Szeretett Szolgatársaim!
Esztendők óta eltökélt szándékom volt, hogy ha véget ér magyar evangélikus egyházunknak az a szakasza, mely - most már látjuk - az elmúlt 6-8 évet zárja magában, s egy új szakasz kapujában megállunk: az első lekészértekezleten első szavam a bűnbánat szava lesz. Ez év november 3-án, szombaton délben (fontos a nap is, az óra is, ha visszatekintünk), azon az első egyházi értekezleten, melyet Ordass püspök úr hívott egybe, hogy szükségintézkedések tétessenek, megérezve az alkalom sürgetését néhány rögtönzött, töredezett szóval ki is fejeztem a dolog velejét. Kevesen voltunk együtt, köztünk két-három nem-lelkész is jelen volt. Mégsem halogattam a bennem élő vallomás megtételét. Utólag igen fontosnak ítélem, hogy az a három gondolat, amit akkor röviden, de határozottan kiöntöttem lelkemből, már november 3-án délben elhangzott.
Ma elsőízben vagyunk nagyobb körben együtt magyarországi evangélikus lelkészek egyházunk új szakaszának kapujában. Új szakasz ez, bármit hoz is a holnap. Előre tekintve lehetünk vakhomályban, de visszafelé tekintve nem kétséges, hogy egy szakasz lezáródott. Nos, ezen az első együttlétünkön meg kell ismételnem, sőt bővebben és gondosabban elő kell adnom azokat a pontokat, melyekre csaknem hat héttel ezelőtt kitértem. A lelkiismeretem kényszerít rá.
Legelébb is bűnbánatot kell tennünk. Mi magyar evangélikus lelkészek az elmúlt esztendőkben nem vállaltuk a Jézus Krisztus keresztjét! Meg kell vallanunk ezt Isten előtt, önmagunk előtt, egyházunk előtt, a világ evangélikus keresztyénsége előtt. Nagy többségünkben nem vállaltuk a keresztet. Csak kevesen akadtak közöttünk, akik életük kockáztatásával is tanúbizonyságot tettek az igazságról. Csak kevesen, akik készek voltak javaikat, otthonukat, hivatásukat is feláldozni, ha üt számukra a kritikus óra. Ezek sem mind egyforma mértékben. Azok sem voltak sokan, akik legalább időnkint felemelték szavukat az egyházba betört hamis tanítások és féktelen, törvényeinket nem tekintő hatalmaskodás ellen. Félelemből hallgattunk, amikor beszélni kellett volna. Úgy tettünk, mintha Jézus Krisztus igéjét sohasem hallottuk volna: Ha valaki engem követni akar, vegye fel az ő keresztjét és úgy kövessen engem. Bizony szívemből írtam 1950 bőjtjén azt az énekemet, melyet egy nehéz és tehetetlen tanácskozásban töltött nap után, szinte már az éjtszakai órákban énekeltem-mondtam el Túróczy és Szabó püspököknek s mely így kezdődik: "Jézus Krisztus, keresztedet Ma oly egyedül viseled! Sehol segítség utadon, Meghalt Cirénei Simon. - Ő mégcsak vitte bosszúsan, Mi elkerüljük gondosan, Elhárítjuk gyalázatod' S lelünk rá magyarázatot."
Igen, 1950. április 1., a különbíróság ülése jut eszembe, amin nekem is részt kellett vennem. Nemcsak másokról, magamról is vallanom kell mostan. Ez a nap is bizonyság a mellett, hogy nem tudtuk vállalni a keresztet. Jó lelkiismerettel tudhatom magamat azok közt, kik teológiailag egy percre sem inogtak meg, s kik legalább időnkint nyilvánosan harcot vívtak az evangélium tisztán való megőrzéséért. De azon az ülésen sem én, sem a többiek nem tudtuk vállalni a keresztet. Mindössze annyi telt tőlünk, hogy nyolcan - lelkészek és világiak - üres lapokkal szavaztunk. Ennyi volt a tiltakozásunk. Mondhatatlan nagy fenyegetések lebegtek felettünk. Arról volt szó, hogy a letartóztatottaknak életükbe kerül a mi felmentő végzésünk s nékünk is ki tudja mibe! Nem mertük vállalni. Emberileg nagyon érthető, de nem az ige mértékén mérve. Amikor rá egy-két nappal különbírósági tisztemről való lemondásomat az egyetemes felügyelő kezébe letettem, őszintén mondom, ez nemcsak újabb tiltakozás volt, hanem a lelkiismeretem fájdalmának a kifejezése.
Nem szeretem a "kollektív bűnbánat" emlegetését, mert már sok félreértésre adott alkalmat. Mégis amiben sokan, amiben talán mindnyájan vétkeztünk, atekintetben szabad is, kell is kollektíve bűnbánatot tennünk. Nem kell-e közösen megvallanunk, hogy nem vállaltuk a keresztet?! Hallgattunk, amikor beszélnünk kellett volna. És talán olyat is mondtunk, amit semmiképpen sem lett volna szabad kimondani, mégha a nyelvünket vágták volna is ki büntetésül. Félelemből nem segítettünk ínségeseken, megbélyegzetteken. Nemcsak engedtük, hogy szűk térre szorítsák az egyház missziói munkáját, de magunk segítettük bizonyságtételünk hihetetlen összezsugorodását. Ebben és sok másban mindnyájan vétkesek vagyunk, jóllehet külön is felelősek Isten előtt tetteikért azok, akik nagyobb sáfársággal bízattak meg.
Még valami hánykolódik bennem. Már régebben fülembe jutott, hogy egyik-másik lelkésztársam azzal hárította el hasonló szavaimat: "mártír-komplexus" ez! Csúnya maga a kifejezés is, mert összekeveri a legtisztább bibliai tanítást a freudi psychologia kedves terminusával. Ebben a formában hát nem vállalom. De a bibliai mártírium fogalmát s a theologia crucis-t vállalnom kell. Vedd ki a bibliából azokat a lapokat, azokat a sorokat, amik a keresztről és a keresztvállalásról szólnak s - papíros-csipkévé teszed bibliádat. Nékem nem az fáj, hogy a keresztről sokat beszéltem az elmúlt években is, csak az, hogy nem mindig tudtam vállalni és nem kellő mértékben hordozni. Nékem ez fáj, és ezt vallom meg bűnbánattal. S ezt kell néktek is velem együtt bánnotok! Enélkül a bűnvallomás nélkül nem indulhatunk meg egyházunk újjáépítésének útján.
Második gondolatom szorosan kapcsolódik az eddig közölthöz. Bűnbánatot kell tennünk és bűnbocsánatot kell nyernünk mindnyájunknak ahhoz, hogy együttesen foghassunk hozzá egyházunk újjáépítésének nagy munkájához. Mert nem kétséges, hogy ez a lelkészi feladat áll előttünk. És az sem felesleges igyekezet, hogy mindnyájan együtt maradjunk, egymással megbékéljünk, lehetőleg senkit el ne veszítsünk, hiszen amúgy is oly maroknyi egyház vagyunk, hogy pusztulásnak vagyunk kitéve. Az elmúlt évek rettenetes meghasonlást teremtettek az egyházon belül, s főleg a lelkészek között. Az egyházzal kapcsolatot tartó gyülekezeti hívek tömege sokkal osztatlanabbul tudott megállni a próbatételek szakaszán, mint mi lelkészek. Ennek is megvan természetesen a magyarázata. De most nem visszamenőleg kívánok boncolgatni, hanem előretekintve célt tűzni. Nekünk magyar evangélikus lelkészeknek meg kell békülnünk egymással, Krisztus bocsánatát kell hirdetnünk a megtérő bűnösöknek, akkor is, ha a mi soraink közül valók azok. Az egyház tulajdon Urával, Jézus Krisztussal jutna ellentétbe, ha a feloldozás és bűnbocsánat szolgálatát elhárítaná magától vagy akár csak korlátozná is. Megtorlás, büntetés vagy csak meg-nem-bocsátás is elreteszeli az új élet kapuját. A megbocsátás azonban megnyitja.
Persze ez a megbocsátás nem válhatik valósággá valóságos megbánás nélkül. A tanítványok közt sem. Így tehát köztünk sem. Itt már nem valamiféle kollektív cselekményről van szó, hanem kinek-kinek részéről a "mea culpa" megvallásáról s az alóla való feloldoztatásról. Lukács 17,4 foglalja magában itt az aranyszabályt: "És ha egy napon hétszer vétkezik ellened (a te atyádfia), és egy napon hétszer tehozzád tér mondván: Megbántam; megbocsáss néki."
Elképzelhetetlen énelőttem meghasonlottságunk megszűntetése enélkül a "Megbántam" nélkül. Enélkül nem lehet valósággá a megbocsátás. Nem tudnám megszabni a formáját ennek a megbánásnak, csak azt tudom, hogy el nem maradhat. Akinek van megbánni valója, menjen oda a társához vagy a püspökéhez, vagy álljon a lelkészi közösség elé és könnyítsen a lelkén. Visszatekintve az elmúlt 6-8 évre, ilyesféle vallomásoknak el kell hangzaniok: "Besúgó voltam, följelentettem lelkésztársaimat, befeketítettem őket; bánom." "Pozíciót, hatalmat szereztem kihasználva a konjunktúrát; bánom." "Fiatalon egy-két év alatt karriert futottam, mert csak a vonalba kellett beállnom, de a feladatokkal megbirkózni tehetségemen felül való volt; nem tenném többé." "Jól éltem, anyagi előnyökre tettem szert ügyes helyezkedésemmel; bánom." "Cikkeket írtam, amik, látom, meg nem állhatnak az ige mérlegén; visszavonom őket, bánom, hogy a nevem örökre alattuk áll." "Teológiailag támogattam olyan cselekedeteket, amik nem Isten igéjéből születtek s ezzel azt a látszatot keltettem, mintha Isten akarata volna; bánom." "Nem mondtam igazat és tudtam, hogy nem mondok igazat, de nem mertem másképp szólni; bánom." "Isten nevében mondtam, amit Isten nem mondott, a nép nevében mondtam, amit a nép nem akart; bánom." "Többször is megforgattam a köpönyegemet, ahogyan az érdek újra meg újra kívánta; felettébb bánom." "Még jó időben leszakadtam a tévúton járókról, de ennyi s ennyi évig én is toltam a szekeret; bánom." És tovább is így. Mert ez az igazság. S enélkül az igazság nélkül üres és képmutató volna a szeretet.
S ha ez a megbánás és megbocsátás nem megy végbe közöttünk? Nem akarok most erre gondolni. Meg kell történnie! Mert kicsiny egyházunknak élni kell és mi lelkészek néhányszázan EGY szívvel-lélekkel kell hogy szolgáljuk az egyház Urát!
Még egy gondolatot kell, harmadiknak, idetárnom. Meglepő ugrásnak tetszhetik, de az utolsó mondatomba belevág. Ezt is érintettem nov. 3-án és boldog vagyok, hogy akkor elmondtam már. Nem szabad, hogy lelkészi közösségünk egységét és Krisztus-szolgálatunkat a politika szakassza szét! Mondjuk ki bátran, hogy mi a napi politikában résztvenni nem kívánunk és nem fogunk. Lemondunk erről az emberi jogunkról a szolgálatunk kedvéért. Ha pl. többpárt-rendszer van, akkor nem teheti a lelkipásztor azt, hogy híveinek az egyik csoportjába áll, holott az egész nyájnak a pásztora. Továbbá, nyilvánvaló, hogy a lelkészi tiszt egész embert kíván és nem jut sem erőnk, sem időnk másegyébre, ha híven be akarjuk tölteni kötelességünket. Ha a lelkész résztvesz a napi politikában, lehetetlen, hogy ezt csak egyéni felelősségére tegye. A világ is, a hívek is mint lelkészt, mint az egyház képviselőjét fogják tekinteni. Hogy mennyi kár származott ebből nemcsak az elmúlt években, de az azelőtti években is és a mégazelőtt lefolyt korszakban is, mindnyájunk előtt ismeretes. Isten óvjon minket attól, hogy mi a politikai katholicizmus útjára lépjünk! Etekintetben gyökeres különbségnek kell lenni köztünk és köztük.
Nékünk hittel hinni kell, és amennyire rajtunk áll, az állammal és a világgal is meg kell értetnünk, hogy az egyház akkor tesz legjobbat az emberiségnek, ha egyház marad. Az egyház az evangélium hirdetésével szolgál a világnak. Így válik a világ lelkiismeretévé. Ebből a szolgálatából fakadnak a jó erkölcsnek, a munkaszeretetnek, a tiszta családi életnek és a nemzetért való áldozatnak is érett gyümölcsei.
Meg kell hát fordítani a dolgokat. Az elmúlt években az történt, hogy a történelem eseményeihez akarták szabni vezetőink az egyház életét. Az eseményektől sodortatva meghozták gyors és gyakorlati döntéseiket. Utólag azután igyekeztek ezt teológiailag is igazolni. Ezt nevezem én cammogó teológiának! Meg kell fordítani a dolgokat. Nékünk az Isten evangéliumát hamisítatlanul hirdetnünk kell, bármi történjék is a világban. És nem kétséges, hogy ez az evangélium formálni fogja magát a világot is. Többet, jobbat mi nem tehetünk. Azokat a politikai elveket, amiket esetleg mi képviselnénk, képviselik mihelyettünk sokan mások és sokkal kiválóbban, mint mi. De az evangéliumot helyettünk mások nem fogják hirdetni. Ezt csak mi adjuk a világnak. Olvadjunk fel teljesen ebben a szolgálatban és higgyük hittel, hogy így adunk legtöbbet hazánknak is, az emberiségnek is!
Most pedig hadd forduljak Ordass püspök urunk felé, hogy köszöntsem őt. Bizonyára már beszédem elején ezt várta volna a lelkészértekezlet. Mégis csak most kerítek sort rá, mert úgy vélem, hogy köszöntésünk több, mint az ő személyének kijáró tisztelet és szeretetnyilvánítás. Az ő személye és püspöki tisztségviselése tárgyilag idetartozik mai megbeszélésünkre, midőn egyházunk legégetőbb aktuális kérdéseiről és lelkészi feladatainkról akarunk szót váltani.
Legyen hála a mindenható Istennek, hogy Ordass püspök úr rehabilitációja október 6-ikára megtörtént, többhetes, sőt hónapos tárgyalás után. Isten úgy rendezett el mindent - az Egyházak Világtanácsának magyarországi ülésezését, a Lutheránus Világszövetség vezetőinek a magyar Állami Egyházügyi Hivatallal való beható tanácskozását, a szeptemberi lelkészkonferenciák lefolyását és még számos egyéb ügyet, hogy püspök urunk rehabilitációja hetekkel a váratlan országos események kitörése előtt végbement. S annak ellenére, hogy tisztének gyakorlati átvételére csak október 30-án kerülhetett sor, mégis még idejében ő lett fix pontjává, személyét és tisztét illetően is, magyar evangélikus egyházunk reménylett alkotmányos újjárendeződésének. Szinte nincs is más vezetőtisztségben ma egyházunkban, egyedül ő, de az ő széke elegendő arra, hogy rövidesen alkotmányosan kibontakozhassék egyházunk minden fokon való vezetése.
Természetesen emellett az objektív tény mellett nem lényegtelen az a kérdés, hogy teljes bizalmunkkal megajándékozzuk-e őt vagy sem. Én megkérdeztem lélekben magamtól, miért bízom őbenne s miért bízunk mi szemmel láthatóan sokan őbenne?
Először is azért, mert életével példát mutatott arra, hogyan kell vállalni Jézus Krisztus keresztjét. Így is mondhatnám: azért bízunk mi őbenne, mert ő bízott az Istenben. Bízott akkor is, amikor magára maradt. Én egyáltalában nem látom őt valamiféle hősnek, hanem egyedül Istenben bízó embernek, ki minden erejét naponta Istentől kapta. Istent kell áldanunk azért, hogy néki megadta a keresztvállalásra való erőt is. Sohasem feledem el azt a beszélgetésünket, amidőn büntetésének kitöltése után szabadulván, elbeszélte nékem lelki küzdelmeit. Többek közt azt, hogy amikor a védője tudtára adta: ennyi s ennyi évre szóló szabadságvesztéstől halálbüntetésig terjedhet az ítélet, akkor megküzdötte magában a harcot: kész vagy-e meghalni is az igaz ügyért? S midőn igent mondott magának, soha nem tapasztalt békesség árasztotta el. Nem bízhatunk hát őbenne? Nem kell-e kérnünk Istent, hogy erősítse meg őt napról napra a hitében? Sőt nem kell-e őt testvéri szeretettel intenünk: maradj meg istenfélelmedben és Benne vetett bizodalmadban?!
Másodszor úgy vélem, azért bízhatunk püspökünkben, mert sok tanújelét adta annak, mennyire tisztára az egyház ügye, harca, védelme, élete égeti az ő lelkét. Hamis vádak alapján összebonyolították ugyan az ő dolgait nem-egyházi fonalakkal is, de előttünk napnál világosabb, hogy tisztára az egyházért emelt szót és azt mindig az egyház lényegének, természetének megfelelő módon tette. Akkor sem folyamodott más eszközökhöz, amikor - amint mondani szokták - az egyház "érdeke" megkívánta volna. Az egyház érdeke azonban sohasem lehet az, hogy egyház-mivoltából kilépjen. Könnyű persze ezt kimondani, nehéz az eseményekben megőrizni. Bízunk Ordass Lajosban, mert úgy látjuk, hogy ő szakadatlanul igyekezett tisztára az egyház emberének megmaradni. Ilyennek látja őt a lutheránus világ is.
Végül én bízom benne s hiszem, mások is bíznak benne bizalomraméltó emberi tulajdonságai miatt. Hajthatatlan az igazság dolgában s megértő a gyengékhez, küszködőkhöz. Megvesztegethetetlen, de méltányos. Zárkózott, de tanácsot elfogadó, sőt kérő. Veszedelemben is ragaszkodik ahhoz, amire esküt tett, de mindent kész visszaadni azok kezébe, akik valamivel megbízták, ha a megbízást visszavonnák. Bizalom alapján akarja tisztét betölteni.
Engedjétek meg, hogy erről a bizalomról őt nyilvánosan is tudassam és őt meleg szeretettel köszöntsem. Kettőt kérek áldásul Istentől számára: adjon neki erős hitet és adjon neki jó egészséget, hogy még sokáig végezhesse munkáját egyházunk javára!
Már csak pár szóval, de meleg szeretettel hadd köszöntsem körünkben dr. Keken András és Kendeh György lelkésztestvéreinket is abból az alkalomból, hogy visszatérhettek az egyházi szolgálatba s pásztorokul a gyülekezeteikbe. Köszöntöm még Túróczy Zoltán püspök urat is, akire az Északi egyházkerület vezetése rábízatott, míg a kerület meg nem választja a maga törvényes püspökét. Bízunk benne is, hogy szolgálatát a régről ismert hűséggel fogja végezni.
Ami mármost közelebbről a mai feladatainkat illeti, két részben szólhatunk erről.
Elsőnek azt a szűkebb értelemben vett sajátos lelkészi feladatot kell magunk előtt látnunk, hogy a lelkészi munkaközösségek életét újjárendezzük. Nem kívánjuk egyszerűen a MELÉ-t feltámasztani, mert valóban semmi szükség nincs arra, hogy a régi egyesületi alapra visszatérjünk. Bár megjegyzem, hogy régen is csak formálisan volt a MELE egyesület; olyan korban született, melyben sok mindent egyesületi formába öntöttek; de valójában régen is egyházi szerv volt, az igyekezett lenni.
Nos, amikor 1950 tavaszán egyre sürgetőbben noszogattak bennünket a MELE feloszlatására azzal az indokolással, hogy semmiféle egyházi egyesület nem maradhat fenn, (de jól tudjuk, a sürgetés mögött az a vágy is meghúzódott, hogy ne legyen MELE, a lelkészek bizalmából választott elnökség ne tudjon beleszólni az egyházkormányzatba) - még a feloszlatás előtt szabályzat-tervezetet készítettünk s azt javaslatképpen az egyetemes presbitérium elé terjesztettük. Maga az egyetemes presbitérium bízta meg a MELE választmányát ezzel a munkával, hogy ti. az egyesület helyett egy egyházi szervet létesítsünk. Ámde a megvalósulásra nem került sor. Az egyesület feloszlatását követő hosszabb szünet után az egyházi vezetők megindították ugyan a lelkészi munkaközösségeket (ezt az új nevet a mi szabályzatunkból vették át!), de merőben más alapon.
Most mi fontosnak tartjuk azt, hogy erre a szabályzat-alkotásra visszatérjünk, persze mutatis mutandis. Meg kell alkotnunk a lelkészi munkaközösségek szabályzatát, s ezzel a lelkészi munkaközösségek szabad életének feltételét! A szabályzat-tervezetet a régebbi munkák alapján nagy gonddal Prőhle Károly akadémiai tanárunk szövegezte meg. Elébb hárman, majd tízen tüzetesen megvitattuk, rajta javítottunk s most röviden előterjesztjük. Döntőnek azt tartom ebben a szabályzatban, hogy a lelkészek a tisztségviselőket minden fokon a bizalom alapján választhatják meg. A választás a lehető legszélesebb alapon történik, titkosan, abszolút szótöbbséggel. Így meg fognak szűnni az egyhangúsággal való tisztség-betöltések. De azt tartom, hogy nem szégyen szótöbbséggel tisztséget kapni. Sőt minden vezetőnek nagyon jó tudnia arról, hogy kisebb-nagyobb ellenzéke is van.
A lelkészi munkaközösségek jövendő programjáról természetesen majd akkor lehet szó, ha a választások megtörténtek.
Tágabb értelemben vett lelkészi feladatunknak tekinthetjük azután azt, hogy véleményünket nyilvánítsuk, kiformáljuk, összehangoljuk megoldandó egyházi kérdéseinkben. Nem állíthatjuk magunkról, hogy mi lelkészek vagyunk az egyház, sőt nagyon is meg kell tanulnunk újonnan, hogy a gyülekezetek teszik az egyházat; mégis elhivatásunk és a gyülekezetben viselt felelős tisztünk kötelez bennünket arra, hogy lelkészi véleményünkkel hozzászóljunk az egyház vezetéséhez.
Mindenekelőtt szükséges azért, hogy tudjunk az eddig történtekről. Néhány lelkésztestvért kértem meg, hogy röviden számoljon be ezekről, ill. tárja fel a problémákat. Én most a részletekbe bele nem megyek. Már a kezdet kezdetén közösen akarjuk megvitatni ügyeinket.
Csak egyetlen témát kívánok érinteni, fontossága miatt. Az egyház és állam viszonyát értem. Elkoptatott, sőt már-már hitelét vesztett szó volna, ha azt mondanám, hogy jó viszonyt akarunk, így mondom inkább: becsületes viszonyt akarunk. Az egyház a világi felsőbbséget Istentől rendeltnek tudja és engedelmeskedik neki. Engedelmeskedik mindaddig, míg az kifejezetten Isten parancsolata ellen valót nem kíván az egyháztól. Ez utóbbi esetben az egyház Istennek enged. De akkor sem úgy, hogy erőszakkal áll ellene, hanem úgy, hogy szenved a hitéért. Így még szenvedésével is azt bizonyítja, hogy alávetve tudja magát a kardnak, az Istentől rendelt hatalomnak.
Evangélikus egyházunk a magyar államban, a magyar nép közt semmi egyebet nem akar, csak Jézus Krisztus evangéliumát hirdetni, mert evégből küldetett. Hisszük, hogy ez a küldetés mindenféle államrendben fennáll és teljesíthető. Semmi okunk nincs arra, hogy ebben magyar hazánk földjén mai helyzetünkben mi kételkedjünk. Ha helye van a keresztnek a magyar címerben, akkor helye van az egyháznak is a magyar életben. Ez a "hely", amit mi elfoglalhatunk és betölthetünk, ismét mondom, nem egyéb, mint az evangélium hirdetése. Semmi egyebet nem kívánunk mi a magyar államtól, mint azt, hogy az evangélium hirdetésére és természetesen hallgatására is a törvényben biztosított szabad vallásgyakorlatot valósággal megadja, biztosítsa, s a lehetőséghez képest anyagilag is támogassa. Az evangéliumhirdetésen értjük egyházi szolgálatunk minden formáját úgy, amint az hozzávetőleges pontossággal az állammal kötött egyezményben is fel van sorolva. Az egyház és állam közt létrejött egyezményt elismerjük, sőt kérjük, hogy térjünk vissza hozzá, mert egyes pontjaiban az elmúlt évek során rövidséget szenvedett. Amennyiben pedig további tárgyalások szükségét látja az állam, erre is készek vagyunk. Megnyugtató volna mindkét fél számára, ha az egyezményt vagy a tárgyalások alapján javított egyezményt törvényként is majd kihirdetnék.
Az egyház és állam közt kialakítandó becsületes jó viszonyt nagyban segítené, ha az Állami Egyházügyi Hivatal vezetői és funkciót végzői a jövőben egyetlen lelkészről sem alkotnának véleményt esetleges bemondások vagy kétes értékű jelentések alapján. Ez ugyanis a múltban magával hozta azt, hogy némelyek ártatlanul befeketíttettek. S ez annál fájdalmasabb volt, mert magában a lelkészi közösségben idézett elő sűrű meghasonlást. Mi nem tudunk a lelkipásztor megítélésére nézve más mértéket felállítani, mint azt, hogy hű-e hivatásának teljesítésében, mit végez a gyülekezetben! Nem helyes ettől merőben idegen szempontok szerint csoportosítani, megosztani a lelkészeket, sőt egyenest megítélni őket. Erősen hisszük, hogy a becsületes viszony kialakításával a hibák elfeledtetnek és a lelkészek közt is helyreáll a békesség.
Mi magyar evangélikus lelkészek szeretjük hazánkat, népünket, tiszteljük előljáróinkat s a legnagyobbal kívánunk szolgálni néki: a ránkbízott evangéliummal!
Szeretett Szolgatársaim! Új szakasz kapujában állunk. Bármit hoz a holnap, egy szakasz lezárult. Mégse ejtsük ki szánkon könnyelmű lelkesedéssel a szót, hogy soha többé ez vagy amaz meg nem történhetik. A bűnnel mi az ítéletnapig sem végzünk. Minden bűn, amit a múltra nézve megítélünk, száz és száz formában felütheti a fejét a jövendőben is, közöttünk is. A kísértések nem múltak el. A Krisztus keresztjének felvétele sem válik elavult paranccsá. Naponta bűnbánatot kell tartani és naponta fel kell venni a keresztet. Az egyház számára ez az Isten örök útja, míg csak be nem teljesedik az ő dicsőségének országa!
Azért hát álljon és maradjon mindenki a helyén! Ne legyünk béresek, legyünk pásztorok, pásztorai a nyájnak!
Áldja meg a mi Megtartó Urunk, Jézus Krisztus magyarországi evangélikus egyházunkat a mi hűséges pásztori szolgálatunk által!
Budapest, 1956. december 11.
Scholz László
Megjelent a Keresztyén Igazság 4. számában (1989. december)