Kedves Testvérek! Mindenekelőtt köszönöm a visszakapott szót. Testvéri módon szeretnék élni vele. Ezért a következőkben nem foglalkozom a 4 év előtti csomádi LMK-val, sem az ezzel kapcsolatos eseményekkel. Személyek név szerinti emlegetését is kerülni igyekezem, amennyire lehetséges. A magam személyével kapcsolatban is csupán egy korrekcióra szorítkozom. Nevezetesen arra, hogy elhárítsam magamtól az ún. "Dóka-ügy" kifejezést, ahogy ezt bel- és külföldön még ma is emlegetik. Éspedig mind negatív értelemben. Pozitív értelemben azért, mert nem a magam ügyében, hanem az evangélium szabadsága és egyházunk megújulása ügyében írtam a Nyílt levelet. Az én nevem kevés és alkalmatlan ilyen nagy ügy megjelölésére. Egész egyházunk, sőt magának Istennek az ügye ez, aki egyedül tudja megújítani egyházunkat is, személyes életünket is. A "Dóka-ügy" negatív értelmű emlegetése viszont azt a hamis látszatot kelti, mintha egyházunkban minden rendben lett volna és rendben lenne, csupán egy nyugtalan lélek zavarta és zavarja meg a rendet. Meggyőződésem, hogy egyházunk 40 éve permanens válságban él, s ennek során minden látszat ellenére igen sokat veszített személyekben, számokban és minőségben. Hogy ezt a leépülési folyamatot meg kell állítanunk végre és, hogy ehhez egyházi életünk radikális analizisére és megújulására van szükség, ezt akartam a Nyílt levéllel tudtára adni az LVSZ akkori vezetőinek, segítségüket kérve. Ők nem vették tudomásul a levelemet és nem adtak segítséget. Annál inkább örülök, hogy azóta az analizis és a megújulás szükségessége már közvéleménynek mondható egyházunkban.
A múlttal természetesen csak azért érdemes foglalkozni, hogy megértsük a jelent és okuljunk belőle a jövő számára. Ezért viszont érdemes, sőt nélkülözhetetlen. Mostani szándékom éppen ez. Elvi szinten szeretném megvilágítani a Nyílt levél hátterét, ahogyan akkor láttam és ma is látom, és közben néhány konzekvenciát levonni jelenünk és jövőnk számára.
1./ Egyház és politikum: a torzulások kezdete és forrása
A Nyílt levél hátterét, de mai helyzetünket sem lehet, véleményem szerint, jól megérteni, csak ha visszatekintünk egészen 1948-ig. Az idén október 1-én lesz 40 éve, hogy Ordass Lajos püspököt 2 évi fegyházra ítélték. A vele együtt elítélt Vargha Sándor egyetemes főtitkár 3 évet kapott. Ezt követően hamarosan internálták Keken András és Kendeh György lelkészeket. Tudjuk, hogy a későbbi rehabilitáció megsemmisítette és alaptalannak nyilvánította a vádakat. De annál inkább fontos felvetnünk a kérdést: mi volt az igazi ok? Miért kellett Ordass Lajost eltávolítani egyházunk éléről? A válasz egyszerű, bár hatalmas történelmi súlya van: azért, mert Ordass püspök a 2. világháború után kialakuló új államhatalom totális igényével szemben következetesen képviselte és védte az egyház működésének teljes szabadságát és ellenállt minden külső és belső törekvésnek, amely az egyház életét az állam politikai igényeinek igyekezett alárendelni. Aki ismeri Ordass püspök akkori magatartását és érvelését, az tudja, hogy őt ebben nem politikai szempontok vezették, hanem szigorúan teológiai, közelebbről a lutheri teológia szempontjai. E teológia legfontosabb vonása a törvény és evangélium megkülönböztetése. E megkülönböztetés szociáletikai vetületét Luther az Isten kettős kormányzásáról szóló tanításában dolgozta ki. Ordass püspök következetesen ehhez tartotta magát. Nem térhetek ki most e tanítás részletes ismertetésére. Csupán arra a vonására utalok röviden, ami Ordass püspök számára különös hangsúlyt nyert éppen az állam totális igényével kapcsolatban.
Luther szerint mind az állam, mind az egyház Isten hatalmának eszköze, de mindegyiknek más a küldetése. Mindegyik az emberi élet javát szolgálja, de más-más aspektusból és más-más eszközzel. Az állam az emberek földi életét szolgálja azáltal, hogy biztosítja és védi az emberi élet külső kereteit, a jólétet, a békét, a társadalmi igazságot és szabadságot - a törvény hatalmával. Az egyház Isten sajátos ügyét, üdvözítő akaratát szolgálja az emberek között - Jézus Krisztus evangéliuma által. Szolgálata révén az evangélium, vagyis Isten örömhíre feltárja a teljes emberi élet végső, isteni összefüggését, értelmét és Isten örökre elfogadó, kegyelmes szeretetét a bűnös és haladó ember számára. Aki ezt az örömhírt hittel, azaz személyes bizalommal fogadja és élete alapjává teszi, az megtapasztalja annak igazságát és erejét, és annak életében célhoz ér az egyház evangéliumi küldetése: a teremtmény hazatalál Teremtőjéhez. A kétféle küldetés azt jelenti, hogy az állam és az egyház között nincs eleve ellentét, sőt saját küldetésük határain belül maradva, egymás javára vannak. Az állam azáltal, hogy biztosítja a lelkiismereti és vallásszabadságot, az egyház pedig úgy, hogy az evangélium által hitre jutott tagjai egyúttal jó állampolgárok is, akik becsületesen és hűségesen dolgoznak és szolgálják a társadalom javát. Ha viszont az állam és az egyház egymás dolgába avatkozik, ha az állam irányítani akarja az egyházat, megszabni és korlátozni tevékenységét, és viszont az egyház részt akar venni a politika irányításában, azaz a világi hatalom gyakorlásában, akkor kölcsönösen megerőtlenítik egymást. Az egyház klerikalizálja az államot, az állam pedig szekularizálja az egyházat.
Ordass püspök félreállítása után a lutheri szociáletikának ez a szempontja hamarosan teljesen eltűnt egyházunknak az államhoz való viszonyából, majd a teológiai gondolkodásunkból is. Az állam olyan vezetőket állított az egyház élére, akik nemcsak elviselték a totális állami igényt, hanem helyeselték és elő is mozdították azt. Így került egyházunk életének középpontjába mindent meghatározó módon, s éppen ezért teológiailag illegálisan a politikum.
Félreértés ne essék! A lutheri szociáletika nem hirdet az egyház számára politikai közömbösséget vagy éppen ellenséges elfordulást a politikumtól, hanem kijelöli annak legális, teológiai helyét az egyház életében. Itt két szempont döntő. Az egyik: mivel az egész világ Istené, ezért mindennek, ami a világban van és történik, van teológiai, azaz isteni aspektusa. Istennek mindenhez köze van! Ezt az aspektust megkeresni és felmutatni - ez a teológiai szociáletika dolga. Ezt hirdetni, mint Isten igényét, azaz törvényét mindenkinek, egyházon belül és kívül - ez az egyház igehirdetésének politikai feladata, éspedig az evangélium teljes szabadságában. Ezzel a teológiai és igehirdetői szolgálattal adhat az egyház igazi segítséget, mind az egyes keresztyéneknek, mind a politikai hatalom gyakorlóinak. A másik szempont: az egyház életének és a politikának, mint a hatalom közérdekű gyakorlásának, csupán egyetlen közvetlen érintkezési pontja van, ti. az egyes keresztyének személyes élete, akik egyszerre egyháztagok és állampolgárok. Nekik van közvetlen joguk és feladatuk a politikában, de nem mint egyháztagoknak, hanem mint állampolgároknak. Ezt azonban kinek-kinek saját keresztyén lelkiismerete és felelőssége alapján kell végeznie és nem az egyház nevében. Az egyháznak, mint közösségnek, mint Krisztus testének, nincs közvetlen dolga, illetékessége a politikában, ahogy az államnak sincs az evangélium ügyében.
Úgy látom, hogy az elmúlt 40 év során mind az állam, mind az egyház átlépte a lutheri értelemben vett illetékessége határát és közvetlenül vagy közvetve ezzel függ össze minden területen egyházi életünk eltorzulása és megerőtlenedése.
Az állam azzal lépte át illetékessége területét, hogy ellenőrzése, sőt irányítása alá vonta egyházunk életét. Így az egyházvezetőség tevékenységét, a tisztségek betöltését, általában a személyi kérdéseket, az egyházi sajtót, a hitoktatást, az ifjúsági munkát, az egyház külföldi kapcsolatait, sőt magát a teológiai munkát is. Az állami ideológia szerint az egyház és általában a vallás negatív szerepet tölt be a társadalom életében. Ezért az állam minden lehető eszközzel igyekezett az egyház aktivitását leépíteni és azt kiszorítani a társadalmi közéletből. Ezért került sor az iskolák államosítására, egyházi egyesületek, csoportok feloszlatására és általában, a vallásosság diszkriminálására. Ez az egyházpolitika, amely ellentmondásban volt mind az egyetemes emberi jogokkal, mind a vallásszabadságot biztosító alkotmánnyal, mérhetetlen sok kárt okozott nemcsak az egyháznak, hanem a társadalomnak, sőt magának az államnak is, mert nemcsak az egyház elvi, hitbeli hatása szorult ki a társadalom életéből, hanem azzal együtt erkölcsi hatóereje is. Ma ennek felismerése egyre inkább hangot kap. Sajnos, nem az egyházban, ahol még mindig a politikai hízelgés hangneme uralkodik, hanem a társadalmi közéletben.
Mit tett az egyház ebben a helyzetben? Egyházunk népe és a lelkészek többsége - a lutheri szociáletikának megfelelően - elviselte az erőszakot és igazságtalanságot. Őrizte hitét és továbbadta, ahogy tudta. Egészen más volt az állam által tisztségükbe juttatott egyházvezetők magatartása. Ők szembefordultak az egyház népével, lelkészeivel és szócsövei, végrehajtói lettek a hivatalos állami egyházpolitikának. Ennek egyik tipikus jele volt, hogy az egyházi szóhasználatban polgárjogot nyertek, sőt teológiai rangot kaptak olyan politikai kategóriák, mint "haladó", "reakciós", "kulák", stb. Ez többek között azzal a súlyos következménnyel járt, hogy az állam társadalompolitikájának sérültjei az egyházban is megbélyegzettek, sőt nem egyszer kiközösítettek lettek. Sok gyülekezeti tagot veszítettünk el ilyen módon, sőt véleményem szerint itt rejlik egyik oka annak, hogy jelentősen lecsökkent a lelkészi pályára készülők száma.
Egyházvezetőink azonban nem elégedtek meg azzal, hogy az állami igények képviselői és végrehajtói lettek az egyházban, hanem közvetlen társadalmi, politikai szerepeket is vállaltak a békemunkában, a Népfrontban, a tanácsokban, vagy éppen a parlamentben. Amint már utaltam rá, önmagában teológiailag nem kifogásolható, ha egy egyháztag - laikus vagy lelkész - aktív szerepet játszik a politikai életben, feltéve, hogy ért hozzá - mert a politika művelése is tudomány! - és hogy ezt össze tudja egyeztetni tartalmilag is és időben is eredeti hivatásával. Ez közvetlenül saját lelkiismeretére tartozik és azokra, akik között hivatását végzi. Semmiképpen sem igazolható azonban teológiailag - legalábbis a lutheri szociáletika értelmében -, ha valaki a politikai tevékenységét az egyház nevében, annak képviseletében akarja végezni. Két okból sem. Egyrészt, mert az egyháznak egyáltalán nincs politikai küldetése, s ezért programja sem lehet, sem aktív értelemben, hogy ti. saját politikai koncepciót dolgoz ki és annak megvalósításáért hatalomra tör, mint egyes országokban az ún. keresztyén politikai pártok, sem passzív értelemben, hogy ti. mások politikai programját támogatja. Ha mégis ezt teszi, akkor Isten evangéliumának egyetemes, minden emberre vonatkozó igényét leszűkíti és alárendeli egy konkrét politikai irányzatnak. Másrészt azért sem lehet az egyház nevében politikai szerepet vállalni, mert senkinek sincs az egyházban felhatalmazása és joga arra, hogy "az egyház nevében" beszéljen és politikai döntéseket hozzon. A politikai döntés mindig az egyes keresztyén személyes szabadságának és felelősségének a dolga.
Köztudott, hogy az elmúlt évek során az állami egyházpolitika nyomása jelentősen enyhült. Alig enyhült viszont az egyházvezetőség beidegzett hatalmaskodása és a mai napig nem szűnt meg az egyház és az állam viszonyában az egymás hatáskörébe való beavatkozás. Két friss példát hadd említsek. A múlt év őszén politikai napilap adta hírül, hogy "egyházunk kérésére" lett a parlament tagja Nagy püspök úr. Egy ilyen kérés a lutheri szociáletika hátterén teológiai képtelenség. Itt az egyház lépte át illetékessége határát. Ellenkező példa a legutóbbi püspökválasztás. Harmati püspök úr tudja, hogy a választás előkészítése elleni, tavalyi tiltakozásom nem az ő személye ellen irányult. Nálam tett látogatásakor megmondtam neki,hogy én az ő személyét alkalmasnak tartom a püspöki szolgálatra és kritikai szabadságom fenntartásával, erőmhöz képest mindenben szívesen támogatom, amiben jó lelkiismerettel támogatni tudom. Így a most említendő példa sem őreá céloz, hanem arra, hogy az állam ma is átlépi illetékessége határát. A Magyar Közlöny 1987. szeptember 1-i, 38. számában olvasható, hogy az Elnöki Tanács Harmati püspök úr megválasztásához már 1987. május 29-én hozzájárult, noha a kerületi presbitérium jelölő gyűlése csak június 1-én ült össze. Az államvezetésben tehát már eldőlt, amit a presbitérium még el sem határozott, hogy ti. kiket terjeszt fel jóváhagyásra az államhoz. Még furcsább a kép, ha megfigyeljük, hogy a Magyar Közlöny csak egy jelöltet említ. Tóth Szőllős esperes úr neve, noha az egyházi híradásban egyenlő jelöléssel indult, nem szerepel az Elnöki Tanács határozatában. - Véleményem szerint egyik példa sem a véletlen műve, hanem egy olyan a múltból máig ható torzulás következménye, amelytől a jövőben egyháznak is, államnak is tartózkodnia kellene éppen annak érdekében, hogy mindkettő jól tölthesse be saját küldetését.
2./ A személyi kérdések eltorzulása
A politikacentrikus egyházvezetés érthető módon ezen a téren járt a legfájdalmasabb következményekkel. Ezek három irányban jellemezhetők és észlelhetők mindmáig.
a./ A kontraszelekció. Ez mindig két ellentétes folyamatból áll. Az egyik az, hogy az egyház élete számára döntő pozíciók betöltésénél nem a szaktudás és a rátermettség a kiválasztó elv, hanem a hivatalos egyházpolitika igenlése és fenntartás nélküli támogatása. Így kerültek fontos tisztségekbe olyanok is, akiknél mind a szaktudás, mind a rátermettség hiányzott. A másik folyamat ellenpárja az elsőnek: a tudásuk és személyi kvalitásuk alapján vezetésre alkalmas, de a hivatalos egyházpolitikát bíráló vagy azt nem támogató testvéreink egyházi életünk perifériájára kerültek, köztük olyan tudós lelkészek is, akik egyházi mellőztetésükkel és megaláztatásukkal egy időben a Magyar Tudományos Akadémia munkatársai lettek és maradtak a mai napig. A kontraszelekció szükségszerű következménye lett, hogy egyházi életünk vezetési és tudományos színvonala jelentős mértékben lesüllyedt.
b./ A személyi kultusz kialakulása is elsősorban a politikacentrikus vezetés következménye. Az egyházpolitikai igények teljesítése rangot, politikai tekintélyt ad. A politikai hatalomból élő, arra támaszkodó tekintély viszont szükségszerűen vált ki félelmet és érdekszülte tiszteletet. Úgy tapasztaltam, hogy ez a jelenség nem csupán a legfelsőbb tisztségeknél alakult ki, hanem az egyházpolitikai hierarchia alacsonyabb fokain is. A személyi kultusz persze nemcsak azért ártalmas, mert egyesek túlértékelik és értékeltetik személyiségüket, hanem még inkább azért, mert saját dicsőségük érdekében másokat megaláznak emberi méltóságukban és ezzel bomlasztják a közösséget. Az elmúlt 40 év egyháztörténetének egyik legfonákabb vonása, hogy éppen egy olyan egyházvezetés tévedt a személyi kultusz csapdájába, amelyik ugyanakkor a diakóniát írta zászlajára és minduntalan azokkal a szinoptikus igehelyekkel akarta igazolni magát, ahol a diakónia a tanítványok egymás iránti szolgáló lelkületét és a nagyoknak a kicsik előtti megalázkodását jelenti.
Sajnos, az elmúlt 4 év sajtója, megnyilatkozásai azt mutatják, hogy ez a torzulás sem tűnt el még egyházunk életéből.
c./ A testvéri közösség megromlása. A hivatalos egyházpolitikához való viszony nem maradt meg elvi síkon, hanem az kinek-kinek meghatározta személyes sorsát, egzisztenciáját. Az itt jelentkező kísértésnek ellenállni - ez volt az elmúlt évtizedek legnehezebb próbatétele. Megrendítő példáit ismerem ennek a mindent felkavaró lelki tusakodásnak. Tény, hogy Ordass Lajos kétszeri erőszakos eltávolítása a püspöki szolgálatból olyan vizsga volt egyházunk számára, amelyen mindkétszer megbuktunk és ebből a bukásból máig nem sikerült talpra állnunk. Mi fontosabb: az igazság, vagy az egzisztencia? Az igazság vagy a karrier? Ez volt és még ma is ez a kérdés. Most ne vessük fel azt a kérdést, hogy miként értékelhetők az olyan történelmi korok, amelyekben igazság és élet alternatívákká lesznek. Inkább azt kérdezzük meg: milyen igazságról van itt szó? Egy teológiai koncepció igazáról? Vagy éppen Ordass Lajos igazáról? Véleményem szerint sokkal többről. Arról az alapvető igazságról, ami nélkül az egyház csak torzója önmagának és amit Pál apostol így fogalmazott meg a galatáknak: "Krisztusban nincs többé sem zsidó, sem görög, nincs sem szolga, sem szabad, nincs sem férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban." (Gal 3,28). Ezt az igazságot hagytuk cserben és ez lett a legnagyobb romlásunk. A politikum fölébe kerekedett Krisztusnak és szétrombolta testvéri közösségünket. A politikum lett a mértéke, hogy kivel barátkozunk, kivel nem, kivel tartunk kapcsolatot, kivel nem. Mindenki felé nyitott testvéri közösség helyett atomizált klikkrendszerré lett egyházunk. Ezért erőtlenedett meg a bizonyságtételünk és nem ismeri fel a világ, hogy kinek a tanítványai vagyunk. Véleményem szerint itt kellene kezdődnie egyházunk megújulásának: újra felismerni és vállalni egymásban nem a teológiát, nem a szociáletikát, nem az egyházpolitikát, hanem a testvért, éspedig ország-világ előtt. Ha elengedjük bárki kedvéért is egymás kezét, biztos, hogy Krisztusét is elengedjük.
3./ A teológia eltorzulása
Ma már kevesen tudják, hogy az Ordass utáni egyházvezetésnek kezdetben nem volt kiforrott teológiai koncepciója, hanem csak jelszószerű - főként a református egyházból átvett - tételekkel próbálta utólag igazolni az egyházpolitikai gyakorlatot. Ezért éles ellentét alakult ki az egyházvezetés és a tudományos teológia művelői között, akik még a lutheri teológia alapján tájékozódtak. Miután a lutheri teológia és annak képviselői javarészt kiszorultak egyházunk teológiai munkájából és még inkább a gyakorlatából, egy teológiai bizonytalanság korszaka után jelent meg a diakóniai teológia koncepciója. Feladata ugyanaz volt, mint a korábbi eklektikus teológiáé: teológiailag alátámasztani, igazolni a már meglévő egyházpolitikai folyamatot. Helyes értékeléséhez nélkülözhetetlen ez a felismerés. Marxista oldalról lényegében ugyanerre az eredményre jut Poór József vallástörténész elemzése is.
Nyílt levelem 1984-ben két szempontból bírálta a diakóniai teológiát: a tartalmát és az egyházi szerepét illetően. Tartalmi, teológiai hibáját abban láttam és látom ma is, hogy megszünteti az evangélium primátusát az egyházban, mert teológiailag egyenrangúvá teszi vele a diakóniát, amin etikát, elsősorban szociáletikát kell érteni. Ezzel összezavarja, illetve szétszakítja az evangélium, a hit és a jó cselekedetek, bibliai-reformátori kapcsolatát, megkettőzi az egyház feladatát (evangéliumhírdetés és diakónia) és az evangéliumot látszólag(!) érintetlenül hagyva, a diakónia feladatával legalizálja a meglévő hivatalos egyházpolitikát. Azért hagyja csak látszólag érintetlenül az evangéliumot, mert amit mellérendel, annak egyúttal alá is rendeli, mert függvényévé teszi és ezzel az evangélium szerepét is, tartalmát is deformálja. Ugyanez érvényes valamennyi ún. jelzős teológiára is.
A diakóniai teológia egyházi szerepét azért bíráltam, mert egyre inkább a kizárólagosság igényével lépett fel, végül egyházunk egyetlen hivatalos teológiájának rangjára emelték. Ez a szóhasználat még ma is feltűnik egyházunk vezetőinek megnyilatkozásaiban, bár az elhangzott bírálatok hatására jelentősen visszaesett. A kötelező teológia az egyházban nemcsak az evangélium szabadságával ütközik, ami számunkra az egyházban a legfőbb szempont, hanem egyetemes emberi jogokkal is, nevezetesen a lelkiismereti és vallásszabadsággal. Ma már világméretű az a felismerés, hogy a szellemi szabadság tiszteletben tartása létfeltétele az emberi életnek.
A diakóniai teológia tartalmát és funkcióját bírálta az 1985-ben megindult reformmozgalom irata, a Testvéri Szó is. A bírálatot sommás elutasítással fogadták egyházunk vezetői, majd később már mint egyházunk megújulásának egyik jelét emlegették. Az is volt. Hiszen pl. a Testvéri Szó mondta ki először nyilvánosan, hogy szükség van evangélikus gimnáziumra, és ez ma már a megvalósulás küszöbén álló közügye egyházunknak. Viszont nem kezdődött még mindig igazi teológiai párbeszéd és feldolgozás a diakóniai teológiával kapcsolatban. Van ugyan egy külföldi eredetű munkaközösség, az ún. heidelbergiek köre, amely rendszeresen ülésezik és foglalkozik a diakóniai teológiával, de ennek munkájába a diakóniai teológia hazai bírálóit nem vonták be. Sőt a társaság tavaly októberi, Budapesten tartott üléséről egyházunk vezetői zártak ki - előzetes ígéret ellenére - olyan neves szakértőt, mint Vajta Vilmos professzor, nyilván azért, mert a diakóniai teológiát ő is hozzánk hasonlóan bírálja. Az állandó kitérés a nyílt testvéri beszélgetés elől, már magában is jelzi a diakóniai teológia gyengeségét. Viszont sürgős volna a kérdésekkel való szembenézés, mert hibás teológiából csak hibás egyházi gyakorlat származhat, ahogy ez a múltban is történt. Milyen káros következményei lettek a kötelezővé tett diakóniai teológiának? Hadd utaljak néhány fontosabb jelenségre.
Elveszett teológiai munkánk tudományos jellege. Minden életnek, de a tudománynak még külön is sine qua non-ja a szabadság. Az a tudomány, amelyik előre megadott eredményeket köteles igazolni, nem tudomány többé.
Beszűkült teológiai munkánk perspektívája. Ezt egyrészt a diakóniai teológia abszolutság igénye, másrészt annak politikacentrikussá válása okozta. A "minden politika" gyakran hangoztatott jelszava a teológia számára végzetes, mert a világ isteni aspektusát alárendeli a politika kategóriájának. Így történt, hogy más teológiai koncepciók politikai érvek alapján részesültek elutasításban és ismételten megszólalt a "magyar teológia" követelménye is, jórészt a Németországban egyszer már megbukott "nemzeti teológia" érveivel.
Ide tartozik, hogy a hatalmi kényszer és a tartalmi zűrzavar virulenssé tette a teológiai munkában is a kontraszelekciót. Olyan diakóniateológiai "szakemberek" léptek fel és ragadták magukhoz a szót - főként a lelkészi munkaközösségekben és a sajtóban -, akik egyébként a teológia egyetlen ágában sem mutattak fel értékelhető tudományos munkát.
A diakóniai teológia egyeduralmának jellemző következménye lett az is, hogy miután ez a teológia nem tudta kielégíteni sem az igehirdetés, sem általában a keresztyén élet teológiai igényét, kialakult egy latens szekundér teológia, amely főként teológiai hallgatók és fiatal lelkészek körében tapasztalható. Ez a főként az ún. kis közösségekből táplálkozó teológia általában pietista jellegű és inkább református, katolikus és szabadegyházi elemeket hordoz, mint lutherieket.
Ez a jelenség égetően szükségessé teszi lutheri örökségünk mai feldolgozását. Véleményem szerint a lutheri teológiának nincs abszolutság-igénye. Ilyen a lutheri és minden egyéb orthodoxiának van. Vannak viszont olyan kincsei, amelyeknek permanens felmutatása az ökumenicitás jegyében a keresztyénség nagy családja felé elsősorban a mi feladatunk lenne. Szinte hihetetlen tény, hogy nincs magyar nyelvű lutheránus dogmatika-, sem etika-könyvünk. Nincs magyarra fordítva Luther fő műve, a de servo arbitrio. Az pedig már humoros lenne, ha nem volna szomorú, hogy németül és latinul nem tudó lelkészek eskűt tesznek a formula concordiae c. hitvallásunkra is, amely ugyancsak nem olvasható magyarul.
Teológiai munkánk torzulásához tartozik, hogy annak nincs sem teológiatörténeti, sem szellemtörténeti távlata. Egyéb alapművek mellett hiányzik egy magyar nyelvű teológia- és dogmatörténeti mű is. Végül dogmatikai gondolkodásunkból jórészt hiányzik a szellemtörténeti párbeszéd a természettudományokkal, a szociológiával, a pszihológiával és általában a filozófia mai kérdésfelvetéseivel. Pedig e tudományok művelőinek is adósok vagyunk az evangéliummal. Ezt a hiányt igyekszik enyhíteni néhány önkéntes tudósunk és főként a DIAKONIA c. folyóiratunk, de ezek nyilván nem pótolják a tudatos és rendszeres munkát.
Teológiai munkánk megújulásához mindenekelőtt össze kellene gyűjteni azokat, akik a teológiának és segédtudományainak bármely ágában tudományos igénnyel dolgoznak. Nekik kellene felmérniük, amink van, és kidolgozniok a továbblépés feladatait.
4./ Az igehirdetés eltorzulása
Amikor a politikacentrikus egyházvezetés átvette egyházunk irányítását, javában virágzott az ébredés. Ennek sokféle irányzata volt, mert sokféle forrásból táplálkozott. De egyre erőteljesebbé vált azoknak az irányzatoknak a hangja, amelyek tudatosan nyúltak vissza a lutheri-reformátori örökséghez. Segítette ezt a teológiai megújulás és ezen belül az ún. Luther-reneszánsz. Lelkészek és teológiai tanárok dolgoztak azon, hogy az evangéliumi, krisztocentrikus igehirdetés kiszorítsa szószékeinkről a filozofálgató, moralizáló, kultúrprotestáns prédikációt. Sok remény volt arra, hogy egy tudatosan evangélikus, hitben eleven egyházi élet bontakozik ki gyülekezeteinkben. Sőt mindez már virágzott, gyümölcsöket is hozott - sokunk lelkészi szolgálata is itt indult el -, amikor megjelent és egyre erősödött a politikacentrikus prédikáció és egyházi élet követelménye, majd kényszere. Az ébredés megállt, visszavonult, majd egészen eltűnt. Munkásai egyházpolitikailag negatív, figurákká lettek, s az ébredés, misszió, evangélizáció negatív formákká. A vád az volt ellenük, hogy hiányzik belőlük a szociáletikai dimenzió. Ez azonban csak igen kis mértékben volt igaz. A valódi ok az volt, hogy az ébredés egyetlen irányzata sem tudta vállalni az evangélium alárendelését a politikumnak. Ennek ellenére a politikai prédikáció igénye még hosszú ideig teljesítetlen követelmény maradt szószékeinken. Egyrészt az ébredés és a teológiai megújulás nagy hatása miatt, másrészt azért, mert ebben az időben az akadémián, de már a fakultáson is, meg a teológus otthonban is kiváló gyakorlati teológiai képzés folyt. Ahol mégis helyet kapott a politikai prédikáció, ott nem egyszer kimentek a hívek a templomból. A külső nyomás mellett ez is csökkentette a templomozók számát.
A diakóniai teológia megjelenése azonban már több eredménnyel járt. Ez ugyanis nem idegen testként erőltette bele a prédikációba a politikumot, hanem a krisztológia kerülőútján. A krisztocentrikus prédikáció igénye megmaradt, de megváltozott a Krisztus-kép. A "Krisztosz Diakonosz" megmaradt ugyan a bűnös ember Megváltójának, de már nem ez az evangéliumi Krisztus volt a prédikáció alfája és omegája, hanem meg kellett osztania központi helyét azzal a másikkal, aki diakóniájával példát adott a "diakóniailag strukturált" egyház és az egyes keresztyén társadalmi, politikai diakóniájára. És ezzel - bár más fogalmi köntösben - visszatért a liberális teológia és a kultúrprotestantizmus "erkölcsi példakép" - Jézusa a szószékeinkre. A prédikáció súlypontja, csattanója itt már nem a Christus pro nobis, hanem a Christus per nos. Nem az evangélium, hanem a szociáletika. Ez a prédikációs modell van jelen ma is mindenütt, ahol az evangélium után jön egy "de ez csak fele a dolognak"! és ez a "de" az evangélium érvényét, a diakónia függvényévé teszi, vagyis törvényt csinál az evangéliumból. És ezzel visszájára fordul a páli sorrend: nem a törvény vége, telosza Krisztus, hanem Krisztus vége, telosza a törvény, az etikum. Azt hiszem, itt van minden teológiai és igehirdetési gondunk, bajunk gyökere és fordulópontja. Amíg meg nem tanulunk újra evangéliumot hirdetni, addig meddő pótcselekvésnek látom a most mesterségesen felmelegített, sőt "elrendelt" evangélizációt is. Ide kapcsolódik éppen utolsó megjegyzésem az igehirdetésünk eltorzulásáról.
A misszió vagy evangélizáció (teológiailag nincs különbség a kettő között) nem esetleges járuléka a lutheri értelemben vett igehirdetésnek, hanem annak lényegéhez tartozik. Aki nem evangélizációs célkitűzésű prédikációval megy a szószékre, az nem fog keresztyén igehirdetést mondani. Az egyház küldetésénél fogva, ami nem más, mint az evangéliumhirdetés, mindig missziói helyzetben van és minden irányban: önmaga felé, kortársai felé és a következő generáció felé. Itt különösen jóvátehetetlen károkat okozott a politikacentrikus egyházvezetés és a szociáletikai irányba eltorzult igehirdetés kényszere. A tisztánlátás érdekében nem szabad elfelejtenünk, hogy nemcsak az Ordass utáni közvetlen időszakban, hanem a diakóniai teológia korszakának egy jelentős szakaszában is diszkvalifikált fogalmak voltak a misszió és evangélizáció. Csak Dar es-Salaam után jöttek ismét divatba, de azonnal el is veszítették bibliai-reformátori erejüket a vertikális és horizontális misszió megkülönböztetésével és azok teológiai egyenrangúsításával a diakóniai teológia értelmében. Közben nemzedékek nőttek fel egy világos, egyértelmű evangéliumcentrikus egyházi szolgálat és légkör nélkül. Csökkenő számaink, üres templomaink tehát nem a véletlen művei. Ahhoz, hogy az evangélizáció felújításának központi szándékát őszintének lehessen tartani, hogy az tehát nem csupán ügyes taktika a szorult helyzetben, ahhoz ezt a múltat be kellene vallani. És ami még fontosabb: fel kell ismernünk, hogy az evangélizáció, ahogy maga az evangélium sincs a mi birtokunkban, mint valami kész áru vagy használati tárgy, amit csak előveszünk szükség esetén. Az evangélium Istené és az Övé is marad. Adja, amikor neki tetszik, ubi et quando visum est eo. Püspökeinknek általában is, de az evangélizációval kapcsolatban különösen is el kellene feledniük az "elrendeljük" kifejezést. Az evangélium csak az imádságunk tárgya lehet. Ahogy minden igehirdetési alkalommal a gyülekezetben, úgy egész egyházunkban is könyörögnünk kell érte, hogy megragadja szívünket, megvilágosítsa értelmünket és úgy tudjuk hirdetni a hallgatók konkrét élethelyzetében, hogy az számukra is erővé, szabadító és megújító erővé, vagyis Isten kegyelmes szavává legyen. Ezért befejezhetetlen feladat az egyházban a teológia is, az igehirdetés is, az imádság is.
5./ Egyházi sajtónk eltorzulása
Mindaz, amit eddig elmondtam, maradandóan tükröződik az elmúlt 40 év egyházi sajtójában. Nem ismétlem most azt, ami a Nyílt levélben és a múlt őszi javaslatunkban sajtónk megújulása érdekében megfogalmazást nyert. Csupán két szempontot szeretnék hangsúlyozni.
a./ Minden sajtó csak akkor tölti be hivatását, ha három követelménynek megfelel: reprezentál, informál és propagál. Egy politikai párt lapja pl. csak akkor jó, ha a vezércikktől az apróhirdetésig az illető pártot képviseli, jeleníti meg, a párt szemével láttatja a világot, és az olvasót a párt igazáról akarja meggyőzni. A jó evangélikus egyházi sajtó az, amelyiknek középpontjában Isten evangéliuma, Jézus Krisztus áll, senki és semmi más. A jó evangélikus sajtó az, amelyik az evangélium fényében, sub specie aeternitatis láttatja a világot, annak minden eseményét, ügyét, jelenségét, - nem mások szemével. A jó evangélikus sajtó az, amelyik minden sorával az evangéliumnak, Jézus Krisztusnak akarja megnyerni az olvasót - és senki másnak. Véleményem szerint egyházi sajtónk az elmúlt 40 év során mind a három ponton ismételten elbukott.
b./ Minden sajtó csak akkor tölti be hivatását, ha az előbb felsorolt szubjektív - azaz saját identitását szolgáló - feltételek mellett egyetemes emberi, erkölcsi feltételeknek is megfelel. Ilyen a humanitás, az igazság és a szabadság. Írni - ahogy beszélni és tenni is - csak az élet érdekében szabad. Hamis minden sajtó, amelynek nem a humanitás az alapállása, vagy időnként felmentve érzi magát a humanitás kötelezettsége alól. Hamis minden sajtó, amelyik az igazságot, a tényeket bármilyen érdekből meghamisíthatónak, átalakíthatónak vagy éppen letagadhatónak minősíti. Hamis minden sajtó, amelyik az igazság kizárólagos birtoklásának igényével lép a nyilvánosság elé s ezért önmaga igazának teljes szabadságot ad, másoktól viszont még azt a szabadságot is megtagadja, hogy saját igazukat igaznak tarthassák a nyilvánosság előtt.
Az első szempontot nem kívánom illusztrálni. E másodikat is csak két rövid utalással. Az egyik: ahogyan az Ev.Élet a Testvéri Szó-val és a csoport tagjaival bánt, az nemcsak a keresztyén szeretetnek, de a világi sajtómorálnak sem felel meg. A másik: még mindig tapasztalható külföldre utazó testvéreinknél a kétnyelvűség. Másképpen beszélnek, másképpen állítják be hazai dolgainkat és a saját szerepüket külföldön, mint itthon. A jövőben törekedni kellene, hogy ugyanabból a forrásból ne áradjon édes és keserű víz.
Van egy javaslatom. Indítson egyházunk egy havonként megjelenő újságot, amelyben felelősen és nyilvánosan, teljes egyenrangúsággal megvitathatnánk egyházi életünk kérdéseit és, amely foglalkozhatna egyházunk nemzetközi és társadalmi szerepével is. Így az Ev.Élet egységesebb profilú néplap maradhatna.
6./ Az egyház- és gyülekezetkép eltorzulása
Mindaz, ami az egyház "gyülekezetfeletti" rétegeiben történik, akár jó, akár rossz, a gyülekezetekben csapódik le. Nekik jó, vagy nekik rossz. Ezért az egészséges egyházi élet elengedhetetlen feltétele, hogy minden tevékenységet a gyülekezetek felől tegyünk mérlegre. Ez az ún. gyülekezeti elv, amelyre valamikor büszke volt egyházunk. Az elmúlt 40 év során ez az irányvétel az ellenkezőjére fordult. A gyülekezetek központi jelentősége egyre inkább elhomályosult és az ún. közegyház - élén az egyházvezetőséggel és annak politikacentrikus programjával - került a középpontba. Ez a centralizáció természetes módon hozta magával, hogy az egyes gyülekezetek egyrészt kiszolgáltatottá váltak az egyházvezetőség felé, másrészt helyi, saját problémáikkal többnyire magukra maradtak. Egyházon és főként Magyarországi Evangélikus Egyházon mindinkább csak az egyházvezetőséget kellett érteni, amely dönt afelől, hogy kiért "vállal felelősséget", kiért nem, tehát ki tartozik hozzá és ki nem (v.ö. ET I. tc. 5. § 3. bek.).
A gyülekezetek kiszolgáltatottságát és magárahagyottságát számos példán lehetne illusztrálni. Közülük csak egyet szeretnék most említeni.
A gyülekezetek anyagi élete, pénzgazdálkodása évenkénti központi ellenőrzés mellett folyik, ami csak helyeselhető. A centralizmus jelensége viszont, hogy a gyülekezetek, de még a lelkészek sem kapnak részletes tájékoztatást arról, hogy az egyházvezetőség miképpen gazdálkodik a gyülekezetektől évenként befolyó jelentős összegekkel. Az eddig felsorolt torzulások mellett ez a pénzügyi homály is jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy egyházi közéletünk egyik tipikus vonása lett a bizalmatlanság. És ezt mesterségesen, szavakkal visszaállítani nem lehet, csak tettekkel. A bizalomra is érvényes a mondás: non fit, sed nascitur.
Egyébként pedig a gyülekezetek és az egyházvezetés viszonyának eltorzulását írásban rögzítve is megtaláljuk az 1966-os Törvénykönyvben. Ebben világos példákat találunk más torzulásokra is.
Ha őszintén akarjuk egyházunk megújulását, akkor elengedhetetlen feladatunk, hogy teológiailag vizsgáljuk meg és egy új Törvénykönyvben jogilag rögzítsük a gyülekezetek és az egyházvezetőség helyes viszonyát. E kérdéskör szerteágazó. Most csupán egyetlen pontjára szeretnék még röviden rámutatni.
Az 1962-es ún. fóti ügy vitájában hangzott el az egyházvezetőség egyik tagja részéről egy tipikus gondolatmenet. Kb. így hangzott: a MEE a Krisztus teste. A gyülekezetek ennek a testnek a tagjai. Amelyik tag leszakad a testről, az elpusztul. Ennek a gondolatmenetnek teológiailag minden részlete rossz. Arra viszont jó, hogy szembeállítsunk vele egy helyes gondolatmenetet, amely kb. így hangozhat: a földön térben és időben élő egész keresztyén anyaszentegyház a Krisztus teste. Ez mindenütt jelen van, ahol az evangéliumot hirdetik és a szentségeket kiszolgáltatják. Mivel ez a gyülekezetekben történik, ezért az egyház, mint Krisztus teste a gyülekezetekben van jelen. Éspedig minden gyülekezetben az egész Krisztus-test, mert az evangélium és a szentségek által maga Krisztus van jelen. Ez a jelenlét rejtett valóság és a hit tárgya, mivel maga a hit is, amely az evangéliumot elfogadja, rejtett valóság és csak Isten előtt nyilvánvaló. Jelenlétének kétségtelen jele viszont az evangélium és a szentségek jelenléte. Ennek az egyháznak - és nincs másik - szükségképpen van jogi szervezete a földön, de az nem alkotó eleme az egyháznak, hanem csupán emberi adottságoktól, történelmi, nyelvi, földrajzi körülményektől függő és ezektől függően változó külső kerete, amely akkor működik jól, ha a Krisztus-test életének szolgálatában áll. Viszont eltorzul és rontja, gyengíti az egyház életét, ha uralni akarja azt. Véleményem szerint ebben az irányban kellene újragondolnunk és alakítanunk a gyülekezetek egymáshoz és a vezetőséghez való viszonyát, egyházunk egész életét. Erre a sürgető feladatunkra akartuk felhívni a figyelmet a múlt őszi javaslatunkkal, amit 16-án írtunk alá.
7./ Befejezés
Mindezzel, amit elmondtam, két lényegében azonos kérdésre akartam válaszolni: miért írtam a Nyílt levelet? - és: hogyan látom egyházunk mai helyzetének történeti hátterét? Tudom, hogy az itt felsorolt torzulások némelyike enyhült 1984 óta. De véleményem szerint egyik sem tűnt még el egyházi életünkből, s ezért a velük való foglalkozás ma is aktuális, sőt megújulásunk érdekében nélkülözhetetlen. Az elmondottak arról is tanúskodnak, hogy milyen pontokon látom a tennivalókat és milyen irányban tudok jó lelkiismerettel és erőmhöz képest segíteni és együttmunkálkodni egyházunk megújulásán mindenkivel, aki azt igényli. Tehát a Déli Kerület új vezetőivel is. Harmati püspök úr kétszer is meglátogatott engem betegségemben. Ez igen jóleső, testvéri gesztus volt. Annak jeleként vettem, hogy ő is úgy látja: ha akár minden kérdésben eltérnek is a nézeteink, ez semmit nem változtat azon a már keresztségünkben megvalósult tényen, hogy Jézus Krisztusban testvérek vagyunk. Legfeljebb lehetünk rossz testvérek. Mostantól arra kellene törekednünk, hogy jó testvérek legyünk, s úgy beszéljük meg kérdéseinket. Nem igénylek magamnak csalhatatlanságot. De éppen a helyesen értett testvériségünk kötelez arra, hogy őszintén mondjuk el egymásnak, amit igaznak látunk, hogy senkinek ne kelljen hátsó gondolatokra gyanakodnia.
Az utolsó gondolatom, hadd legyen olyan kérdés megválaszolása, amely a Testvéri Szó-csoporton belül is, de az egyházvezetőség részéről is gyakran felvetődött az elmúlt 4 év során: csak rossz történt ebben a 40 évben az egyházban? Nem kell-e látnunk a hibák ellenére is az eredményeket? Két válaszom van erre a kérdésre:
a,/ Nekünk ezekben az években egyházunk bajainak diagnosztizálása a feladatunk és nem valamiféle éremtáblázat felállítása. Az orvos is csupa "negatív" kérdést tesz fel, ha valami betegséggel hozzá fordulunk és nem a jól működő szerveinkről beszélget velünk. Negatív kérdéseinek azonban éppen az a céljuk, hogy a testünk meggyógyuljon. A teljesítményeinkre való folytonos hivatkozás - mégha hálát is adunk azokért, mint a farizeus Jézus példázatában - kérdésessé teszi: vajon látjuk-e valóban azt, amit mulasztottunk és vétkeztünk és őszintén akarjuk-e a megújulást?
b./ És ami még ennél is fontosabb: mindazért a jóért, amit az elmúlt 40 év során bűneink, mulasztásaink ellenére történt - az új bibliafordításért, amit újra át kellene nézni és kijavítani, az új énekeskönyvért, ami máris alapos revízióra szorulna, az építkezésekért, a gyülekezetek több helyen még viruló életéért, a sima vasárnapon is tele templomokért, a sok nehézség, megaláztatás ellenére életüket a gyülekezetekben elmorzsoló, hűséges lelkészekért, a hitükért gyakran mellőzött vagy kigúnyolt, mégis hűséges gyülekezeti tagokért és munkásokért, - mindezekért és még sok minden más áldásért és örömért, nem embereké, senkié közülünk, hanem egyedül Istené a dicsőség! "Ne nekünk, Uram, ne nekünk, hanem a te nevednek szerezz dicsőséget szeretetedért és hűségedért!" (Ps 115,1)
*Elhangzott a Pest megyei Lelkészi Munkaközösség 1988. március 16-i ülésén, Nagytarcsán.
Megjelent a Keresztyén Igazság 1-2. számában (1989. június)