Sokszor szükséges és tanulságos is, hogy a múlt homályából előhozzunk elfelejtett eseményeket. Ilyen az 1956. évi nyári nagybaráti találkozó. Értékelését és egyháztörténeti jelentőségének megállapítását nem tekinthetem feladatomnak. Csak egyszerűen beszámolok róla.
A találkozónak voltak előzményei. Általánosságban az egyházunkban több évtizeden át tartó, különböző irányú megújulási folyamatok, főként pedig az, amit összefoglalóan "ébredési mozgalomnak" vagy "evangélizációs korszaknak" szoktak emlegetni. Ennek az időszaknak kb. 1953-ban végeszakadt. Történeti analógiát használva, amikor kinyíltak a recski és hortobágyi internáló táborok kapui, egyházunkban sorra legördültek a "redőnyök". Megszűntek az egyházi megújulás centrumainak tekinthető Belmissziói Otthonok, a különböző konferenciák, a gyülekezeti evangélizációk stb. Az evangélizáció munkásai "diaszpórába" kényszerültek. Ez ennek a munkaközösségi gárdának a szétszóratását jelentette.
Mi ennek ellenére igyekeztünk egymással a kapcsolatot tartani. Persze ennek lehetőségei eléggé korlátozottak voltak. Mégis törekedtünk arra, hogy - lehetőleg nyaranta - szűkebb körben találkozhassunk egymással. Találkozóink kapcsolatot jelentettek az akkor már nyugalomba kényszerített Túróczy Zoltán püspökkel is. Túróczy - sokak szeretett Zoltán bácsija - a bakonyi tájak nagy ismerője és szerelmese volt. Nagy kirándulásaink során mi is bejártuk vele együtt a Cuha völgyét, bőrig ázva az Ördög-árkot, a Zörög-tetőt stb. Nagyon áldott együttlétek voltak ezek. Hiszen testvéri módon nemcsak egymásról, családi vagy gyülekezeti gondjainkról beszélgettünk, hanem megtárgyalhattuk az aktuális egyházi kérdéseket is. Mindazt, amitől ezekben az esztendőkben egész népünk, s ezen belül a mi kis evangélikus egyházunk élete is szenvedett.
Ám találkozásaink az évek során ritkulni kezdtek. Észrevettük, hogy "illetékes szervek" figyelnek bennünket. Egyik alkalommal feltűnt pl., hogy két-három alak mindig pontosan az általunk eltervezett útvonalon követ bennünket. Amikor pedig a Zörög-tetői kilátó aljában letelepedtünk és falatozni kezdtünk, láttuk, hogy egyikük egy fa mögül fényképezi csoportunkat.
Közben ránk köszöntött az 1956-os esztendő. Ekkor jelentős változások jelei kezdtek mutatkozni népünk életében. Egyre több őszinte megnyilatkozás hangozhatott el s fölébredt a remény, hogy népünk s egyházunk sorsa jobbra fordul. Sokunk szívében ott égett a felelősség egyházi életünk megújulásáért.
Augusztus 4-én, reggeli elcsendesedésem során kaptam az indítást, hogy próbáljam meg egykori munkatársaimat és barátaimat közös elcsendesedésre összehívni. Két ige bátorított és bíztatott erre. Dániel könyvében olvastam akkor a következő mondatot: "Az én Istenem elküldte angyalát és az bezárta az oroszlánok száját..." (6,23.) Lelki vívódásaim, kísértéseim és próbatételeim során sokszor megajándékoztattam azzal a megerősítést adó tapasztalattal, hogy Istennek valóban van hatalma arra, hogy ama "ordító oroszlán" száját becsukja (I. Pét. 5,8.). Ugyanakkor nem egyszer azt is tapasztalhattam, hogy Ő két lábon járó "oroszlánokat" is el tud némítani. Jézus Krisztusnak a halálból való feltámasztása által pedig újra és újra, nehéz körülmények között is megerősített "az Úr munkájában való buzgólkodásra" (I. Kor. 15,58.).
"Nem tanácskozván testtel és vérrel", azon nyomban munkához láttam. Elkezdtem írni a meghívó szövegét. Először csak arra a legszűkebb körre gondoltam a meghívandókat illetően, akikkel időszakonként a bakonyi kirándulásokon voltunk együtt. Végül úgy láttam, hogy a kört szükséges kibővíteni néhány olyan lelkész meghívásával, akik az elmúlt években különböző munkaterületeken szintén az egyházi megújulás hívei és előmozdítói voltak. A meghívó ez volt:
Kedves Barátaim!
Mindnyájan sokszorosan tapasztaltuk a testvéri találkozások nagy áldását. Nemcsak kedves emlékként őrizzük ezeket, hanem számon tartjuk, mint hitben járásunk és szolgálatunk erőforrásait is. Úgy vélem, velem együtt Ti is minden alkalmat megragadtok az egymással való találkozásra és hajlandók vagytok időben, fáradságban és nem utolsó sorban pénzben meghozni érte minden áldozatot.
Ez ad számomra erős reménységet, hogy mostani meghívásom nem marad Nálatok visszhangtalan. Szeretettel hívlak Benneteket otthonunkba és gyülekezetünkbe aug. 28-30-ra, hogy három napot Istenünk előtti csöndben és egymással való testvéri közösségben tölthessünk el - együtt.
A baráti találkozóra a következő lelkész-testvérek kaptak meghívást: Balikó Zoltán, Csepregi Béla, Danhauser László, Fabiny Tibor, Győry János, Józsa Márton, Kajos János, Kovács Géza, Lupták Gyula, Pröhle Károly, Smidéliusz Ernő, Scholz László, Tekus Ottó, Veöreös Imre, Zászkalitzky Pál.
Megküldöm a találkozó programját is. Nem korlátja akar lenni egyébként kötetlen együttlétünknek, hanem csak kerete, s ha alkalmasnak bizonyul, segítsége. Legfontosabb célunknak azt látom, hogy minél többet legyünk együtt csendben az Ige előtt s az Ige által teremtett csendes "légkörben" minél többet beszélgessünk egymással égető kérdéseinkről. A három délelőtti igetanulmányra Veöreös Imrét, a három megbeszélés bevezetésére Józsa Mártont, Kovács Gézát és Csepregi Bélát kértem meg, a délutáni beszélgetések bevezetésére Danhauser Lászlót, Zászkaliczky Pált és Scholz Lászlót. Az esti gyülekezeti igehirdetéseknél mindnyájatok együttes szolgálatát kérem. Beosztását majd itt beszéljük meg.
Tudom, hogy az a pár hét, ami a kitűzött időpontig hátra van, elég kevés ahhoz, hogy ki-ki e meghíváshoz igazítsa programját és munkabeosztását. Hiszem azonban, ha Isten Lelke indította fel szívemet a találkozó meghirdetésére, Ő felindíthatja a Tieteket is arra, hogy a késői meghívás ellenére is eljöjjetek, esetleg szabadság-időtök megszakítása árán is.
Mivel az előkészületek érdekében feltétlenül tudnom kell, hogy számíthatok-e mindnyájatok jövetelére - amit mindenképpen kívánatosnak tartok - arra kérlek Benneteket, hogy levelem érkezte után azonnal közöljétek velem elhatározástokat. Számításom szerint aug. 15-ig a válasz mindenhonnan visszaérkezhet.
A mai két Losung-igével (Dán. 6,23. és I. Kor. 16,13.) mindnyájatokat szeretettel hívlak és várlak testvéretek Jézus Krisztusban.
Nagybarát, 1956. augusztus 4.
Néhány rövid kiegészítés a meghívó levélben felsorolt nevekhez. Nem szerepelt ezek sorában Túróczy Zoltán, az "evangélizációs püspök" és Szabó József volt püspök sem. Túróczyt személyesen kerestem meg győri "száműzetésében" és kértem a tervezett találkozón való részvételre. Ő bölcsebbnek vélte, ha nem terheli meg együttlétünket személyes jelenlétével, de megígérte, hogy naponként könyörögni fog számunkra a Lélek áldásáért. Szabó József viszont, neve említése nélkül, vállalta az együttlétet.
Úgy véltem, ha egy ilyen találkozás nincs kellő módon előkészítve, könnyen parttalanná válik, s bár nagyon hasznos testvéri beszélgetések jöhetnek létre, a problémák megtárgyalásában nem jutunk el igazi mélységekig. Ezért elkészítettem egy programot.
Az együttlét legfontosabb részének az Ige előtti közös elcsendesedést tartottam. Ennek érdekében a korábbi konferenciák jól ismert rendje szerint a napot reggeli áhítattal kezdtük ezen a címen: "Együtt a könyörgésben." A délelőtti időre egy bibliatanulmány került: "Együtt az apostolok tudományában." A következő témakör együttlétünk legfontosabb része volt: "Egyetlen kérdésünk: Jézus Krisztus." Ennek részletei: a/ testvéri kapcsolatainkban, b/ lelkipásztori szolgálatunkban!, c/ egyéni és családi életünkben. A délutánokat kötetlen testvéri beszélgetéseknek szántam: "Együtt testvéri beszélgetésben." Az első napon életünkről, a másodikon egyházunk mai szolgálatáról, a harmadik napon pedig legsürgősebb feladatainkról. Külön fontos eseménynek szántam a napok estéjét. Ezt a gyülekezettel való találkozás alkalmaként képzeltem el: "Együtt a gyülekezet közösségében." A nagybaráti gyülekezetben három helyen folyt rendszeres igeszolgálat: Nagybaráton, mint az anyagyülekezetben, Kisbaráthegyen és Ménfőn pedig, mint a filiákban. Templomunk akkor még csak Barátiban volt, a két filiában az államosított, volt evangélikus iskolában tartottuk az istentiszteleteket. A találkozó idejére tervezett esti istentiszteleteken a jelenlevő lelkészek tartották az igehirdetéseket, éspedig négy-négy lelkész minden alkalommal. A négy "fungens" együtt beszélte meg a közös feladatot. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az általuk választott textusról négyen mondtak rövid és frappáns igehirdetés-sorozatot egy vagy másfél óra keretében. Így egy-egy este amolyan "sűrített evangélizáció" volt a gyülekezet számára. Ezek az esték igen jelentős eseményekké váltak mind a gyülekezet, mind a mi számunkra. A gyülekezet nagy lelkesedéssel vett részt ezeken. Zsúfolásig megteltek az istentiszteleti helyek. Együtt volt a gyülekezet apraja-nagyja.
A lelkesedés abban is megmutatkozott, ahogyan a "Baráti találkozóra" összejött vendégeket nap, mint nap minden jóval ellátták. Ennek gondja minden nap annak a gyülekezet-résznek a feladata volt, ahol aznap este éppen az előbb említett szolgálatot végeztük. A gyülekezet asszonyai-leányai voltak a vendéglátás háziasszonyai. Példás módon végezték el ezt a szolgálatot. Vendégeink ilyen módon nemcsak az esti alkalmakon találkoztak a gyülekezettel, hanem a gyülekezet asszonyainak és leányainak sürgölődését tapasztalhatták a nap folyamán is.
Az előbb vázolt program minél hatékonyabb megvalósítása érdekében az egyes témákhoz előre felkértem egy-egy lelkésztestvért. Ezt a program-tervezetet igyekeztünk többé-kevésbé betartani. Bár ahogyan teltek a napok, egyre inkább világossá vált számunkra, hogy sokrétű beszélgetésünk végül is egy irányba terelődik, éspedig az evangélizáció kérdése felé. Ez azért is érthető, mert a jelenlevők közül kivétel nélkül mindnyájunknak szívügye volt az evangélizáció. Megbeszéléseinkben először az evangélizáció elmúlt időszakát tettük őszinte vizsgálat tárgyává. Majd megpróbáltuk levonni azokat a tanulságokat, amelyek számunkra a továbbiakban is érvényesek. Igyekeztünk számbavenni a jövőben előttünk álló feladatokat is. Úgy ítéltük, és talán nem alaptalanul, hogy egyházunk élete szempontjából nemcsak a közelmúltban volt döntő jelentőségű az ún. evangélizációs korszak, hanem egy megújuló evangélizációnak döntő jelentőségűnek kell lennie egy megváltozó, új történelmi helyzetben is.
Világossá vált előttünk az is, hogy nem elégedhetünk meg ezeknek a kérdéseknek magunk között való megbeszélésével. Így született meg egy közös nyilatkozat gondolata. Ezzel kapcsolatosan az volt a közös álláspontunk, hogy nem rejtjük véka alá, hanem ezt a közösen megszerkesztett nyilatkozatot püspökeink asztalára tesszük. Ez egyrészt bizonysága lesz annak, hogy egyházunkban nem akarunk zugtevékenységet folytatni. Másrészt pedig ezzel határozottan kifejezésre juttatjuk azt a közös véleményünket, hogy itt nem néhány ember hobbyjáról van szó, hanem egész egyházunk közös ügyéről.
Egyik éjszaka hárman elkészítettük a nyilatkozat alapszövegét. Másnap, közös megtárgyalása után, elkészült a végleges szöveg is. Iratunknak ezt a szimplának tűnő címet adtuk: Észrevételek. Ezt tizenegyen írtuk alá. Szabó József expüspök neve, jóllehet teljes mértékben egyetértett nyilatkozatunkkal, közös megegyezés alapján az aláírók között nem szerepelt. Találkozónk befejezése után az Észrevételeket a nagybaráti lelkészi hivatal iktatott irataként megküldtem mindkét püspöki hivatalba.
ÉSZREVÉTELEK
Néhányan lelkésztestvérek baráti találkozóra jöttünk össze, hogy Isten Igéje mellett elcsendesedve testvéri kapcsolatunkat ápoljuk. Együttlétünkön személyes lelki dolgaink mellett előkerült egyházunk ébresztő szolgálatának néhány kérdése. Ezekre vonatkozó látásunkat az alábbiakban foglaljuk össze és visszük egyházunk vezetősége elé azzal a kéréssel, hogy megfontolás tárgyává tegyék. Kívánatosnak tartjuk, hogy ezek az észrevételeink szélesebb lelkészi közvélemény előtt is építő módon tárgyaltassanak .
1. Egyházunk egész életterületén kétségtelenül tapasztalni lehet a korábbi ébresztő szolgálat hitbeli, erkölcsi és anyagi kedvező hatását. Mai egyházi életünk több jó gyümölcse az evangélizáció magvetésének is a beérése.
2. Sajnálatos tényként azonban azt is megállapítjuk, hogy az evangélizáció jó hatásai az utóbbi időben nem jelentkeztek olyan mértékben, ahogyan azt várni lehetett volna. Ennek okát a munkások lelki megerőtlenedésében, az ébresztő igehirdetés tartalmi megszegényedésében és az evangélizáció alkalmainak megritkulásában, ill. elmaradásában látjuk. Ez vonta maga után az ébresztő szolgálat megtorpanását és az evangélizáció által régebben megérintett hívek visszaesését. Ez annál nagyobb súllyal esik latba, mert az új történelmi helyzetben az egyháztagság, a gyülekezetek és a közegyház anyagi fenntartása s az egyházban és a világban való keresztyén szolgálat mindinkább a személyes hitbeli döntés függvényévé válik. Éppen ezért újra át kell gondolnunk egyházunk ébresztő szolgálatát.
3. Az evangélizáló igehirdetés tulajdonképpeni célja: a hallgatók hitrejuttatása és a hitben való megtartása. Ezt a célt az ébresztő igehirdetés csak úgy érheti el valósággal, ha a mai embert konkrét helyzetében szólítja meg és elvezeti hétköznapi élete keresztyén folytatására. A mai ember sokféle kérdése is az élő Krisztusnál oldódik meg. Akkor eredményes az igehirdetés, ha az emberi élet kérdéseitől Krisztushoz és Krisztussal vissza a mindennapi élet kérdéseihez vezet. - Ebben a korszerű ébresztő igehirdetésben Isten Igéje minden ember felé fordul s a benne megszólaló törvény és evangélium egyetemes érvényessége nem ismerhet semmiféle kivételt társadalmi, világnézeti, faji és életkorbeli tekintetben. Pál apostollal valljuk: "Mindeneknek köteles vagyok" (Rm. 1,14.). Az egyház igehirdetésének elengedhetetlen velejárója a missziói felelősség.
4. Az evangélizáció nem lehet elszigetelt munkaág az egyház életében, hanem az egyház minden életmegnyilvánulását (kultikus, pásztoroló, katechetikai és háztartási munkáját) át kell hatnia. Ugyanakkor nem nélkülözheti az ébresztő szolgálat az Istentől sokszorosan megáldott, bevált különleges alkalmakat, amelyeket az Egyezmény biztosít. Ezek között megemlítjük a gyülekezeti evangélizációt, a konferenciákat, a belmissziói telepek szolgálatát, valamint a lelkészevangélizációt. Van olyan megszűnt belmissziói munkaág, melynek szolgálata körébe eső problémák az utóbbi időben társadalmunkat is foglalkoztatják, pl. iszákosmentő misszió. - Ökumenikus kapcsolataink mai intenzitása sok áldással jár gyülekezeteink életében, de önmagunkat károsítanánk meg, ha figyelmünk nem terjedne ki a misszió mai világhelyzetére. Meg kell találnunk azokat a módokat, amelyeken a világmisszió tapasztalatai és eredményei gazdagíthatják gyülekezeti életünket s amelyeken egyházunk missziói felelősségét világ-perspektívában ébreszthetjük és gyakorolhatjuk.
5. Újszövetségi megalapozású, sokszori tapasztalatunk, hogy a tulajdonképpeni evangélizáció karizmatikus munkások szolgálata. Utat kell tehát nyitnunk arra, hogy az ébresztő igehirdetői adottságok szélesebb körben érvényesülhessenek és gazdagíthassák egyházunk életét: az evangélizáló karizmával megáldott lelkészek mindenütt szolgálhassanak a gyülekezetekben. Módot kell keresnünk a nem-lelkész bizonyságtevők bekapcsolására is. Az evanstoni gyűlésen is döntően érvényre jutott a világkeresztyénségnek az a felismerése, hogy a "laikusok az egyház reprezentánsai a világban". A szolgálat lehetősége nélkül laikusaink hitükben is meglankadnak, amivel egyházunk jelentős építő erőt veszít. Az evangélizáció szolgálatához a munkások időnkénti közös elcsendesedése, szolgálatunk speciális kérdéseivel való foglalkozása is szükséges.
6. Az ébresztő szolgálat összefüggésben van egyházunk egész életével és magatartásával. Felelevenedéséhez és egyházunk megújulásához elengedhetetlenül szükséges egy széleskörű egyházi önvizsgálat, bűnbánattartás és tisztulási folyamat az utóbbi évek hibái tekintetében. Át kell vizsgálnunk egyházunknak a ma kérdéseire adott feleleteit és egész személyi politikáját abban a tekintetben, hogy engedte-e érvényesülni Isten Igéjének egyedül irányadó szempontjait. Fel kell tárnunk, hogy idegen szempontok előtérbe helyezése, Isten igéjével való elegyítése és az Igének hamis alkalmazása mely pontokon történt. Ennek elvégzésére sürget, hogy egyházunk szava sok helyen elveszítette hitelét népünk körében, ugyanakkor pedig a gyülekezetek leghűségesebb rétegeiben mély sóvárgás él az erőteljes, tiszta evangélium után.
7. Az általános egyházi önvizsgálat köréből most csak az ébredést megerőtlenítő hibáinkat próbáljuk konkretizálni. Megalázkodva vettük számba a magunk mulasztásait: az evangélizáló igehirdetés sablonizálódott, nem törekedett eléggé aktualitásra, mert nem vette kellő figyelembe, hogy az örök evangéliumot megváltozott körülmények között élő embereknek kell hirdetnie. Az ébredéstől megérintett híveinket elhanyagoltuk és ébresztő szolgálatunkat könnyen feladtuk. - Sajnálatosnak és károsnak ítéljük az evangélizáció körén belül azt a próbálkozást, amely az Ige üzenetéből mindig csak azt a részletet hirdeti, amely az ún. "vonalas" sémába belefér. - A magunk mulasztásainak elismerése mellett testvéri szívvel kérjük az egyház vezetőségét, hogy vegye számba az e téren elkövetett hibáit. Mi úgy látjuk, hogy nem küzdött eléggé az evangélizáció fenntartásáért, többször indokolatlanul megbélyegezte, politikailag diszkvalifikálta, intézkedéseivel akadályozta ezt a szolgálatot. - Lelkiismeretünkre nehezedik az a felismerés, hogy az ébresztő szolgálat ügye nem egy egyházi csoport ügye, hanem világszerte a Szentlélek Úristen nyilvánvaló munkája. Egész egyházi szolgálatunk - a magunké éppen úgy, mint vezetőinké - eredménytelenné válhatik, mi pedig Isten ítélete alá kerülhetünk, ha nem szánjuk oda magunkat a Szentlélek eszközeiül, sőt Ellene harcolóknak is találtatunk.
Befejezésül nem hallgathatjuk el, hogy féltő aggodalmaink közepette is tele van a szivünk hálaadással Isten iránt, aki a jelen időben is sok jeltől kísérten viszi előre a lelkiébredés ügyét. Ez a látás bátorít bennünket arra, hogy az ébresztő szolgálat feladatait egyházunk előtt felvessük és megoldásukon fáradozzunk.
Nagybarát, 1956. aug. 28-30.
Aláírások: Csepregi Béla, Danhauser László, dr. Fabiny Tibor, Józsa Márton, Kajos János, Kovács Géza, Laborczi Zoltán, Lupták Gyula, Smidéliusz Ernő, Veöreös Imre, Zászkaliczky Pál.
Tárgyalás a forradalom küszöbén
Az egyházvezetőség, a változást jelző politikai időjárás fenyegető viharfellegei láttán, 1956 szeptemberére kitűzte az őszi lelkészkonferenciákat. A nagybaráti találkozó résztvevői megállapodtunk abban, hogy az Észrevételeket magunkkal visszük ezekre a konferenciákra s ott a lelkészi kar széles nyilvánossága előtt is közismertté tesszük. Erre a lépésre azért volt szükség, mert az akkori egyházi viszonyok között, iratunk megismertetése számára ez látszott egyetlen reális útnak. Az volt a közösen szerzett tapasztalatunk, hogy akármelyik lelkészkonferencián került felolvasásra, mindenütt megértő és egyetértő fogadtatásra talált a lelkészek részéről.
Dezséry és Vető püspökök is reagáltak az Észrevételekre. Elfogadták javaslatunkat, hogy velük együtt próbáljuk meg az evangélizáció, kérdéskörét megbeszélni. Az aláírókkal és még néhány általuk meghívott lelkésszel ki is tűzték a tárgyalás időpontját, mégpedig 1956. október 19-re déli 12 órára. Helyszínként az Üllői ú. 24-ben az Egyetemes Tanácstermet jelölték meg. E tárgyaláson a nagybaráti találkozó résztvevői kivétel nélkül jelen voltak. Gondosan megfogalmazott javaslatokkal érkeztünk a tárgyalásra. Ezt aznap délelőtt külön együttlétünkön készítettük el. Megkísérlem javaslataink rövid összefoglalását.
Meggyőződésünk, hogy evangélikus egyházunkban gyökeres megújulásra van szükség. Tudatában vagyunk annak, hogy ezt a megújulást egyedül a Szentlélek végezheti el az evangélium által. Ezért legfőbb feladatunk az érte való imádkozás. Ezt tettük Nagybaráton is az Észrevételek megfogalmazása során. Ugyanakkor teljes szívvel odaszánjuk magunkat a Szentlélek eszközei gyanánt ennek a megújulásnak a szolgálatára. Ebben alapmagatartásunk az őszinte bűnbánat, egyetlen erőforrásunk pedig a Jézus Krisztusban elnyert kegyelem. Erre hívunk és kérünk mindenkit, különösen pedig vezetőinket.
Úgy látjuk, hogy a megújulás szolgálatában különleges jelentősége van az evangélizációnak. Az erről való tárgyalás során - az Észrevételekben foglaltakon túl - az alábbiakat terjesztjük elő:
a/ A megbélyegzett evangélizáció "rehabilitálása".b/ Egyházunk missziói feladatainak újragondolása.
c/ Dec. elején Fóton az evangélizáció ügyében konferencia.
d/ A Belmissziói Otthonok megszüntetett munkáinak újraindítása.
e/ Egyházunkban személyi kérdések rendezése, méltánytalanul félreállítottak szolgálatba visszahelyezése.
f/ Külmissziói kapcsolataink újrafelvétele.
A felsorolt témákat a tárgyalás elején Veöreös Imre, az ő szolgálat miatti eltávozása után pedig Zászkaliczky Pál terjesztette elő.
Néhány mondat magáról a tárgyalásról is idekívánkozik. Ennek első fele nagyon feszült légkörben folyt. Ennek legfőbb oka, hogy püspökeink a részünkről elhangzó kritikai megjegyzésekre elhárító módon nyilatkoztak. Mi az Észrevételeinkben is komoly önvizsgálatot gyakoroltunk. Azt reméltük, hogy tárgyalásunk során püspökeink részéről is ezzel találkozunk. Ez a feltételezésünk nem vált valóra. A kialakult helyzetet egy epizód felidézésével szeretném jellemezni. A tárgyalás talán legkritikusabb pontján előkerült a közismert Ludas Matyi c. hetilap is. Ezt úti olvasmányként vettem meg a győri pályaudvaron. Mikor azt tapasztaltuk, hogy tárgyaló partnereink őszinte beismerő megnyilatkozások nélkül csak ígérgetnek és különböző programokat tesznek az asztalra, eszembe jutott az imént említett lap egy érdekes ábrája. Elővettem aktatáskámból és letettem püspökeink elé. A kép egy kéményseprőt ábrázolt, aki üres, fehér lapot tartott a kezében. A kép alatt az akkori politikai hatalmasságok magatartására utaló cím állt: "Tiszta lapot kezdünk!" A tiszta lapon persze a kéményseprő kormos kezének nyomai éktelenkedtek. Csendben csak annyit mondtam ehhez: Az egyházban igazán arra van szükség, hogy tiszta lapot kezdjünk. De ehhez mindazoknak, akik ezt a tiszta lapot szeretnék megírni, előbb meg kell mosakodniuk. A mi problémánk lényegében véve mindig ennél a megtisztulásnál kezdődik. Dezséry László erre nagyon méltatlankodó hangon a szemünkre vetette: Ti bennünket térdre akartok kényszeríteni! Mire ezt válaszoltam: Nem akarunk senkit se térdre kényszeríteni. Csak arra kérünk Benneteket, hogy térdeljetek mellénk!
A tárgyalás feszültsége talán ezen a ponton oldódott egy kicsit s egyetértőbben folytattuk tovább a beszélgetést. Ennek köszönhetően néhány megállapodás is született. Ezek között a legjelentősebbnek tűnt egy evangélizációs munkabizottság létrehozása. Kitűzött feladata: az evangélizáció kérdéskörének átgondolása és újra induló egyházi életünkben munkaprogramjának elkészítése.
Sajnos az 1956. nov. 4-e után bekövetkezett történelmi, és ennek függvényében egyháztörténelmi események mindezt már nem tették lehetővé. Az az államilag irányított egyházvezetőség, amelyik akkor velünk ilyen megállapodásokat kötött, részint lelépett a porondról - itt Dezséry Lászlóra gondolok - részint Vető Lajos személyében később tovább egzisztált, mindezt egyszerűen eltemette. A megállapodásokat, és a megújuló evangélizációs mozgalom kibontakozását elfújta történelmünk újabb vihara.
Epilógus.
A nagybaráti találkozó, ill. az ott született Észrevételek történetével kapcsolatban röviden szólnom kell "hivatalos értékeléséről " is.
Az Észrevételeket Dezséry László az 1956. szept. 11-14-i II. számú fóti konferencián még elismerően emlegette. (Lásd Ordass: Önéletrajzi írások /folytatás/ 544. lapon.) Később ez az értékelés megváltozott. Túróczy Zoltán, majd Ordass Lajos újabb félreállítása után, egyházunk akkori vezetői átvették az 1956-os események pártpolitikai értékelését. Erről tanúskodik a Sajtóosztályunk kiadásában 1976-ban megjelent D. Dr. Ottlyk Ernő: Az evangélikus egyház útja a szocializmusban c. könyve is. A benne foglaltakért D. Káldy Zoltán vállalta a felelősséget. Ő volt a felelős kiadó s ő írta a könyv előszavát is. Ebben többek között ez olvasható: "... Sajnos, elég nagy egyházi réteg teológiai-hitbeli érvekbe öltöztette visszahúzó politikai nézeteit és úgy akadályozta egyházunkat a jó út megtalálásában... Isten azonban azokat igazolta, akik vállalták az új társadalmi rendet és azért fáradoztak, hogy egyházunk megtalálja helyét és szolgálatát abban." A könyv céljáról és tartalmának értékeléséről a következőket írja: "Ez a mű nemcsak azért készült, hogy számos dokumentum a könyvben is rögzíttessék az utókor számára is, hanem sokkal inkább azért, hogy a gyülekezetek tagjaiban segítse a tisztánlátást és egyházunk diakoniai útját a szocializmusban... Ottlyk Ernő lelkiismeretesen törekedett a tények és összefüggések feltárására..."
E Káldy püspök által hitelesnek minősített könyvben a szerző műve IX. fejezetében azzal is foglalkozik "Ami 1956 őszén történt". (I. m. 102. o-tól.) Itt és a következő fejezetekben tükröződik a szolgai módon átvett "hivatalos szemlélet". Káldy Zoltán, akkor még pécsi lelkész és a Tolna-baranyai Egyházmegye esperese idézi Horváth Jánosnak, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének megállapítását, amely szerint, ami 1956-ban és utána történt az evangélikus egyházban, az ellenforradalom volt. (I. m. 113. o.)
Mind erről azért vagyok kénytelen szót ejteni, mert az említett mű az evangélizációval és a nagybaráti találkozóval is foglalkozik.
Az evangélizációval kapcsolatban kiemelten megállapítja: "... alapvető különbség volt utunk teológiája és az evangélizáció között." Majd így folytatja: "... A befelé forduló és az egyház vagy a keresztyén ember belső életére visszavonuló irányzat az erősödő fasizmus éveiben alakult ki (sic!)... Ekkor még mindig sokan voltak, akik hittek abban, hogy az evangélizáció alkalmas egész evangélikus egyházunk útbaigazítására. Lépésről-lépésre kellett bebizonyítani a lelkészi karnak és a gyülekezeteknek, hogy a korábbi idők szellemi tápláléka alkalmatlan arra, hogy vezérerővé váljék..." (I. m. 78-79. o.)
A nagybaráti találkozóval a már említett 1956-os fejezetben találkozunk: "Az első általános bírálat az EVANGÉLIZÁCIÓ oldaláról jött. Tizenegy lelkész aláírásával publikálták véleményüket, amely nemcsak az evangélizáció visszaállítását igényelte, hanem egyházunk teológiájának, sőt személyi politikájának is a revízióját." Itt a szerző szó szerint idézi az Észrevételek 6. pontját (L. ott.), majd így folytatja: "A hangvétel erőssé válik, amikor nem mutat megértést az igehirdetés jelen felé irányuló célkitűzéseit illetően." E véleményének bizonyítására az Észrevételek 7. pontjának egy mondata következik: "Sajnálatosnak és károsnak tekintjük az evangélizáció körén belül azt a próbálkozást, amely az Ige üzenetéből mindig csak azt a részletet hirdeti, amely az ún. "vonalas" sémába belefér."
Ehhez az idézethez Ottlyk hozzáfűz egy figyelemre méltó megállapítást: "Ez a bírálat elsősorban Káldy Zoltán esperesnek szólt." (E közlésének forrását nem jelöli meg.) E témával foglalkozó szakaszt a következő mondat zárja le: "Ez ... nem ért fel mindazzal a tanítással, amelyet a jelennek szóló igehirdetés, a konkrét igehirdetés, az eligazító igehirdetés, a prófétai igehirdetés tekintetében egyházunk legjobbjai korábban kifejtettek." (I. m. 104. o.)
Még egy négyszemközti beszélgetést kell megemlítenem Káldy Zoltán püspökkel. Annak idején évfolyamtársak voltunk a soproni Teológián s kilenced magunkkal együtt szentelt lelkésszé bennünket Kapi Béla püspök az ottani templomunkban. Ez a beszélgetés fájdalmas emlék számomra. Legszívesebben, magamba temetvén, nem is szólnék róla. Csak annyit idézek fel belőle, ami mostani visszaemlékezésem tárgyára vonatkozik.
Véletlenül összetalálkoztam a hivatalából éppen kilépő püspökkel. Miután kiderült, hogy nem ül autóba, hanem gyalog teszi meg az utat a Deák-térig, csatlakoztam hozzá és elkísértem. Beszélgetésünk miatt szomorú úttá vált ez a számomra. Még végig sem értünk a Puskin utcán, előhozta a nagybaráti találkozót, az Észrevételeket és az 1956. szept. 25-28-i fóti lelkészkonferenciát. Ennek a konferenciának, mint esperes ő volt a megbízott vezetője s a résztvevőknek én olvastam fel közös nagybaráti nyilatkozatunkat. Egyre ingerültebben fejtette ki véleményét. Mire a Deák-téri templom oldalához értünk, csendes, de határozott megjegyzéseim egészen kihozták a sodrából. Szembefordult velem s itt nem közölhető kifejezések kíséretében "egyházunk sírásóinak" minősítette az Észrevételek aláíróit és még néhány, korábban Budapestről eltávolított lelkész-kollégánkat, akiket név szerint is felsorolt. Ez a beszélgetés 1969-ben történt.
Mai reflexió.
Egy még élő "sírásóként", a történelem majdnem három és fél évtizedes homokja alól kihantoltam a nagybaráti találkozót és vele kapcsolatos emlékeimet. Szeretném remélni, hogy ennek az "exhumálásnak" éppen ma vannak idősek és fiatalok, vezetők és vezetettek számára megszívlelendő tanulságai. Historia est magistra vitae: a történelem az élet tanítómestere. Az egyháztörténelem is. Persze csak az igaz és meg nem hamisított történelem. Az egyházban azonban bármily hasznos is ez a rómaiaktól örökölt bölcsesség, sokkal többre van szükség ennél. Erről a többről hadd mondjak még néhány mondatot.
Végső soron számunkra egyetlen igazán jelentős és tanulságos történelem van: "Isten történelme" értünk és velünk. Erről egyedül a teljes Biblia tanúskodik. Az Ószövetség első mondatától az Újszövetség utolsó mondatáig erről van szó. Isten szeretetének ez a "történelme", Izráel népének történetébe ágyazva, Jézus Krisztus születésében, csodálatos életében és áldozati halálában érte el csúcspontját, beteljesedését, "amikor eljött az idő teljessége" (Gal. 4,4.). Az Ő halálból való feltámadása által pedig Isten szeretetének ez a története - a Szentlélek erejében az egyház életével és szolgálatával - kitörölhetetlen része lett a népek történetének az idők végezetéig.
Így vált az Isten bolondságnak tűnő és megütközést okozó szeretete (I. Kor. 1,23.) örökre legyőzhetetlenné. Kiszabadult a "történelem fogságából" és így lett minden nemzedék számára szüntelen időszerűvé, sőt a múló emberi történelemben örök jelenné, örök "praesens"-é. Ő szüntelenül azt cselekszi, amivel kezdte: megtérésre hív (I. Móz. 3,9. - Mk. 1,14.), hogy beteg életünket kegyelme erejével meggyógyítsa és megújítsa. Ezt a megtérésre és helyreállításra hívó szót Isten népének nemcsak hirdetnie kell, hanem elsősorban neki kell meghallania. Csak egy Urához újra és újra megtérő, bűneit őszintén megbánó és kegyelemben részesült, Isten által (és nem önmaga által /!/) "feloldozott" egyház végezheti el a népek között Urától rábízott szolgálatát.
Mindezt pedig különösképpen is megszívlelendőnek tartom ma evangélikus egyházunk számára. Éppen nekünk kellene most legjobban nemcsak tudnunk, hanem megélnünk, hogy az egyházban minden megújulás és ebből fakadó szolgálat a megtérés komolyan vételével kezdődik. Hiszen a reformáció is ezzel kezdődött el. "Amikor Urunk és Mesterünk Jézus Krisztus azt mondja: Térjetek meg stb., azt akarta, hogy a hívők egész élete megtérés legyen." (Luther 95. tételének 1. pontja.) .
Egy ránk kényszerített helyzet súlyos nemzeti és egyházi tévelygései után, népünk ma benne él történelmének új, sok fájdalmas vajúdással járó korszakában. Eközben egyházunkban örvendezünk a szolgálatok bővülő lehetőségein. Lent és fent (ha egyáltalán van ilyen az egyházban?!) emlegetjük a megújulás szükségességét is. Nem felejtkezünk-e meg arról, hogy hol kezdődik mindez? "Minthogy irgalmat nyertünk" - Pál apostol szavait, idézve - nekünk is le kell mondanunk "a szégyen takargatásáról" (II. Kor. 4,1-2. Károli szerint), őszintén beismerve múltunk egyéni és közös, súlyos bűneit. Csak így léphetünk rá arra az útra, amelyre Urunk minden időben, ma pedig különösképpen is hívja tanítványait. Mivel pedig egyedül Ő adhat népének megtérést és bűnbocsánatot (Csel 5,31.), a legelső és legfontosabb feladatunk ma is: a könyörgés ezért. Segítsen ebben bennünket reformátori eleink egy kevéssé ismert, de ma is időszerű éneke:
1. Jézus Krisztus, egy Mesterünk Mennyei szent bölcsességünk És nekünk bizonyos üdvösségünk!
2. Mostan néked mi könyörgünk, Szent nevedért esedezünk: A te Szentlelkedet adjad nekünk!3. Mi szívünket megújítsa, És sebeinket gyógyítsa: Bűnös életünket megjobbítsa!
4. Munkáinkat megszentelje, Bennünk a hitet nevelje, Utunkat hazánkba vezérelje!
5. Plántáljon nagy egyességet, Igaz és szent szeretetet, Szívünkbe isteni szent félelmet.
EÉ. 366.
Megjelent a Keresztyén Igazság 8. számában (1990. december)