Ordass Lajos: 
Piros betűs napok (1955. augusztus 23.)

Hajdanában a hajszás munkaév után kurtára mért szabadságom idején azt a szokást vettem föl, hogy letettem az órámat az éjjeliszekrényre. Hadd járjon le! Pihenjen ő is. Főként pedig ne nyugtalanítson!

Azóta tartós szabadságra küldtek. Nem vágyódtam erre a szabadságra, és nem is volt rá szükségem. Csak úgy nagylelkűen küldtek. A régi szokást megtartottam: nem viselek órát. Új szokást is kapcsoltam hozzá: bizonyos fokig kirekesztettem az életembol a naptárt is. Újév napjára valaki mindig megajándékoz ugyan egy úgynevezett ?előjegyzési naptárral?. Mivel azonban nincs mit előjegyeznem benne, szépen odaállítgatom előző élvi társai mellé könyvespolcom kis rekeszébe. Nekem már megteszi az az ?öröknaptár? is, melyet - nem is tudom, hány éve már - az egyik karácsonyi vásáron vettem meg. Nem volt ár szükségem, csak egyszer életemben udvarias akartam lenni. Alabástrom talapzatba járó kisebb papírlapok a hónapok nevét, a legnagyobb papírlapok pedig a napok számjegyeit mutatják. Az évszámot illik mutató nélkül tudni. Öröknaptár. Így hívják. A papírlapokon a festék ugyan erősen kopik-kopik, de attól még mindig naptár. Ha talán túlzás is azt mondani róla, hogy ?örök? naptár, velem alighanem sikerrel bírja már a versenyt. Olykor megdöbbenéssel veszem észre, hogy rajtam a kopás gyorsabb iramú, mint őrajta.

A napokban lányaim naptárt kutattak. Úgy gondolom, csak valami nagyon átmeneti, nagyon múló kérdésről volt szó. Ha jól sejtem, valami ?fiú-névnapról?. Az én alabástrom talapzatú öröknaptárom ilyen átmeneti dolgokkal nem terhelte meg magát. Ezért nem is tudott válaszolni.

A lányok kielégítették kíváncsiságukat. A naptár visszaszállt rám. Csak úgy szórakozottan lapozgattam. A mostani, azaz az 1955. esztendőre készült. Közömbösségem váratlanul izgalomba csapott át, mert fölfedeztem, hogy március 15-e fekete betűvel van szedve. Elővettem a polcról a naptár szomszédját is, az 1954. évrol. Március 15-e feketebetűs! 1953-tól visszamenően a napot piros betűkkel nyomtatták, és meg is nevezték: ?Nemzeti ünnep?.

E ténymegállapítás után az első érzésem a megdöbbenés volt. Annyival is inkább, mert nem messze március 15-étol április 4-ét piros betűsnek láttam. Két kis naptári bejegyzés. Az értékek átértékelésének milyen megdöbbentő tényét tárja föl!

Aztán higgadtan fontolgatni kezdtem.

Nem tagadhatom, hogy a pirosról feketére és a feketéről pirosra való kettős színváltozás első tagjában - a március 15-ére vonatkozó tagjában - van valami merőben szokatlan törekvés az igazmondásra. Nem tudják, mit kezdjenek ezzel a nappal. Legokosabb hát, ha fekete betűvel nyomtatják.

Ha csakugyan ezzel a meggondolással utasították a nyomdászt a fekete festék használatára, akkor én ezennel jelentkezem tanúnak. Bizonyítani tudom, hogy valóban nem tudtak mit kezdeni március 15-ével.

A szegedi Csillagbörtön papjaira 1949 márciusa köszöntött. A böjti szelek szárnyukra kapták a hírt, hogy a börtön nagyudvarára valami nagyszabású március 15-i ünnepséget terveznek. Az, hogy keringett a hír, alapjában véve még semmit sem mond. Mert hírek állandóan keringtek a börtönben. Ezeknek a híreknek az volt az egészen különleges természete, hogy amelyiket elhittük, arról csakhamar kitűnt, hogy hamis. Amelyet képtelenek voltunk elhinni, az a hír rendszerint igazolta magát. Ez a hír a börtönudvari szabadság-ünnepélyrol egészen hihetetlennek tetszett. Éppen ezért szinte mérget lehetett volna venni rá, hogy az ünnepély meglesz. Valószínűségét nagyban alátámasztotta az az értesülésünk, hogy vagy egy évvel ezelőtt a ?párt? kivilágított hirdetéssel hívta föl a város lakosságának figyelmét a párt napilapjára. Így történt - és ez nem mese -, hogy Szeged népe éjszakánként messze világító betűkből a Csillagbörtön főépületének tetejéről olvashatta a föliratot: SZABAD NÉP. - A fáma azt is tudta, hogy az épületes föliratot csak azután vették le onnan. miután az emberek már fulladoztak a nevetéstől.

A várva-várt 15-ének reggeléig a papi zárkában kétfelé ágaztak a vélemények. Az egyik párt azt mondta: lesz ünnepség. Kétféle a vélemény csak úgy lehetett, hogy ezzel ellentétben a másik párt azt mondta: nem lesz ünnepség. A nagy nap reggeli ébresztoje után mindannyian tisztán tudtuk: lesz ünnepség. Ha ugyanis valami cécó volt a börtönben, akkor késtek a nyitással, késtek a reggelivel, és végérvényesen elmaradt a séta. Ezek az ismertetőjelek most mind szerepeltek. A várakozási idő alatt most már csak arról tanácskoztunk, hogy milyen is lehet a börtönudvaron tartott szabadság-ünnepély, és kielégítsük-e kíváncsiságunkat, vagy pedig csendesen tüntessünk távolmaradásunkkal.

A börtönben a legtöbb dologról nem mi döntöttünk. Ez a dolog is ezek közé tartozott.

Kivételesen értelmes és kivételesen szellemes fegyőrünk azzal nyitotta ránk a zárkaajtót:

- Indulás a szabadság-ünnepélyre! Senkinek sem áll szabadságában, hogy a szabadság-ünnepélyrol távol maradjon!

Igazat beszélt. Még a szigorított fegyelmi zárkás rabot is négy fegyőr tuszkolta az udvarra. Kezén-lábán kölöncös bilincs. Minden lépésénél sírt a lánc.

A Csillagbörtön egész népét eddig még sohasem láttam így együtt. A nagyméretű udvaron alig fértünk el. Az udvart négyszögbe záró magas épületek minden egyes ablakában kék ünnepi nyakkendős ávósok géppisztollyal vigyáztak a szabadság-ünnepély szép rendjére.

Az ünnepély azzal kezdődött, hogy vártunk. Ezt a számot nem ?hogyvoltoztuk? ugyan meg, ettől függetlenül is azonban a műsor második pontja a folytatólagos várás volt. Így aztán szerencsésen elérkeztünk a harmadik műsorszámhoz: fáztunk. Ez talán csak a stílushűség kedvéért volt programba állítva, mert 1848. március 15-én alighanem a pestiek is fáztak a Nemzeti Múzeum előtt. Azok a pestiek akkor bizonnyal összébb húzták magukon a köpenyüket. Ebben nem tudtunk hozzájuk alkalmazkodni, mert a mi lángoló honfi szívünk fölé csak a daróc kis zubbony borult.

Aztán megjelent az emelvényen a rab énekkar. Kórusban énekelték a ?Talpra magyar!?-t. Sokáig gyakorolhatott az énekkar, mert bár sokan voltak az énekesek, mindannyian meglepően egyszerre énekeltek. A szabadságtudat is fölöttébb eltölthette őket, mert igen hangosan mondták azt, ami mondanivalójuk volt.

Gyakorlott ember lehetett az ünnepség rendezője. Nyilván szerzett már olyan tapasztalatokat is, hogy a karének szövegét a hallgatóság nem mindig érti meg pontosan. Ezért az énekszám után az egyik fiatal rab még külön is elszavalta a ?Talpra magyar!?-t. Így aztán mindenki igen jól megérthette, miről is van szó.

Úgy gondolom, minden embernek vannak bizonyos elképzelései a történelem alakjainak a személyiségéről. Én Petőfi Sándort igen forróvérű, élénk taglejtésű fiatalembernek képzeltem mindig. Ez a szavaló rab jó Petőfi Sándorunkat bizony lepipálta.

Az ünnepély fénypontja mi egyéb is lehetett volna, mint az ünnepi emlékbeszéd.

Az emelvényre az ?alhadnagy bajtárs? lépett.

Sajnálom, hogy a neve közlésével nem szolgálhatok, annál az egyszerű oknál fogva, mert nem tudom a nevét. Többi rabtársam sem tudta. No, nem baj! Nem vesztettünk vele semmit. Ha az udvaron végighaladt, olyankor csak annyit hallottunk, hogy ?alhadnagy bajtársat? kiáltanak feléje. Ezt a nevét azonban nem csak így ismertük meg. Ott hordta ezt a nevét a vállán is.

A helyzet ott nyert kiegyenlítést, hogy ő sem ismert minket. Ez már akkor kitűnt, amikor beszéde elején megszólított minket. Nem tudom, hogy vajon az ünnepi pillanat zavarta-e meg olyannyira, hogy hirtelen valami pártgyűlésen képzelte talán magát, de tény, hogy olyan néven szólított meg minket, amely nevet egyikünk sem vállalta, mert azt sohasem viseltük. Hiszen, ha viseltük volna, aligha lettünk volna most itt.

Ha az ?alhadnagy bajtárs? valóban ilyen tévedésnek esett áldozatául, akkor igen gorombán tréfálta meg őt a sorsa. Mert hiszen ennyi elvtársát aligha láthatta együtt, sem itt Szegeden, sem másutt, mint ahány rabot egybetereltek a Csillagbörtön udvarán. Zavara nyilván az arányérzékét zavarta meg.

Az ?alhadnagy bajtárs? - ha már ő nem is ismert minket - súlyt helyezett arra, hogy mi viszont jól megtudjuk róla, hogy kicsoda ő. Ezért első mondatával így mutatkozott be nekünk:

- Én a dialektikus történelemszemlélet híve vagyok.

Sokan lehettek a Csillagbörtön udvarára csődített rabok között, akik sohasem hallottak ilyen hosszú nevet még spanyolban sem.

Bennem valami egészen különös lelki folyamat ment végbe. Valami látomás ragadott hatalmába. Úgy láttam, mintha az ?alhadnagy bajtársnak? ez a mondata amolyan kordonhúzásra alkalmas kötéllé vált volna. Ez a kötél először egy óriási nagy körbe foglalta a börtönudvaron mindazokat a rabokat, akik az ünnepi beszédnek ezzel az első mondatával nem tudtak mit kezdeni. Amikor az óriási kör bezárult, láttam, hogy velem együtt néhány emberke kívül rekedt ezen a nagy körön. Volt a kordonkötélnek még egy szabadon maradt kurta csücske. Minket, maroknyi kis csapatot ez a kis csücsök külön kis körbe zárt. Álmélkodtam, hogy mi lehet hát ez a különös látomásom. Hát akkor ért a legnagyobb meglepetés. Látomásomban látom ám, hogy a nagy kört formáló kötél az ?alhadnagy bajtárs? beszéde folyamán pontosan az ünnepi emelvény előtt hirtelenül kétfelé válik, és - zsupsz! - egy szempillantás alatt belezárta a nagy kör által összefogottak táborába magát az ?alhadnagy bajtársat? is. Azok közé fogta, akiknek fogalmuk sem volt arról, mit is jelenthet az, hogy valaki ?a dialektikus történetszemlélet híve?. Figyeltem én aztán, mit is csinál. Vergődött szegény, de annyit világosan megállapíthattam, hogy beszéde végéig sem sikerült neki ebből a körből kiszabadítania magát.

Az ünnepi beszéd egyébként Széchenyivel foglalkozott. Megtudtuk belőle, hogy ez a Széchenyi István alapjában véve egészen rendes ember volt, annak ellenére, hogy gróf volt. Politikájának volt egy sarkalatos hibája. Széchenyi sok minden igyekezete közben elfeledkezett a legfontosabbról, 1848-ban nem keltette életre Magyarországon az ipari proletárosztályt, amelynek a kezébe teljes nyugalommal letehette volna a márciusi vívmányokat és velük együtt az ország kormányzásának ügyét. Ez a tévedés okozta, hogy így aztán mind a többi dologért is egészen hiába küzdött.

Börtönbe voltam zárva. Így természetesen fogalmam sincsen arról, vajon híre járt-e ennek a szép ünnepségnek a városban is. Ha igen, akkor viszont azt nem tudom, derültek-e rajta az emberek. A feltételezést csak az az egy biztos adat támasztja alá, hogy a rákövetkező évben, tehát 1950-ben a Csillagbörtönben március 15-én már nem tartottak szabadság-ünnepélyt. Annyira nem, hogy abban az évben a sok ezer rab közül, úgy lehet, sokan már tudomásul sem vették, hogy nemzeti ünnep köszöntött rájuk.

Csak mi - ?a tizenhat papok? - kaptuk meg elfelejthetetlen március 15-i emlékünket.

Akkoriban helyezték a váci fegyintézetet ?ávós? irányítás alá. Abból a célból, hogy kipróbálhassák, mit tudnak az ávósok, elrendelték, hogy minket, papokat is odaszállítanak. A szállítás napja 1950. március 15-e volt. Nyolcunkat-nyolcunkat egy-egy fűzőláncra fogtak. Amíg a bilincselés hosszadalmas és körültekintő művelete folyt, a ?hadnagy bajtárs?, aki Vácról külön a mi kedvünkért jött Szegedre, szívhez szóló szavakkal tudomásunkra adta:

- Szökést útközben senki meg ne kíséreljen! Megteheti ugyan, de az illető vegye tudomásul már most, hogy én a bőrével Vácott beszámolok.

Rabomobilba ültettek, és a szegedi főállomáson a Budapestre indítandó személyvonathoz kapcsolt különkocsiban helyeztettek el minket. Alighanem mi lehettünk a vonat legértékesebb szállítmánya, mert minden megállóhelynél kocsink mindkét végén és mindkét oldalán géppisztolyos ávósok - négyen tehát - vigyáztak ránk.

Hadd tudja meg a vasútállomások közönsége, hogy ma március 15-e van!

Döcögtünk, döcögtünk. Számomra az utazás akkor lett érdekesebb, amikor Nagykőröst elhagytuk. Innen Ceglédig minden dűlőút és minden tanya személyes ismerősöm. Tíz évig éltem itt, és jártam a tanyákat.

Emlékek ostromoltak.

Ugyan csodálkozhat-e valaki azon, hogy a ceglédi állomáson, a hosszú veszteglés ideje alatt március 15-ére emlékeztem? A harmincas évek márciusaira.

Reggel 6 órakor gyermekeimmel együtt arra ébredtünk, hogy az Árpád téren - (kérem: jól értsük meg, az ?Árpád? téren, nem pedig a ?Kossuth? téren) - Kossuth szobra körül mozsárágyúkból 48 díszlövést sütöttek el. Hamarosan föl is keltem. A nemzeti ünnep reggelén prédikálnom kellett. Készülgettem hát még egy cseppet. Istentisztelet után a városháza felé tartottunk. A többi templom is ide ömlesztette közönségét. Én is az alkalmilag fölállított díszemelvényen találtam meg a helyemet. Ének, szavalat és a turini százas-küldöttség elnökének ünnepi beszéde következett. Innen a menet a Kossuth-szoborhoz vonult. (Ugyebár: az Árpád térre?!) Ének, szavalat és a városi főjegyző beszéde következett. Rezesbanda muzsikája mellett a hősök szobrához tartott az emberáradat. Ének, szavalat és a Vitézi Szék ceglédi helytartójának ünnepi beszéde következett.

Hát az ilyesmibe az ember alaposan megszomjazik, és meg is éhezik. Irány tehát: a Népkör! Itt készítettek ünnepi közebédet. Jót. A közebéden az ének és a szavalat elmaradt ugyan, de nem az ünnepi beszéd. Szokásjog volt, hogy itt Kossuth ceglédi utóda: a város képviselője beszél. Miután éhségünket és szomjúságunkat úgy nagyjáéból elvertük, a képviselő valóban elmondta ünnepi beszédét. Nem csak ő. Az is évtizedes szokás volt már, hogy a Népkörben fölszólalt a város polgármestere, a három felekezet papja - köztük persze én is -, a Népkör elnöke, az ifjúság szószólója... és aki még önként jelentkezett. Végre is a szabadság ünnepét ünnepeltük. Amennyit a beszédektől lehetett, folytatólagosan ettünk. Egy-egy beszéd után pedig - s ugye ez világos - ittunk. Az ebéd folyamán később sorra kerülő beszédekre fölhangzó ?Éljen!?-ek közé mind sűrűbben vegyült egy-egy jól sikerült, egészséges büfögés is - az ételek tömegétől, és egy-egy csiklandós csuklás - az italok tömegétől.

Bár mindannyian mindvégig egy helyben ültünk, mégis mindannyian elérkeztünk a délután 4 órához. A gimnázium felé irányítgattuk lépteinket. Március 15-e az ifjúság ünnepe! A gimnáziumi ifjúságé is. Ének, szavalat és ünnepi beszédek következtek. Beszélt az igazgató, továbbá valamelyik történelem- vagy irodalom szakos tanár. A gimnázium lobogója alatt még egyszer kivonultunk a Kossuth-szobor elé. Kossuth apánk bizonyára szívesen tart seregszemlét a város ifjúságának színe-virága fölött. Ének, szavalat és a legkiválóbb nyolcadikos diák ünnepi beszéde következett.

Ne essünk tévedésbe!

Mindezzel távolról sem volt még elintézve minden kérdés. Áttekinthetetlen volt azoknak a sora, akik a mai napon még nem beszéltek, pedig beszédre készültek, és beszélni is akartak. Ipartestületi elnök. Ipartestületi dalkör elnöke. Vasúti állomás főnöke. MÁV fűtőházi főnök. MÁV dalkör elnöke. MÁV nyugdíjasok székházának elnöke. Magyar Asszonyok Nemzeti Szö9vetségének elnöknője. Állami- és felekezeti iskolák tantestületeinek megbízottai. Az Egyenlőség polgári kör elnöke. A Kossuth-egylet elnöke. Az Úri kaszinó elnöke. Az újvárosi olvasó egyesület elnöke. A sportkör elnöke. A politikai pártok titkárai. (Látom már, kár volt belebocsátkoznom a név szerinti elsorolásba. Úgy sem tudom mindet megnevezni, és így majd sértődés lesz a dolog vége!)

Hát igen! Ezen a dolgon valahogy segíteni kell. De hogyan?

Az idő már délután 6-ra jár, és márciusban a napok még nagyon rövidek. Ezen a bajon bizony csak munkamegosztással lehetett segíteni. A dicső nap estéjén közvacsorát rendeznek minden valamirevaló korcsma nagytermében és minden néven nevezhető előadóteremben. A Gubody kerti vígadóról el nem feledkezvén. Mivel a március 15-i eszmék között az ?Egyenlőség? nem éppen az utolsó helyen állt, az ehhez való ragaszkodást úgy igyekeztek kifejezésre juttatni, hogy valahány helyen közvacsora készült, azon minden marhapörkölt rotyogott a kondérokban. Az asszonyok versenyben sütötték a rétest. De akkor a verseny eredménye még jó rétes volt.

A helyzetkép ezeken a vacsorákon általában az volt, hogy sokkal több ember ült az asztalok körül, mint amennyi elfért. De hát az nem baj! A lényeges csak az volt, hogy így aztán az eddig elmellőzött emberek mégis csak kimondhatták, ami bennük rekedt. Megszabadultak attól a veszélytől, hogy mondanivalójuk beléjük büdösödik. Ha ilyenkor minket - egyháziakat - jól megszorítottak, akkor megeresztettük még harmadik beszédünket is. Hogy a többiekre nézve az ilyen harmadik megnyilatkozás mi nyereséggel járt, azt bajosan tudnám megmondani. De hallgatólagos megállapodásféle volt az, hogy mi papok ilyen módon megváltottuk magunknak az engedélyt ahhoz, hogy a vacsora utáni táncból kivonjuk magunkat. Nem úgy szegény polgármesterünk! Amíg mi - egyháziak - az asztalokkal egy viszonylag békés sarkot eltorlaszoltunk, és abban meghúztuk magunkat, addig ő, szegény ropta a csárdást. Izzadtan érkezett vissza.

Mondom neki:

- Rendesen fölvarrta a szabó a gombokat, hogy ebben a tülekedésben a helyükön maradtak.

Azt válaszolja:

- Már pedig a hadiárva intézeti Eszti váltig mondogatta nekem: ?Polgármester úr! Ne tipegjünk csak úgy egyhelyben, hanem pörögjünk is egy csöppet!?

Ilyen volt március 15-e Cegléden a harmincas években.

Akkor, ott, a ceglédi állomás külön fönntartott kocsijában - érdekes -, nem is bosszankodtam mindezen. Sőt, borostás arcomon végigfutott a mosoly.

Igen. Mosolyogtam.

Magam előtt láttam ugyanis Kádas Mihály bácsit, amint a Népkörben elfogyasztott ünnepi ebéd után hazafelé készülődik. Csodáltam szép, fényes tokáját. Mindig sajnáltam, hogy én elmulasztottam olyat növelni. Milyen szép lett volna pedig! Kedvéért még le is mondtam volna azokról a szép hurkákról, melyeket Kádas Mihály bácsi a nyakában viselt. Mosolyognom kellett - mondom -, mert magam előtt láttam, amint Kádas Mihály a ruhatárban a feje búbjára illesztgeti a kalapját. Kissé hetykén, félrecsapottan, de szigorúan éppen csak a feje búbjára. Ha nem láttam volna tulajdon szememmel, hogy a kalap vadonatúj volt, azt kellett volna hinnem, hogy a kalapot még tizenkét éves korában vehette a kis Kádas Mihálykának az édesanyja.

Azt azonban máig sem értem, hogy lehet egyetlen egy ünnepi közebéden ennyire kihízni egy kalapot!

Amit a ceglédi állomáson akkor elmulasztottam, azt most - naptárom forgatása közben - pótolom. Bizony, egészen őszinték akartunk volna lenni, akkor a harmincas években is feketével lehetett volna nyomtatni március 15-ét. Akkor nem tudtuk, mit kezdjünk ezzel a nappal. Mert elvégre aligha neveztük nemzeti ünnepnek azért, hogy egyetlen városkában vagy ötven-hatvan ember szónokoljon, köztük néhányan - mint jómagam is - kétszer-háromszor is, mielőtt a nap véget ér. Magamról tudom legjobban, hogy én a három beszédben összesen sem mondtam egy egészséges gondolatot. A többi szónok ebben a dologban tökéletesen azonosította magát velem. Azt se gondolom, hogy a piros betűt megérdemli az olyan teljesítmény, melyet az asztalok körül mutattunk föl jó sikerrel, és amelytől néhány napig csak úgy sandítottunk mindenre, aminek étel vagy ital volt a neve.

Végiglapozgattam a naptárt. Sok benne a piros betűs nap. A nagy keresztyén ünnepek másodnapjait is fekete színűre változtatták ugyan, de első napjuk mégis emlékeztető. Aztán meg ott vannak hetenként hűségesen ismétlődő rendben a vasárnapok.

Nem kell megijedni!

Nem foglalkozom mindegyikkel olyan terjedelemben, amint azt március 15-ével tettem. Kíméletes akarok lenni Olvasóim iránt. Ha nem ez a vágy vezetne, komolyan mondom, tudnék a fentiekhez hasonló dolgokat írni a keresztyén egyház nagy ünnepeirol is.

A vasárnapokról is éppen csak annyit jegyzek meg futólag, hogy egyszer megakadt a figyelmem egy kimutatáson, amely a napi szerencsétlenségekről készült. Meglepett. Az a kimutatás azt tudta, hogy a legtöbb szerencsétlenség szombati és hétfői napokon történik. Hát hiszen a szombati szerencsétlenségek nagy számát megértem. Munkában elfáradt emberek figyelmetlenebbek. De a hétfői balesetek nem arról beszélnek-e, hogy a piros betűs vasárnapokkal nem tudunk mit kezdeni?

Pontosan odáig jutottam, amikor kis szünetet kellett tartanom. Kizökkentem az összefüggésbol. Mit volt hát mit tennem, újra el kellett olvasnom, amit írtam. Olyan különös: most már nem az író szemével, hanem az olvasó szemével olvastam. És amíg ezt tettem, valami sajátságos gondolat ütött szíven. Nem dobja-e majd valamelyik Olvasó sutba ezt a könyvet azzal a biztos meggyőződéssel, hogy ilyesmiket csak gyomorbajos ember firkálhat?

Szükségesnek látom azért kijelenteni, hogy a gyomromnak semmi baja sincsen. Annyira nincs, hogy akár ebben a szempillantásban képes volnék zsiványpecsenye-sütő tudományomat működésbe léptetni. Mert értek hozzá! Hogy mégsem teszem, annak nem a gyomrom az oka. Egészen más oka van annak. Csupa-csupa rajtam kívülálló oka. Ha kormányunk nem létesített volna begyűjtési minisztériumot, hanem engedné, hogy a Magyarországon eddig állítólag soha nem látott nagyszámú disznó csak begyűjtetlenül feküdjék a böllér kése alá; ha a nagyritkán látható disznóhúsért nem kellene reménytelenül hosszú sorban állni; ha volna pénzem, amelyen az esetleg mégis csak kileshető disznóhúst meg is tudnám vásárolni; és végül: ha nem kellene attól tartanom, hogy a zsiványpecsenye-sütés helyével szomszédos telken lakó honfitársaim még a sütés művelete folyamán henye és tékozló életfolytatás címén följelentenének, akkor - kétszer sem mondom - megsütném azt a zsiványpecsenyét. Meg bizony! Sőt: nemcsak megsütném, hanem púposra teli is enném magamat vele. Nem más okból, csak abból az egyetlen okból, hogy igazoljam: miszerint gyomromnak a világon semmi baja sincsen.

(Hogy olyan éhenkórász a külsőm? Vigyázat! Az csak megtévesztő álarc! Nem gyomorbajra mutat! Csupán megvéd a ruhagondoktól!)

Ezek után nincs már több feladatom, csak egy. Igazolnom kell, miért írtam meg hát mindezt.

Elég egyszerűen megoldhatnám ilyenféle válasszal:

- Óh, hát én csak úgy ?l'art pour l'art? írtam.

Azt hiszem, a többséget ezzel a válasszal meg is nyugtatnám.

A többség azt mondaná erre:

- Ja úgy? Hát hiszen akkor rendben van!

Csakhogy én világéletemben meglehetősen beleéltem magamat a kisebbségi gondolkodásba. Ennél az oknál fogva figyelemmel szoktam lenni a kisebbség véleményére. Már pedig a kisebbség előtt meg kellene magyaráznom, hogy mit is tartok hát én ebben a fércműben ?art?-nak. Mivel azonban ezzel a lehetetlenre kellene vállalkoznom, hát inkább nem mondom azt, hogy csak úgy ?l'art pour l'art? írtam. Sem a kisebbségnek, sem a többségnek nem mondom ezt.

Az ilyen pöffeszkedő nagyképűség helyett inkább csak úgy csendesen leleplezem magamat, és megvallom - mindenkinek egyaránt -, hogy én bizony nagy mértékben álmodozó hitből élo ember vagyok. Az a hit éltet engem, hogy végre mégiscsak megérem majd azt az időt, amikor ez a mi magyar népünk egész összességében megunja a szolgaságot, és szabadságát kincsnek, ünnepi ajándéknak érzi. Hiszem, hogy fordulnak majd az idők, és magyar keresztyénségünk tagjai végre meghallgatják a szót, amelyet Isten üzen nekik. S ha ez a - hitemmel teljes bizonyossággal várt - idő elérkezik, akkor majd keresztyén magyarok mondják meg a nyomdászoknak, hogy az egyházi esztendő és drága nemzeti múltunk melyik emléknapját nyomassák piros festékkel a jövő naptárában. Hogy ez a szín mindig arra intse őket, hogy ezeken a napokon különös buzgósággal kell hálát adni Istennek az egyház és a nemzet múltjában véghezvitt számtalan csodájáért. Hiszem, hogy az a szín majd arra indítja őket, hogy ezeken a napokon keresztyén testvéreikkel és honfitársaikkal valamit megérezzenek abból, hogy - ünnep van.

Budapest, 1955. augusztus 23.

Megjelent a Keresztyén Igazság 65. számában (2005. tavasz) 32-39.o.

Vissza