Évek óta fogalmazok magamban egy levelet, amelyet utolsó személyes találkozásunkkor ígértem válaszul egy halkan maga elé mondott kérdésére: "Ugyan, ki érti az én utamat?!" Igaz, nyomban vissza is vonta a kérdést azzal a szelíd kedvességgel, amely egész lényére jellemző volt: "Kérlek, bocsáss meg! Hangosan gondolkodtam. Ez egy nem fontos kérdés." "De igen, Laci, - feleltem - ez nagyon is fontos kérdés! Sok egymással való bajunk egyik oka éppen az, hogy nem értjük egymás útját. Talán én sem értem a Tiédet. De egyszer, ha lesz egy kis nyugodt időm, megírom Neked, mit gondolok Rólad." "Jó, írd meg, Zolikám!" - felelte mosolyogva.
A levélírás végül is elmaradt. Két okból is. Egyrészt az események egyre messzebb sodortak attól a szituációtól, amelyben a fenti beszélgetésünk történt. Másrészt egyre inkább rádöbbentem, mennyire keveset tudok róla ahhoz, hogy egyfajta portrét készíthetnék. És jó is, hogy nem fogtam azonnal íráshoz. Hiszen a kép, amit önmagunkról festünk egy életen át, csak halálunkkal készül el egészen. S ő éppen életének utolsó éveiben jelentős vonásokkal gazdagította önarcképét.
Hadd legyen ez az emlékező írás megkésett levél, a régi kérdésre felelő testvéri vallomás és egy szál virág a sírra, amelyben szüleivel együtt pihen.
Csengődy László evangélikus lelkész összetéveszthetetlenül sajátos, veretes egyéniség volt. Bizonyára van, aki felrója neki ezt a "besorolhatatlanságot". Magam azok közé tartozom, akik javára írják. Azt hiszem, hogy ez főként erősen intellektuális, filozófikus szellemiségével függött össze. Szelíd szeretettel kereste az utat mindenkihez, de a Názáretin kívül senkit nem követett. Makacsul tudta védeni azt, amit igaznak ismert fel. De beszélgetéseink során úgy tapasztaltam, hogy nem önmagába, hanem az igazságba volt szerelmes, s ezért meggyőző érvek esetén fel tudta adni álláspontját. Különösen ismeretelméleti beszélgetéseink jelentenek számomra ma is kedves emléket. Milyen nagy volt közös örömünk, amikor együtt érkeztünk meg lKor 13-hoz, a töredékes és a tökéletes, a rész szerint való és a teljesség megkülönböztetéséhez! Most új fénnyel cseng vissza bennem e közös öröm. Hiszen ő már túllépett a földi halandónak szabott határon, a teljesség végleges és végtelen világába!
1984-ben lettünk harcostársakká. Még Kuchenban, ahol a Nyílt levelet írtam, hallottam örömmel sógora telefonhívásából, hogy Ordass Lajos lelkipásztoraként lenyűgöző bátorsággal a nyilvánosság előtt követelt igazságtételt halott püspöke számára. És milyen örömmel öleltük meg egymást, amikor hazatérésem után Kendeh Györggyel és Boleratzky Lóránddal együtt meglátogatott!
Ma már megértem azt is, hogy nem állt be a Testvéri Szó mozgalom induló csapatába, noha lényegében egyetértett kritikai gondolatainkkal. Sokszor jutott eszembe róla Márai Sándor "Magányos lovas"-a. Vannak, akik ugyanazon cél felé is csak egyedül szeretnek lovagolni. Aki e magányos lovaglásban individualista önzést vél felfedezni, az legalábbis az ő esetében téved. Hiszen a közösségért lobogott, perelt, lázadt, csüggedt, remélt mindhalálig! Számomra vitathatatlan bizonysága ennek az a sok levél, amit ebben az időben kaptam tőle. Hasonlóképpen az Ordass Lajos püspökségéről készített összeállítás, amelyre oly érzékenyen reagált mind az ÁEH, mind a kollaboráns egyházvezetés. Milyen igaza volt akkor is, amikor megjósolta, hogy kik fogják mozgalmunkat belülről szétzilálni!
Sokat vitatkoztunk. Különösen 1986 tavaszán, a Testvéri Szó nevű irat megjelenése idején állandó vitatémánk volt Róma 13 helyes értelme, az egyház és állam viszonya, reformmozgalmunk szerepének teológiai értékelése, egyházi struktúránk radikális megújításának szükségessége, vagy éppen a lutheránus identitás alapkérdései. Olyan vitapartner volt, akinek érvelése mögött még az árnyéka sem húzódott meg anyagi érdeknek, uralmi vágynak, karrierizmusnak. Azért vitázott, mert szerette az Igazságot és szerette az egyházat. Ezért is maradt meg közöttünk vitáink ellenére mindvégig a meleg barátság. 1986 karácsonyán küldött üdvözlő lapján ezt írja: "Szép karácsonyt kívánok Mindnyájatoknak a betlehemi csillag közelebb érkezésével és reménységeink megvalósulásával... Sok szeretettel és barátsággal: Laci".
Egyszer azután ritkulni kezdtek találkozásaink. Mintha kibeszélgettük volna magunkat. Utoljára Pesten, Kendeh Györgyéknél voltunk együtt. Elmondta, hogy egy idő óta az egyik ÁEH-főosztályvezető rendszeresen magához rendeli kihallgatásra. Ekkor ígértem neki azt a bizonyos levelet is.
Ezután már csak azt hallottam, hogy feleségével együtt kimentek a fiúk után és kint is maradtak Tübingenben. Fájt a hír! De nem csodálkoztam. Sőt! Éppen ez a nagy elhatározás tette egészen tisztává és egyértelművé a képet, amit ő maga festett önmagáról a lelkemben. Amikor pedig annak híre ért el hozzám, hogy agyvérzés bénította meg a testét, megkönnyeztem és beírtam az én mártírjaim névsorába, azok közé, akik inkább szenvedtek vagy éppen elmenekültek, de nem lettek testvéreik árulói, sem árulásuk haszonélvezői.
Betegsége hírének vétele után szándékosan nem írtam neki Tübingenbe. Nem tudtam felmérni, hogyan hatna rá. Nem akartam felzaklatni. Végül tőle jött levél. Fél éven belül három is. Mindhárom mély bepillantást enged a szerző gondolataiba. Őszinte és rendkívül tanulságos levelek. A következőkben az özvegy hozzájárulásával idézek belőlük néhány jellemző és informatív szakaszt.
Az elsőben - 1990. július 4-i dátummal - saját döntését értelmezve, sokatmondóan ezt írja: "...az embernek csakis lelkiismerete szerint kell és szabad tennie. Azt kell tennie, amit tennie kell, ami az adott helyzetben a szó szoros értelmében az életet jelenti számára. A többi pedig majd elintéződik. Ebben persze rengeteg feszültség és fájdalom, bizonytalanság van, de mindannyian azt láttuk és tapasztaltuk, hogy ezeknél nagyobb és hatalmasabb az Élet, amely egy furcsa pillanatban különös követelménnyel kényszerít valamilyen feladat vállalására, s amelynek megtételében csak annyi az öröm, hogy megtettem azt, ami éppen rám bízatott..."
A második levelet 1990. október 1-én írta. Ebben őszinte szóval panaszolja, milyen nagy csalódás volt számára, hogy nem képezhette magát tovább külföldi egyetemeken: "Amikor én tettem fel a kérdést Vető és Káldy püspököknek egy ösztöndíj és kiutazás lehetőségével kapcsolatban, azt válaszolták, hogy ehhez jobb politikai megfelelőség szükséges, mint amivel én rendelkezem. És ezzel a dolog már le is került a napirendről... Ez a kérdés és a mögötte meghúzódó igazságtalanság a mai napig is bánt és sért engem... s Te magad tudod a legjobban, hogy mi mindent veszítettem én ezzel, ami semmivel nem pótolható, történjék bármi is az egyházi változások terén... Igazságérzetem kiabálásait azóta sem tudtam elcsendesíteni.." Bizony, megrendítő szavak! Valóban felháborító, hogy micsoda szellemi rablás és tékozlás folyt itt, a hazában és az egyházakban is, évtizedeken keresztül. Micsoda visszahozhatatlan lehetőségek vesztek el! Mily nagyot vétettek népünk és egyházaink ellen a hatalom bitorlói, akik szabad lelkű, önálló egyéniségeket, tehetséges fiatalokat elnyomtak, mert féltek tőlük, és megakadályozták, hogy képességeiket kibontakoztassák! Csoda-e, ha ma az egyházak minden tekintetben mélyponton vannak, és törött szárnyú madárként vergődnek a porban ahelyett, hogy élve a szabadsággal, magasba szárnyalnának, mások tekintetét is az ég felé emelve?!
A harmadik levelében (1991. január 4.) szomorú adalékot közöl Testvéri Szó mozgalmunk történetéhez: "Midőn az Ordass püspökről írt összeállítás miatt az ÁEH főosztályvezető számonkérésre többször berendelt magához, akkor ezeket a beszélgetéseket emlékeztetőül magamnak otthon kazettás magnószalagra mondtam. Ezeket ide is magunkkal hoztuk. Mostanában végighallgattam őket, és arra a felfedezésre kellett szert tennem, hogy a főosztályvezető akaratlanul, de elárulta azt, hogy a Testvéri Szó megbeszéléséről és az aláírásokról valaki a kis társaságból részletesen tájékoztatta őt. Ez ma már, hála legyen Istennek érte, mellékes dolog, de akkoriban egyáltalán nem volt közömbös. És bennem sajnálatosan még ma is felveti a megbízhatóság kérdését: mit várhatok azoktól és mennyiben hihetek azoknak, akik egyetértésben ugyanazt akarják...?"
Feleségével és egész családjukkal együtt viselt sorsuk fájdalma és hazai egyházunk belső helyzetének kritikája nem a bosszú, hanem az igazságérzet szintjén kapcsolódik egymáshoz a második levél következő szakaszában: "Amikor mi évekkel ezelőtt eljöttünk Magyarországról, megfontoltan hagytunk mindent otthon, a lakásunkat egy csomó könyvvel és egyéb, a halandó embernek szükséges értékkel, s ezeken kívül még más, az életet széppé tevő földi javakat. Megfontoltan hagytunk ott állami és egyházi embereket, akik nekünk már elviselhetetlenül sok izgalmat és gyötrelmet okoztak... egy valamit elfelejtettünk otthon hagyni,... az igazságérzetünket. Most is néhány nappal ezelőtt jutott el hozzánk A fal áttörése c. írásod, melyet nagy örömmel és egyetértéssel olvastunk, messzemenően helyeselve azt, hogy a pártállamtól pozíciót kapott urak váltsanak szerényebb pályára, és úgy próbáljanak a jó szolgálatra alkalmasak lenni. Ezen egyetértés mögött nincs semmi bosszúvágy, avagy ingerültség a megtorlásra, hiszen itt mire lenne ez nekünk jó, de igenis van valamiféle igazságérzet, amit talán nem kell magyaráznom. Hiszen feleségem családjában sok olyasmi történt, apósomtól kezdve, amit az "igazság" nevében követtek el ellenünk. De hasonló történt az édesapámmal is, aki békésen és hűséggel végezte salgótarjáni gyülekezeti munkáját. Igazságérzetünk akkor is tiltakozott..., mint ahogy most is tiltakozik minden olyasmi ellen, ami a pártállam hamis igazságából él és táplálkozik..."
Végül álljon itt az első levélből egy idézet, amely mutatja, milyen tisztán látta történelmi alaphelyzetünket. Ez a látás az, amely ma a politikai nézetkülönbségek és a súlyos gazdasági, társadalmi problémák ellenére bizakodóvá és eggyé teheti mindazokat, akik nem a zavarosban halásznak, és múltban szerzett kiváltságaik átmentésén fáradoznak, hanem a valódi és radikális megújulás önfeláldozó harcosai akarnak lenni. "...íme, most... az a félelmetes hatalom is elvesztette erejét, mely azt hitte magáról, hogy a mi Urunk Istenünk helyére léphet, és örökké uralkodik majd élők és holtak felett. Csodálatos esemény ez, ami itt történik velünk. Modern korunk egyik kézzelfogható bizonysága a VAN felől... esemény, mely a régi bizonyosságokhoz tartozik és kapcsolódik."
Halálhíre nagyon fájt, de már nem rendített meg. Tudtam, hogy ama nemes harcot megharcolta, futását elvégezte, a hitet megtartotta, és neki is eltétetett az igazság koronája. Az igazságé, amelynek szerelmese volt, s amelyért olyan radikális szenvedéllyel vetette latba egész emberi egzisztenciáját mindhalálig.
Temetésén sokan voltunk és sokfélék. Csak ámultam! Ilyen sokan szerették őt, az "egyoldalút", a "szélsőségest", a "besorolhatatlant"? Ilyen sokan értették az útját? Sok volt a számomra ismeretlen arc. De az ismerős is. Szeretteivel, gyülekezete tagjaival, a FÉBÉ képviselőivel, Krisztus menyasszonyaival együtt siratták volt diáktársai és barátai. A temetési szertartás kívánsága szerint úgy történt, ahogyan ő is végezte azt Ordass Lajos ravatalánál az elhúnyt végakarata szerint, prédikáció nélkül, imádságba foglalva a búcsúzás fájdalmát és az evangélium vígasztaló üzenetét: Jézus Krisztus halála és feltámadása bűnbocsánatot és örök életet szerzett mindnyájunknak. Neki is. A szolgálatot munkatársa és hű barátja, Takács József végezte. Szép és igaz volt a szó, s meleg a szív, amelyből a szó fakadt. Bennem Jelenések 14,13 vígasztalása is megzendült: "Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg..., mert megnyugosznak fáradozásaiktól és cselekedeteik követik őket."
Most, amikor e sorokat írom, ide képzelem őt még egyszer az asztalom mellé, ahol oly sokszor beszélgettünk. Fáj, hogy nem láthatom többé e földi életben. De hiszem, hogy nem a semmibe ment, hanem Isten örök asztaltársaságába indult. Jézus azt mondja: "Az Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké. Mert az Ő számára mindenki él." (Lk 20,38).
Köszönöm Istennek, hogy barátja és harcostársa lehettem. Áldott legyen közöttünk szenvedő, tusakodó és tanúskodó életének emléke!
Hévízgyörk, 1992. július 20.
Megjelent a Keresztyén Igazság 15. számában (1992. ősz)