet-német pártállam összeomlása következtében újból aktuális lett az állam és egyház viszonyának lutheri értelmezése. A 30-as évek németországi egyházi harcának teológiai kutatása is új szakaszba lépett, s ez központi teológiai kérdések újrafelvételét is vonta maga után.(11) Nemcsak "történeti" kérdés tehát megvizsgálni, milyen viszony vagy összefüggés volt a totális állam elleni fellépésnek e két evangélikus képviselője, Ordass Lajos és Eivind Berggrav között. Valóban Berggrav-követő, Berggrav-utánzó, "Berggrav-tanítvány" volt-e Ordass Lajos?
Hogy erre választ tudjunk adni, először a norvég egyházi harcról kell áttekintést adnunk. Az erre vonatkozó magyar irodalom ugyanis ma nehezen közelíthető meg. Ordass saját tájékoztatója(12) csak 1942 nyaráig terjed. A rövid életű Evangélikus Theológia c. folyóirat, amelynek főszerkesztője Ordass volt, s amelyben igen részletes beszámoló jelent meg 1947-ben,(13) - mellesleg a "Tájékoztató" c. rovatban, amelynek Dezséry László egyetemi lelkész volt a szerkesztője, - ma kevés könyvtárban található. Ordassnak Berggravról szóló cikke "Akikkel az úton találkoztam" c. gyűjteményében(14) pedig egyelőre csak kéziratban van meg.
A norvég egyházi harc
Eivind Berggrav nyolc éven át Norvégia legészakibb egyházkerületének volt püspöke, mielőtt 1937-ben az oslói püspöki székbe került, s ezzel az évenkénti püspöki értekezlet elnöke is lett, mint primus inter pares. (Norvégiában nincs sem érsek, sem "püspök-elnök".) Mint ilyen, Norvégia megszállásakor (1940. április 9.) természetszerűleg a nemzeti ellenállás élvonalába került. Ez a szerep azért is rá várt, mert a norvég püspöki karban neki volt a legszélesebbkörű ökumenikus és nemzetközi tapasztalata. A második világháborút megelőző télen még "béke-körúton" is volt, és egy skandináv egyházi béke-csoport nevében tárgyalt mind német, mind angol kormánykörökkel, így Halifax angol külügyminiszterrel Londonban és Hermann Göringgel Berlinben.
A norvég evangélikus egyház (hivatalos nevén A Norvég Egyház, Den norske kirke) nem ment kezdettől fogva támadásba a német megszállás alatt. A megszállók eleinte óvakodtak is attól, hogy túlkapásokkal kihívják az egyház ellenállását. Tisztában voltak azzal, milyen mélyen gyökerezik a norvég néplélekben az egyházzal való összefonódás. Berggrav kezdetben közvetlen tárgyalásokat is folytatott a megszálló hatósággal, nemcsak Norvégiának Hitler által kinevezett teljhatalmú német "birodalmi biztosával", Josef Terbovennel, hanem magával az SS fejével, a megszállt Norvégiát meglátogató Heinrich Himlerrel is, - bár ez utóbbi talán inkább kihallgatásnak volt tekinthető, mint tárgyalásnak. A norvég társadalomban még csalódást is keltett, hogy néhány kritikus helyzetben nem lépett fel az egyház nyílt tiltakozással.
Egészen más lett a helyzet, mikor az ősz és tél folyamán egyre csak nőttek a túlkapások. Ekkorra már sikerült Berggravnak egyesíteni a Norvég Egyházban meglevő többfajta teológiai és egyházi irány képviselőit egy "Keresztény Tanácsban". Mint ennek vitathatatlan vezetője, maga mögött tudhatta az egész egyház népének bizalmát. 1941 elején már a jog és jogrend ismételt konkrét megsértése miatt tiltakoztak a püspökök az új hatóságoknál. Mikor ennek nem lett eredménye, pásztorlevélben közölték tiltakozásukat az egyház népével.
"Hitvallásaink szerint egyházunk jogállamhoz viszonyul, mert az állam szerveinek kötelessége fenntartani a jogot és igazságot, mint Isten akaratán nyugvó rendet." Ezzel kezdődik az a pásztorlevél, amely fordulatot jelentett az egyháznak a hatóságokhoz való viszonyában, s egyben "mintája" lett a további egyházi megnyilatkozásoknak. Komoly és ünnepélyes hangnemben mondják el, miért nem hallgathat az egyház. Kitérve a konkrét eseményekre, rámutattak arra, hogy politikai rohamcsapatok terrort alkalmaznak, hogy a jogbizonytalanság már olyan nagyfokú, hogy a Legfelsőbb Bíróság valamennyi tagja lemondott, s hogy a hatóságok rendelettel avatkoztak be, "államérdekre" hivatkozva, a lelkészek lelkipásztori titoktartásába. Mindez arra mutat, hogy maga a jogrend van feloszlóban.
A Gestapo ugyan lefoglalta az 50.000 példányban kinyomtatott pásztorlevél egy részét, de annak sok példánya mégis eljutott a gyülekezetekbe. Mikor a hatóságok kezdték ezeket is begyűjteni, kézzel másolt példányok készültek és forogtak közkézen. Általános volt a megkönnyebbülés afelett, hogy végre valaki kimondott dolgokat, amelyek mindenkit foglalkoztattak, de amiről veszélyes volt nyíltan beszélni.
A jog és jogrend kérdése ettől fogva alapvető és állandóan visszatérő téma lett az egyházi harc további folyamán. A pásztorlevéllel az egyház a front első vonalába került. Csak fokozta a feszültséget, hogy egyre szaporodtak az egyház elleni támadások és túlkapások is. Cenzúrázni kezdték az egyházi rádióadásokat, új nácibarát hittankönyvek bevezetésére tettek kísérletet, beavatkoztak a Lelkészegyesület dolgaiba, korlátozták az igehirdetés szabadságát, egyes lelkészeket elbocsátottak, sőt bebörtönöztek, kísérletet tettek arra, hogy a templomi harangokat katonai célra szolgáltassák be, stb., stb. Mindez már az egyház integritását veszélyeztette. A megszálló hatóság ellenőrzése alatt álló sajtó egyre élesebb támadásokat intézett Berggrav és az egyház vezetősége ellen. Mikor a német "birodalmi biztos" 1942 elején a Quisling vezette bábkormányt juttatta hatalomra, az új kormány egyik első rendelkezése az a kísérlet volt, hogy a 8 és 18 év közötti norvég ifjúságot egy Hitler-Jugendhez hasonló szervezetbe kényszerítse. Ekkor már elsőként tiltakozott az egyház, ezúttal elsősorban a szülői jogra való hivatkozással. Ehhez csatlakozott még a kisebbségi római katolikus egyház is. A kormány terve végül meg is hiúsult.
Ekkor már nyílt "hadiállapot" állt be a hatalom birtokosai és a Norvég Egyház között. Csúcspontját érte el az egyházi harc 1942 tavaszán. Február elején rendőri erőszakkal akadályozták meg az istentiszteletet a trondheimi dómban s röviddel utána letartóztatták a dómprépostot. A háborús viszonyokhoz képest hatalmas nemzetközi visszhangot váltott ki, mikor válaszképpen először a püspökök, majd a norvég papságnak több mint 90%-a "felmondta" állami kötelezettségeit, - fenntartva maguknak a jogot, hogy tovább gyakorolják azokat a feladatokat, amelyeket a püspök-, ill. lelkészavatással az egyház ruházott rájuk.
Ekkorra a Keresztény Tanács már elkészített egy nyilatkozatot, vagy inkább azt lehet mondani, hitvallást. Ezt húsvét vasárnap zsúfolt templomok előtt minden szószékről már fel is olvasták a lelkészek. A Norvég Egyháznak ez a "barmeni hitvallása" egyháztörténeti jelentőségű. "Az egyház alapja" (Kirkens Grunn) címet viseli. Hat oldalon "Valljuk" és "Kinyilvánítjuk" címszavak alatt lapidáris mondatokban sorolja fel, mit hisz és tanít az egyház: 1) Isten Igéjének szabadságáról s a mi Ige iránti elkötelezettségünkről, 2) Az egyházról és a lelkészi szolgálatról, 3) Az egyházban való szent összetartozásról, 4) A szülőknek a gyermekneveléshez való jogáról és kötelességéről, 5) A keresztényeknek és az egyháznak a felsőbbséghez való helyes viszonyáról, és 6) Az államegyházról.
Ehhez a hitvalláshoz csatlakozóan jelentették be a lelkészek 1942. húsvét vasárnap a gyülekezeteknek, hogy lemondanak "állami hivatalukról". A "mindkét" egyházban aktív szolgálatban levő 858 lelkész közül 797 írta alá "Az egyház alapját", s a háború végéig elvárták, hogy minden új lelkészjelölt is csatlakozzék hozzá.
Az a különös helyzet állt elő, hogy a lelkészek nem végezték pl. az államjogilag érvényes esketést, úgyhogy minden párnak előbb "polgárilag" kellett megesküdnie, s utána következett a házasság megáldása a templomban. A minisztériumtól érkező leveleket a lelkészek vagy visszaküldték vagy olvasatlanul a papírkosárba dobták. Nem vezették a születési anyakönyveket, nem fogadtak el pénzt a minisztériumtól, - fizetést sem. Viszont továbbra is megtartották az istentiszteleteket, híveket látogattak, bibliaórákat tartottak, végezték mindazokat a szolgálatokat, amelyek lelkészi esküjükből folytak.
A Quisling-kormány kemény módszerekkel próbálta megakadályozni ezt a folyamatot. Berggravot 1942 húsvétján letartóztatták, s már népbírósági eljárást készítettek elő, amelynek során halálra ítélték volna. Ekkor bukkant fel Oslóban Dietrich Bonhoeffer, mint a német "Abwehr" (a hadsereg kémszervezete) embere, egy másik összeesküvővel, Helmut von Moltkeval, azon ürügy alatt, hogy fel kell térképezniök a norvég egyházi helyzetet. Az Abwehr megértette a berlini felelősökkel, hogy a németek katonai helyzetét veszélyeztetné, ha Berggravot elteszik láb alól, s ezzel nyugtalanságot, esetleg zavargásokat keltenének a norvég nép soraiban. Berlinből távirat jött, amely Berggrav azonnali szabadon bocsátására adott utasítást. Fogcsikorgatva engedték ki Quislingék Berggravot a börtönből, csakhogy utána rögtön letartóztassák, s a háború végéig saját nyaralójában házi őrizetben tartsák. Több más letartóztatás is következett.
A náci hatóságok "ellentámadásba" mentek át. Teológiai képzés nélküli személyeket lelkészekké, sőt püspökökké neveztek ki, a lelkészeket kilakoltatással fenyegették, némelyiküket kiutasították gyülekezetükből, sőt az egész megyéből, istentiszteleteiket erőszakkal akadályozták. De az egyház népe egyöntetűen sorakozott fel lelkészei mögött. A hatóságok végül is elnézték, hogy a háború további folytatása alatt két "Norvég Egyház" volt: a hatóságok "hivatalos" egyháza, minisztériummal, hivatalnokokkal és egész csekélyre szűkült tevékenységgel, néhány államilag fizetett püspökkel és lelkésszel - s a norvég "szabad"-egyház, adakozásból fizetett lelkészekkel, tömött templomokkal, keresztelés és konfirmáció melletti egyöntetű felzárkózással, sőt Isten kegyelméből országszerte ébredéssel, úrvacsora-reneszánsszal is.
Az eddigi egyházi vezetők letartóztatása, ill. internálása után újabb személyek álltak az egyházi harc élére Ole Hallesby teológiai professzor és Ludvig Hope laikus prédikátor személyében. 1942 őszén a zsidóüldözés ellen adtak be éles tiltakozó levelet a még szabadlábon levő püspökök egy egész sor egyházi vezető ember aláírásával. A levél utalt arra, hogy minden embernek egyformán van emberi értéke, s ezt a felsőbbségnek tiszteletben kell tartania.
1943 májusában újabb levéllel fordultak a náci kormányhoz. Quisling "törvényt" hozott, melynek segítségével kényszermunkára lehetett kiírni minden férfit 18 és 55 év között, és minden nőt 21 és 40 év között. A Keresztény Tanács tiltakozó levele rámutatott, hogy ez ellenkezik a nemzetközi joggal, amely az 1907-es hágai egyezmény alapján mentesíti a megszállás alatti polgári lakosságot a megszálló hatalom javára való kényszermunkától. Mint a korábbi tiltakozásokról, erről is másolat ment minden lelkésznek, s így ez is széles körben lett ismeretes. Erre Hallesby professzort és Ludvig Hope-t is internálták, s ettől kezdve a Keresztény Tanács új vezetősége anonimitásba vonult. De "a föld alatt" továbbra is folytatták a harcot, s bizonyos kapcsolatot még Berggravval is fenn tudtak tartani.
Mindezen eseményekben Berggrav az első vonalban volt található. Leveleit, nyilatkozatait, beszédeit gyakran a környezetében levő éles eszű teológusokkal vitatta meg, de a végső kialakítás rendszerint az ő műve volt. Mutatja ezt a legfontosabb egyházi nyilatkozatoknak az a közös vonása is, hogy a jog és jogrend alapvető kiindulópont, de mindig együtt a Bibliára és a hitvallási iratokra való hivatkozással. Ez megfelelt Berggravnak az első hitágazaton tájékozódó teológiai alapfelfogásával.
Ugyanakkor az egyházi nyilatkozatok közvetlenül érintették a norvég társadalom egy-egy szegletét: szülőket, pedagógusokat, jogászokat, s így az egyház azok helyett, azok nevében is szólt és szállt szembe a hatalom birtokosaival. Ezért az egyházi megnyilvánulások a norvég társadalom egészét foglalkoztatták s találtak abban helyeslésre. Berggrav persze tisztában volt azzal is, hogy az egyházi harc döntő pontokon szakított hagyományos lutheri (vagy inkább Luther-követő) álláspontokkal, ami a felsőbbséghez való engedelmes viszonyt illeti. Ez a problémakör állandóan foglalkoztatta, s az internálás alatt is állandó teológiai munkára késztette. Több könyvének kéziratát ebben az időben készítette el.
Kezdeti kapcsolatok Skandináviával
A második világháború kitörésekor Ordass Lajos ceglédi parókus lelkész és a Pest megyei közép egyházmegye esperese volt. Országosan ismert akkor lett a neve, mikor skandináv nyelvekből fordított egyházi irodalmat adott ki. Könyvalakban jelent meg tőle Berggrav elődjének, Lunde János oslói püspöknek két kötetnyi gyermekprédikációja. Két kötetben adta ki, két munkatárs közreműködésével, skandináv és finn gyermekáhítatok fordítását. Skandináv nyelvismereteit egyéves (1927/28) svédországi tanulmányai során szerezte. Mikor rá két évre egyházát képviselte egy diakóniai világkonferencián Uppsalában, szorosabbra fűzhette skandináv kapcsolatait. Ezek aztán a háborús és a háború utáni években váltak igazában a magyar evangélikusság javára. Skandináv nyelvtudásának volt köszönhető, hogy 1942 őszén, már mint kelenföldi lelkész, a svéd rádió adásait hallgatva felfigyelt volt lundi tanára, Gustaf Aulén későbbi Strangnas-i püspök egy előadására a norvég egyházi harcról.(15) A svéd követség segítségével megszerezte az előadás szövegét, lefordította és kommentárjai kíséretében megküldte az evangélikus egyház négy püspökének és a soproni teológiai fakultásnak.(16) 1943 tavaszán pedig egyházmegyei lelkészegyesületekben is előadást tartott erről a témáról. Ilyen módon Eivind Berggrav nevét és a norvég egyházi harcot már a háború alatt ismertté tette magyar evangélikus körökben.
Magától értetődik, hogy mind Berggrav, mind Ordass figyelemmel kísérte a németországi egyházi harcot és mindketten tanulságokat is vontak le abból. Berggrav már 1933-tól kezdve ismételten írt cikkeket a német egyházi harcról az általa szerkesztett Kirke og Kultur [Egyház és kultúra] című havi folyóiratban(17). Magyarországon evangélikus folyóiratok és egyházi lapok, különösen is a Keresztyén Igazság és az Evangélikus Élet foglalkoztak cikkekben és jegyzetekben a németországi egyházi helyzettel.
A "zsidókérdés"(18)
Mikor Ordasst 1941. november 2-án beiktatták a kelenföldi gyülekezet parókus lelkészi hivatalába, a főváros egyik legnagyobb és legaktívabb gyülekezetében kezdhette el szolgálatát. Már Cegléden nyilvánvalóan szociális és társadalmi kérdésekben jártas személynek tekintették, mert az ott töltött tíz év során beválasztották a városi képviselőtestületbe, alelnöke volt az állami iskolák iskolabizottságának, s elnöke a ceglédi óvodabizottságnak. Kelenföldön is hamarosan kapcsolatba került politikai okokból vagy faji alapon(19) üldözöttekkel, s határozottan pártjukat fogta. Ő maga erről ritkán vagy egyáltalában nem beszélt, a háború befejezése után sem. De ismeretes, hogy egy alkalommal egy órásmester ismerősét arra kérte, adjon menedéket egy személynek, mert "az ő lakásában már mások rejtőzködtek".(20) Egy másik esetre itt részletesebben ki kell térnünk.
Ez Soós Géza külügyminisztériumi osztályvezetőre vonatkozik, aki a "Soli Deo Gloria" református ifjúsági szervezet elnöke is volt. Róla újabban derült ki, hogy 1944 tavaszán, mikor még szolgálatban volt, lefordíttatta az ismert "Auschwitzi jegyzőkönyvet"(21) nemcsak magyarra, (s ezt aztán magyar egyházi vezetőkhöz, sőt Horthy Miklós kormányzóhoz is eljuttatta), hanem angolra is, nyilvánvalóan külföldi egyházi vezetők számára.(22)
Ordass kétségkívül szintén tudott az Auschwitzi jegyzőkönyvről. És természetesen tudott a norvég püspöki karnak és a "Keresztény Tanácsnak" a zsidóüldözés ellen tett lépéseiről. 1944 november/decemberben Soós Géza hosszabb ideig Ordass Lajosnál rejtőzött.(23) Ott találkozott többek között Pap Lászlóval(24) s azzal a hadifogságból megszökött holland tiszttel, akivel együtt Ordass lakásából indult el december 4. és 5. között éjjel, hogy az ellenállási mozgalom megbízásából néhány napra rá Szombathelyről repülőgépen elhagyják az országot.(25)
Ordass együttműködött a Svéd Vöröskereszt budapesti kiküldöttjével Valdemar Langlettel is,(26) aki Raoul Wallenberggel párhuzamosan svéd "menleveleket" állított ki s ezzel sok budapesti zsidó életét mentette meg. Langlettel való kapcsolatának volt köszönhető, hogy 1944 novemberében a magyar protestáns egyházak vezetőinek megbízásából közbenjárt Serédi hercegprímásnál Esztergomban az üldözött zsidók érdekében. A kezdeményezés a budapesti svéd és svájci követségtől indult ki. Ezek Langletet kérték meg, hogy tegyen lépéseket az ügy érdekében. Langlet megbeszélte a dolgot barátjával, Ordass Lajossal, ketten együtt felkeresték Raffay evangélikus és Ravasz református püspököt, s mivel ezek mindketten betegen feküdtek, Ordassékat bízták meg az esztergomi úttal.
Azt a tervet adták elő, hogy a három egyházfő ornátusban jelenjen meg Szálasi Ferenc "nemzetvezetőnél", s intsék meg őt, hogy állítsa le a budapesti zsidók Auschwitzba szállítását. Raffay "még mankókkal is" hajlandó volt egy ilyen tüntetésben való részvételre. Langlet beszámolója szerint "segítője, a derék evangélikus pap" élénken támogatta a tervet a hercegprímás előtt, "és mint szakember, nem mulasztotta el, hogy a norvégiai eseményekre utaljon, ahol a kisebbségi katolikus egyház egész létét haladéktalanul kockára tette" és csatlakozott a Norvég Evangélikus Egyház tiltakozó leveléhez.(27)
Ekkorra Berggrav és "a norvég példa" már nemcsak evangélikus körökben volt ismeretes Magyarországon, hanem azon kívül is. Mikor a fenti esemény után néhány napra Török Sándor író kapott kihallgatást a hercegprímásnál(28) a zsidóüldözés ügyében, ő is "a norvég protestáns egyházfő" (azaz Eivind Berggrav) példájával érvelt. Aligha volt vele tisztában, hogy pár nappal előtte már egy másik küldöttség is használta ugyanezt az érvet.
Ötnapi gondolkodási idő után közölte Serédi titkára a két kiküldöttel, akik ismét Esztergomba utaztak, hogy a hercegprímás már küldött egy tiltakozó levelet a "nemzetvezetőnek". Az ország három legnagyobb felekezetének közös fellépése elmaradt. A két protestáns egyház számára nem maradt más hátra, minthogy ők is a maguk nevében küldjenek tiltakozó levelet Szálasinak.(29) A budapesti zsidók elhurcolását nem a keresztény egyházak akadályozták meg.
Látogatás Berggravnál
A háború utáni postai viszonyok között Ordass csak a Magyarországra érkező svéd segélyszállítmányok sofőrjei segítségével tudott érintkezni svédországi barátaival. Így újabb adatokat is kaphatott a norvég egyházi harcról. Alighanem az ő kezdeményezésének tudható be, hogy a szerkesztésében megjelenő Evangélikus Theologia c. folyóirat, több más skandináviai tárgyú cikk között, két hosszú cikkben mutatta be a norvég egyházi harcot.(30)
Személyes találkozásra Ordass és Berggrav között csak 1947-ben került sor. Ordasst közben már a legnagyobb evangélikus egyházkerület, a Bányai kerület püspökévé választották. Öthónapos külföldi útja során testvéregyházakat keresett fel az Egyesült Allamokban és több európai országban. Útban az USA-ból a Lutheránus Világszövetség alakuló közgyűlésére Lundba, megállapodott Oslóban s meglátogatta Berggravot. Néhány hétre rá Lundban találkoztak, s ott is újabb beszélgetésekre nyílt alkalom.
Gondosan vezetett naplójában Ordass részletesen számol be ezekről a találkozásokról.(31) Hazaérkezése után a zsúfolásig megtelt Deák téri templomban négy este tartott előadást külföldi útjáról. Berggravot itt, tőle szokatlan lelkes hangnemben úgy említi, mint aki "a norvég egyházi harc vezére, lelke, hőse és győztese" volt.(32) Abban a kéziratában, amelyben 17 olyan személynek emel emléket, akik "a Krisztus-követés útján" valamilyen formában hatást gyakoroltak rá,(33) Franklin C. Fry, Sylvester C. Michelfelder és mások mellett Berggrav az egyetlen skandináv. Berggravval való találkozásairól egy interjúban ad benyomást a Lelkipásztorban.(34) Itt többek között ezeket mondja:
"Norvégiában ... Berggrav oslói püspökkel való beszélgetésem nyomódott különösen mélyen telkembe. Lebilincselő keresztyén személyiség. ... Északnak ez a ma talán legnagyobb egyházi embere ezeket mondotta nekem: Nézd, testvérem, én az egyház védelmét kezdettől fogva úgy vezettem, hogy a legnagyobb rosszakarattal se lehessen rámfogni politikai szándékokat. Hitvallási irataink és a Szentírás alapján egészen tiszta vonalú egyházvédelmi harcot folytattunk. Nem vádolhattak politizálással. Viszont az egész nemzet teljes megértéssel kísérte az egyház védelmi harcát. Ha küzdenetek kell az egyház lelki szabadságáért - tanácsolta, - arra vigyázz, testvérem, hogy ne keveredjék bele politikai szempont."
Hogy Berggrav erős benyomást tett Ordass Lajosra, az abból is megállapítható, hogy Ordass közel 2000 kötetes könyvtárában kilenc Berggrav-könyv található.(35) Ezek között van "Az állam és az ember" (Staten og mennesket) svéd fordítása is. Ezt Berggravtól magától kapta oslói látogatása alkalmával, személyes dedikációval "barátomnak és testvéremnek", s mindjárt, még útközben, el is kezdte olvasni.(36) Ebben, mint a többi Berggrav-könyvben is, számos aláhúzás tanúskodik arról, hogy figyelmesen olvasta.
Az Ordass-ügy
Igaza lehet Veöreös Imrének abban, hogy az Ordass ellen indított koncepciós per "kiváltó oka közvetlenül (kiemelve V. I.-nél) nem az egyházi iskolák államosításának ügye volt,"(37) hanem az, hogy Ordass "nem volt hajlandó püspöki tisztéről lemondani." De az iskolaügy is oka lehetett a pernek. Nagyonis ismeretes volt pártkörökben Ordass álláspontja az egyházi iskolákra vonatkozólag. Az Egyezmény-tervezet tartalmazta azt a pontot is, hogy az evangélikus egyház "tudomásul veszi", hogy az állam az iskolákat "átveszi" (az Egyezmény 6. pontja).
Ordass álláspontja ezen a ponton közismert volt. Gyülekezeti látogatásai során az volt a benyomása, hogy az egyház népe e tekintetben teljesen egyetértett vele. A szülők az egyházi iskolák mellett szálltak síkra, s ennek az álláspontnak adtak kifejezést azzal, hogy gyermekeiket azokba az iskolákba íratták be, - mondta első püspöki jelentésében az egyházkerület közgyűlésének.(38)
Ordass szerint az iskolák fontos "szerszámai" voltak az egyháznak, amelyek érdekében áldozatot is kell hozni, ha az állami támogatás megszűnnék. De szemmel láthatólag bizonyos párhuzamot látott a magyarországi és a megszállás alatti norvégiai helyzet között. Ott a Quisling-kormány 1942-ben az ideológiai nevelést úgy szándékozott biztosítani, hogy kötelezővé tette minden 8 és 18 év közötti fiú és leány számára a náci ifjúsági szervezetbe való tagságot. A Norvég Egyház püspökei erre éles tiltakozó levelet intéztek a kormányhoz, s ehhez csatlakoztak a kisebb felekezetek vezetői, többek között a római katolikus egyház püspöke is.(39)
Amint Ordass letartóztatásának híre kijutott külföldre, a Lutheránus Világszövetség norvég Nemzeti Bizottsága levelet intézett Dinnyés Lajos magyar miniszterelnökhöz. A levelet Berggrav püspök és Olaf Moe professzor írta alá, s benne Ordassal való teljes szolidaritásuknak adtak kifejezést.(40) Mikor másfél év múlva egyházi "különbíróságot" állítottak fel, hogy az elítélje Ordasst, az akkori egyházvezetőség igazolni igyekezett ennek törvényszerű voltát egy a Lutheránus Világszövetséghez intézett levélben. Berggrav kemény Nyílt levélben válaszolt erre a kihívásra.(41)
1956. október végétől másfél évig ismét mint püspök szolgálhatott Ordass. De lassan ismét kiélesedett a helyzet. Ez alkalommal a kritikus pont az volt, hogy a kommunista hatóságok messzemenő személyi változásokat követeltek az evangélikus egyházban. Tizenöt lelkész és teológiai tanár eltávolítását követelték. Ordass nem vállalhatta ezeknek a követeléseknek a végrehajtását. Itt is norvégiai események visszhangját hallhatja a figyelmes megfigyelő, hiszen Berggrav is az egyház integritásáért és önazonosságáért (identitásáért) szállt síkra.
1958 júniusában Ordasst másodszor is eltávolították hivatalából, s helyét az állami részről egyedül jóváhagyott jelölt, Káldy Zoltán pécsi esperes foglalta el.
Teológiai háttér
A két egyházi vezető között, nem utolsósorban teológia tekintetében, több párhuzamot lehet felfedezni. Mindketten fontos benyomásokkal tértek vissza fiatalkori tanulmányútjukról, mindketten Németországból és Svédországból. Igaz, hogy teológiai érdeklődésük különböző irányú volt. Berggrav a vallástudomány iránt érdeklődött, míg Ordass fő érdeklődési területe akkor még az egyháztörténet volt.
Tanulmányútjukról mindketten azt az elkötelezést is hozták magukkal, hogy az egyház kapuját tágra nyissák a jelen társadalmi és kulturális problémái előtt, és az egyház perifériáján mozgó intellektuellek felé. Berggrav szemében Martin Rade folyóirata, a "Christliche Welt" volt az a minta, amely ezt a célkitűzést megvalósította. Ezért is illett jól a "Kirke og Kultur" (Egyház és Kultúra) név arra a havi folyóiratra, amelynek szerkesztését Berggrav 1909-ben, 24 éves korában, átvette s egészen haláláig vezette. Ami Ordasst illeti, ő egyike lett a Keresztyén Igazság "belső munkatársainak", már a lap első, 1934. januári számától kezdve, s annak szorgalmas cikkírói közé tartozott.
Mindketten közeli kapcsolatot tartottak fenn svéd teológusokkal és a svéd teológiával. Külön is említést érdemel Gustaf Aulénhez való viszonyuk. Berggrav a nála néhány évvel idősebb Aulénnal Németországban találkozott, ahol egyidőben voltak tanulmányúton. Már mint Strängnäs-i püspök, Aulén egy szép napon 1941 tavaszán megjelent a német megszállás alatti Norvégiában, hogy canonica visitatiot tartson az oslói svéd gyülekezetben - és csak úgy mellesleg volt teológus társát, Berggravot is meglátogassa... - Mikor ugyanez az Aulén püspök 1948 karácsonyán a svéd rádió karácsonyi istentiszteletét végezte, nem mulasztotta el, hogy a "nagy imádságba" név szerint bevegye volt tanítványát, Ordass Lajost, - aki akkor a szegedi Csillag börtönben töltötte fegyházbüntetését. - De Aulén mindkettőjükre teológiai hatást is gyakorolt.
Már amikor Berggrav 1922-ben hosszabb tanulmányi szabadságon volt Lundban, arról számolt be feleségének, hogy ott kapott "nyugalmat és ihletést a munkához" s hogy Aulénnal jól dolgozott együtt.(42) Röviddel Aulén 1941-es oslói látogatása előtt megírta Aulénnak, hogy nagy hatást tett rá egy könyve, amelynek hosszadalmas címe ez volt: "Milyen keresztény követelményt lehet érvényesíteni az állammal szemben?"(43), s elmondta azt is, hogy ez a könyv "hihetetlenül aktuális" épp az egyház akkori helyzetében Norvégiában.(44) Kétségtelen, hogy a két nagy "lundi" teológus, Anders Nygren és Gustaf Aulén hatásának tudható be, hogy Berggrav eltért a felsőbbségre vonatkozó hagyományos "lutheránus" nézetektől. -Ami Ordasst illeti, az ő könyvtárában tizenegy Aulén-könyv tanúskodik volt lundi mesteréhez való pozitív viszonyáról. Legtöbbjük tele van aláhúzásokkal. Az utolsó, amit tőle olvasott, alighanem Aulén visszaemlékezései voltak,(45) "Kilencvenhat évemről".
Mindenekelőtt azonban Berggrav is, Ordass is, Söderblom hatása alatt állt. Berggrav folyóiratában, a Kirke og Kultur-ban, hosszú cikkben(46) adott kifejezést a nagy uppsalai érsek iránti megbecsülésének. Ordass két évtizeddel később ismerte meg Söderblomot, mint Berggrav. De tudvalevő, hogy közel jutott hozzá. Nyilvánvaló, hogy Söderblom felismerte benne a jövő egyházvezetőt. Még canonica visitatiora is magával vitte a fiatal Ordasst.(47) Hogy Ordass Söderblom közelében fedezte fel az egyház globális dimenzióit, arról emlékiratai tanúskodnak.(48)
Mindketten, Berggrav is, Ordass is lutheri teológusok kívántak lenni. 1941 elején, már a norvég egyházi harc hevében, Berggrav kérésére két norvég teológus összegyűjtötte mindazt, amit Luther a felsőbbségről, államról, egyházról, világi kormányzatról etc. írt és mondott. Az eredmény egy 75 oldalas füzet lett, amelyet Berggrav "Luther-fegyvertárának" nevezett, s amelyet a megszállás alatti beszédeiben, nyilatkozataiban és az általa fogalmazott és szerkesztett dokumentumokban szorgalmasan fel is használt.(49) - Ordassról köztudomású, hogy még mint gyülekezeti lelkészt, az Országos Luther Szövetség egyházi elnökévé választották, annak a Luther Szövetségnek, amely 1884 óta működött, mint "evangélikus irodalmi társaság", egy sereg kiadványa között volt Luther válogatott műveinek hatkötetes kiadása, s a második világháború után is folytatta működését, míg aztán a pártállam 1951-ben további működését lehetetlenné nem tette.
Ordass-kritika
1948-ban Rákosi kabinetirodájának vezetője, Mihályfi Ernő még arról beszélt, hogy míg Berggrav "ellenállt Hitlernek és gyilkos bandájának", addig "egyik szerencsétlen makacsságú püspökünk a krisztusival azonos szociális igazságot hirdető felszabadító humanizmussal szemben akar ellenállni".(50) De Berggravból hamarosan ellenfél lett, aki nem érti meg a magyarországi evangélikus egyház helyzetét. "...minden alkalmat megragadott ahhoz, hogy nagyon is széles nyilvánosság előtt nyilatkozzék helyzetünkről, s mindig egyformán ellenségesen."(51) S ez nemcsak Berggravra vonatkozik. Az egész norvég egyház tévúton jár, mert ez az egyház "az egyetlen, amely kivonja misszióját Kínából", míg "a többiek a felszabadult Kínában tovább végzik a nép szolgálatát Isten Igéjével."(52) Mindez része egy ismert egyházpolitikának, "amit kitapinthatóan a nyugati polgári társadalmak egyházai gyakorolnak, ezzel eszközzé válva a nyugati hatalmi politika kezében."(53) 1956-ban Dezséry, saját későbbi kijelentése szerint hajlandó volt Ordass püspököt rehabilitálni, de nem volt hajlandó "arra, hogy az Ordass-tábort, az Ordass-szellemet, az Ordass-politikát remilitarizáljuk az evangélikus egyházban."(54)
Berggrav neve tabu lett a Magyarországi Evangélikus Egyházban, s csak akkor bukkant fel ismét, amikor Boleratzky Lóránd 1988-ban egy egyházjogi értekezésében utalt rá, és "páratlan egyházjogi felkészültségére", amely "szilárd jelleme mellett" alkalmassá tette, hogy "sikeresen felvegye a harcot magával Quislinggel, és ezt a harcot jogi eszközökkel a lehető legeredményesebben megvívja és sikerre vigye."(55)
Azok is, akik útjukat utólag mint "harmadik egyházi utat"(56) jelölik meg, emlékeztetnek Berggravnak Ordassra gyakorolt befolyására. Ordass "az egyház autonómiájának megvédését" tartotta "fő dolognak".(57) Míg ő és munkatársai "az egyház alkotmányos jogainak kilátástalan védését látták fő feladatuknak", addig a "harmadik út" követői "élve a megmaradó és nyíló új alkalmakkal nekidőltek a mának."(58) Ordasst viszont annyira lekötötte az egyház autonómiájának védése, hogy "tekintete előtt mintha elhalványultak volna az egyház belső életének ügyei."(59)
Ez a kritika jogos lehetne, ha be lehetne bizonyítani, hogy Ordass eltért Berggravnak attól a tanácsától, hogyha harcra kerül sor, akkor "a hitvallási iratok s a Szentírás alapján" folytassanak "tiszta vonalú egyházi harcot". A viharos években tett kijelentései és egész szolgálata azonban ennek ellenkezőjéről tanúskodik. Aligha volt még egy magyar evangélikus püspök, aki ilyen intenzív látogatási programot hajtott volna végre, még rövid szolgálati idejének legviharosabb részében is. Mondanivalója épp abban állt, hogy a lelkészeket és a gyülekezeteket az egyház igazi alapjához, az igéhez és a szentségekhez hívja. Megkapó bizonysága ennek az a prédikációgyűjtemény, amely 35 prédikációt tartalmaz 1956 ősze és hivatalból való újbóli eltávolítása, 1958. július között.(60) Nincsenek itt "politikai prédikációk", de annál több a gyülekezetekért aggódó főpásztor gondja, egy végtelenül nehéz időszakban, mikor a diktatúra újból helyreállt, a szovjet csapatok segítségével, egy még brutálisabb formában.
Ténylegesen éppen követte Berggrav tanácsát, hogy semmiféle "politikai szándékok" ne "keveredjenek" cselekvésébe. - Mégsem lehet Ordasst minden további nélkül "Berggrav-tanítványnak" tekinteni.
Történelmi háttér
Először is a két ország szociális és egyházi viszonyai teljesen különbözőek voltak. Magyarországon nem volt "államegyház", bár a legnagyobb felekezetek, köztük az evangélikus egyház is jelentős anyagi támogatásban részesült az állam részéről. A Magyarországi Evangélikus Egyház a lakosságnak csak 5%-át foglalta magában, bár az evangélikusok az ország társadalmi életében kimutathatóan nagyobb szerepet játszottak, mint más felekezetek. Mindehhez járult, hogy a lelkészek nagy része kisebb vidéki szórványgyülekezetekben szolgált. A magyar lelkészek nem gyökereztek olyan szilárdan a társadalomban, mint a norvégok, s nem volt olyan "állami hivataluk", amit a norvégokhoz hasonlóan felmondhattak volna.
Másodszor különbözőek voltak az "ellenfelek". Norvégiában az egyház egy megszálló hatalommal állt szemben, amely legalábbis kezdetben arra törekedett, hogy a "nemzetközi jog" (németül Völkerrecht) alapján álljon. A megszállók norvég segítői is azt a látszatot kívánták kelteni, hogy jogállamot képviseltek. Magyarországon viszont a kommunista párt brutális diktatúrát valósított meg. Ez a diktatúra tisztában volt azzal, hogy a nagyhatalmak közötti megegyezés alapján Magyarország a Szovjetunió "érdekkörébe" tartozott. Így semmilyen eszköztől nem riadt vissza, hogy céljait elérje. Az Ordass elleni 1948. évi sajtókampány világos bizonysága annak, mennyire nem törődtek a hatalom birtokosai a joggal, jogrenddel, igazsággal.
Míg Berggrav a "jogrendért" tudott harcolni, Ordass legfőbb gondja az a mély lelkiismereti válság volt, amelybe a gyülekezetek és egyáltalában a magyar társadalom jutott. Egyházi iskolák tanítóinak a helyi hatóságok részéről könyörtelen megfélemlítésben, lelki terrorban és hatalommal való visszaélésben volt részük, hogy a pártba kényszerítsék őket. Az iskolák államosítása után goromba módon bántak az olyan szülőkkel, akik hitoktatásra kívánták küldeni gyermekeiket. 1951-ben ártatlan emberek ezreit, köztük lelkészeket is kikényszerítettek budapesti lakásukból és távoli falvakba és tanyákra deportálták őket, ahol koncentrációs táborokhoz hasonló körülmények között kellett élniök. Ordass nem tudta megérteni, hogy ilyen túlkapásokhoz nem volt "szava az egyháznak". Deportált barátokhoz és gyülekezeti tagokhoz közös üdvözleteket küldött, tudva, hogy nem volt kockázat nélküli dolog a deportáltakkal szemben jóindulatot tanúsítani.
Nem "magyar Berggrav"
1963-ban írt emlékirataiban Ordass bevallja, hogy élt benne "egy jókora adag álmodozó reménység arról, hogy egyházunk emberei nem engedik magukat egykönnyen térdre kényszeríteni", s úgy hitte, "nem lehet az evangélikus egyházat fölszámolni anélkül, hogy rengeteg evangélikus embert le ne tartóztassanak."(61) De hozzátette azt is: "Jól látom most, hogy ez a reménykedésem megalapozatlan volt."(62) De sajátmagára nézve, a kísértés egyes alkalmaitól eltekintve, aligha volt valaha is kétsége afelől, hogy a helyes utat választotta. "Meg voltam győződve arról, ...hogy nekünk nincs jogunk a helyünkről megfutamodnunk."(63)
A felelősség, amelyet magára vállalt, teljes súlyával nehezedett rá. "Az egyház sorsa vállaimon nyugszik", - írta egy Pro Memoriaban, ugyanazon a napon, mikor megtudta, hogy hivatalából való második eltávolítása befejezett tény.(64) Akkor is, amikor egyedül kellett járnia útját, egész életútját úgy tekintette, mint küldetést, elhívást. "Ez a meggyőződés alakult ki bennem: Isten azért parancsolt el a püspöki szolgálatra, hogy általam mondassa ki azt a szót, amelyet az evangélikus egyház részéről szükségesnek látott elmondatni."(65)
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Ordass úgyszólván vakon kereste volna a mártíromságot, anélkül, hogy teológiailag átgondolta volna cselekvését.
Sokat foglalkozott az egyháznak a nyilvánosság felé való szerepével. 1943-ban cikket írt a Lelkipásztorba ezzel a címmel: "Az egyház szava".(66) Ebben egy egész sor olyan egyházi nyilatkozatot idéz, amelyek az egyház társadalmi elkötelezettségével foglalkoznak, s az egyház kötelességének tartják, hogy "hallassa szavát". Idézi a Barmeni Hitvallást, a Lambeth Conference kijelentéseit, az 1935-ös Dahlem-i hitvalló zsinatot, a Faith and Order egyik 1937-es nyilatkozatát, a "Summi Pontificatus" c. pápai encyklikát, skót, holland, norvég, finn stb. nyilatkozatokat. Aligha volt Magyarországon olyan teológus 1943-ban, aki mindezeket a nyilatkozatokat ilyen behatóan ismerte és tanulmányozta volna. "Az egyház az állam lelkiismerete", - hangsúlyozta három évvel később, - ezért az állam "ne hagyja figyelmen kívül a lelkiismeret hangját megszólaltató egyház figyelmeztetését".(67) Hagyatékában van egy magyar fordítása az NDK-beli Egyházszövetség 1963-as "Tíz pontjának",(68) bár nem derül ki, hogy ez az ő fordítása-e vagy pedig egy másik, anonim fordítótól kapta. Kiadni természetesen nem lehetett ilyesmit.
Míg Berggrav bizonyos harcias örömmel és buzgósággal vetette be magát a norvég egyházi harcba, Ordassról inkább azt lehet mondani, hogy vállalta "a szent kereszt szentségét", amelyről Luther szól az egyház jelei, notae ecclesiae között.(69) Mártíromságra való törekvésnek nincs nyoma sem emlékirataiban, sem prédikációiban, sem más nyomtatott vagy kéziratban levő munkáiban. De hogy Krisztus ügyéért a keresztény embernek szenvednie is kell, az egész egyházi szolgálatát átszövi.
Mikor 1948-ban perbe fogták, a börtönben megtudta védőjétől, hogy a vád alapján, amelyet ellene emeltek, "két évtől halálig terjedő büntetés mondható ki,"(70) az ítéletet mégis egyedülálló lelkinyugalommal várta. Nem véletlen, hogy már a háború alatt magyarra fordított több drámát Kaj Munk dán mártír-lelkésztől. Tollából olyan bensőségtől áthatott írások kerültek ki, amelyek a keresztény misztikával határosak. Ma ezeket széles körben olvassák Magyarországon, s nagy értéküket kritikusai is elismerik.(71) Az sem volt véletlen, hogy egyike Soren Kierkegaard műveinek, amelyeket Ordass magyarra fordított, éppen az "Önvizsgálat" volt, amelyben a dán teológus és filozófus azt hangsúlyozza, hogy a hitnek és az életnek össze kell csengenie.(72)
Ordass kétségkívül tanult Berggravtól. De a totális állammal szemben való magatartásában egyéni úton járt. A következetes Krisztus-követőket nem hiába tekinti a totális állam veszélyes ellenségnek, akiket félre kell állítani. A kompromisszumot kereső egyháztól nem kell félnie. Erre gondolhatott Per Anger svéd követségi titkár, Raoul Wallenberg munkatársa, mikor budapesti éveiről szóló könyvében a náci uralomra utalva ezt írta Ordass Lajosról: "Egyike volt a legfontosabb ellenállóknak a nácizmus elleni küzdelemben."(73)
Amint véget ért a második világháború s ezzel Norvégia német megszállása, Eivind Berggrav learathatta küzdelmének gyümölcseit. Nemcsak hogy bel- és külföldön egyaránt ünnepelték, mint a norvég egyházi harc tulajdonképpeni vezérét, - bár támadások is érték, nem utolsó sorban a kommunista sajtóban, - hanem mint "Söderblom örököse"(74) vezető és inspiráló szerepet is végezhetett az ökumenikus mozgalomban.
Miután Ordasst másodszor is eltávolították püspöki székéből, egy szerény budai lakásban lakott 1978-ban bekövetkezett haláláig. Egyháza egyre inkább megfeledkezett róla, a társadalom kivetettjeként élt. Ha külföldi vendégek meg akarták látogatni, akkor "utódja", aki a püspöki székben ült és jó lábon állt a hatalmasokkal, "dühbe gurult"(75) vagy megpróbálta a látogatót "eltéríteni ettől a szándékától".(76) 1970-től kezdve a Lutheránus Világszövetség vezetői is következetesen elkerülték őt magyarországi látogatásaik alkalmával, - annak ellenére, hogy két szakaszban (1947-52 és 1963-70) a Világszövetség elnökségének tagja, s haláláig annak tiszteletbeli tagja volt. Csak kevés hű barát merészkedett meglátogatni őt.
E ponton hadd fejezzem be ezt a párhuzamot a totális állam két evangélikus kihívója, Ordass Lajos és Eivind Berggrav között, néhány mondattal abból a levélből, amelyet Berggrav első életrajzírója, Alex Johnson akkori (1959, vö. 5. sz. jegyzet) oslói lelkész, későbbi hamari püspök küldött Ordassnak 75. születésnapjára 1976-ban:
"...Én is nyugalmazott püspök vagyok, bár még csak 65. évemet töltöttem be. ...Nem volt olyan evangélikus püspök, aki ugyanezt tette volna, mint te.
Mi az egész Norvég Egyházban nagyra becsülünk téged. Te puszta léteddel cselekszel, míg nekünk többieknek állandóan igyekeznünk kell, hogy létjogosultságunkat igazoljuk. ... Emléked megmarad a Norvég Egyházban, sőt az egész anyaszentegyházban az egész világon."(77)
Jegyzetek:
1. Veöreös Imre: A harmadik egyházi út 1948-1950. Budapest, 1990, 129. o.2. Az egyik legfrissebb monográfia a német Arnd Heling disszertációja: Die Theologie Eivind Berggravs im norwegischen Kirchenkampf. Historisch-Theologische Studien zum 19. und 20. Jahrhundert Bd. 3. Neunkirchen-Vluyn 1992. Ebben Berggrav könyveinek és folyóiratcikkeinek s a rá vonatkozó különböző nyelvű forrásoknak és irodalomnak a felsorolása 17 oldalt tesz ki, 281-297.l.
3. L. erre vonatkozólag Heling 1992, 10-16.l. (1.2. fejezet: Diskussion und Rezeption des Berggravschen Beitrags.)
4. Gunnar Heiene: Eivind Berggrav. En biografi. [E.B. Életrajz.] Oslo 1992.
5. L. pl. Alex Johnson: Eivind Berggrav. Spenningens mann [E.B. Feszültség embere]. Oslo 1959, - németül 1960-ban: Eivind Berggrav. Mann der Spannung, - vagy a Per Vokso szerkesztésében megjelent kötet: Eivind Berggrav. Brobygger og kirkeleder [E.B. Hídépítő és egyházi vezető] 1884-1984. Oslo, 1984.
6. Vö. Ordass Lajos naponkénti feljegyzéseken és Pro Memoriákon alapuló önéletrajzát: Nagy idők kis tükre, Kézirat év. [1963], The Ordass Archives (OA), Rade, Norvégia, C 18
7. (18. sz. doboz). Nyomtatásban: Ordass Lajos: Önéletrajzi írások I.-II., válogatta és feldolgozta Szépfalusi István, Bern, 1985-87. Továbbá Terray László: Nem tehetett mást. Budapest, 1990.
Vajta Vilmos: Hit és élet összecsengése. Kierkegaard - Ordass Lajos tolmácsolásában. Budapest, 1990.
8. Eivind Berggrav - Észak evangélikus óriása. Új Harangszó 1948. május 16, 5.l.
9. Henrik Hauge esperes szerint, aki 1946-5l-ig legközelebbi munkatársa volt Berggravnak, a szerzővel való beszélgetések során, legkésőbb 1944 júliusában is.
10. Ordass barátja és közeli munkatársa Kendeh György szerint, ifj. Zászkaliczky Pál vele folytatott interjújában, in: Beszélgetések. Kézirat, kiadása előkészületben.
11. Bizonysága ennek a Kirchliche Zeitgeschichte nevű, 1988-ban indult, félévenként több száz oldalon megjelenő folyóirat számos cikke.
12. A norvég egyházi harc, in: Ordass Lajos: Válogatott írások. Válogatta Szépfalusi István. Bern, 1983, 40-57 lpk.
13. Einar Molland: A norvégiai evangélikus egyház története a német megszállás alatt. I. és II., in: Evangélikus Theológia 6. szám [1947], 45-58.l. és 7. szám [1947], 58-77.l., - azaz 34 sűrűn nyomtatott oldal. (Eredetije: Norges kyrka 1940-1944, in: Svenska Kyrkans Arsbok [A Svéd Egyház Évkönyve] 1945, 112-144, és Norges kyrka 1944-1945, ibid. 1946, 114-126.) A fordítás az akkor Svédországban tanuló Pósfay György és Leskó Béla munkája volt.
14. Akikkel az úton találkoztam. Kézirat év n. [1952-1967].Berggrav Eivind. ("1960. április 9. Norvégia megszállásának 20. évfordulóján.") OA C 13. 15. Gustaf Aulén: Den norska kyrkostriden [A norvég egyházi harc]. Världspolitikens dagsfragor [A világpolitika mai kérdései], 1942, 5. sz. Stockholm 1942. (Az előadás dátuma 1942.szeptember 21.)
16. Vö. 12. sz. jegyzet.
17. Példákat ad rá Johnson 1959, 114.l. és Heiling 1992, passim.
18. A "zsidókérdés" kifejezést Ordass maga nem használja fejezet-címként emlékirataiban, hanem az a kiadótól származik.
19. A magyarországi zsidóüldözésnek legátfogóbb és legjobban dokumentált története Randolph L. Braham The Politics of Genocide. The Holocaust in Hungary c. kétkötetes, 1268 oldalas munkájában található (New York 1981). A keresztény egyházak magatartására és állásfoglalására vonatkozó adatait kiegészíti Szenes Sándor Befejezetlen múlt c. könyve (Budapest, 1986). Ennek adataiból Braham sokat bedolgozott munkája magyar kiadásába: A magyar holocaust, Budapest, 1988, I-II. 470+566 l. Pl. I, 150f és passim.
20. Ifj. Fasang Árpád: Az út [ti. "az egyház útja a szocializmusban"] ára. Kézirat, Budapest, év n. [1978], 103.l. OA C 29.
21. 1944. április 7-én két szlovák zsidó fiatalembernek, Walter Rosenbergnek és Alfred Wetzlernek sikerült megszöknie az auschwitzi haláltáborból. Mikor két hétre rá Szlovákiába jutottak, ott összeállítottak egy 30 oldalas dokumentumot, amelyben részletesen leírták, mi történik Auschwitzban. Ezt az első pontos tényleírást szlovákiai zsidó szervezetek és magyarországi zsidó és keresztény szervezetek segítségével különböző nyugati országokba juttatták el. Braham 1981 II., 709.
22. Szenes 1986, 115.l.
23. Ordass 1963, 249.l., Ordass 1985-87,151.l.
24. Pap László: Tíz év és ami utána következett 1945-1963. Bern/Budapest, 1992, 17.l.
25. Részletek Gergely Ferenc cikkében: A házigazda. Soós Géza emlékére. Confessio, Budapest, 1983/1, 22-28.l.
26. Valdemar Langlet: Verk och dagar i Budapest. Stockholm, 1946, 113skk és 202.l.
27. Ezen a ponton vagy Ordass vagy Langlet rosszul emlékezett. Az oslói római katolikus püspök ugyanis nem azt a tiltakozó levelet írta alá, amelyben a Norvég Evangélikus Egyház a zsidóüldözés ellen tiltakozott (1942 novemberében), hanem azt, amelyben a norvég náci kormánynak az ellen a rendelete ellen tiltakoztak (1942 februárjában), amellyel minden norvég fiatal számára kötelezővé kívánták tenni egy Hitler-Jugendhez hasonló norvég szervezetben a tagságot.
28. Szenes: 1986, 199.l. (Török Sándorral beszélget Szenes)
29. Másolat az Országos Evangélikus Levéltárban és OA C 25.
30. Vö. fentebb 13. sz. jegyzet
31. Külföldi utazásom. Kézirat év n., 237skk, 296sk l. OA C 22.
32. Az 1947. október 3-i előadás kézirata, OA C 22.
33. Akikkel az úton találkoztam, vö. 14. sz. jegyzet
34. 1947, 318skk
35. Kendeh György: Ordass Lajos hagyatéka [a könyvtár katalógusa]. 48+46 l. Kézirat, 1985-86. OA B 2.
36. Külföldi utazásom (vö. 31. sz. jegyzet), 328.l.
37. Veöreös 1990, 122.l.
38. Püspöki jelentés, Budapest, év n. [1946], 14.l.
39. A levél 1942. február 14-én kelt. Teljes szövege megtalálható német fordításban, in: Heling 1992, 277.l.
40. A levelet a Lutheránus Világszövetség sajtószolgálata, a News Bulletin 1948. október 15-i száma hozta nyilvánosságra. Hogy Ordasst mennyire izolálták, arra jellemző hogy mikor 1960-ban Berggravról szóló tanulmányát írta (l. a 14. sz. jegyzetet), abban megemlítette, hogy ő tudott ugyan egy ilyen levélről, de annak szövegét akkor, 12 év után, még nem ismerte, "csak létezésének tényét" rögzíthette. A levél, Szépfalusi István fordításában, megtalálható, in: Ordass 1985, 384sk. lpk.
41. A levélváltást nyilvánosságra hozta a News Bulletin 1950. április 1-jei, ill. május 1-jei száma.
42. Heiene 1992, 187.l.
43. Kan nagot kristent krav ställas pa statslivet? Stockholm, 1940.
44. Heiling 1992, 249. l., utalással Torleiv Austad és Arne Hassing kutatásaira.
45. Fran mina nittosex ar [96 évemről]. Stockholm, 1975. 46. Külön füzetként is megjelent: Nathan Söderblom - geni og karakter [N. S., zseni és jellem]. Oslo, 1931.
47. Egy, a Raffay püspökhöz intézett leveléhez Söderblom újságkivágást mellékelt, amelyen Söderblom mellett a fiatal Ordass látható, canonica visitation. Dátuma 1928. május 10. Söderblom Arkiv, Uppsala.
48. Ordass 1963, 105sk lpk, Ordass 1985, 67sk lpk.
49. Torleiv Austand: Kirkes Grunn [Az egyház alapja]. Oslo, 1974, 121. l., vö. még Heling 1992, 253.l. ("It was great to be able to fling Luther in the face of the Gestapo" [Nagyszerű dolog volt, amikor az ember Luthert vághatta a Gestapo arcába"], - írja Berggrav, in: The Norwegian Church in its International Setting [A Norvég Egyház nemzetközi összefüggései]. London, 1946, 17.l., - idézi Heling, ibid.)
50. Kis Újság 1949. augusztus 31, - idézi Szépfalusi in: Ordass 1985, 322.l.
51. Dezséry László, akkor még mint egyetemi lelkész, Bernhard Seland norvég lelkészhez írt levelében, 1949. augusztus 3. OA C 26.
52. Dezséry László; A norvég példa. Evangélikus Élet 1949. július 9, 3.l.
53. Ibid.
54. Előadás a Magyarországi Evangélikus Egyház Déli Egyházkerületének presbitériuma előtt 1958. június 24-én. Sokszorosított referátum 10.l. OA C 22. Rövidített formában in: Evangélikus Élet 1958. július 6, 2.l.
55. Lelkipásztor 63, 1988, 419.l.
56. Vö. Veöreös Imre könyvének címét, 1. sz. jegyzet.
57. Veöreös 1990, 129.l.
58. Ibid. 137.l.
59. Ibid. 60. Jó hír a szenvedőknek. Budapest, 1992. 335 l.
61. Ordass: 1963, 505.l., Ordass 1985, 321.l. 44
62. Ibid. 63. Ibid.
64. Pro Memoria 1958. június 19, 58.l. OA C 18. Ordass 1985, 870.l.
65. Ordass 1963, 514.l. Ordass 1985, 330.l.
66. Lelkipásztor XIX, 1943. november, 530skk
67. Püspöki jelentés (vö. 33. sz. jegyzet), 7.l.
68. Kézirat, OA C 20.
69. "...das Heiltum des heiligen Kreuzes", in: Von den Konziliis und Kirchen, WA 50, 641f. (Masznyik Endre fordításában: "az üdvösséges szent kereszt", D. Luther Márton művei VI, 1914, 415.l.)
70. Ordass 1963, 523.l., Ordass 1985, 344.l.
71. Veöreös 1990, 141sk Ordass Az imádkozásról c. könyvéről (Budapest, 1989), amely 1968-ban már német nyelven is megjelent, (anonim) Hanns Lilje püspök előszavával: Ich kann nicht beten. Schriftenmission-Verlag, Gladbeck.
72. Vö. Vajta 1990, 7. sz. jegyzet.
73. Per Anger: Med Raoul Wallenberg i Budapest [Raoul Wallenberggel Budapesten]. Stockholm, 1979. 22.l.
74. A Visser't Hooft főtitkárral folytatott interjú címe, in: Vokso 1984 (l. 5.sz. jegyzet), 162-164 lpk.
75. Mogens Zeuthen, a Lutheránus Világszövetség volt kisebbségi egyházi titkára szerint, aki 1962-ben meg kívánta látogatni Ordasst. Dán nyelvű úti beszámoló Zeuthentől. (A német nyelvű beszámolóban ez hiányzik.) Zeuthen hagyatéka, OA C 27.
76. Eduárd Lohse egy 1978. évi magyarországi látogatásról, in: Erneuern und Bewahren, 1993, 217.l.
77. OA C 22. (Itt: a szerző fordítása norvégból.)
Megjelent a Keresztyén Igazság 27. számában (1995. ősz)