David Baer: 
Két válasz - három magatartás (1998. április 28.)
A Magyarországi Evangélikus Egyház közelmúltjának vizsgálata

Amerikai teológiai doktorandus vagyok a Notre Dame Egyetemen, amely az Egyesült Államok "közép-nyugati" részén, Chicago városa közelében van, de Magyarországon végzem a disszertációs kutatásomat. A teológiai tanulmányon belül az én szakterületem az etika. Nem vagyok magyar, sem magyar származású, sőt magyar vér sem folyik bennem egyáltalán, de hét évvel ezelőtt megismertem egy magyar lányt, aki akkor Amerikában tanult ösztöndíjasként, és akit később elvettem feleségül. Tehát csak a feleségemen keresztül ismertem Magyarországot, és őmiatta kezdtem gondolkodni arról, hogy milyen jó lenne, ha közelebbről megismerném a feleségem hazáját, és ezért olyan disszertációs témát kerestem, amely az én elképzelésemet lehetővé tenné. Mivel evangélikus vagyok, ezért választottam egy a magyar evangélikusokkal foglalkozó témát. A disszertációmban a Magyarországi Evangélikus Egyházról van szó az elmúlt negyvenöt évben, vagyis a kommunista időszak alatt. Már két éve vagyok Magyarországon, és éppen most végzem a kutatásom utolsó részét.

Böröcz Enikő azt kérte tőlem - ha jól értettem -, hogy a mai evangélikus egyház számára az elmúlt negyven év jelentőségéről szóljak. Természetesen ilyen feladat egy külföldi számára nehéz, mert annak a teljesítésekor bele kell szólnom a Magyarországi Evangélikus Egyház saját ügyébe. Végeredményben a magyar evangélikusoknak kell eldönteniök, milyen jelentősége van a közelmúltnak a jövőre nézve, de azért teszek egy-két észrevételt, ami a kutatásomból kiderült, és amiről önök eldönthetik, hogy azok az egyház mai helyzetében megfelelők-e.

Egy külföldi, aki igyekszik a mai Magyarországi Evangélikus Egyházat megismerni, először azt látja, hogy ez az egyház polarizálódott, hogy hiányzik belőle az egység, a közösség. Biztos, hogy ennek sok oka van, de egyik oka szerintem az, hogy a magyar evangélikusok nem tudják értékelni a saját múltjukat. A szocializmus alatti történelemben komoly teológiai és etikai viták voltak, amelyek még ma sincsenek feldolgozva. Az kell még az egyháznak, hogy felismerje, miről volt szó a vitákon, vagyis milyen különböző etikai elvek ütköztek össze a történelemben, és ha ezeket felismerné az egyház, akkor kidolgozhatná, hogy mely elvek vonatkoznak még a mai nemzedékre. Más szóval: eldönthetné az egyház, hogy a közelmúltnak mi a mára és a jövőre vonatkozó öröksége.

Ebből következik, hogy az én kérdésem az: mik voltak azok az etikai viták, vagy legalábbis mi volt azoknak a lényege? A kulcskérdés szerintem az volt, hogy milyen felelősség terheli a keresztyén híveket az egyház jövőjéért, és mit lehet és mit kell csinálniok az egyház jövője érdekében. Ezekre a kérdésekre két alapvető válasz volt, amiből három különböző magatartás következett.

Voltak, akik azt hitték, hogy az egyháznak az államhatalommal inkább kompromisszumot kellene kötni. Ez a kompromisszum-stratégia abból a felismerésből indult ki, hogy a kommunizmus Magyarországon hosszú ideig tartó állapot, amellyel az egyháznak számolnia kell, hogy tovább éljen. E szerint az állásfoglalás szerint rossz helyen, kényszerpályán van az egyház, de a megmaradás érdekében az egyháznak meg kell alkudnia.

Ez a kompromisszum-stratégia nem feltételek nélküli megalkuvást jelent, hanem inkább a kereteken belüli pragmatizmust. A pragmatikus kompromisszum természetét nagyon jól mutatja Veöreös Imre lelkész A harmadik egyházi út című könyvében. Veöreös ebben a könyvében Reményik Sándor Ahogy lehet című versét idézi, amellyel a kompromisszum-stratégiát próbálja megvilágítani. A Reményikre utalás szerintem találó, mert benne van a versben a középutas stílusú, kényszerpályához kötött, de még makacs kompromisszum-felfogás. Az "ahogy lehet" azt jelenti, hogy keressük az utat, ami van, hogy tovább éljünk, mert rossz helyen vagyunk, ahol meg kell alkudni. De nem úgy kell megalkudni, hogy feladjuk az örökségünket, hanem úgy, hogy védjük azt, ahol és ahogy lehet. A Magyarországi Evangélikus Egyházban megjelenő "ahogy lehet" - fajta kompromisszumnak Veöreös szerint két megszabott határa volt. Az első: nem szabad olyan kompromisszumot kötni, amely elárulja az egyház igazi, lényeges szolgálatát. A második: miközben kompromisszumot kötök az ellenséggel, addig még mindig keressek új lehetőségeket, még mindig igyekezzem túljárni az ellenség eszén, hogy átadhassam a hit kincsét a következő nemzedéknek.

Tehát a Veöreös Imre által elmagyarázott kompromisszum az egyház megmaradásával foglalkozik, úgy ahogyan a Reményik Sándor-féle "ahogy lehet"-kompromisszum a magyarok megmaradásával foglalkozik. Az egyházi kompromisszum stratégiája számára az egyház túlélése a fő cél, és a kompromisszum képviselőinek látása szerint a hívők felelősek az egyház jövőjéért. Az a tény, hogy az ilyen kompromisszum-stratégiát már a kommunista időszak előtt is megtalálhatjuk, jól mutatja, hogy itt nem valamilyen új találmányról van szó, hanem olyan stratégiáról, amely a magyar történelemben gyökerezik. Itt egy tipikus magyar, az elnyomással szembeni stratégiával, egy bizonyos "labanc"-fajta stratégiával találkozunk.

De ez az "ahogy lehet"-es, "labancos" stratégia, még ha régi is, akkor is felemás, a következő okból. Az "ahogy lehet" kifejezést egyfelől úgy lehet értelmezni miszerint sok lehetőség van, amit meg kell találni, még a szűk kereteken belül is. Itt arra vonatkozó kihívásról van szó, hogy az emberek kreatívak legyenek, hogy kihasználják a rejtett lehetőségeket, hogy tovább éljenek. De másfelől, az "ahogy lehet" kifejezést úgy is lehet értelmezni, miszerint: nincsenek lehetőségek, hanem csak egy lehetőség van. Itt már nincs kihívás semmire, inkább csak utalás a kényszerűségre. Aki ilyen értelmezésből cselekszik, az hajlandó bármilyen kompromisszumot kötni az ellenséggel, mert szerinte csak úgy lehet tovább élni. Tehát itt már nincs erkölcs, mert ahol kényszerűség van, ott választások sincsenek. Most már mindent szabad, mert kényszerpályán vagyok, és minden, amit csinálok, az már meghatározott. Más szóval, az "ahogy lehet" második értelmezésében kollaborációról van szó.

Bizony, a szocializmus időszaka alatti Magyarországi Evangélikus Egyházban az "ahogy lehet" típusú megalkuvás stratégiája nem mindig csak kompromisszumot váltott ki, hanem kollaborációt is. De szerintem látnunk kell, hogy azok közül, akik az egyházon belül kollaboráltak a múlt rendszerrel, nem volt mindenki feltétlenül opportunista, hanem inkább olyan ember, aki az egyház jövőjéért aggódott. Természetesen az, hogy ezt látjuk és értjük, ebből nem következik, hogy helyeseljük. A kollaborációk kárt okoztak a saját egyháznak, de - legalábbis részben - jó szándékból.

Érdekes az, hogy a kompromisszum és a kollaboráció stratégiája hasonlít egymáshoz. Mind a kettő aggódik és foglalkozik az egyház megmaradásával, és ezért mind a kettő hajlandó megalkudni az ellenséggel a megmaradása érdekében. A kettő között az a különbség, hogy a kompromisszum a határon belüli megalkuvást jelenti, a kollaboráció viszont a határok nélküli megalkuvást jelenti. A kettő különbözik egymástól, de a két stratégia nincs azért teljesen külön. Mind a kettő megalkuszik, és ezért a kompromisszum stratégiája számára mindig fennáll az a veszély, hogy kollaborációba esik. A kompromisszumnak van határa, de amíg megalkuszik egy ember, addig még nem szabott határt. Lehet hogy az a határ létezik, de még nincs, és ezért az a veszély, hogy a kompromisszum visszatolja a megalkuvás határát arra, ahol nincs. Ezért mondjuk, hogy az "ahogy lehet" felemás stratégia.

Pontosan e miatt a felemásság miatt áll szemben ezzel a két stratégiával a kihívás. Ez a kihívás főleg Ordass Lajos püspök személyében jelent meg az evangélikus egyházban. Azért, mert Ordass tiszta maradt, sohasem alkudott meg. Mostanában sokan azt vallják, hogy Ordass tisztessége jobb magatartás volt, mint a kollaborációval mindig enyelegő "ahogy lehet".

Ordass püspök magatartása az "ahogy lehet" típusú pragmatizmussal szemben egyáltalán nem volt pragmatikus, sőt bizonyos szempontból egészen érthetetlen. Ordass Lajosnak az alapvető felfogása szerintem az volt, hogy neki minden negatív konzekvencia ellenére ragaszkodnia kell püspöki kötelességeihez. Nem volt fontos Ordass számára, mi lesz a következménye az ő cselekedeteinek, csak az volt a fontos, hogy a jót csinálja, még akkor is, ha eközben az egyházat a kommunisták elpusztítanák. Egy példát említek: Ordass az iskolák államosításához azért nem volt hajlandó hozzájárulni, mert szerinte az erkölcstelen lett volna, és mert Ordass nem volt hajlandó erkölcstelent elkövetni, azért egyszerűen nem vette tudomásul, hogy a kommunisták már elhatározták, hogy államosítják az egyházi iskolákat.

Bár a pragmatizmus szempontjából Ordass püspöknek az iskolák kérdésében tanúsított magatartása eléggé érthetetlen, van neki egy teológiai ihletése, amelyet pedig a Pál apostol Rómabeliekhez szóló levelében lehet találni, amikor Pál először elfogadta és utána visszautasította a következő álláspontot: "Sőt inkább ne cselekedjük-e a rosszat, hogy abból jó származzék - amint minket rágalmaznak, és amint némelyek mondogatják, hogy mi így beszélünk, akiknek kárhoztatása igazságos." (3,8). A bibliai szöveg értelmezése az, hogy rosszat még a jó eredmény érdekében sem szabad cselekedni. Az Ordass püspök következményektől független elkötelezettséghez való ragaszkodásának csak akkor van értelme, ha hisszük azt, hogy a következményekért nem mi, hanem Isten a felelős, és ezért elfogadjuk az elkötelezettséghez való ragaszkodásnak bármilyen rossz következményét is. Ezt biztosan hitte Ordass, és ezért ő sohasem volt hajlandó megalkudni, az iskolák kérdésében sem, még az egyház megmaradása érdekében sem.

Ez Ordass kihívása az "ahogy lehet" típusú stratégiával szemben. Ordass hatalmas személyes tanúbizonyságából az az álláspont következik, miszerint: nem az az egyház dolga, hogy a saját megmaradásával foglalkozzon és a megmaradásának érdekében megalkudjon. Inkább az az egyház dolga, hogy engedelmeskedjen Urának, a szolgálatának, és az abból fakadó kötelességének, még akkor is, ha mártír egyház kell hogy legyen. Eszerint az álláspont szerint aki megalkuszik annak érdekében, hogy az egyház tovább éljen, az az ember rosszat cselekedik, hogy abból jó származzék. Továbbá az ilyen ember felelősséget vállal azért, amiért nem felelős, vagyis az egyház megmaradásáért.

Tehát, végezetül mondhatjuk, hogy egy komoly etikai egyetnemértés létezik Ordass és az "ahogy lehet"-esek között. Az a benyomásom, hogy a mai Magyarországi Evangélikus Egyházban ezt a nézeteltérést igyekeznek elkerülni. Ordass Lajos püspök, a kompromisszum képviselői és a kollaboránsok más elveket képviseltek, és ebből következik, hogy ha Ordassnak volt igaza, akkor a többieknek nem volt igazuk, és fordítva. A mai egyháznak ezt a múltat fel kell dolgoznia, hogy eldönthesse, kinek volt igaza és miben. Ezt nem azért mondom, mert szerintem az egyháznak a bűnösöket kellene megtalálnia és megbüntetnie, hanem azért, mert a múlt örökséget hagyott, és ha ezt az örökséget érteni akarja az egyház, akkor a különböző elveket át kell gondolnia, hogy eldönthesse, mely elvek vonatkoznak a mai és a jövő nemzedékre.

Természetesen ehhez tartozik az Ordass-kérdés feldolgozása is, amely a mai napig még nem történt meg. Igaz, hogy Ordasst rehabilitálták, és mostanában róla általában jót mondanak, de ez és a kérdés kidolgozása nem ugyanaz, ugyanúgy mint ahogyan a tisztelet és a nagyrabecsülés sem ugyanaz. Vitathatatlan, hogy Ordassnak óriási, impozáns bátorsága volt. Azért tiszteljük. De a bátorság nem elég ahhoz, hogy hitvallónak tekintsük. A hitvalló nemcsak bátor, hanem számunkra időtlen értékeket jelképez, amely tőlünk valamit igényel. A mai Magyarországi Evangélikus Egyházban vannak olyanok, akik azt vallják, hogy Ordass Lajos hitvalló volt, aki az életével ránk is vonatkozó értékeket képviselt, hogy Ordass a tanúbizonyságával az egyház etikai kudarcait mutatja. Lehet, hogy ez igaz, lehet, hogy nem, de az biztos, hogy a kihívást nem lehet elkerülni, és amíg nincs feldolgozva a történelem, addig nem tudjuk rá a választ. Azok, akik csak azt mondják, hogy Ordass nagy magyar evangélikus volt, akinek az öröksége nagy érték a Magyarországi Evangélikus Egyháznak, és akiért az egyház Istennek legyen hálás, azok csak közhelyeket mondanak. Ha nekem abban igazam van, hogy az egyház jelenlegi polarizálódása a múltból itt maradt, még nem kidolgozott örökségből származik, akkor a közhelyeken túl kell menni, hogy megint egységes legyen ez az egyház.

Megjelent a Keresztyén Igazság 38. számában (1998. nyár)

Vissza