Ötven éve, 1948. december 14-én írták alá a Magyar Köztársaság Kormánya és a Magyarországi Evangélikus Egyház Zsinata által elfogadott egyezményt "az állam és az egyház közötti viszony kérdésének mindkét részről óhajtott békességes és helyes rendezése céljából". Bár az egyezmény közös érdeket említ, nyilvánvaló, hogy annak megkötése elsősorban az államhatalom érdekeit szolgálta azért, hogy a kommunista fordulat megtörténtével az evangélikus egyházat is az ateizmuson alapuló szocialista államrend feltétlen kiszolgálójává kényszerítse.
Állami részről az evangélikus egyház részére történő hadüzenetre Mihályfi Ernő kabinetirodai vezető részéről Szabó József balassagyarmati püspöki beiktatásán került sor 1948. március 18-án,(1) melyet számos megbeszélés követett az egyház vezetőivel. Az egyházi iskolák államosítása ellen elsősorban Ordass Lajos püspök tiltakozott arra hivatkozással, hogy az egyház, de az ország lakosságának túlnyomó többsége is ezt hevesen ellenzi. Mivel a tárgyalásokon Mihályfi kijelentette, hogy az államosítás a kormány megmásíthatatlan akarata és itt nem egyezkedésről, hanem hatalmi kérdésről van szó,(2) a május 21-i, valamint június 11-i tárgyalások is holtpontra jutottak.
1948. június 16-án az országgyűlés nagy többséggel (230:63) elfogadta az egyházi iskolák államosításáról szóló 1948:XXXIII. törvényt, melynek alapján 6505 egyházi iskolát vettek el az egyházaktól; ebből az evangélikus egyházra egy jogakadémia, 14 gimnázium és középfokú iskola, illetve kollégium, 353 nép- és általános iskola, összesen 737 tanterem, 834 tanító és tanár, valamint 2119 kh és 326 n. öl méretű tanítói javadalmi és iskola fenntartását szolgáló földterület esik.(3)
Az egyház tagjainak megfélemlítése érdekében pedig az év augusztusában sor került Ordass Lajos püspök, Radvánszky Albert egyetemes felügyelő és Vargha Sándor egyetemes főtitkár letartóztatására, illetőleg - Radvánszky Albert kivételével, akit a tárgyaláson szívroham ért - két, illetve három évi börtönre való elítéltetésére koncepciós per keretében.
A reformátusokkal - ahol ellenállás alig volt - 1948. október 7-én került sor az egyezmény megkötésére, az evangélikus egyház zsinata pedig december 8-án fogadta el a reformátusokéhoz hasonló egyezmény-szöveget.
A szerződéses jogi formát az evangélikus egyház korábban alig néhány esetben - így a soproni hittudományi kar felállításakor 1923-ban és az amerikai püspöki karral kötött megállapodás során - alkalmazta. Az állam és az egyház viszonyának generális rendezésére most első ízben került sor szerződéses úton. Ez kétségkívül az egyház önálló jogalanyiságának a tényére utal, azonban a külföldi példák azt bizonyítják, hogy az ilyen szerződéseknél az államhatalom túlsúlya kétségkívül érvényesül, a jogegyenlőség csak formális, az egyház rendszerint jogfeladásra kényszerül. Nyilvánvaló, hogy politikai meggondolások is, így elsősorban a "divide et impera" elvének az alkalmazása is az egyházak megosztását sugallta, hogy előbb az állami elképzeléseket magáévá tevő egyházzal kössék meg a szerződést.(4)
Az 1948. december 8-ra összehívott zsinatnak - a zsinatelőkészítő bizottság szerint - az volt a feladata, hogy "az állammal eddig folytatott tárgyalások alapján dolgozza ki az iskolák államosításával és az állam és az egyház közti viszony rendezésével foglalkozó egyezménytervezetet, tárgyalják meg a megválasztott zsinatelőkészítő bizottsággal és az így megállapított szöveget tárgyalják meg a kormánnyal s ezen a módon készítsenek el olyan egyezségtervezetet, amelynek elfogadása mind a zsinat, mind a kormány részéről várható."(5)
Minden szerződésnek a kölcsönös bizalomra kell épülnie, amely jelen esetben hiányzott. Az evangélikus egyház vezetői elleni kirohanások, majd a vezetők letartóztatása és koncepciós perben való elítélése, a tüntetések, a sajtókampány a megfélemlítettség légkörét idézte elő. Túróczy Zoltán püspök maga mesélte, hogy a tárgyaláson a helyzet olyan volt, mint amikor a rabló az eléje helyezett pisztolyra történt utalással kívánja álláspontját nyomatékosítani. A 63 zsinati tag végül is elfogadta a javaslatot, amelyen változtatni nem lehetett; egyedül Túróczy püspök javasolta, "hogy tétessenek lépések még további középiskolák vagy középiskolának meghagyása érdekében",(6) tudjuk azonban, hogy ennek a javaslatnak nem volt realitása.
Pacta sunt servanda. A szerződéseket meg kell tartani. Ha állami részről ezzel a szándékkel kötötték volna meg azt, hogy az abban foglaltakat meg is tartják, ez sokat segített volna az evangélikus egyházon. Sajnos még azok a pontok is a végrehajtás során az egyház kárára fordultak, amelyek a szerződéskötéskor elfogadhatónak mutatkoztak.
De nézzük nagy vonalakban az egyezmény fontosabb rendelkezéseit:(7)
Az 1. pontban foglalt "az egyház új helyzetének rendezése céljából" létrehozandó közös bizottság sohasem valósult meg. Ismeretes, hogy az 1952/53. évi és az 1966. évi zsinatok drasztikus változásokat hoztak az evangélikus egyház szervezetében, és azt az állami kívánságoknak megfelelően alakították át.
A 2. pontban az államhatalom a vallásgyakorlat teljes szabadságát biztosítja papíron. Tudjuk jól, hogy ez lényegében a templom falai közé szorult, s azt is, hogy a kelet-európai vallásgyakorlatba belefért az, hogy az államhatalom saját ideológiai propagandáját kifejtse.
A 3. pont taxatíve sorolja fel az egyházi élet szabad működése körébe tartozó területeket, köztük a kötelező vallásoktatást, az egyházi sajtó szabadságát stb. Sajnos a kötelező hitoktatást már 1949-ben megszüntették, az egyházi sajtó pedig gyakorlatilag cenzúra alá került.
Az egyházi önkormányzat biztosítására történő utalás is porhintés volt, hisz a lelkészi állások betöltése gyakorlatilag állami ellenőrzés alá került a püspökökön keresztül, az 1957. évi 22. tvr. pedig a fontosabb egyházi tisztségek betöltéséhez előzetes állami hozzájárulást kívánt meg visszamenőleges hatállyal.
A 4. pontban biztosított diakóniai szolgálatot is korlátozták; 1951. november 30-i hatállyal három diakonissza anyaház feloszlatására került sor.(8)
Az 5. pontban az államhatalom 1968-ig biztosította az államsegélyt. Ez talán az egyedüli pont, amely a fenti határidőn túl is érvényesült. Persze legtöbbször servilis megnyilatkozások közepette került sor az állami jótétemények értékelésére, amely az egyházi vezetőknek a segélyek elosztásánál igen erős befolyást biztosított.
A 6. pont az egyházi iskolák államosításáról szóló törvény tudomásul vételéről és arról szól, hogy a tanszemélyzetet átveszik állami szolgálatba.
Számos esetben csak formailag került sor az átvételre, és igen rövid idő múlva politikai okból sor került a volt egyházi pedagógusok elbocsátására. Milyen előrelátó volt Vladár Gábor bányakerületi felügyelő, amikor a megkötendő szerződésbe bele kívánta vetetni azt az állami kötelezettségvállalást, hogy legalább tíz évig nem bocsáthatják el az átvett személyt állásából - ezt a javaslatát azonban elutasították.
Ez a pont a Deák téri és a Fasori gimnáziumok egyházi iskolaként való meghagyásáról is rendelkezik. Ismeretes, hogy már 1952-ben Dezséry László felszerelésével együtt felajánlotta az államnak a két neves egyházi gimnáziumot.(9)
Különösen fájdalmas, hogy az evangélikus egyház egyetlen főiskoláját, a négyszáz éves eperjesi kollégium jogutódját: a miskolci jogakadémiát megszüntették, és átvett tanárainak egy részét rövid idő múlva elbocsátották az állami szolgálatból.(10) Ennek a főiskolának az elvesztésével az evangélikus egyház szenvedte el a legnagyobb veszteséget, mert míg a római katolikusok és reformátusok az elvett főiskolák helyébe jogi karokat tudtak felállítani, a Miskolcon alapított állami jogi kar miatt az evangélikus egyházat ettől a lehetőségtől megfosztották.
Kicsit visszásnak tűnik az egyezménynek az a pontja, hogy az állam nemcsak hogy megfosztotta az evangélikus egyházat szabadságától, még igényt is tart az államért és annak vezetőiért való könyörgésekre. Hogy fér ez össze a harcos ateizmussal?
Az egyezményben nincsen utalás annak mikénti megszüntetésére. Az állami szervek nyilván hittek a szocialista rendszer örökkévalóságában. De szerencsére Isten véget vetett a pusztában vándorlás negyven évének. A politikai helyzet megváltozásával a parlament 1990. január 25-én kelt határozata alapján Németh Miklós, a minisztertanács elnöke 1990. március 19-én az evangélikus egyház országos vezetőivel egyetemben közös megegyezéssel felbontotta a kényszerrel kizsarolt egyezményt.(11) Jogi szempontból kétségkívül helyesebb lett volna az egyezmény eredeti semmisségét megállapítani, hiszen a kényszer már a megkötéskor érvényesült, erre azonban azért nem került sor, mert az eredeti állapotba való visszahelyezést (in integrum restitutio) az államhatalom nem tudta volna vállalni, minthogy ennek keresztülvitele gyakorlatilag lehetetlen lett volna.
A fenti intézkedéssel véget ért az evangélikus egyház szomorú korszaka amely az egyházat a diakóniai teológia(12) idegen eszméjével az Állami Egyházügyi Hivatalon keresztül az állam járszalagjára fűzte, egykori szervezetét szétrombolta, megfosztotta vagyonától, iskoláitól és legfőképpen szabadságától.
Jegyzetek
1) Vladár Gábor: Visszaemlékezéseim. Budapest, 1997, 318. és köv. l.2) Ordass Lajos: Önéletrajzi írások. Bern, 1985, 288.l.
3) Rőzse István: A halál árnyékának völgyében. Budapest, 1997. 20.l.
4) Boleratzky Lóránd: A magyar evangélikus egyházjog alapjai és jogforrásai. Budapest, 1991, 240. és köv. l.
5) Egyházi Levéltár 951/1948 sz. alatt.
6) Országos Levéltár 215/1957, 180/1952 csomók.
7) Megjelent a Magyar Közlöny 1948. dec. 16-i 276. számában. - A szöveget lásd még A magyar protestantizmus 1918-1948. Budapest, 1987. 167-169.l.
8) Terray László: Állam és egyház a mai Magyarországon. Koinonia, 1983.
9) Gyapay Gábor: A budapesti (fasori) gimnázium története. Keresztyén Igazság 1996/32. 30.l.
10) Ennek a cikknek a szerzője is hasonló sorsra jutott, s amikor az az egyik püspököt értesítette a szerződés megszegéséről, a válasz az volt, hogy az állam csak a tanárok átvételét, nem pedig az állásban való megtartását vállalta.
11) Lásd szerző i. m. 246.l.
Megjelent a Keresztyén Igazság 40. számában (1998. tél)