Fiúszemmel édesapámról
Édesapám harminchárom évig volt Nyáregyházán lelkész, nem volt lehetősége nagyobb gyülekezetbe menni. Volt olyan, hogy egy egész éven át nem tudtak neki fizetést adni. Kertészkedett, almát, málnát termesztett, ő fúrta a falu összes utcai közkútját, ő javította kisiparos engedéllyel a régi csöves rádiókat évtizedeken át. Muntag Andor és Marschalkó Gyula lelkészbarátaival együtt cserépkályhákat épített, például az alberti szeretetotthonban is.
A Mindenható azonban boldog öregséggel jutalmazta. Amit aktív éveiben nem kapott meg, a változatos lehetőségeket nyugdíjasként élhette át. Előbb egy évig helyettesített Egyházaskozáron, itt szerette meg a svábokat, akik közt németül is szolgált. Majd Győrbe költözvén ott erősítette a finn testvérvárosi kapcsolatokat, finn nyelvtanfolyamokat szervezett. Hosszú éveken át helyettesíthetett boldog lelkesedéssel a győrújbaráti, ménfőcsanaki, tényői gyülekezetekben.
Az első emlék
Ülök egy nagy fekete Volga hátsó ülésébe süppedve, mellettem édesapám. Elöl, a sofőr mellett, az anyósülésen a püspök, Káldy Zoltán. Eleinte élveztem az utat, hiszen mikor adatott meg egy falusi kisfiúnak az akkori kor luxusautójába beülni, s azzal utazni is. Talán Nyáregyházáról Dánszentmiklósra, vagy vissza? Erre már nem emlékszem. De ami megmaradt bennem, az mindmáig kitörölhetetlen emlék. A püspök hátrafordulva szó szerint üvöltött az édesapámmal. Hangosan, nem válogatva meg a szavakat, szinte beletiporta az autó ülésébe.
A baj az volt, hogy édesapám, lévén egykori finn ösztöndíjas, sok finn egyházi kapcsolattal bírt. 1949?50-ben volt ösztöndíjas. Akkor többeket is kiengedtek, feltehetően azzal a hátsó szándékkal, hogy úgysem jönnek haza. A többiek ott is maradtak Stockholmban, Angliában, ki tudja még, hol. Az én édesapám azonban hazajött. Finnországban feltöltekezett, megismervén ott az ébredési mozgalmakat, ezek közt is a lappok nagy hitébresztőjének, a Lars Levi Laestadiusnak nevével fémjelzett laestadiánus ébredési mozgalmat. Mindazzal, amit kapott, itthon maradt népét szerette volna gazdagítani.
Egyik legjobb barátja, Paavo Viljanen, a tamperei Kaleva-templom lelkésze volt, és kiválóan beszélt magyarul is. Egyszer Nyáregyházán prédikált a gyülekezeti házunkban nagyszámú hallgatóság előtt. Ez volt édesapám bűne. Ugyanis az akkori szabályok szerint külföldi lelkész csakis a püspök engedélyével szolgálhatott magyar gyülekezetben. Édesapám ezt az engedélyt nem kérte ki, mert tudta, hogy úgysem kapná azt meg, és emiatt a hatalmas engedetlenség miatt alázta meg Káldy Zoltán az én édesapámat a kisfia jelenlétében. Még egy mondatára is emlékszem: "A finnek Magyarországon menjenek el a pusztába, szedjenek pipacsot, de ne prédikáljanak!"
A második emlék
Hallgatom a nyáregyházi paplak hálószobájában, ahogy édesapám föl s alá járkál a szomszéd szobában. Mindig így készült, rótta a köröket a szobában. Teológustársai egykor Sopronban megmérték egy lépésének a hosszát és kiszámolták, hány kilométert gyalogol egy-egy vizsgára készülve. Hallgattam a járkálást, ami már napok-hetek óta tartott. S hallgattam időnként az izgatott beszélgetést. Gyülekezetünk felügyelője a falu áldott emlékű orvosa, dr. Riecsánszky Endre volt édesapám lelki társa, akivel minden nehéz kérdést meg tudott beszélni. S amit meg kellett beszélni, az az úgynevezett "fóti ügy" édesapámat is érintő következménye volt. Mi is volt ez?
Id. Zászkaliczky Pál (1905-1962), a magyar evangélikus ébredés kiváló alakja, Ordass Lajos püspök töretlen híve, egykori püspökhelyettes és fóti evangélikus lelkész 1962-ben elhunyt. A gyülekezet egyik fiát szerette volna utódjául megválasztani. Ez a szándék azonban kivívta Káldy Zoltán püspök ellenállását, ő mást, neki megfelelőbb lelkészt akart Fótra helyezni, aki jobban igazodott volna a kor elvárásaihoz. A gyülekezet igen határozottan állt ellen, és nem engedte be a templomba a püspök jelöltjét. Ezt követően a Pest Megyei Egyházmegye lelkészgyűlésén megjelent a püspök is, és magából kikelve követelte az egyházmegye papságától, hogy egyhangú nyilatkozatban ítélje el (a halott) Zászkaliczky Pál ténykedését és a fóti gyülekezetet.
Ahogy ilyenkor lenni szokott, a többség nézte a cipője orrát és talán azon gondolkodott, hogyan tudja megúszni ezt az egészet. Édesapám az ekkor történteket így mesélte: "Nagyon szerettem Pali bácsit, de akkor bizony inamba szállt minden bátorságom, és lapítottam a többiekkel együtt. De amikor a püspök azt kérdezte, van-e valaki, aki nem ért egyet az elítélő nyilatkozattal, fölállt egy fiatal kolléga, a hévízgyörki lelkész, Dóka Zoltán. S akkor már azt gondoltam, én is fölállok, mert én sem értettem egyet a nyilatkozattal és hát ne álljon ott ez a fiatalember egymagában."
Ezután a püspök utasította a két renitens lelkészt, hogy hazatérve írásban indokolják meg, miért is nem hajlandók elítélni Zászkaliczky Pált és a fótiakat. Ennek voltam otthon a szem- és fültanúja, ahogyan édesapám megfogalmazza azt a levelet, majd felolvassa Bandi bácsinak, aki bölcs és higgadt szavakkal újra és újra átfogalmaztatta vele. Szó volt ott állítólagos hógolyókról is, amelyekbe a fótiak köveket rejtettek és azzal dobálták meg a nem kívánt lelkészt. Édesapám beidézte az akkori meteorológiai jelentést, miszerint azon a bizonyos napon erős fagy volt, és "minden gyerek tudja, hogy porhóból nem lehet hógolyót gyúrni". Aztán elküldte az elkészült levelet. Nem tudta, hogy közben a másik lelkész visszakozott. Egyedül maradt.
Mi volt a folyamatos konfliktus oka Káldy Zoltán és édesapám között? Mindketten 1919-ben születtek. Egy év különbséggel jártak a soproni teológiára. Egészen véletlenül ugyanabba a lányba voltak szerelmesek (de erről egyikük sem tudott), aki aztán Bánffy György színművész felesége lett (Sátory Tilda). Gyakran szolgáltak együtt evangelizációkon Fóton, Gyenesdiáson és szerte az országban. Édesapám eredendő bűne, hogy ceglédi születésű, és ott Wolf Lajos, a későbbi Ordass Lajos volt a lelkésze. Wolf Lajos küldte el hetedikes gimnazista korában Tahiba nyári evangelizációra, ahol egy skót futballista volt az igehirdető. Édesapám ott döntötte el, hogy nem mérnök, hanem lelkész lesz. Első fekete öltönyét Wolf Lajostól kapta, hogy a soproni teológus elegáns legyen, ha gyülekezetbe megy. Édesapám mindhalálig hűséges maradt egykori lelkészéhez és szeretett püspökéhez. Amikor az egyetlen gyerekkori közös családi nyaralásunkat élvezhettük a már rég eltűnt mátraszentistváni üdülőben, a két hét alatt Ordass Lajos kiköltözött Nyáregyházára, őrizte a házat, etette a tyúkokat, a disznót és minden nap meglocsolt a kertben a kútból húzott vízzel tíz bokor málnát. S mikor hazajöttünk, adott édesapámnak pénzt, hogy fúrjunk kutat, mert a többi málna az aszályban alig termett.
Amikor néha-néha a finn barátok hívták édesapámat Finnországba, Káldy Zoltán mindig azt mondta: ha írsz egy cikket az Evangélikus Életbe, amelyben elítéled Ordass püspöki tevékenységét és elítéled az evangelizációs időket, akkor aláírom az útlevélkérelmedet. Az a cikk sohasem született meg. Viszont időnként becsöngettünk a nyugdíjas Ordass Lajoshoz a Márvány utcai lakásba egy-egy láda almával, kopasztott tyúkkal, disznótoros csomaggal.
A harmadik emlék
A lelkésszé szentelésem napja, 1980 júniusában. A nagy esemény a Deák téri templomunkban történt, mert a püspök nem volt hajlandó kijönni Nyáregyházára. Így együtt ordinált ifj. Hafenscher Károllyal. A sekrestyében a püspök közölte, hogy az áldó igeverseket az Agenda sorrendjében kell felolvasni, így édesapám kénytelen volt nem az apai szíve által választott igét mondani fiára, hanem az 1Kor 3,11-et: "Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus." És ez így volt jó, azóta is ez a vezérigém.
Hanem aztán az istentisztelet végeztével a térre nyíló lépcsőn a püspök hátrafordulva így szólt édesapámhoz: "Gyula, mostantól újra prédikálhatsz!" Ugyanis az úgynevezett "Terray-ügy" miatt édesapámat 1978-ban kényszernyugdíjazták. Ugyan senki nem tiltotta el a lelkészi szolgálattól, de hatalmas csend lett körülötte, majd mindenki kerülte.
No de mi is történt? Ordass Lajostól jött egy levél, hogy Terray László, Norvégiában élő lelkészünk szeretné megírni a II. világháború utáni magyar evangélikus egyháztörténetet. S e célból anyagot gyűjteni jön Magyarországra. A levélben fehéren-feketén benne volt, hogy Terrayval jön két norvég lelkész, és ha lesz hely a bérelt autóban, Ordass is kijönne velük Nyáregyházára.
A vendégek meg is érkeztek, de Ordass Lajost Pesten felejtették, így ő nem volt akkor nálunk. Viszont az ÁEH és a rendőrség olvasta a levelet, mert a repülőtéren a visszaút előtt Terrayéktól elkoboztak minden anyagot, minden lépésüket szemmel tarthatták. Ez onnan tudható, hogy édesapámat először (sic!) a Lendvai utcába rendelték be, az Állami Egyházügyi Hivatal székházába. Lényeges tehát, először oda. Ott szabályosan kihallgatták, és többször nyomatékkal megkérdezték: kik voltak akkor Nyáregyházán? Biztosan csak a két norvég és Terray? Biztosan nem volt ott még valaki más, mondjuk Ordass Lajos? Tehát ismerték Ordass levelének a tartalmát. Onnan pedig átirányították a Puskin utcába, ahol Káldy Zoltán közölte vele, választhat a fegyelmi vagy a nyugdíjazás között. Az utóbbit választotta.
Amikor megnyílt a lehetőség, kikértem az édesapámra s a magamra vonatkozó dokumentumokat az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából. Különös és szomorú élmény volt. Sokan kérhettek volna tőle bocsánatot, de elmulasztották. Többet ér viszont az, amit egyik legjobb barátja, idős Bence Imre írt halála ötödik évfordulójára: "Restellem, hogy barátaiként is csendben meghúzódtunk, hallgattunk, amikor szólni kellett volna. Nagy szükség lenne pedig ma is ébresztő, merész, harcias igehirdetéseire, bátorító szavára, értelmes tanácsaira. Én csak emlékezem reá, de Isten magához ölelte és tartja. Örökké. Áldott legyen az Úr!"
Megjelent a Híd magazin 2016.III. számában 24-26.o.