Id. Zászkaliczky Pál: 
Egyházunk 1956-ban (2006. szeptember 13.)
- Események, emlékek, kitekintés -

A politikai helyzet

Az ötvenes évek kemény diktatúrája során - úgymond - "pártunk és kormányunk" lerakta a szocializmus alapjait. Nemcsak az ipar és a kereskedelem, de a termőföld is állami vagy szövetkezeti tulajdonba került, s a diktatúra ellenőrizte és meghatározta a politikán túl az oktatás, a kultúra, a tudomány és a művészet - tehát az egész élet - minden területét. Erre az ellenőrzésre törekedett az egyházakkal kapcsolatban is.

Az állam az egyházakkal megkötött egyezmények után létrehozta az Állami Egyházügyi Hivatalt, amely nemcsak az egyezmények megtartásán őrködött, hanem az egyházak működését is fékezte azzal, hogy egyre erőteljesebben beleszólt a vezető állások betöltésébe. Feloszlatták az egyházi egyesületeket, bezáratták a népfőiskolákat és a belmissziói otthonokat, menesztették a diakonisszákat, egyre inkább irányítás alá vonták az egyházi sajtót. Lassan leépítették az amúgy is fakultatív iskolai hitoktatást, a gyülekezetek anyagi életét biztosító javadalmi földeket (1951), s a még megmaradt két középiskolánkat pedig egyházunknak "önként" fel kellett ajánlania (1952). ("Véletlenül" ugyanazon a napon ajánlották fel a reformátusok is két megmaradt gimnáziumukat -- ennyit az önkéntességről). Az 1952/53-as zsinat politikai érdekű területrendezést hajtott végre, a magasabb egyházi tisztségekbe, elsősorban a négy egyházkerület helyett létrehozott két egyházkerület élére az állam számára megbízható püspökök kerültek. Az így "megválasztott", illetve sokkal inkább kiválasztott egyházi vezetők a továbbiakban maguk gondoskodtak arról, hogy az egyház élete visszaszoruljon a templomokba, már nem volt szükség koncepciós perekre és internálásra (Ordass, Kendeh, Keken), zsarolással kényszerített lemondatásra és félreállításra (Túróczy, Mády), az állam helyett - annak kívánságára - a további félreállításokat elvégezték az egyházi vezetők (Balikó, Kun-Kaiser). Ugyanakkor pedig Dezséry, Vető, Reök, Mihályfi, Darvas és mások - belföldön és külföldön egyaránt - "görcsös igyekezettel bizonygatták, hogy Magyarországon vallásszabadság van, az evangélikus egyház pedig korlátozás nélkül végezheti tevékenységét" (Giczi Zsolt: Az evangélikus egyház és az 1956-os forradalom, Protestáns Szemle, 1997/1. sz. 49. lp).

Nagy Imre 1953-as kormányprogramja csak rövid ideig hozott némi enyhülést, de ez egyházunkban nemigen érződött ("Nagyobb türelmességet kell tanúsítani vallási kérdésekben. Megengedhetetlen e téren adminisztratív eszközök alkalmazása, ami eddig bizony néha előfordult. A kormány ebben a kérdésben a türelmesség alapján áll, melynek a felvilágosítás és a meggyőzés az eszköze. Adminisztratív vagy más kényszerítő eszközök alkalmazását a kormány elítéli és nem fogja tűrni..." - A kormány programja az országgyűlés előtt - Nagy Imre elvtárs beszéde. In: Népszabadság, 1953. július 5.) Ezzel szemben 1953. június 7-én a gyenesdiási Kapernaum átalakult üdülővé és öregotthonná, június 29-én a déli egyházkerületi tanács mmegszüntette az Evangélikus Evangélizációt, az Élő Vízet, ill. a Kerület Missziói Hivatalát.)

1955-ben a Szovjetunió kivonta csapatait Ausztriából, ez a tény a politikai enyhülés reménységet jelentette. 1956 februárjában a szovjet kommunista párt XX. kongresszusán hangzott el Hruscsovnak Sztálint és a sztálini politikát bíráló híres beszéde, ennek nyomán tömérdek embert rehabilitáltak, s engedtek ki a munkatáborokból illetve a börtönökből. Ennek mintájára hazánkban is megszűntek az internáló táborok, Rajk Lászlót rehabilitálták, Grősz József érsek is kiszabadult, újból átvehette a római katolikus püspöki kar elnöki tisztét. Erőteljesen engedett a politikai nyomás, s nemcsak a szóbeszédben, de az egyre bátrabb hangú állami sajtóban is hírek terjedtek arról, hogy viták vannak a párton belül is, de változásokat sürgetett az egyetemi ifjúság, a Petőfi Kör és az Írószövetség. (Az Írószövetség tisztújító közgyűlésén Darvas József, a korábbi elnök be sem kerül az elnökségbe!) Sok jele volt a társadalmi feszültségnek, de forradalmi megmozdulásra - valószínűleg - csak igen kevesen gondoltak. Ugyanakkor szinte mindenki várta, s egyre többen követelték a változásokat.

Az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságának galyatetői ülése - Ordass püspök rehabilitációja

Az EVT KB ülését még 1954-ben, a Nagy Imre-féle reformkísérlet idején az állami illetékesek hozzájárulásával református püspökök hívták meg Magyarországra. Az ülés - amely a Deák téri, a Kálvin téri és a Nap utcai megnyitó istentiszteletek után július 28-tól augusztus 4-ig zajlott Galyatetőn - több okból is kényelmetlen volt mind az állami hatóságoknak, mind az evangélikus egyházi baloldalnak, elsősorban a jogsértő módon hivatalából elmozdított Ordass püspök, az LVSZ tiszteletbeli alelnöke miatt. Az ülés előtt a finn Kotimaa cikket közölt "Az Ordass-ügyet elő kell venni" címen. (1956.jún. 1-jei szám. Idézi: Giczi Zsolt, i.m. 51. l.). Dezséry püspök, majd Horváth János, az ÁEH elnöke több alkalommal is meglátogatták Ordasst, hirtelen-gyorsan nyugdíjának összegét akarták megemelni, de elsősorban befolyásolni akarták, hogyan nyilatkozzék az őt meglátogatni akaró hivatalos lutheránus vezetők előtt. A félreállított püspök hajthatatlanul ragaszkodott igazához: neki nem nyugdíja összegével kapcsolatban van követelése, ő ügye rehabilitálásához ragaszkodik, (éspedig párhuzamosan Keken Andrással és Kendeh Györggyel együtt), tehát az ellene igazságtalanul hozott állami és egyházi ítéletek maradéktalan visszavonásához. Augusztus 3-án és 4-én folytak le a tárgyalások Ordass, az LVSZ vezetői, a két püspök és az ÁEH elnöke és helyettese között. A megállapodás szerint Ordass ígéretet kapott, hogy rehabilitálják, ezután teológiai tanárként működik, később pedig visszatérhet püspöki tisztébe. Az egyházi közvélemény erről nem kapott hivatalos tájékoztatást, s a megígért állami rehabilitáció csak október 5-én történt meg. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága Elnöki Tanácsának végzése Ordass Lajost "bűncselekmény hiányában" felmentette, és ezzel "hatálytalanította" az uzsorabíróság ítéletét (Terray: Nem tehetett mást, Budapest, 1990. 147. l.). Az ÁEH felszólítására végül október 8-án a Magyarországi Evangélikus Egyház Egyetemes Törvényszéke is orvosolta a püspököt ért sérelmeket: "Az Egyetemes Törvényszék teljes ülése D. Ordass Lajos evangélikus püspök ügyében a Magyarországi Evangélikus Egyházegyetem Különbírósága által 1950. április 1-én hozott 451/1950. számú ítéletet alaki és anyagi jogszabálysértések miatt törvénysértőnek nyilvánítja és hatályon kívül helyezi. Nevezettet minden joghátrány alól mentesíti. Kimondja teljes rehabilitációját és egyházjogi szempontból úgy tekinti, mint aki ellen nem volt folyamatban egyházi fegyelmi eljárás. Megállapítja, hogy megilleti D. Ordass Lajos evangélikus püspököt az erkölcsi és anyagi kártérítés." (Evangélikus Élet, 1956. október 14. 1.l.). Október 9-én, az Országos Esperesi Értekezleten Mihályfi Ernő egyetemes felügyelő képmutató módon elítélte az 1950-ben ítélkező különbíróságot, mert "nem tartotta be egyházi törvényeink lényeges előírásait", Vető püspök pedig a következőket jelentette ki: "Szívből örülök, hogy amidőn értekezletünk erről együttlétünk legelején értesül, testvéri módon tárja ki szívét egyházunk aktív szolgálatába visszatérő testvérünk és szolgatársunk, D. Ordass Lajos felé". Beszélt a késlekedés okáról is: "Keresztyén türelemmel és honpolgári tisztességtudással vártuk meg ... a Legfelsőbb Bíróság hivatalos döntését, ... ugyanakkor mindent megtett/ünk/ annak érdekében, hogy ez a döntés mielőbb megtörténjen..." (Ev. Élet, ugyanott, 1-2. l.). Ordass püspök október 8-i levelében ideiglenesen lemondott püspöki szolgálatáról addig, amíg a tényleges szolgálatba való visszatérése lehetségessé válik. Ordasst Vető püspök iktatta be teológiai tanári állásába a Teológiai Akadémia Ledvay utcai épületében, első előadása október 24-én lett volna, de annak megtartása a forradalmi események miatt nem volt lehetséges.

Ordass október 14-én prédikált először Budahegyvidéken, erről az Evangélikus Élet előre hírt adott. A gyülekezet akkori - több szobából kialakított ideiglenes - templomában és az udvaron összezsúfolódott tömegben nem lehetett meghatódás nélkül hallgatni a püspök csendes szóval elmondott bizonyságtételét: "... az én Megváltó Uram ... azt mondta nekem, érdemtelen szolgájának: ,Mindenem!' És tudom, hogy nekem mondta. Úgy mondta nekem csüggedezésem idején, mintha e világon rajtam kívül senki sem léteznék. Hallottam, teljes bizonyossággal hallottam ezt a szavát is: ,Szeretlek, halálig, örökké!' Nekem mondta. Amikor semmiféle emberi kezet meg nem foghattam, ő erősen fogta kezemet... Övé volt a kereszt, enyém annak békessége. Övé volt a halál, enyém annak gyümölcse - az élet..." (Ev. Élet, 1956. okt. 21.)

Ordass püspök rehabilitációjával párhuzamosan mások szolgálatba való visszatérése is megtörtént: szeptember 8-án Dezséry megszüntette Kun-Kaiser József felfüggesztését (bár fegyelmi ügye folytatódott), 15-én Balikó Zoltán elfoglalhatta a diósgyőr-vasgyári lelkészi állását. Rehabilitálták Keken Andrást, és Kendeh György is visszatérhetett a kitelepítésből. Keken október 7-én, Kendeh 14-én prédikált először. A püspökök azonban menteni akarták a látszatot, s az említett két lelkésznek először vissza kellett vonnia - úgymond - lemondását, mintha azok annakidején nem kényszerből születtek volna, s ezután méltányosságból visszahelyezték őket állásukba. Ugyanakkor Kendehtől és Kekentől Horváth János szó szerint bocsánatot kért. Így emlékezett erről id. Kendeh György: - "Nem Isten, hanem a minket megbántó állami hivatal nevében kérdezte: készek-e megbocsátani?.." - (Nem voltam egyedül, I. köt. 167.l.).

A nagybaráti találkozó, az őszi lelkészkonferenciák

Laborczi Zoltán nagybaráti lelkész augusztus 4-én a Losung-igét elolvasva ("Az én Istenem elküldte angyalát, és az bezárta az oroszlánok száját..." Dán 6,23), három napos együttlétre hívta meg barátait, elsősorban az evangélizáció szolgálatát végző lelkészeket augusztus 28-30-ra. Tizenketten voltak együtt, a házigazdán kívül Csepregi Béla, Danhauser László, Fabiny Tibor, Józsa Márton, Kajos János, Kovács Géza, Lupták Gyula, Smidéliusz Ernő, Scholz László, Szabó József, Veöreös Imre és Zászkaliczky Pál. A három teljes napot elmélyült bibliai-teológiai munka és bibliakör töltötte ki, valamint testvéri beszélgetés a legsürgősebb egyházi feladatokról, s esténként gyülekezeti istentiszteleti alkalmak. A találkozó végén "Észrevételek" címen tizenegyen közös nyilatkozatot írtak alá (Szabó József nyugalmazott püspök közös egyetértés alapján nem írta alá, mert neve óhatatlanul egyházpolitikai irányba terelte volna a nyilatkozatot), s ezt hivatalosan elküldték mindkét püspöki hivatalba. Az "Észrevételek" csendes hangú szövegében nemcsak az evangélizáló igehirdetés céljáról, fontosságáról van szó, de az ébresztő szolgálat megtorpanásáról is. Ezzel kapcsolatban az aláírók megnevezték saját gyengeségüket és mulasztásaikat is. Ugyanakkor megállapították azt is, hogy egyházunk nem használja ki az Egyezményben biztosított lehetőségeket sem, széleskörű egyházi önvizsgálatot sürgetettek, s végül "testvéri szívvel" kérték az egyház vezetőségét, hogy "vegye számba az e téren elkövetett hibáit" (Laborczi, Ker. Igazság 1990. december, 36.l.).

Ősszel - először párhuzamosan Fóton és Balatonszárszón, később már csak Fóton - kötelező lelkészkonferenciákat hirdettek meg a püspökök. Az "Észrevételek" minden konferencián felolvasásra kerültek. Az abban foglaltakkal a konferenciák résztvevői egyet is értettek, az evangélizátorok bátorsága ugyanakkor példát is, biztatást is jelentett arra, hogy mindenki elmondhatja kritikáját és követeléseit. A kritika és a követelés legtöbb esetben éppen a vezetők által tartott előadások elhangzásakor erősödött fel, például Tessényi Kornél püspöki titkár az "Észrevételek" szerzőire tett erősen bántó megjegyzéseket, ezt a jelenlévő Kovács Géza utasította vissza. - Egy másik konferencián Botta István arról szólt, hogy Dezséry püspök előadásával nagy vonalakban egyet lehet érteni, ám "ez úgy van beállítva, mintha mindig így lett volna. De tudjuk, hogy nem így volt. És tudjuk, hogy ezek elvek, de nem eredmények, ezért van egyházunk vezetőségével szemben olyan irtózatos bizalmatlanság..." A társadalomban erőfeszítéseket tesznek a törvényesség helyreállítására, egyházon belül viszont a kibontakozást egészen kezükben tartva lefékezik... "A jelenlegi egyházi vezetőségtől sok önbírálatot, önkritikát várunk, sőt sokan azt is, hogy levonva a konzekvenciát, félreálljanak.., tény, ezután úgy nem mehet, mint eddig..." - Tekus Ottó kérte az egyházvezetők lemondását: "Rendeltessék el új választás. Ha a bizalmat megkapják, akkor legalább nyugodt lelkiismerettel szolgálhatnak tovább, ha pedig nem, fogadják bizalommal új vezetőinket..." A szeptember 25-28-i fóti konferencia közös nyilatkozata a következő sürgős teendőket tartalmazza: 1. Országos lelkészértekezlet összehívása; 2. Teológiai álláspontunk tisztázása; 3. Egyházi sajtónk tartalmi, személyi és anyagi felülvizsgálata; 4. A törvénytelenségek felülvizsgálata; 5. Rehabilitáció és sérelmek orvoslása; 6. A bizalom helyreállítása a Központi Alap eredményessége érdekében; 7. Független becsületszék felállítása a lelkészi munkaközösségek választása alapján. (Ordass, Önéletrajzi írások, folytatás, Bern, 1987. 541-548.l.).

A lelkészkonferenciák tanulságait és eredményeit a már említett október 9-i esperesi értekezleten Vető püspök foglalta össze: "...az új korszak követelményeinek megfelelően a lelkészkonferenciákon a legmesszebbmenő lehetőséget biztosítottuk arra, hogy lelkésztársaink szóvá tegyék mindazt, ami a szívüket és a lelkiismeretüket nyomja..." Örömmel állapította meg, hogy "a sokszor szenvedélyes viták során nem támadta senki fennálló törvényeinket és az Egyezményt, ellenben azok betartását és betartatását tették gyakran szóvá...? S bár 24 pontban kellett ismertetnie mindazokat az intézkedéseket, amelyeket az egyházi vezetőség egyházi életünk megjavítása érdekében az elmúlt hetekben foganatosított, ennek ellenére megállapította, hogy "az az út, amelyet az elmúlt években sok tusakodás közepette Isten kegyelméből megtaláltunk, lényegében jó út... (Ev. Élet. okt. 14. 2. l.). Akkor még szó sem volt semmiféle önkritikáról, s főleg lemondásról. Káldy Zoltán tolna-baranyai esperes óvta is a püspököket ettől: "...Nem lehet azt mondani, hogy az elmúlt öt-hat esztendőben minden rosszul történt. Ez hamis bűnbánat volna... A beszámoló 24 pontjában foglalt intézkedések az egyházi munka problémáit helyezik előtérbe s nem a személyieket..." Görög Tibor "sem kívánja senki lemondását, de azt kéri, hogy senki se tartsa ragadománynak egyházi tisztségét. Az esperesek pedig ne legyenek Fejbólintó Jánosok..." (3. l.).

A helyzet felemássága kitűnt a nagybaráti "Észrevételek" aláíróival folytatott október 19-i tárgyaláson is. A tárgyalás nehéz pillanatában Laborczi Zoltán elővette a "Ludas Matyi" c. újságot. A címlapon egy kéményseprő fehér papírost tartott a kezében, s a kép címe ez volt: "Tiszta lapot kezdünk!" Ám a lap nem volt tiszta, rajta a kéményseprő kormos kezének nyomai látszódtak. Aki tiszta lapra akar írni, annak meg kell mosakodnia. Tisztulásra van szükség egyházunkon belül is. Dezséry püspök úgy értette ezt: "Ti bennünket térdre akartok kényszeríteni?!" Laborczi válasza ez volt: "Nem akarunk senkit sem térdre kényszeríteni. Csak arra kérünk benneteket, térdeljetek mellénk!" (Laborczi: A nagybaráti találkozó: 1956. augusztus 28-30. Keresztyén Igazság, 1990. december. 37-38. l.). A tárgyaláson született megállapodás betartására már nem volt lehetőség először a forradalmi események miatt, az 1958 utáni egyházi vezetőség pedig a nagybaráti találkozó és a lelkészkonferenciák értékelésében szolgai módon követte Horváth János ÁEH elnök álláspontját, amely szerint "ami 1956-ban és utána történt az evangélikus egyházban, az ellenforradalom volt" (Káldy, in: Ottlyk Ernő: Az evangélikus egyház útja a szocializmusban, Bp. 1976. 113. l.).

A forradalomról - általában

Kossuthtól tanultuk: "Én a forradalmat a népek szent jogának tartom és vallom, de egyszersmind oly végeszköznek tekintem, melyhez a népeknek csak azon esetben szabad nyúlniok, midőn vagy nemzeti létüknek vagy jogaiknak s szabadságuknak akár visszaszerzésére, akár megvédésére más módjuk nincs, vagy amidőn boldogságuk szabad fejlődésének valamely fennálló rendszer annyira útjában áll, hogy minden áron való eltávolítását a nemzet szent érdekei követelik... Lázadásokat lehet csinálni, forradalmakat soha. Azok nem csináltatnak, azok csinálódnak..." (Kossuth Lajos Iratai, In: Magyar idézetek könyve, Szerkesztette és a szöveget válogatta: Erki Edit, Officina '96 Kiadó, Bp. 2004). Igen, így "csinálódott" spontán, szervezetlenül, 1956 októberében soha addig nem tapasztalt összetartással a forradalom. Spontán, tehát nem előre elhatározott tervek végrehajtása volt, hanem "egy végletekig feszített húr elpattanása, egy megkínzott, megalázott nemzet felhördülése... Tízmillió ember talán nem tudta, hogy pontosan mit akar, de azt mindegyikünk meg tudta fogalmazni, hogy mit nem akar.., nem akarja tűrni a nemzeti és egyéni megaláztatásokat, a hazudozást, minden önálló gondolat meghurcolását, a nemzet infantilizálását, kulturális hagyományainak meggyalázását..." (Jotischky László: Októberi gondolatok, Angliai Magyar Tükör, 2006. június 11-12. l.). Persze, előbb-utóbb a pozitívumok is kirajzolódtak volna, nyilván viták és hatalmi harcok között, olyanok, mint a szólás- és sajtószabadság, a semlegesség, a többpártrendszer stb. De akkor a rendelkezésre álló tíz nap erre nem volt elegendő. S a forradalom a szovjet tankok és a moszkvai akaratot kiszolgáló politikusok segítségével elbukott, ám az országot nem lehetett többé úgy kormányozni mint addig.

Azt gondolom, hogy valami hasonló jellemezte egyházunkat is 1956-ban. Abban mindenki egyetértett - a kisebbségben lévő vezetőkön kívül - hogy nem akarja tűrni tovább a hazudozást, az állam által kijelöltek kötelező megválasztását, a szabad vallásgyakorlatról hangzó szólamok és a nyíltan kiálló egyháztagok meghurcolása közötti ellentétet, egyházi szolgálatok megnyirbálását s ugyanakkor a vezetőknek az állam iránti maximális lojalitását. A tisztázódás útján azonban csak a törvényesség megtartásával, s ezért lassabban lehetett haladni, de hosszú hónapokon keresztül - egészen 1958 elejéig úgy tűnt, hogy egyházunk 1956-os eredményei tartósabbak mint népünk esetében.

Teológusok a forradalom napjaiban

1956 őszén a III. évfolyamot kezdtem a Teológiai Akadémián. Mi teológusok alig közel harmincan az Üllői út 24. II. emeletén laktunk, így közel voltunk az egyházi eseményekhez. Október 22-én felbátorodva más felsőoktatási intézményekben zajló diákgyűlések hírén, ifjúsági önkormányzatot hoztunk létre. Az ún. "kibővített ifjúsági tanács" több kéréssel fordult az egyház vezetőségéhez (kértük külföldi tanulmányút lehetőségét, a megszüntetett segélyek újbóli folyósítását, a Lelkésznevelő Intézet berendezésének javítását, sportolási lehetőségeket, félévenként teológus csendesnapokat stb).

Október 23-án tapasztaltuk először, hogy az egyetemi ifjúság közéjük tartozóknak számít bennünket. Többen átjöttek az orvostanhallgatók közül, meghívtak a tervezett tüntetésre, felkínálták azt, hogy velük együtt vonuljunk. Felejthetetlen az a nagy nehezen engedélyezett felvonulás végig a Kiskörúton, a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Margit hídon át a Bem szoborig, majd vissza a Parlament elé. Soha máskor nem szólt úgy a "Nemzeti dal" mint akkor Sinkovits Imre szájából, s egészen másként szólt a tömeghez Nagy Imre, mint később a rádióban Gerő... Amikor késő este hazaértünk, a rádió felől már lövések hallatszottak...

Két nap múlva a Fótról meglátogató édesanyám ezzel a mondattal lépett be: "Meg kellett ígérnem apátoknak, hogy nem hívlak haza benneteket. Maradjatok itt, nyissátok ki a szemeteket, mert történelmet ír most az ország népe!" Amikor a hazafelé utazott, a Bajcsy Zsilinszky útra akkor rohantak ki emberek a parlament felől, s a villamoson sírva beszélték el a sortűz borzalmait... Ennek hatására másnap édesapám határozottan elutasította a fóti párt küldöttségét: "Esperes úr, jöjjön, együtt van a község népe, legyen Ön a Forradalmi Bizottság elnöke!" - "Annak a pártnak a kérését nem teljesítem, akinek a katonái halomra lövik az embereket Pesten" - volt a válasz. Hamarosan visszajöttek: "Esperes úr, ha nem vállalja, holnap mindnyájan lógni fogunk!" Így ment el a zsúfolt kultúrházba, ahol is lelkészkollégáival együtt sikerült lecsillapítania a zajongókat: "Egy csepp vérnek sem szabad folynia Fóton, ha valaki vétkezett az elmúlt időben, majd bíróság elé kell állnia, de népítéletről szó sem lehet...!" Lehet, hogy Fót volt az egyetlen település az országban, ahol egy újjal sem nyúltak november 4-e után a Forradalmi Bizottság elnökeihez, a három fóti paphoz!? Tettük elsősorban nem politikai tett volt, hanem a veszélyben lévő emberek mentése a szeretet parancsa alapján.

Közben az Üllői úton is zajlott az élet, mi teológusok együtt maradtunk. Amikor vért adtunk a szomszédos klinikán, a kezelőben éppen sebesült orosz katonát ápoltak. Segélyszállítmányokat rakodtunk, s osztottunk a Józsefváros és Ferencváros evangélikusai között. Az Intézet szakácsnője vidéken rekedt, a konyhát Wiczián Dezsőné Hegedüs Ilonka néni vette át. Férjével összefogva gondoskodtak mindenről. S amikor egy plakát jelent meg az utcai kapun: "Még mindig hatalmon vannak az evangélikus egyház sztálinista püspökei, Dezséry László és Vető Lajos?!" - Ilonka néni azonnal leszedette a plakátot, összehívott bennünket s hallgatásra kötelezett, nehogy a plakátról Vető püspökék tudomást szerezzenek.

Az utcai harcok hevességétől függően nappal is, de éjszakára mindig a pincébe húzódtunk le a ház lakóival együtt. Közel volt a Nagykörút sarkán a "Maléter"-laktanya, az Üllői úti székház azonban azért maradt ki a nagyobb pusztulásból, mert mindkét harcoló fél tiszteletben tartotta a köztünk lévő klinikai tömböt. A pincében reggel és este felváltva tartottunk áhítatot, s döbbenetesen olvastuk ki nap mint nap a Losung igékből, hogy most valami újat, új kezdést biztosít egyházunk számára Urunk, forduljunk hát bocsánatkéréssel és megbocsátással egymáshoz... Áhítatainkat a házban lakó nem egyháziak is csendben figyelték. Ám volt, aki nem értett együtt velünk: november 3-án reggel a pincében megjelent Tessényi Kornél, s a következő mondattal ébresztett minket: "Na, teológusok! Most telefonált Joób Olivér lelkész Nyíregyházáról, ezrével jönnek a szovjet tankok Budapest felé!" Nem hittük, nem akartuk hinni, hogy azt a tiszta forradalmat, amihez addig is fiatalok és katonák vére tapadt, erőszakkal eltapossák. Nem hittük, nem akartuk hinni, hogy a szabad és független, demokratikus Magyarország tizenkét csodálatos nap után semmivé lesz...

A püspökök lemondása

Dezséry püspök október 30-án adta be lemondó levelét. A levél bevezetése ténynek ismeri el a forradalom győzelmét: "... a nemzeti függetlenség biztos reménységének fénye ragyog be most mindent... Hálát adva Istennek hazánk kiharcolt új életéért, hozzá akarok járulni a szabadsághoz azzal, ami tőlem telik..." Az elmúlt időszakban mint püspöknek, tudomásul kellett vennie az államnak az egyházakat korlátozó intézkedéseit, ha nem akart még több veszteséget okozni az egyháznak. Őt Ordass püspök "üresnek tudott helyére" választották 1950-ben, de Ordass rehabilitálása után most lemondásával megnyitja az utat a tényleges püspöki szolgálat felé, s most áldást is kíván szolgálatára" (Ordass, i.m. 570-571. l.). Így elhárult a jogi akadálya annak, hogy Ordass átvegye a Déli Egyházkerület irányítását. A funkció átvétele előtt október 31-én került sor első Deák téri istentiszteleti szolgálatára. A püspök kiengesztelődést hirdetett: "Ne vakítson el bennünket a mostani mámor, ne vakítson el bennünket nemzeti bűneink meglátásában. Tengernyi bűne van a magyarnak, de a bűn tengerénél nagyobb az Úristen kegyelmének tengerárja." (Ev. Élet, 1956. nov. 4.)

Vető püspök lemondólevele nemcsak a forradalom győzelmét dicséri, de megállapítja azt, hogy egyházunkat a rabság időszaka alatt "az egyházi vezetőség segítségével akarták elsorvasztani". Ennek erejét ő "a békesség embereként" megpróbálta enyhíteni, ez azonban egyházunk világi vezetői miatt nem sikerült. Lemondott külföldi egyházi tisztségeiről is, tévedéseire Isten megbocsátó kegyelmét kérte. (Ordass, i.m. 573-574. l.).

Köztudott, hogy 1958-ban Ordasst úgy lehetett félreállítani, hogy Dezséry visszavonta lemondását, hosszú beszédben "búcsúzott" egyházi szolgálatától mindenkiről elmondva jót és rosszat, de inkább terhelőt, s egyetlen napi (sőt mindössze egy-két órás) "regnálás" után lemondott (1958. június 24.) Nehezebb viszont megérteni azt, hogy Vető püspök lemondólevele után az állam nemcsak ragaszkodott a püspök visszatéréséhez, de még ki is tüntette őt "az ellenforradalom alatt tanúsított bátor magatartásáért".

Az egyetemes felügyelő, Mihályfi Ernő még tudomásul vette Dezséry távozását, tanúk előtt bejelentette távozását is, de lemondását - akárcsak Darvas József kerületi felügyelő - nem adta írásba. Mások lemondására is sor került: Grűnvalszky Károly egyetemes főtitkár, Ottlyk Ernő professzor, Friedrich Lajos, a Lelkésznevelő Intézet igazgatója. A Teológia tanári kara pedig követelte Pálfy Miklós örökös dékáni tisztségének megszüntetését.

Rádiószózatok

A miskolci rádióban Bodrog Miklós segédlelkész (okt. 28.), majd Joób Olivér nyíregyházi lelkész (nov. 2.) szólaltak meg, békességre, az önuralom gyakorlására szólítva fel a hallgatókat. A budapesti rádióban (nov.2.) Buchalla Ödön és Böröcz Sándor beszéltek, egyikük a börtönből, a másik a gulágról szabadult. A legjelentősebb volt Ordass püspök beszéde, aki a megbékélésre és az újjáépítésre szólított fel. A külföldi hittestvérekhez fordulva pedig - magyar, német, angol és svéd nyelven - azok segítségét kérte az ország újjáépítéséhez.

A november 3-i értekezlet

A legsürgősebb kérdések elrendezése érdekében Ordass püspök rendkívüli, tanácskozó értekezletet hívott össze, melyen mintegy ötvenen jelentek meg. A püspök bejelentette, hogy a megüresedett helyekre, ha ideiglenesen is, felelős, az egyház többségének bizalmát bíró munkatársakat kell állítani. Az értekezlet felkérte Túróczy Zoltán nyugalmazott püspököt, hogy a választásig vállalja el az Északi Egyházkerület vezetését. Az egyetemes egyház vezetése dr. Göttche Ervin egyetemes főügyész feladata lett, a Sajtóosztályt Botta István lelkészre bízták, az Evangélikus Élet szerkesztése dr. Keken András, a Lelkipásztor Veöreös Imre kezébe került. A külföldi segélyek elosztására Kendeh György kelenföldi lelkész kapott megbízást. Az espereseket pedig felkérték, ki-ki ajánlja fel lemondását, hogy az egyházi törvénynek megfelelően a gyülekezetek szabad véleménynyilvánítással választhassák meg egyházmegyei elöljáróikat.

További események

Horváth János több alkalommal tárgyalt Ordassal, s az állam bizalmáról biztosította őt, sőt Turóczy megbízott püspöki szolgálatával kapcsolatosan sem volt kifogása. S bár hetek múltán világossá vált, hogy az állam minden téren visszarendeződésre törekszik, ennek egyházunkban akkor még nem sok jele volt. Az ÁEH jelen volt Túróczy Zoltán püspöki beiktatásán (1957. február 6-án), s az 1957. 22. sz. törvényerejű rendelet megjelenésekor Horváth János sietett biztosítani Ordass püspököt arról, hogy ez a törvény őrá nem vonatkozik. Sokáig zavartalannak is tűnt egyházunk élete. 1957-ben törvényes választások voltak minden egyházmegyében, újraindultak az evangélizációk, működtek a belmissziói otthonok. A vezetésből kiszorult baloldal viszont szervezkedett, az ÁEH "az állam és az egyház közötti viszony újabb tisztázása érdekében" tárgyalássorozatot kezdeményezett. Ezeken a tárgyalásokon az Ordass püspök ellenzéke az állam oldalán tárgyalt. Ordass Lajos szerint "az ellenzék szinte a vádlottak padjára ültette" a két püspököt és társaikat, az ÁEH emberei pedig a döntőbíró szerepét igyekeztek betölteni. (Isten embere, Túróczy Zoltán evangélikus püspök, Bp. 2002. 66. l.). Ordass nem tudta elfogadni, hogy az egyházi tisztségek betöltésénél az ÁEH akarata érvényesüljön, így a tárgyalások megszakadtak, miniszteri biztos kijelölésére került sor... S hónapok múlva Dezséry püspöknek a már említett két órás szereplése jelentette Ordass Lajos püspöki szolgálatának végét. Így egy csodálatosan eleven s áldott esztendő után új korszak kezdődött egyházunk életében. Ám nemcsak az "Ordass-ügy" zárult le - másodszor is, nyugdíjaztak, ill. áthelyeztek teológiai professzorokat (Sólyom Jenő, Wiczián Dezső, Karner Károly), vidékre helyeztek lelkészeket (Scholz László, Danhauser László, Botta István, Kendeh György), s 1-2 kivételtől eltekintve mindenkinek le kellett mondania, akiket magasabb egyházi tisztségre 1957-58-ban törvényesen választottak.

A "Bánom beszéd" és mai aktualitása

1956. december 13-án országos lelkészértekezlet volt Budapesten, ezen Scholz László tartott előadást "Egyházunk mai helyzete és lelkészi feladataink" címen. Először bűnbánatra és bűnvallásra hívott fel mindenkit, de a sort ő kezdte. Megvallotta, hogy annakidején, a különbíróság ülésén nem volt bátorsága vállalni a keresztet (1950. április 1.), ez "emberileg nagyon érthető, de nem az ige mértékén mérve". Ezen túl "nemcsak engedtük, hogy szűk térre szorítsák az egyház missziói munkáját, de magunk is segítettük bizonyságtételünk hihetetlen összezsugorodását..." - vallotta. "Bűnbánatot kell tennünk, és bűnbocsánatot kell nyernünk" - folytatta, erre azért van szükség, mert hozzá kell fognunk egyházunk újjáépítéséhez, s ebben mindenkire szükség van. S a "megbántam" szóval kezdődő példamondatok sorát mondta el, hogy ezzel is biztassa a vétkeseket múltjuk őszinte feltárására abban a reményben, hogy a bocsánatkérésre bocsánatadás, kölcsönös kiengesztelés születik, hiszen "megtorlás, büntetés vagy csak meg nem bocsátás is elreteszeli az élet kapuját. A megbocsátás azonban megnyitja".

Úgy gondolom, hogy Scholz László előadásának utolsó gondolatai alkalmat adnak témánk lezárásához is. Ez a pont a politika és az egyház kapcsolatával foglalkozik, s többek között hangsúlyozza, hogy "az egyház akkor tesz legjobbat az emberiségnek, a hazának, ha egyház marad. Az egyház az evangélium hirdetésével szolgál a világnak. Így válik a világ lelkiismeretévé... Az elmúlt években az történt, hogy a történelem eseményeihez akarták szabni vezetőink az egyház életét. Az eseményektől sodortatva meghozták gyors és gyakorlati döntéseiket. Utólag azután igyekeztek ezt teológiailag is igazolni. Ezt nevezem én cammogó teológiának. Meg kell fordítanunk a dolgokat. Nekünk az Isten evangéliumát hamisítatlanul hirdetnünk kell, bármi történjék is a világban. És nem kétséges, hogy az evangélium formálni fogja magát a világot is..."

Talán sikerült meglátnunk 1956 egyházi történéseiből, hogy az ilyen, nem a politikán, hanem Isten igéjén tájékozódó és nem a politikai rendszert, hanem Isten akaratát kiszolgáló teológiát és egyházi életet kívántak megvalósítani a nagybaráti észrevételek fogalmazói, a lelkészkonferenciákon felszólalók, valamint Ordass püspök és munkatársai. Sajnos, törekvésüket elsodorta a történelem. Az utána következő korszakban, ha más hangsúlyokkal és arányokkal, folytatódott az 1956 előtti egyházi élet. A kemény diktatúrát felváltotta a puha diktatúra, a "vonalas" igehirdetést a golgotai keresztet elhomályosító diakóniai teológiát hirdető prédikáció. Mindig időszerű tehát tanulnunk saját történelmünkből, s még fontosabb: naponta le kell győznünk a kísértéseket: a napi politika kiszolgálásának kísértését, a lelki korrumpálódás kísértését, az ügyes helyezkedés és a karrierizmus kísértését, a hazugságnak és a féligazság kimondásának, az igazság másik fele elhallgatásának kísértését! És ha mindezt megtettük, ha a felsorolt kísértéseket sikerült legyőznünk, azt kell mondanunk: "Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt." (Lk 17,10).

Irodalom:

- A "Bánom" beszéd. Egyházunk mai helyzete és lelkészi feladataink - előterjesztés a magyarországi evangélikus lelkészek értekezletén Budapesten 1956. december 13-án. (In: Evangélikus Élet, 2006. áprílis 30. 7 l. Közreadja: Fasang Árpád)
- Bencze Imre: Az evangélikus egyház (In: Magyarország a XX. században, Babits Kiadó, 1996. 405-417.l.).
- Evangélikus Naptár, 1957.
- Ifj. Fabiny Tibor: Interjú Botta István főszerkesztővel (Keresztyén Igazság, Új folyam, 10.szám. 1991. nyár. 31-35.l.).
- Ifj. Fabiny Tibor: Életutak bizonyságtétele (Nem voltam egyedül. Beszélgetések az evangélikus közelmúltról. Szerk: Mirák Katalin, Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség, Budapest, 1995. 302. l.) - In: Credo, 1996. 112-114.l.
- Giczi Zsolt: Az evangélikus egyház és az 1956-os forradalom (Protestáns Szemle, 1997/1.szám, 49-65.l.).
- Huszár László: Októberi emlékezés (Angliai Magyar Tükör, A Magyarok Angliai Országos Szövetsége Lapja, XIV.évf. 3. szám. 2006. szeptember. 11-14. l.).
- Isten embere, Túróczy Zoltán evangélikus püspök (1893-1971). I-II. kötet. Szerkesztette: Cserháti Péter, Fabiny Tamás, id. Fabiny Tibor, ifj. Fabiny Tibor, Ittzés András, Mirák Katalin, Tekus Ottó, Tekusné Paveszka Ida. (MEVISZ, Budapest, 2002).
- Jotischky László: Októberi gondolatok (Angliai Magyar Tükör, XIV.évf. 2. szám. 2006. Június. 11-14. l.).
- Kósa László: Emlékezések a hétköznapi egyházüldözésre (Protestáns Szemle, 1996. 165-167.l.).
- Laborczi Zoltán: A nagybaráti találkozó: 1956. augusztus 28-30. (Keresztyén Igazság, Új folyam 8. szám. 1990. december. 29-41.l.).
- Nem voltam egyedül - Beszélgetések az evangélikus közelmúltról, I. kötet. Szerkesztette és a bevezetést írta Mirák Katalin (MEVISZ, Budapest, 1995). --- II. kötet (MEVISZ, Budapest, 1999).
- Ordass Lajos: Önéletrajzi írások (folytatás. Válogatta, sajtó alá rendezte és az utószót írta: Szépfalusi István, EPMSZ, Bern, 1987).
- D. Dr. Ottlyk Ernő: Az evangélikus egyház útja a szocializmusban (Budapest, 1976).
- Ötven év után (szerkesztőségi cikk, Angliai Magyar Tükör, XIV. évf. 1. szám, 2006. március).
- Terray László: Nem tehetett mást (OLBK kiadása, Budapest, 1990).
- Ifj. Zászkaliczky Pál: Isten követségében, Emlékezés Zászkaliczky Pál fóti evangélikus lelkészre (Fót, 2005).

Megjelent a Keresztyén Igazság 71. számában (2006. ősz) 5-15.o.

Vissza