Ordass Lajos Alapítvány

Az előzmények

Mária Terézia uralkodásának végén a magyar evangélikus egyház, bár a XVIII. század folyamán hallatlan nyomás nehezedett rá, 35 "latin tanintézet"-tel rendelkezett. Ebből 22 volt kisebb, grammatikai fokozatú, 6 ennél magasabb szintű, és 5 volt teljes líceum (Pozsony, Sopron, Késmárk, Lőcse és Eperjes). Lényegesen rosszabb volt a helyzet az ország központjában, Budán és Pesten. Itt a török kiűzése után a kamarai hatóságok nagy gonddal igyekeztek még a protestánsok megtelepedését is megakadályozni.

Pest város 1703. október 23-án, Bécsben kelt kiváltságlevele kimondja: "senki, aki nem igazán római keresztény vallású, bármily ürügy alatt se vétethessék fel polgárnak".

A szabad vallásgyakorlatot és a vallási egyenjogúságot az 1790/91. évi XXVI. törvénycikk szabályozta, amely kimondja: "ezentúl a vallás gyakorlata, a templomok, tornyok, harangok, iskolák, sírkertek és temetők szabad használatával... mindenütt szabadon hagyassék, és senki közülük, bármily rendű és állapotú legyen, annak szabad használatában és gyakorlatában semmiféle szín alatt, Ő felsége, vagy bármely más földesúr által ne háborgattassék vagy akadályoztassék..."

Már közvetlenül a türelmi rendelet megjelenése után rendszeresen érintkeztek egymással evangélikus vallású nemesi, sőt főnemesi családok tagjai. De a nemesség mellett a polgárcsaládok is bekapcsolódtak a szervezkedésbe. Liedemann János Sámuel szepességi patrícius 1786. szeptember 4-én tette le a polgáresküt, így ő lett az első pesti evangélikus polgár. A megyei és kamarai hivatalnokok között is sok volt az evangélikus, hiszen az evangélikus egyház évszázadok óta a többi egyháznál magasabb százalékban nevelt értelmiségieket. Igen magas volt az arányuk az egyetemi hallgatók között, akik egyre nagyobb számban gyűltek a pesti egyetemre. Sőt ekkor már az egyetemi tanárok közé is bekerültek Luther hívei, így Werthes Frigyes és Schwartner Márton, sőt 1792-ben 24 éves korában kapott katedrát az iskola történetében később nagy szerepet játszó Schedius Lajos, aki az esztétikai és filológiai tanszékre került.

Az 1790/91. évi XXVI. törvénycikk kihirdetése után a templomépítés eddigi akadálya megszűnt, így kibontakozott egy vita: templom vagy iskola épüljön-e előbb. Liedemann és Schedius az iskola mellett foglaltak állást, de a többség a templom mellett döntött.

A templom elkészültével kerülhetett az iskola az érdeklődés homlokterébe. Az oktatásra Luther Márton 1524-ben a német városok tanácsuraihoz írott cikkében nyomatékkal hívta fel a figyelmet: "...Krisztusnak és a világnak ügye fordul meg azon, hogy mi az ifjúságon segítünk és lendítünk, s ezzel voltaképpen rajtunk is

mindeneknek is segítve és lendítve lesz... Édes uram, mennyit kell költenünk évenkint puskákra, utakra, hidakra, gátakra és más hasonló dolgokra, hogy biztosítsuk a városok békességét és lakóházait: hát miért ne költhetnénk ugyanennyit a szegény elhagyatott ifjúságra is, hogy egy vagy két ügyes embert adhassunk melléjük, mint iskolamestert?"

Ha számbavesszük a kezdeti korszaknak azokat a tényezőit, amelyek a pesti evangélikus egyház létrejöttét lehetővé tették, akkor közülük többet is ki kell emelnünk. Fontos szerepe volt a lutheri reformáció mélyen intellektuális jellegének, mely nem a liturgikus vonásokra helyezte a hangsúlyt, hanem a szellemi igények kielégítésére. A másik igen fontos tényező II. József felismerése, hogy a birodalom egységesítése érdekében a vallási ellentéteket csökkenteni kell. Ez nem oldható meg egyetlen államvallás uralomra juttatásával. A vallási türelem sokkal eredményesebb lehet. Ezt a magatartást nagymértékben elősegítette a felvilágosodás szellemi mozgalma, amely a legkülönbözőbb társadalmi rétegeket is fogékonnyá tette a vallási türelemre. Szerepet játszott a rendek reformtörekvése is, hiszen az 1790-91-es országgyűlés bizottságai az élet minden területén mélyreható reformokat terveztek. Végül Buda és Pest fellendüléséről sem szabad megfeledkezni. A török kiűzése után az ország központi városai csak lassan tértek magukhoz, de épp ekkor Pest-Buda fellendülésnek indult, hogy elfoglalja méltó helyét a magyar politikai, társadalmi, szellemi és gazdasági életben.

Kezdetek és az algimnázium

Az 1809. március 5-én tartott közgyűlés egyik pontja az iskola kérdése lett, és ekkor Schedius nagyhatású beszédben fejtette ki nézeteit: "Az iskola a protestantizmus oltalma, és a nagy reformátor nyilatkozata szerint csak az ördög lehet az iskola ellensége. Szükséges feltétele protestáns gyülekezet létének, ha benne Isten lelke, az örök szeretet lakik..." Schedius a legfontosabb tényezőkre mutatott rá! A tanítók alapos képzettségére, a modern tanítási elvekre, a tanítók anyagi és erkölcsi megbecsülésére, az önfeláldozó hivatástudatra és végül az egész folyamatnak a közösséget szolgáló és megújító funkciójára. Schedius Lajos, aki az iskola felügyelője is volt, egész életében nagy hozzáértéssel szolgálta a nevelés ügyét.

Az iskola vezetője 1813-ban a kiváló Hoffmann Péter lett; az ő igazgatósága idején az iskola két osztállyal működött. Az I. osztályba az un. donatisták tartoztak (akik az elemi írás, olvasás, és számtani ismereteket tanulták), a II. osztályt pedig a grammatisták alkották. (Ezt az osztályt vezette Hoffmann Péter.) 1821-ben megnyílt a harmadik fiúosztály is. Itt az úgynevezett syntaxisták osztályában is fakultatív volt ekkor még a latin.

Az iskola rohamos fejlődése miatt az épületet bővíteni kellett, ezért 1822-ben az addigira még egy szintet húztak, így lehetővé vált 1823-ban a negyedik osztály (a "humanitas"-i) megnyitása. Ettől kezdve nevezik az iskolát alkalomszerűen gimnáziumnak, és ma is az 1823-as évet tekintjük az iskola alapítási évének.

A tanítási nyelv latin, német és magyar volt az 1830-as években. Németül tanították a hittant, az egyetemes történelmet, részben a számtant, magyarul a magyar történelmet és a földrajzot, latinul az ókori történelmet, geometriát és részben a matematikát. Ez általában nem jelentett nehézséget a tanulóknak.

A szabadságharc éreztette hatását iskolánkban is: sok tanuló is, a tanárok egy része is bevonult honvédnak.

Utolsó megrázkódtatás ebben a fejlődési szakaszban az 1859-ben kiadott protestáns pátens volt, amely megszüntette a protestáns egyházak autonómiáját. Az ekkorra már amúgy is megrendült abszolutizmusnak ezen rendelkezése ellen országos megmozdulás szerveződött, így a rendeletet a következő év május elején hatályon kívül helyezték.

Az 1823 és 1859 közötti korszakban stabil tanári gárda működött az iskolában. Így jól összeszokott, a hagyományokat folyamatosan továbbadó oktatói együttes alakulhatott ki.

Iskoláikat a hazai evangélikus gimnáziumokban (Csetnek, Győr, Lőcse, Pozsony, Rozsnyó, Selmecbánya, Sopron) és külföldi, német egyetemeken (Bécs, Berlin, Göttinga, Halle, Jéna, Lipcse) végezték. Zömmel filológiát és teológiát tanultak, de volt jogi végzettségű és természettudományos képzettségű is közöttük. Teubner Károly az MTA-nak is tagja volt. Általában széles körű nyelvismerettel rendelkeztek. A tanítás mellett mindegyik folytatott tudományos vagy irodalmi tevékenységet, de leggyakoribb munkájuk a tankönyvírás volt. A testületet a gyakorlati munka mellett az elmélet is rendkívül érdekelte. Ebben az időben már hazánkban is nagy tábora volt Pestalozzinak.

Összegezve ennek a korszaknak a jellemzőit, a leglényegesebb vonás, hogy az iskola szervesen, a követelményekhez és a lehetőségekhez igazodva fejlődött az ország egyik elismert iskolájává. Az egész ország evangélikus műveltségének sok elemét vette át, és egyesítette egy kitűnő szerkezetű együttesben. A világi vezetés, a lelkészek és a tanárok egymást segítő, a másikat megértő családias műhelye jött létre, ahol a középpontban a jövő nemzedék nevelése állt. Kialakult az az értékrend is, ami a későbbi fejlődésre is nagy hatással volt: igazi intellektuális vallásosság kifejlesztésére törekedtek, amely a társadalomban a humanizmus és liberalizmus megvalósítását is segítette. Mindezt hallatlan szellemi frissességgel, az új iránti fogékonysággal és a kockázat vállalásával végezték.

A főgimnázium kialakulása

A távlati cél az iskola főgimnáziummá való fejlesztése volt, de ennek feltétele, hogy az eddigi szűk épület helyett új iskolát építhessenek. 1863-ban megkezdődött az építkezés a Sütő utcában, és 1864. szeptember 15-én volt az ünnepélyes átadás, tanévnyitóval egybekötve. Az új épületben nyolc tágas tanterem, szertárak, tanári lakások, és nagy díszterem is volt.

Az 1872/73. évi értesítőben Batizfalvi István igazgató már így nyilatkozhatott: "Az 1872/73-dik év mint korszakalkotó lesz följegyezve iskolánk történetében; mert a sok évig csonka, ki nem egészített intézet ez évben lett teljessé, ez évben lépett nyolcadik osztályának megnyitásával a főgimnáziumok sorába."

Ebben a korszakban még egy tantervi változás következett be. Eötvös József ugyanis 1869-ben új tantervtervezetet dolgozott ki, amely a középiskolákat új, valószínűleg svájci mintát követő rendszerbe akarta foglalni.

Mivel Eötvös vitára bocsátotta a javaslatát, báró Prónay Gábor egyetemes felügyelő meghívta acsai birtokára az evangélikus tanintézetek képviselőit közös állásfoglalás kialakítására. Iskolánkat Batizfalvi István képviselte. Az értekezlet az egységes 8 osztályos gimnázium mellett foglalt állást, amelyben mind a latin, mind a görög nyelv mindenkinek egyenlő mértékben tanítandó.

Iskolánkban lényegében 1860 óta a szaktanítás rendszere érvényesült, így szükség volt a különváló szakok számára tankönyvekre, s ezek elkészítéséből iskolánk tanárai szinte kivétel nélkül kivették a részüket.

A tanári kar kiváló összetétele az iskola jó hírét állandóan fokozta, így korszakunkban a diákok száma rohamosan nőtt, közel megháromszorozódott.

A diákok szinte mind tudtak németül, latinul, és a legtöbben tűrhetően megtanultak görögül is. Ez egységes értékrendet is jelentett, amely a klasszikus műveltségből, a protestáns emberi magatartásból és igazi alkotó patriotizmusból kovácsolódott össze.

A békés kibontakozás

Mi jellemzi iskolánkat ebben az időben? A legfontosabb vonás az, hogy ekkor is autonóm egyházi iskola, amely az állam felügyelete alatt áll, de mind szervezeti, mind tartalmi kérdésekben nagyfokú önállóságot élvez. Az iskola fenntartó hatósága a pesti ágostai hitvallású evangélikus magyar-német egyházközség. A jogokat a gyülekezetből választott presbitérium gyakorolta a saját kebeléből választott iskolai bizottság útján. Az iskolabizottság élén az iskolai felügyelő állt, helyettese a másodfelügyelő.

Az iskola szempontjából legfontosabb az volt, hogy a tanárokat a tanári kar javaslata alapján az iskolafenntartó testület választotta meg. Az igazgatót pedig a tanári kar választással a maga kebeléből jelölte, és ennek alapján bízta meg három évi időtartamra az iskolafenntartó testület. Három év múlva újra megválasztható volt. Az igazgató összekötő volt a tanári testület és az egyház között.

Nagyobb jelentőségű volt az a véleményalkotás, amely az 1879-es állami tantervvel kapcsolatban készült az iskola tanári karának közös pedagógiai munkája során. A megfogalmazás és formába öntés Böhm Károly - akkor 36 éves fiatal tanár és filozófus - munkája volt, de az egész tanári kar véleményét képviselte. Ebben igen határozottan állást foglaltak saját gimnázium-elképzeléseik mellett.

"...a gymnasiumi oktatás nem a köznapi élet szükségleteinek szolgál, hanem azon magasztos eszményeknek, melyek az emberiséget kisebb-nagyobb öntudatossággal mindenkor áthatották, s amelyeknek fő forrása: az önmagát értő, magában megállapodott erkölcsi jellem... Ez erkölcsi jellem azonban csak öntudatos munka segítségével érhető el, az öntudatos munka pedig az önálló gondolkodásra épül. Éppen ezért a gymnasiumi oktatás fő feladata: az értelmi erőnek oly mérvű kifejtése, hogy a tanuló önálló ítélésre szert tegyen, mely őt első sorban az egyetemi tanulmányokra, azután pedig bármely tudományos foglalkozásra, a munkásságra képesíti."

Góbi Imre igazgató 1900. február 19-én a presbitérium ülésén azt javasolta, hogy a gimnáziumnak építsenek új iskolát, a Sütő utcai épület pedig maradjon az elemi és a leánypolgári részére.

Az új iskolaépületben a tanítás feltételei jelentősen megjavultak. Lényeges javulást jelentett a szertárak és előadótermek kialakítása, mert ez megjavította a természettudományos oktatás feltételeit. A rajzterem a művészi képzést biztosította, a tornaterem és a tágas udvar pedig az egészséges testmozgás és sportolás lehetőségeit teremtette meg.

Mikola Sándorral bővebben kell foglalkoznunk, mert bár filozófiai tevékenysége a következő korszakban bontakozott ki, de művelődéspolitikai munkássága a század legelején kezdődött, és Rátz Lászlóval együtt ekkor alapozta meg a modern természettudományos oktatást nemcsak a mi iskolánk keretei között, hanem országos hatékonysággal.

Mikola ebben a korban intenzív gyakorlati munkát végzett. Nemcsak kipróbálta és bevezette a matematika tanításában a fent leírt elemeket, hanem megírta hozzá Rátz Lászlóval együtt a megfelelő tankönyveket is. Ezzel a matematikai apparátussal a fizika tanítását is lényegesen magasabb szintre emelte.

A Sütő utcai épületben a tanári szoba rendkívül kicsi helyiség volt, sőt az igazgatónak akkor nem is volt külön irodája, hanem állandóan a tanárok között élt. Ez a fizikai értelemben is vett együttlét volt "a továbbképzés forrása" is. Mindent megbeszéltek, mindent tudtak, szakmai csoportok alakultak, ami sokszor közös tudományos vagy pedagógiai munkát is eredményezett. Egyúttal a tanári kar sajátos struktúrájának továbbélését is biztosította ez az életforma.

Az iskola tanulói a 8 év folyamán igen erős szelektáláson estek át. Az 1880-ban I. osztályos tanulók létszáma 78 volt, és 29-en jutottak el az érettségiig. 1905-ben 131 volt az I. osztályos tanulók létszáma, és 1913-ban 52-en érettségiztek közülük; igen sokan a IV. gimnázium után felmérve képességeiket, más iskolatípusba mentek át.

A hagyományok továbbélése a változott viszonyokban

Az iskola a háború során viszonylag kis anyagi kárt szenvedett, és már a korszak kezdetén nagy ünnepre készült: az iskola fennállásának 100 éves jubileumára. 1923. június 10-én, vasárnap a Deák téri templomban és az ottani iskolai díszteremben került sor az ünneplésre, ahol nemcsak az evangélikus egyház, hanem a magyar művelődés legkülönbözőbb vezetői is részt vettek, és üdvözölték a jubiláló iskolát.

Iskolánkban 1839 óta működnek ifjúsági egyesületek, és ezek a kezdeti tájékozódás után fokozatosan a tanulói öntevékenység irányában fejlődtek. A modell adva volt: a protestáns egyházak autonóm jellege, az önrendelkezés elve és gyakorlata az ifjúsági egyesületekben is meghonosodott, hogy utóbb kifejezett nevelési céllá is váljon.

Hogyan működtek általában ezek az egyesületek? Minden egyesületnek volt egy tanár elnöke, és voltak választott tisztségviselői: tisztikara. A diák elnök választása általában nagy esemény volt az egyesület életében, mert legtöbbször több jelölt közül, nagy választási harc után került ki a győztes. A programot a választott tisztikar állította össze, és a tanár elnök tanácsokat adott, esetleg segített a felmerült szakmai kérdésekben. Iskolánk fontosabb egyesületei a következők voltak:

Nagy remények és csalódások

Nagy változás történt az iskolarendszerben.

Az általános iskolában megszűnt a latin nyelv kötelező oktatása. 1948-ban az iskolák államosítása során az általános iskola kikerült az egyház fennhatósága alól.

A gimnáziumot az államosításkor kötött konkordátum értelmében meghagyták az egyház kezében. Természetesen a gimnáziumok tantervében is alapvető változások következtek be.

1952 nyarán azonban bekövetkezett a végzetes lépés! Az egyház - tekintettel az egyre romló anyagi helyzetére - nem merte vállalni az iskola fenntartásával járó anyagi terheket. Lehetett volna bőségesen biztosítani az anyagi fedezetet országos gyűjtéssel, de ennek politikai mellékzöngéit sem merték akkor vállalni. Így az iskolát felajánlották az államnak. 1952. július l-jétől az iskola felszerelése ellenszolgáltatás nélkül az állam tulajdonába került. Négy nemzedék gyűjtőmunkájának eredménye nem maradt az iskoláé, hanem szétszóródott a főváros intézményei között. Az ország egyik legjobban felszerelt iskolája volt...

Megjelent a Keresztyén Igazság 32. számában (1996. tél)