Október végén volt a Magyarországi Luther Szövetség rendezésében egy konferencia, amely az ügynökkérdés feldolgozásának egyházi fogadtatásáról és teológiai értékeléséről szólt. Az esemény jelentős érdeklődés mellett zajlott, és természetéből adódóan inkább továbbgondolásra érdemes kérdéseket hagyott maga után, mint megnyugtató válaszokat. Ezen kérdések nyomán haladva teszünk kísérletet a történések értelmezésére, tágabb összefüggések felőli megközelítésre.
Bevezető megjegyzés
Sajnos a konferencia címe nem volt szerencsés, hiszen a szervezők szándékától függetlenül azt sugallta, hogy ez a nagyon összetett és bonyolult probléma leszűkíthető egyetlen kérdésre, az ügynökkérdésre. Pedig ez koránt sincs így. Több előadó is utalt ennek komoly, a félreértelmezés lehetőségét magában hordozó veszélyeire. Elhitetheti, hogy az ún. tényfeltárás folyamata, még inkább a valóság teljesebb megismerésének igénye azonos az ügynökkérdéssel. A fogalom ugyan alkalmas arra, hogy a világi sajtó ingerküszöbét is áttörje, ám ennek inkább eddig kárvallottjai és nem kedvezményezettjei lettek az egyházak éppúgy, mint maga a téma, vagy az érintettek és családjaik. A gyógyító emlékezés helyett (aminek semmi köze a kegyes hazugságokhoz, elhallgatásokhoz) mintha inkább több esetben gyógyíthatatlan sebek keletkeztek volna. A szívek kitárulása helyett mély hallgatások, néma rosszalló pillantások, "ízes? tekintélyromboló pletykák és sajátosan bemerevedő vélemény- és harcálláspontok kialakulását látni. Ez következménye egyrészről a nem a maga idejében történő tényfeltárásnak, másrészről az érintettek hallgatásának vagy rossz időben történő megszólalásának (pl. rektor úr esete) éppúgy, mint mai egyházi közösségünk fogyatékosságainak.
"Személyes érintettség?
Előre kell bocsátanom, hogy e sorok írójának személyes érintettsége vitathatatlan. Elsősorban evangélikus egyháztag, aki 1961-ben született, azaz személyes tapasztalatai vannak a Kádár-korszak működéséről és egy fojtogatott gyülekezet túlélési gyötrelmeiről, átváltozásának állapotairól. Azért is érintett, mert őt is megkísérelték beszervezni, és nagyon kínos órákat élt át, hogy megőrizhesse autonómiáját, lelki egyensúlyát. De talán még kínosabbat akkor, amikor véletlenül egy parkon áthaladva, egyik legjobb barátját látta egy padon beszélgetni azzal a személlyel, akivel neki is rendszeresen találkoznia kellett volna. Le kívánjuk szögezni, hogy esetünkben semmilyen "hőstettről? nincs szó, hiszen nem volt sem fizikai sem más terror, visszatérő zaklatás, jelentősebb hátrány vagy diszkrimináció. Pusztán belekóstolás volt egy torz rendszer rejtett oldalába, azaz sajátos tapasztalatszerzés. Harmadsorban azért is érintettnek tartjuk magunkat, mert nem csak tagja, hanem örököse is vagyunk annak a közösségnek, amelyik most újra keresi megroppant identitását és a szétszóratás felé gravitáló tagjait. Negyedszer pedig azért, mert akkor lehetett éppen a zsinat elnökségének tagja, amikor az önkéntes átvilágítás megtörtént, és egy másik tapasztalás (az egykori "nem? "igen?-né változásának) birtokába kerülhetett. Végül pedig teremtett emberi mivoltunk követeli meg, hogy egy morálgyilkos rendszerrel szemben a cselekvést erkölcsi kötelességnek tekintsük, különösképpen érezzük érintettségünket annak színpadias haláltusáját látva, mikor az intézményesült bűn furcsa vákuumot, ürességet teremt maga körül, hogy hitelesítő nyilvánosságnak álcázott látványos harsánysága, rejtett hatalmi ereje összekeverjen mindent és mindenkit.
Megszólalásom lehetőségeiről és korlátairól
Az érintettek (kutató és kutatott, értelmezni készülő - ráadásul mindhárman az érintett közösség tagjai) helyzete nagyon nehéz, mikor a nyilvánosság éle lépnek gondolataikkal.
Egyszerre kell távolságot és közelséget tartaniuk témájuktól. A rálátást, a holisztikusabb ("egészlátóbb?) megközelítést lehetővé tevő, a kutatás vagy közlés objektivitását biztosító, némi biztonságot adó távolságtartás mellett egyszerre kell jelen lennie annak a fajta közelségnek, amely erősíti a participációt és azonosulást. Ahhoz, hogy a történelem iránt érdeklődőként újraélhessünk egy eseményt, megértsük az abban érintettek élethelyzetét, döntéseik motivációit bizony közel kerülő érintettnek is kell lennünk, ahogy Fabiny Tibor fogalmazott: sebzett sebésznek, mert nem róluk, hanem rólunk van szó. Gyönyörű nyelvünk ebben is eligazít minket, hiszen az "érteni? igénk az "érinteni?-ből származik. Ami nem érint meg, nem ér el hozzánk, azt könnyen érezzük (!) úgy, hogy nem ránk tartozik. Nem kell felelnünk rá, nem vagyunk felelősek érte, azaz "hidegen hagy?. Talán jól kitapintható ezek után, hogy az általunk értelmezni kívánt jelenségek mindenkit egy adott erkölcsi dimenzióba kényszerítenek, és mivel keresztyéni gondolkodásunk alaptétele a hit és az etika elválaszthatatlansága, le kell szögeznünk: csak közös terünkben, a hit terében értelmezhetünk helyesen egyáltalán valamit is.
A hit tere
"A tények: az emberé. A valóság: Istené.?- írta Pilinszky János az "Igazság szolgáltatásáról? szóló esszéjében. A tények önmagukért beszélnek, a tények azok tények - halljuk naponta az ilyen és hasonló megjegyzéseket, amelyek igazi hitelességet kívánnak kölcsönözni valamilyen megtörtént eseménynek. Célunk adott: a múlt valóságának mind teljesebb ismerete. De vajon a tények mennyiben fejezik ki a valóságot, esetleg azonosak vele? E helyen természetesen mélyebb ismeretelméleti fejtegetésekbe nem bocsátkozhatunk, talán csak érintőlegesen: a tények sohasem beszélnek önmagukért, mindig az értelmező szubjektum beszél helyettük. Akinek neveltetése, erkölcsi és esztétikai értékvilága, érintettsége, céljai egy sajátos jelentést kölcsönöz nekik. A tények tehát sohasem azonosak a valósággal, annak legfeljebb egy kis szeletéről árulhatnak el valamit. Mindig az ember dönti el, hogy a történelem végtelennek tűnő esemény-folyamából miből lesz tény, akár úgy, hogy megörökítve valamilyen formában fellelhetővé teszi az utódok számára, akár késői örökösként válogat, értelmez. Találóak Rilke aggódó szavai: "Rettenetes, hogy a tényektől sose tudhatjuk meg a valóságot.?
Az aggódás jogos, de maradt egy esélyünk, és ez a hit tere. Ha túl akarunk látni a tényeken és a "Valóságot? megpillantani, ez csak a transzcendens dimenziójából fog sikerülni, ugyanis ez az a magasság és mélység, amely egyszerre teszi lehetővé a fent említett látszólagos paradoxonnak tűnő távolság és közelség, értelmezést megtermékenyítő átélhetőségét. A szakralitás nem elszigetelődés, elszakadás, töredékessé válás, hanem a mélyebb, a teljesebb átélésének kapuja, visszatalálás a teljességhez - írta ugyancsak Pilinszky. Csak a Teremtő utáni mély, egész lényünket átható vágyódás, a csak általa átélhető egységélmény, az alázatban megfogant szeretet tesz képessé minket arra, hogy megszilárduljon jellemünk belső képessége a jóra, a szépre és az igazra, azaz erényesek legyünk. Szent Ágostonnak teljesen igaza volt, amikor azt írta, hogy az ember csak a hit fényében, világosságában ismerheti meg az igazságot, és ha képes lesz önzetlen szeretetre, akkor nincs szüksége erkölcsi normákra, teheti azt, amit akar. Isten szeretete nem önző. Nem tart meg magának, nem ragad el felebarátainktól, hanem egyszerre emel fel és fordít vissza társaik felé, visz közel. Képessé tesz rálátásra, részvételre és azonosulásra. A közelmúltban elhunyt egyik lelki vezetőm, Kovács Imre (aki megéreztette velem a participáció jelentőségét) idézte szívesen Simone Weil nagyon is ide illő mondatát: "Hogy valakinek a lelke átment-e az isteni szeretet tüzén, nem arról ismerem fel, hogyan beszél Istenről, hanem arról, hogy hogyan beszél a földi dolgokról.? Az isteni szeretet megmutatja az igazságot a fejünknek, és könyörületessé, irgalomra képessé teszi szívünket. Csodálatos egységélményben részesít, amely által képessé válik szívünk is a gondolkodásra és értelmünk az érzésekre, ahogy Albert Schweitzer fogalmazott: "Az igazi szív gondolkodik, és az igazi értelem érez.? Mivel a szeretet maga a megélt létharmónia, megmutatja, hogy az élet nem más, mint életközösség. Ahogy Pál írta: "... közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának...? (Róm14,7)
"Mai alaphelyzetünk?
Azok a kérdések, amelyek a konferencián újra vagy újonnan megfogalmazódtak - jól érezték a szervezők -, egyházunk jelene és jövője számára megkerülhetetlenek. Másként fogalmazva olyan próbatételek ezek, amelyeknek megnyugtató rendezése nélkül nem képzelhető el az olyannyira szükséges mindennapi megtérés és folyamatos reformáció. Merné-e állítani bárki közülünk, különösen az elmúlt évtizedek romboló hatásai után, hogy Luther első pontja "ma már nem úgy érvényes, ahogy azt a XVI. században értelmezték.? Szilárd meggyőződésünk: soha még nem szorult rá jobban keresztény-keresztyén közösség arra, hogy mindez életté, cselekedetekké váljon. Pál és Luther útmutatását követve - ami a folyamatos reformáció örök időszerűségét mutatja számunkra - tesszük fel mi is újra e létkérdéseket, és ha kész válaszokkal nem is, de továbbgondolásra érdemes megközelítésekkel talán szolgálhatunk.
"Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.? (Róm12,2)
Egyházunk valóban keresztúthoz (útkereszteződéshez) érkezett. A jelen és a közeljövő eldönti - ahogy az egyik felszólaló fogalmazott -, hogy közösségi vagy privát keresztyének egyháza leszünk-e a jövőben. Továbbgondolva: az egyháznak lesznek-e tagjai, vagy a tagoknak lesz egyháza? Az első esetben Krisztus "fej szerepe az egy testben? megkérdőjelezhetetlen, és az egyedül Krisztus hitvallás szellemében a tagok minden nap megélik, hogy az egymáshoz vezető legrövidebb út csak Krisztuson keresztül vezet. A tagok "egyházaiban? viszont a maguk útját járva, a maguk hitvallását követve, önmagukban bízva keresik egyenként boldogulásukat, és fordulnak a maguk eszményített bálványává emelt Krisztus felé, hogy aztán szívük mélyén az ő nevében tagadják meg a bűnből megtért társaik iránti megbocsátást, visszafogadást. Nem mindegy tehát, hogy egy közösség tagjai egyként vagy egyenként keresik létezésük nagy kérdéseire a választ. Folytonos megtérésben megtisztuló bűnösök élő egyházaként, vagy ítélkező, "erénybe burkolózó? farizeusok meszelt falú, "állványimádó? (Fabiny Tamás kifejezése) egyházaiként. Mindkét típusban élhetnek vallásos emberek, a különbség pusztán annyi, hogy életük nagyobb részében Isten országát, vagy a nekik ígért ráadást keresik-e. Kincsük és szívük feloldja, felszabadítja vagy megkötözi őket.
Az élő egyház hitvallásának középpontjában a bűnre adható egyetlen válasz áll: megbocsátás és megváltás. Az egyházak - mint ahogy azt Máté-Tóth András egyik előadásában kifejtette - önmagukat a megváltás kiemelt hírnökeiként, az isteni irgalom közösségi tanúiként határozzák meg. Márpedig hírnöknek és tanúnak közös jellemzője: hitelessége. Feltáratlan saját bűneink kikezdik hitelességünket, és egy hiteltelen egyház nem tanúsíthatja többé a megváltásba és megbocsátásba vetett hitet, elfogadottsága, kapcsolatteremtő képessége egyre jobban zsugorodik, elveszíti legszentebb kincseit és egyben létezése értelmét. Eljuthat akár abba az állapotba is, mint a XVI. században, hogy keresztény gyökereit, a rosszul strukturált hierarchián és - ami még szörnyűbb - őseitől örökölt templomain kívül kell keresnie, hogy újra felépíthesse Krisztusban önmagát. Ha a struktúrában a mindennapi megítélésben élők hangja vagy hatalma jut érvényre (szinte törvényszerű, hogy ők az aktívabbak, a hangosabbak, a világi életben önmagukat jól kiismerők és pozicionálók, szekularizált lényük miatt az Isten országát valójában ráadásként megélők, amiért aztán borzasztóan hálásak, akár jócselekedetek sokasága árán is), akkor mindinkább szűkül az egész közösség belátó képessége, lelki érzékenysége, a mindennapi megtérés szükségességének belső igénye. Más értelmet nyer bűn és bűntudat, megbánás és megbocsátás, szolgálat és alázat. Ilyenkor az egyház teológiájának eszköztára egyre kevésbé képes az egyszerű egyháztagokat és szimpatizánsokat elérni, megérinteni, életük hétköznapjaiban alkotó módon jelen lenni, integrációs erejével az elesetteket, a kifelé gravitálókat, a periférián lévőket megtartani. Pedig őket kell legelszántabban tartani, mert rájuk hatnak legerőteljesebben az elszakító külső erők. Sodródnak azon állapot felé, amely ellenségük igazi célja, és amit a konferencián Zászkaliczky Pál lelkész - igaz az elmúlt időkre vonatkoztatva, de nagyon találóan - fejezett ki: "Vallásszabadság - a templomokban vasárnaponként 10-től 11 óráig.? A távolság növekedése, annak érzékelése szinte mindig a struktúra reformjának szükségességét veti fel, ami aztán könnyen vezethet az egyházak által a történelem folyamán már oly sokszor megtapasztalt "Sola Struktúra? szindrómához. A fogalomhasználatban eluralkodnak a "kór-szerű? kifejezések, mint manapság például a hatékonyság, hasznosság, gazdaságosság, célszerűség, transzparencia, kompatibilitás... és ki ne tudná folytatni ezeket a bármikor, bárhol, bárki által használható, általánosságban ugyan mindenre igaz, de kevés konkrét útmutatást adó, lelki kérdésekben pedig indifferens kifejezéseket. A struktúra - vélik sokan - látható, mérhető, modellezhető, kézzel fogható, át-és visszaalakítható, azaz észrevehetően formálható és reformálható. Könnyen válhat így a reform céllá, öncéllá, ami leginkább a hierarchiát, a rendszer külsődleges elemeit, intézményeit érinti, de nem a valóságos struktúrát, a funkciót, a rendeltetést. Persze sem a hierarchia sem a struktúra nem a Cél, nem lehet a cél. Ugyanúgy nem, mint személyes életünk során saját testünk, amely ugyancsak Isten akaratának, keze munkájának csodálatos ajándéka, ám alapvető strukturális funkciója bizonyos értelemben ugyanaz, mint más struktúráknak e világban: jelnek lenni, jelen lenni, azaz a jelenlétet biztosítani egy bonyolult és szerteágazó életközösségben. Nyílás, kapu, átjáró a transzcendencia felé, amelyen keresztül jelzéseket küldhetünk és fogadhatunk, viszonyokat, kapcsolódási, találkozási pontokat hozhatunk létre, élő közösséget teremthetünk Krisztusban. A struktúra evilági társ-oka, társ-alkotója, a Megváltó társa (nem csak örököstársként) valójában mi magunk vagyunk. Mit is kell akkor folyamatosan formálni és reformálni? A kérdés persze költői. De még mielőtt bárki feltenne magában egy másik kérdést: mi köze van a címben megjelölt témának mindehhez, és dobná le a folyóirat nála lévő példányát alkalmasabbnak vélt helyre, megpróbálok röviden válaszolni erre is.
"Válaszkísérletek mai problémáinkra?Mai egyházi állapotaink csak annak jelentenek megdöbbenést, aki elhitte, hogy a rendszerváltozás valódi cezúrát, új időszámítást jelentett országunk és egyházunk történetében. Ma már talán számukra is egyre világosabb, hogy ami velünk történt az egy embertelen rendszert kialakító "elit? újfajta berendezkedésének kései szakasza. Így nem csoda, hogy az igazi megújulás egyelőre várat magára, pedig már húsz év múlt el (csak négy évvel kevesebb, mint annak az oly sokszor tehetetlenséggel megvádolt Horthy-rendszernek az élete) 1990 óta. Máté-Tóth Andrásnak igaza van, amikor arról írt, hogy torzó volt a Rákosi- és Kádár-rendszer, az általuk "formált? társadalom sem lehetett más, így annak minden szeletére úgy kell tekintenünk, mint torzóra. Ez alól az egyházak közösségei sem kivételek. A diktatúra urai úgy nyúltak bele kívülről a hierarchiába (hatalom, rangsor, függelmi viszony, szerkezet), hogy annak belső struktúrája (funkció, rendeltetés, az elemek minőségi kacsolódásai) szétzilálódjon, diszfunkcionális kórban vegetáljon, azaz a torzónak megfelelő formátlanságot öltve magára "kompatibilissé? (!) váljék az egész, nagy rendszer számára. Sajnos sokkal több volt ez, mint egy mesterségesen előidézett kontraszelekció. Nem egyszerűen a feladatuknak megfelelni nem tudók tevékenységének káros következményeiről van szó csupán, hanem az egyházi identitás évezredes alapelemeinek kiforgatásáról, a hit tartóoszlopainak szisztematikus felégetéséről, a féligazságokra épített keresztyén élet hiteltelenedéséről, végső soron - borzasztó leírni is - Krisztus kirekesztéséről az élet mind több területéről. A bűnre kényszerülő, magát keresztyénnek valló ember nem tud hosszan együtt élni vétkével. Vagy megvallja azt, és lerakja terheit, vagy gyengíteni akarván lelkiismerete kínzó erejét, annak éberségét tompítja, elaltatja azt. A meg nem vallott, fel nem oldott bűn fogva tartja a lelket, és újabb vétkek elkövetését vonja maga után. A bűn bűnt, a hazugság hazugságot szül - tarja a mondás. Az egyént eltávolítja két természetes létközegétől Istentől és saját közösségétől, következésképp eredeti önmagától is. Az elkerülő és hárító magatartás erősödik fel, kerülő utak, "álutak? keresése, a szembesülés gyógyító kínjainak elmaradása. De milyen fajta kínokról is lehet szó, amelyek nélkül nem születhet meg az új ember az új Ádám? Vizsgáljuk meg röviden azokat a bűntudati formákat, amelyeket a kortárs pszichológia megkülönböztet egymástól!
A szégyenérzet és bűntudat viszonya a konferencián is komoly problémaként vetődött fel Joób Máté előadásában. Először is nagyon fontos, hogy meghaladva Freud álláspontját nem azonosítják a kettőt, nem használják szinonimaként a tudományos nyelvben, bár az érzések, amit kiváltanak hasonlók: nyugtalanítóak, gyötrők, fájdalmasak, kínzók. A legtöbb kutató a morális érzelmek családjába sorolja a bűntudati formák által kiváltott érzelmeket. A szégyenérzet mellett három bűntudati formát különböztetnek meg e tudomány művelői: pszichológiai, morális és teológiai bűntudatot. Ezek egymásra épülve (egymást beépítve, egymást feltételezve) alakulnak ki a személyiség fejlődésének folyamatában. Nagyvonalakban három dolog határozza meg őket: a kiváltó cselekedet illetve mulasztás jellege, az ahhoz való viszony, a felelősség különböző iránya és mértéke, végül a következmények feloldásának különböző módozatai.
A legnehezebben kezelhető a szégyenérzet. Az érzések mindig mélyebbek, ősibbek, áthatóbbak, más az evolúcióban játszott jelentőségük és szerepük, mint a tudat szintjén megjelenő, oda felemelt történéseknek. A válaszreakciók is jól mutatják, hogy a szégyen átélése milyen nagy erővel hat az emberre. Ádám és Éva története óta ez nem sokat változott. Jellemző reakciók: elbújás, elrejtőzés, bezárulás. Nagy szerepe van tehát a külső közegnek, közönségnek, tanúknak. Ugyan nagyon nehéz vele együtt élni, de emiatt másokkal tudatni talán még nehezebb, hiszen alapvetően a rólunk kialakított, másoknak bemutatni kívánt képet változtatja meg valamilyen viselkedésünk. A presztízsvesztés veszélyét jelenti. A mások szemében már kialakított értékünk, megbecsültségünk kerül veszélybe. A szégyenben magunkat érezzük rossznak, és nem a megnyilvánulásunkat. Így nem a felelősség érzete a döntő, mint a bűntudat esetében. Feloldásának egyetlen hatásos módja lehet a megosztás, amelynek azonban nem megfelelő fogadtatás esetén komoly kockázata van. Itt tehát a környezet felelőssége nagy, és bizony csak az elfogadó szeretet légköre tudja azt a visszajelzést közvetíteni, amelynek biztonságában kioltódik a szégyenérzet. A közösség állapotának, az emberi kötődések minőségének is fontos mutatója az önfeltárások megléte vagy hiánya. Kénytelen vagyok Pilinszky János gondolatait e helyen újból felidézni, aki hívő keresztényi szemmel láttatta meg ezt a minket is komolyan érintő problémát. Ő a tettenérés szégyenéről, kínjáról írt. A vadászok gyűrűjébe került állat haláltusájához hasonlította a tetten ért helyzetét, ugyanis a kialakult szituáció végletekig egyenlőtlen és igazságtalan. A tetten ért azonossá válik bűnével, "ő maga a bűn, amit elkövetett?, egyedül van. A tetten érők magabiztosak lehetnek, hiszen ők az adott szituációban teljesen bűntelennek tűnnek. Nem lehet nem emlékeznünk a házasságtörő asszony esetére. A tényfeltárás folyamata is hasonló a tettenérés esetéhez. Sokan tévesen úgy vélik, hogy ott a valóság érhető tetten dokumentumok által. Lerántjuk valamiről a leplet, azaz lelepleződik az érintett. Az igazságtalan szituációt jelen esetben azonban el lehet kerülni. Egyrészt az érintettek időben történő önvallomásával, másrészt a közösség szégyent feloldó fogadókészségével. Hogy mennyire fontos ez a fogadókészség, azt a keresztyén teológián kívül ma már a kortárs filozófiai gondolkodás is mutatja. Az ember egyre inkább viszonyaiban, megnyilvánulásaiban ragadható meg - állítják - akinek cselekvő együttléte másokkal az igazi létjellemzője. Az igazság elérése számára csak az embertársak felé gyakorolt igazságosságon keresztül lehetséges. A módszer (igazságosság) nélkül nem valósítható meg az igazság, vagyis az etika eredendőbb az ismeretelméletnél, mint ahogy a közösségi lét is az egyéninél. Ezért tanítják azt, hogy az emberközpontú etika középpontjában a Te és nem az Én áll. Ha igazán hű akar maradni az ember teremtett önmagához, akkor a mások oldalára állva részt vesz életükben, azonosul velük. Ez az ember alapvető létjellemzője. A hűség archetípusa, ősmintája a mindenkori ember számára, Isten átállása az ember oldalára. Krisztusban az azonosulás és részvétel szinte felfoghatatlan hűségről, szeretetről és irgalomról tanúskodik.
Röviden térjünk vissza még a bűntudati formákra. A pszichológiai bűntudatról akkor beszélünk, ha az ember tettével vagy mulasztásával az emberi együttélés szabályait megszegve megsért, megbánt valakit, fájdalmat okoz valakinek, rosszat tesz valakivel. Ebben az aktív vagy passzív cselekvésben a felelősség kérdése mindig jelen van. Esetünkben a társaikat titkosan megfigyelők, a kért jelentéseket megfogalmazók, az akarva-akaratlanul ártók elkövették azt a fajta bűnt, amelynek következtében kialakulhat a pszichológiai bűntudat. Feloldásának igazi útja a bocsánatkérés és kiengesztelés. Elsősorban az a személy bocsáthat meg, aki a kárvallottja lehetett tetteiknek. Ebben az "áldozatnak? feltétlenül látnia kell a bocsánatkérés őszinteségét és a megélt bűntudati feszültség jeleit. Ez egyértelműen mutatja: az elkövető lemond presztízsének mentegetéséről, készen áll szembenézni tettével, vállalja a felelősséget. Így olyan találkozást hoz létre, amelyben az elszenvedő empátiája automatikusan növekszik az elkövető személy iránt, felerősödik a megbocsátásra való készsége. Hála az Úrnak és annak a testvérünknek, aki a zsinat egyik zárt ülésén mély őszinteséggel megosztotta keserves szégyenérzetét a közösséggel, kimutatva bizalmát, tiszteletét társai felé. Az ily módon megtisztelt társak reakciói méltók voltak az ő cselekedetéhez, és szinte érezni lehetett a lelki közeledést a Megváltón keresztül egymáshoz. Legyőzve önmaga félelmeit, igazi jót tett a közösséggel, köszönet érte.
A másodikként említett bűntudat a morális bűntudat. Ahhoz, hogy valakiben kialakuljon az oly fontos morális érzék és morális bűntudat, három dologra feltétlenül szükség van. A morális törvények és értékek ismeretére, jelentőségük, fontosságuk belátására és a felelős döntési szabadság meglétére, annak tudatára. A felelősség átélése, a lelkiismeret működése ezen a fejlődési szinten már komplexebb, strukturáltabb. Már nem egyszerűen csak a tekintélyszemélyek által közvetített elvárásokból kialakuló freudi felettes-én hat az emberben, hanem a Fromm szerinti saját emberi természetünk tudattalan folyamatos észlelése, sorsunk, rendeltetésünk, elhívásunk megélése. Ha valaki minden emberi közösségre érvényes, egyetemes, az élet egészét átható törvényeket sért meg, kialakulhat a morális bűntudat. Nem egyszerűen rosszat tettünk valakivel, hanem elkövettük a "Rosszat?. Ezen bűntudat feloldásának módja, a bűn megvallása, a törvény betartására irányuló akarás, készség kinyilvánítása.
A harmadik a teológiai bűntudat, amit érinteni kell. Ennek csak Isten és ember kapcsolatában van értelme, a bűn ebben a viszonyban jelenik meg. Sokszor hirtelen, váratlanul kiderül, hogy az embert tényleges életvitele messze eltávolította Istentől, és így ennek a folyamatnak ő maga az áldozata, kárvallottja. Megérti és átérzi a teremtésben és az újjáteremtésben rejlő isteni szeretetet és alázatot, és világossá válik, hogy teremtettsége és istenképűsége kötelezi őt. Kötelezi arra - Reményik Sándorral szólva -, hogy ne fogadja el jelen helyzetét, Isten róla gondolt roppant gondolatának ne csak egy torz árnyéka legyen. Ahhoz, hogy ez a teológiai felelősségtudat kialakuljon, már rendelkezni kell szociális és morális felelősségtudattal. Küldetésünktől történt eltávolodásunk, teológiai bűntudatunk fájdalmai csak bűnbánat gyakorlásával és mindennapi megtéréssel oldhatók fel.
Zárásként láthatjuk, hogy a tényfeltárás által megismert érintett személyek, az általuk kifejtett cselekvések vagy mulasztások mindegyik bűntudati forma kialakulását maguk után vonhatják. Sérthettek személyeket, etikai törvényeket és teremtői akaratot, kapcsolatot. Végső soron persze ezek nem választhatók el egymástól, így együtt viszont jól mutatják a probléma komplexitását, bonyolultságát. A kérdés inkább az, hogy az elkövetők tisztában vannak-e mindezzel. Tisztában vannak-e azzal, hogy önfeltárásukkal jelen helyzetben milyen nagy szolgálatot tehetnének választott közösségüknek? A közösség tisztában van-e azzal, hogy az ő helyzetük milyen nehéz, mit kell tennie, hogy ezt a nehézséget együtt lehessen továbbvinni. Ezt csak úgy lehet, ha ők önként kérik a segítséget, és csak akkor kérik önként, ha látják, átvállaljuk, és nem szaporítjuk nehézségeiket. A továbblépés lehetőségét célozza meg egy hamarosan megjelenő felhívásom, amelyet szeretettel ajánlok minden kedves testvérem figyelmébe.
Megjelent a Keresztyén Igazság 88. (2004. tél) 35-39.o. és 89. (2011. 1.szám) 31-34.o. számaiban