Nagybocskai Vilmos neves "évfolyam" tagja volt. Lelkészkollégái közül sokan - köztük Bencze Imre, Botta István, Ferenczy Zoltán, Józsa Márton, Káldy Zoltán, Laborczi Zoltán, Marschalkó Gyula, Nagy Gyula, Ottlyk Ernő, Tekus Ottó - szintén az első világháború vége körüli években születettek. A hasonló születési dátum persze önmagában még nem generációformáló tényező. Azonos események, élethelyzetek közös megtapasztalása adja meg igazán egy-egy nemzedék markáns jegyeit. Kor- és munkatársai igen különböző életutakat jártak be, ám a XX. század megélt történelemi fordulópontjai mindannyiuk sorsán és pályáján mély nyomokat hagytak - kinek így, kinek úgy.
Párizs környékén a háborús nagyhatalmak több mint egy éve tárgyaltak már Magyarország jövőjéről, amikor a Budapest közeli Alagon 1920. február 6-án megszületett Nagybocskai Vilmos. Ifjú évei a Horthy-korszakban teltek, amelyben "problémamentesen" benne élt. A kor jeles evangélikus iskoláiban tanult: előbb a fasori fiúgimnáziumban, ahol 1938-ban érettségizett, majd kétéves műszaki tisztviselői munka után a soproni evangélikus teológián. Raffay Sándor püspök 1944. június 13-án lelkésszé szentelte. 1944 őszére teológiai ösztöndíjat nyert Berlinbe, de a háború miatt már nem utazhatott ki a német fővárosba. Püspöke Pilisre rendelte segédlelkésznek, ahol pályakezdőként a gyülekezeti munka mellett egy másik kihívással is hamar szembesülnie kellett. 1944 októberére a települést is elérte a front, előbb a hátráló németek jelentek meg, majd nyomukban a megszálló oroszok. Mindkét haderő rettegést és létbizonytalanságot hozott magával. Principálisa családjával Budapestre távozott, a fiatal segédlelkész azonban a községben maradt, s ez sokaknak bátorítást adott az ostrom legnehezebb napjaiban is. Ahogyan egy reggel az idős Teller néniből az utcán kifakadt a hálás vallomás: "Isten áldja meg és tartsa meg a tisztelendő urat, amiért itt maradt velünk. Olyanok vagyunk, mint az árvák és halálra ítéltek? Amikor magát látjuk, arra gondolunk, hogy Isten nem hagyott el, mert papunk azért van!"
Sanyarú körülmények, életveszély, személyét érintő támadások és az újjáépítés hatalmas feladatai töltötték ki két pilisi évét. Családot is itt alapított. 1945 márciusában feleségül vette Ulbrich Líviát, házasságukból három gyermekük született. Háború alatti helytállását azonban néhányan utóbb rosszindulatúan magyarázták, a vádak miatt ezért elhelyezését kérte. Ordass püspök 1946 szeptemberétől Budapest-Józsefvárosba rendelte ki segédlelkésznek, de a fővárosi szolgálat nem tartott sokáig. Teller néniből azon a háborús reggelen vélhetően a pilisi hívek többségi véleménye szakadt ki, mert amikor a gyülekezet két lelkészi státuszt hozott létre, 1947 májusában az 1. számú állásba Nagybocskai Vilmost hívták meg. Szolgálatában ezután hosszabb és kiegyensúlyozottabb időszakok követték egymást. Pilis (1947-1958), Gerendás (1958-1974), Kiskőrös (1974-1988): mindenhol legalább egy évtizedig dolgozott, még Nagyatádon is, ahol 1992 és 2002 között nyugdíjas lelkészként vezette a gyülekezetet.
Egyetlen töréspont akadt e pályán. 1958, amikor Horváth János, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke távirati úton Budapestre rendelte kihallgatásra. Ott, miután "veszélyes, fasiszta, ellenforradalmár elemnek" nevezte, azonnali hatállyal kizárta (!) mindenféle egyházi szolgálatból, és dühösen kijelentette: "Míg én e hivatalt betöltöm, maga harangozó sem lehet az egyházban!" Emellett fegyelmi eljárás megindításával fenyegette meg. A hatóságok munkáját fokozatosan ellehetetlenítették, míg végül hármas lelkészcsere folytán 1958 októberében a Békés megyei Gerendásra került. "Durva eszközökkel távolítottak el Pilisről" - összegezte idős korában a történteket.
A "reakciós" jelző azonban nem ekkoriban került oda a neve elé. Állásfoglalása kezdettől fogva egyértelmű volt: az 1945-ös püspökválasztáson az ő előterjesztésére szavazott a gyülekezet Ordass Lajosra. Papi körökben energikusan érvelt a Dezséry László 1948. októberi Nyílt levelében "színre lépett áligazságok ellen". Az '50-es években rendre bírálta a Dezséry-Vető-féle egyházvezetést. 1958 tavaszán sűrűsödött be körülötte az evangélikus egyházat amúgy is mindinkább fojtogató légkör. Az egyházpolitika terén is egyre jobban magára találó Kádár-rendszer 1957 novemberében tárgyalóasztalhoz rendelte az evangélikus egyházat. Az állami részről menet közben megszakított folyamatot 1958 januárjában egy záró dokumentummal befejezettnek nyilvánították, majd a Lelkipásztor február-márciusi számában megjelent a püspöki székbe akkorra visszakerült Vető Lajos helyzetértékelő cikke. A szerkesztő jelezte, hogy a vitaindító íráshoz várja a hozzászólásokat. Az ÁEH-elnök Nagybocskai Vilmos elleni indulatos áprilisi kirohanását közvetlenül az váltotta ki, hogy Válint János esperes őt mint az egyházmegyei Lelkészi Munkaközösség elnökét bízta meg, hogy a szerkesztői felhívás nyomán készítsen tervezetet a cikkben vázolt egyházi válsághelyzet megoldására. Nagybocskai Vilmos diplomatikus, de Vető megállapításaival szemben egyértelműen kritikus javaslatát az 1958. április 9-i ülésen az LMK tagjai egy kivétellel elfogadták. A kádári pártvezetés egyházpolitikai koncepciója azonban az önálló egyházi véleményt nem tűrte meg. A hatalom gyorsan reagált, másnap már ott is volt a pilisi parókián az Egyházügyi Hivatal távirata...
Nagybocskai Vilmos nem akart "az egyház bajnoka lenni". Tette a dolgát, bárhová is került, és megszólalt, amikor úgy gondolta, nem hallgathat. Hasonló lelkületű lelkészkollégák is álltak mellette, leginkább mégis az egyház egyedüli, megtartó Ura. Valóban nem volt hát egyedül.
Idézetek:
Interjú Nagybocskai Vilmossal (1993., Mirák Katalin) Megjelent: Nem voltam egyedül I., MEVISZ, Budapest, 1995.Megjelent a Híd magazin 2015.II. számában