Isó Gergely: 
Az egyház újjászervezése (2017. június)

Első tanácskozások Horváth Jánossal

Az ország helyzetének valamelyes stabilizálódása után, mihelyt a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány Kádár Jánossal az élen, a szovjet tankoknak köszönhetően többé-kevésbé megszilárdította a helyzetét, az állam képviselői ismét kopogtattak Ordass hivatalának ajtaján.

Horváth János, az egyházügyi hivatal vezetője először november 26-án kereste föl Ordasst, hogy az egyház helyzetéről és jövőjéről beszélgessenek.(1) Ordass itt beszámolt az eddigi intézkedésekről, az egyház helyzetének alakulásáról, a megesett személyi változásokról. Ezeket Horváth zokszó nélkül tudomásul vette, sőt ígéretet tett arra, hogy az állam a jövőben nem fog beleszólni az egyház olyan belügyeibe, mint például a hitoktatás, illetve kijelentette, hogy a jövőben a gyerekeket nem kell külön a hittanra beíratni, hanem bárki részt vehet a hitoktató által tartott hittanórán. szóba hozta a fasori és a Deák téri gimnáziumok ügyét is: rákérdezett, hogy az egyház visszakaphatná-e e két fontos iskoláját. Horváth erre is biztató választ adott, a két iskola visszaadását lehetségesnek tartotta.(2) Végül szó esett a Lutheránus Világszövetség augusztusban esedékes minneapolisi nagygyűlésre magyar részről küldendő, Ordass által vezetett delegáció összetételéről is.(3) Horváth ekkor kijelentette, hogy "a delegáció összeállítása tisztán az egyház ügye"(4) s azok kapnak majd kiutazási engedélyt, akiket Ordass erre javasol.

Ez az engedékenység nem tartott túl sokáig. A Horváthtal való következő tárgyalásra december 7-én került sor. Bár ez a tárgyalás is igen pozitív hangvételben zajlott, s alapvetően az állam részéről továbbra is az engedékenység volt jellemző, mégis, amikor Ordass a minneapolisi delegáció tervezett listáját Horváth elé terjesztette, Horváth - korábbi ígéretétől eltérően - két nevet is kifogásolt rajta: Prőhle Károly teológiai tanárét és Schulek Tibor komáromi lelkészét.(5) Ezen a megbeszélésen szóba került továbbá Túróczy Zoltán rehabilitálásának kérdése. Túróczy ugyanis csak abban az esetben volt hajlandó vállalni az Északi egyházkerület püspöki szolgálatát, ha az őt ért méltánytalanságokért (l952-es lemondatásáért) jóvátételt kap. Horváth nemcsak, hogy ezt vállalta, hanem még aznap délelőtt behívták Túróczyt az Egyházügyi Hivatalba, ahol Horváth "sok keresztyént megszégyenítő nyíltsággal"(6) kért bocsánatot tőle s biztosította őt az állam támogatásáról. A tárgyalásnak még egy fontosabb témáját érdemes kiemelni: Ordass bejelentette Horváthnak, hogy a következő héten az egyházegyetem, továbbá a Déli és az Északi kerület presbiteri ülést valamint az Országos Lelkészegyesület értekezletet fog tartani, s örömmel konstatálta naplójában, hogy "Horváth nem igényelte az ezeken a gyűléseken való részvételt. Ez úgy látszik arra mutat, hogy egyházunk szabadságát teljesen tiszteletben tartják állami részről."(7)

Országos és kerületi ülések

1956. december 11-én került sor a Magyarországi Evangélikus Egyházegyetem Tanácsának (egyetemes presbitérium) összehívására.(8) Ennek az ülésnek azért van nagy jelentősége, mert a november 3-i értekezletnek a döntéseit vette tudomásul, erősítette meg (többek között azt, hogy az Északi Kerület élére ideiglenesen Túróczy Zoltán került), immár törvényes keretek között. Az ülés egyik fontos pontja a személyi kérdések megtárgyalása volt. Mindenekelőtt tudomásul vették és jóváhagyták Ordass Lajos és Túróczy Zoltán(9) visszatérését a püspöki székbe,(10) továbbá elfogadták Mihályfi Ernő(11) szóbeli lemondását az egyetemes felügyelői tisztségről. Ez később, az 1957 őszén megkezdődő, az egyháznak ismét az állam kontrollja alá kerülését forszírozó tárgyalássorozatnak egy kifogásolt, Ordassékat támadó pontja lesz.

Eltörölték továbbá az elmúlt éveknek a diktatúra jegyében hozott egyházi rendelkezéseit, jogszabályait, például azt a szabályt, miszerint nyugalmazott lelkész csak püspöki engedéllyel prédikálhat, a Teológiai Akadémián pedig helyreállították azt a korábbi rendet, miszerint a dékánt egy tanévre a tanári kar választja a saját maga köréből. Ezt azért vezették be, mert a Rákosi-korban az állam részéről Pálfy Miklóst oktrojálták több évre a teológia élére. Minthogy Pálfy még november 27-én(12) lemondott, a teológia új dékánt és prodékánt választott Wiczián Dezső és Karner Károly személyében,(13) amelyet az egyetemes presbitérium is tudomásul vett.

Napirendre vették az elmúlt években az egyházban méltatlanul meghurcolt, félreállított lelkészek, egyházi személyek ügyeit is. Egyházi közérdekből(14) tárgyalták a Túróczy Zoltán, Szabó József püspököket, valamint Radvánszky Albert korábbi egyetemes felügyelőt,(15) ért korábbi méltánytalanságokat s mindhármukat rehabilitálták. Négy lelkészt kérelmükre teljes erkölcsi rehabilitációban részesítettek, két lelkész esetében rehabilitációs eljárást rendeltek el, négy esetben pedig vagy elhalasztották a döntést egyéb vizsgálatok lefolytatásáig, vagy jogsérelem hiányában nem látták szükségét a rehabilitációnak.

Végül - több kisebb jelentőségű ügy mellett - a presbiteri ülés megszavazta az Ordass Lajos által beterjesztett, Horváth János által módosíttatott minneapolisi delegáció(16) tagjait.

Másnap, december 12-én tartotta ülését mind a Déli, mind az Északi Egyházkerület presbitériuma.(17) Az déli kerületi gyűlés legfőbb napirendi pontja Dezséry László, a Rákosi- rendszert kiszolgáló Déli kerületi püspök 1956. október végi lemondása volt, s az abból fakadó következmények, hogy ti. Ordass vette át az egyházkerület vezetését. Ezt, bár a kerületi presbitérium Dezséry László mindaddig elkötelezett híveiből állt össze, az ülés tudomásul vette. Ordass Dezséry híveinek viselkedéséről így vall naplójában: "Meglepett, hogy mennyire részvétlenek voltak ezek a volt barátai. Az volt az érzésem, hogy több hűséget tanúsíthattak volna irányában. És jobban esett volna, ha az irányomban kifejezett lojalitás mérsékeltebb lett volna."(18)

Az Északi Kerület presbitériumi ülésén a délihez hasonlóan a legfontosabb napirendi pont a személyi változások bejelentése volt s ennek kapcsán Vető Lajos lemondólevelének fölolvasása. Vető Lajos - Dezséry Lászlóhoz hasonlóan - a Rákosi-rendszer által támogatott evangélikus püspök volt, csak ő az Északi Egyházkerületben. Minthogy az északiaknak nem volt választott, csak megbízott püspökük -Túróczy Zoltán -, ezért a gyűlés kitűzte, hogy következő év január 8-áig kell a gyülekezeteknek szavazatukat postára adniuk, a szavazatok összeszámlálására pedig január 19-én kerül majd sor. Kinyilvánították, hogy az egyházmegyei tisztújítás (vagyis az esperesek lemondása) az új püspök beiktatása után, februárban lesz esedékes, amelyet követhet - az immár legitim esperesek irányításával - az egyes egyházközségek felső beavatkozással történt lelkészválasztásainak fölülvizsgálata is.

December 13-án az Országos Lelkészi Munkaközösség (OLMK) értekezlete volt napirenden. Ez az előzőekkel ellentétben nem közügyeket tárgyalt meg, hanem lelki együttlét volt, amelyet Scholz László(19) elnök vezetett. Scholz az ülésen a lelkészeket generális bűnbánatra szólította föl. Ennek gondolatát már a november 3-i gyűlésen is fölvetette, s most megpróbálta megvalósítani. Alapvetően az volt a szempontja, hogy mivel az elmúlt időszakban alig voltak néhányan, akik vállalták Krisztus keresztjét, minden lelkész töredelmesen vallja meg bűnét, hogy a bűnvallást követő bűnbocsánattal megindulhasson az egyház lelki megújulása.(20) Ordass ezt a gyűlést is sikernek könyvelte el, bár azért Scholz Lászlónak az Ordasst köszöntő beszédét méltató lelkészekkel kapcsolatban a naplójában megjegyezte, hogy "bántóbb volt a lelkészek lelkes éljenzése és tapsa. Nem zárhattam ki lelkemből annak az emlékét, hogy 1948-ban ilyenféleképpen tapsolt nekem és éljenzett engem a lelkészegyesület akkori népes gyűlése és utána néhány hónap múlva teljesen elhagyott."(21)

Láthattuk tehát, hogy a harcok elültével az evangélikus egyházban megindulhatott a szabad megújulás, amely ellen az állam sem próbált még akadályokat támasztani: szinte teljes egészében (a minneapolisi küldöttség összeállítását leszámítva) Ordassra bízták az egyház szervezését (s rajta keresztül azokra, akikben Ordass megbízott). Az újjászervezés elemeinek három fontos sarokpontját érdemes kiemelnünk. Az első az arra való törekvés volt, hogy az egyház tisztviselő karát s egyáltalában az egyház működését törvényessé tegyék. Ehhez teljes, fentről lefelé történő szabályszerű tisztújításra volt szükség. Kezdődött az egyház legfelsőbb vezetőinek (baloldali püspökök lemondása, egyetemes és kerületi felügyelők lemondásra való fölszólítása,(22) Ordass, mint törvényes püspök visszatérése, Túróczy megválasztása) és a stratégiai fontosságú pozíciók (pl. Sajtóosztály) vezetőinek cseréjével, majd folytatódott az egyházmegyei tisztviselői kar lemondásra való fölszólítása után az egyházmegyei választásokkal, s miután az esperesi kar is legitimmé vált, kezdődhetett a törvényesítés egyházközségi szinten. A megújulás második és harmadik fontos sarokpontja az elmúlt évek törvénytelenségeinek jóvátétele, a rehabilitációk voltak; illetve az egyházi élet - s benne legfontosabb elemként a hitoktatás - mihamarabbi megindítása az állam által garantálni vélt szabadabb légkörben.

Ordass Lajos 1956. december 20-án írt, az elmúlt hónapok eseményeiről beszámoló püspöki körlevelében(23) a fenti eredmények, a megújulás megindulásának sikeressége folytán még bizakodva, és reménykedve tekintett a jövő, az 1957-es év felé.

Tovább az egyházi megújulás útján

Ordass következő, 1957. február 14-i püspöki körleveléből(24) már arról értesülhetünk, hogy az Északi Egyházkerület püspökéül megválasztotta Túróczy Zoltánt, a kerület felügyelője Mády Zoltán lett, beiktatásukat pedig maga Ordass Lajos végezte 1957. február 6-án a budavári evangélikus templomban az Északi Egyházkerület közgyűlése keretében.(25) Ugyanebben a körlevélben jelentette be Ordass azt a szándékát is, hogy végig szeretné látogatni kerületének egyházmegyei lelkészi munkaközösségeit, hogy találkozhasson (megismerkedhessen) a lelkészekkel. Többségükre február legvégén illetve március elején kerített sort.(26) Emellett Ordass arra is törekedett a tavasz folyamán, hogy lehetőleg minél több gyülekezetet végiglátogasson, a gyülekezetek pedig tömegével hívták őt magukhoz szolgálatra.(27)

Szépen lassan zajlottak az egyházmegyei tisztújítások is. Ebben az Északi Egyházkerület járt az élen, ahol már januárban megindultak a választások. A nyolc egyházmegyéből ötben újraválasztották a korábbi esperest,(28) háromban pedig váltás történt.(29) A Déli kerületi választások egészen októberig elhúzódtak,(30) itt azonban egy esetet kivéve, mindenütt újraválasztották az előző esperest.(31) Láthatjuk tehát, hogy az összes egyházmegyének mindössze az egynegyedében történt tényleges személyi változás, ami azt jelzi, hogy az Ordass-Túróczy-féle egyházvezetésnek egyáltalán nem állt szándékában az elmúlt időszak vezetőit félreállítani, sőt épp az ellenkezője történt: azáltal, hogy kényszer és külső nyomás nélkül választották újra a régi espereseket, megerősítették őket pozíciójukban, vagyis helyreállhatott az egyházi középvezetők iránti bizalom. Azt, hogy Ordass elégedetlen volt-e a megyei választások eredményeivel, természetesen nem tudhatjuk, de mindenestre naplójában - amelyben mindig föl szokta jegyezni, ha valami az elképzelései ellenére alakul - ilyen elégedetlenségre nem találunk utalást.

Az egyház belső törvényességének helyreállításában egyfajta záróaktusnak tekinthető a Déli Kerület és az egyházegyetem 2-2 nyári gyűlése. A Déli Egyházkerület június 25-én tartotta következő, december óta első presbiteri ülését, amelynek fő témája a másnapi tisztújító közgyűlés előkészítése volt. Bár alapvetően megállapíthatjuk, hogy a presbitérium azokat fogadta el az egyes tisztségekbe jelöltekül, akiket az elnökség előterjesztett, mégis a gyűlésen már az egyházi baloldal is újra hallatni kezdte a hangját, elsősorban Grünvalszky Károly, korábbi egyetemes főtitkár személyében, aki illetékesnek érezte magát, hogy néhány jelölt alkalmasságára vonatkozóan kifogásokat emeljen.(32) Az Ordass-féle egyházvezetésre jellemző, hogy határozott ellenségessége ellenére, maga Grünvalszky is kapott pozíciót: a kerületi számvevőszék egyik tagjának javasolták. A másnapi (június 26-ai) közgyűlés legfőbb napirendi pontja a tisztújítás volt, ahol egy nevet fontos kiemelnünk: Zászkaliczky Pál fóti lelkészét, hiszen ő Ordass legbensőbb köréhez tartozott. Őt a közgyűlés a kerületi főjegyzői - tulajdonképpen püspökhelyettesi - pozícióba választotta meg.(33)

Az egyetemes presbitérium és az egyetemes közgyűlés üléseire július 9-én és 10-én(34) került sor. Ezeken is az egyetemes tisztségek megválasztása volt az egyik legfőbb téma. Ordass Lajos egyetemes főtitkárnak - amely pozíció Grünvalszky 1956. októberi lemondása óta betöltetlen volt, az ezzel járó feladatokat Göttche Ervin végezte - Hafenscher Károly Deák téri lelkészt, egyik legközelebbi munkatársát szerette volna látni, s presbiteri ülés őt is jelölte a posztra, a másnapi közgyűlés mégis Veöreös Imre lelkészt,(35) a Lelkipásztor című folyóirat főszerkesztőjét választotta meg. A presbiteri ülés másik fontos napirendi pontja az újabb rehabilitációs kérelmek elbírálása volt. A tárgyalt huszonegy újabb kérelemből tizennégyen kaptak teljes erkölcsi rehabilitációt, a többiben is csak azért nem, mert a döntésben nem a presbitérium volt illetékes, vagy az ügy már nem volt aktuális.

A nyári közgyűlések tehát a személyi kérdések többségét elintézték, az egyház felső vezetésében is sikerült kivitelezni a változásokat. Két igen neuralgikus kérdésben nem sikerült azonban dűlőre jutni. Az egyik Darvas József déli kerületi felügyelő kérdése, akinek a még 1956 végén beígért lemondása sehogy sem akart megérkezni, a másik Mihályfi Ernő egyetemes felügyelő kérdése, akinek tisztét az egyetemes közgyűlés nem töltötte be. Helyette ideiglenesen Mády Zoltán északi kerületi felügyelő vette át ezt a feladatot, ugyanis Mihályfi Ernő lemondásához a Népköztársaság Elnöki Tanácsa még nem adta meg a hozzájárulását.(36) Ezek az aggasztó kérdések később, az 1957 novemberében meginduló egyház és állam közötti tárgyalásokon és utána kulcsfontosságúvá válnak majd az evangélikus egyházban is a maga totalitásában visszavezetett diktatúra kapcsán.

Aggasztó jelek

Habár - amint láthattuk - az evangélikus egyház közéletének megújulása, törvényesítése még szinte teljes egészében megtörténhetett, az országos helyzet konszolidálódásával a kádári diktatúra kezdett az evangélikus egyházban is a hangjára találni.

A hitoktatás kérdése az elsők között volt, amelyben meglátszottak a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány erősödésének jelei. Míg Horváth novemberben még azt ígérte Ordassnak, hogy bárki, aki hittanórára betéved, hitoktatásban részesülhet (decemberben ugyan már visszakozott, hogy a hitoktatás nem az ő, hanem a művelődési minisztérium asztala, de támogatni fogja Ordass szándékait), addig Ordass februári püspöki körlevelében már arról tájékoztatta kerületének lelkészeit, hogy a minisztérium visszavonta korábbi szándékát, így továbbra is csak azok járhatnak hittanórára, akiket a szülei még a tanév előtt erre beírattak. Az állam álláspontjának ilyetén változását (ígéretszegését) Ordass nem mulasztotta el még január 30-án Horváth János szemére vetni, tenni azonban ellene nem lehetett.(37)

Nem csak ebben a kérdésben mutatkozott azonban ellentét az állam és az evangélikus egyház között. Az állam, Horváth Jánoson keresztül kifogásolta, hogy az Északi Kerület megyéiben tartott választásokkal kiteszik Virág Gyulát és Fülöp Dezsőt a leváltatás veszélyének (mint kiderült joggal tartottak ettől: ld. 29. lábjegyzet). Horváth biztosítékot akart, hogy e két személy a helyén maradhat,(38) amit persze Túróczy nem adhatott meg neki.

Aggasztó - és később kiemelkedően fontossá váló - fejleménynek mutatkozott az Elnöki Tanács 1957. március 24-i 22. számú törvényerejű rendelete is az "egyes egyházi állások betöltéséhez szükséges állami hozzájárulásról."(39) Ez a visszamenőleges (1956. október 1-jei) hatályú jogszabály tulajdonképpen azt mondta ki, hogy minden jelentősebb egyházi tisztség betöltéséhez az Elnöki Tanács előzetes engedélye, a tisztségről való lemondáshoz pedig előzetes hozzájárulása szükséges. A jogszabályt elsősorban a római katolikus egyház miatt hozták meg, ahol - a hierarchikus szerkezetnek köszönhetően - a kinevezések és leváltások a felsőbb egyházi vezetők jogköre (legfelsőbb szinten pedig a római pápáé), Mindszenty József pedig még az amerikai nagykövetségről is sorban küldözgette érseki utasításait a kommunisták által kézi vezérelt békepapok jelentős pozíciókból való leváltásáról, nem egy esetben kiközösítéséről.(40) A jogszabály tehát a főkegyúri jognak egyfajta szocialista változata volt, ennek ellenére nem csak a római katolikus, hanem valamennyi felekezetre is érvénnyel bírt. Ordass önéletrajzában arról emlékezik meg, hogy a jogszabály kihirdetésének reggelén(41) Horváth fölhívta őt telefonon és igyekezett megnyugtatni, hogy természetesen a visszamenőleges hatály semmiképp sem fogja befolyásolni az október-november során kialakult evangélikus egyházi helyzetet.(42) Ordass ettől függetlenül kifogásolta a rendeletet, hiszen alapjaiban nyúlt bele az evangélikusság szuverén jogaiba, s korlátozta azokat.(43) Horváth nyilatkozata ellenére, mihelyt az állami koncepció Ordass és köre kapcsán ismét gyökeresen megváltozott, épp erre a rendeletre hivatkozva állították félre előbb Túróczyt majd Ordasst.

További aggodalomra adtak okot a tavasz folyamán egyre szaporodó letartóztatások. Márciusban letartóztatták Székács Sámuel szarvasi, Pribelszky Mihály kondorosi, Solymár János csömöri lelkészt,(44) áprilisban Bácsi Sándor győri lelkészt,(45) júliusban pedig Balogh István tabi missziói, Hulej Alfréd bócsai és Sághy Jenő bezi lelkészt.(46) Ordass mindegyikőjük ügyében közbenjárt Horváth Jánosnál,(47) ez azonban "több esetben? hiábavalónak bizonyult?, a félévi internálást legtöbbjüknek végig kellett szenvednie."(48) Hogy mi volt az említett lelkészek letartóztatásának oka, azt nem tudjuk, de feltételezhetően az október forradalommal hozhatták őket valamilyen módon összefüggésbe.

S csak mintegy kiegészítésképpen adhatjuk az eddigiekhez hozzá, azt a jelenséget, hogy 1956 és 1957 fordulóján a külföldi, elsősorban nyugati egyházaktól, egyházi szervezetektől egymás után érkező segélyfölajánlások Magyarországra juttatását a magyar állam szinte egytől egyig meghiúsította.(49)

Ordass kapcsolatának alakulása az állammal

A fentiek ellenére Ordass bizalma Horváth János felé még tavasszal, sőt nyáron is fönnállt. Ordassnak még a fönt részletezett, Horváthtal folytatott, a hitoktatással kapcsolatos ígéret be nem tartásáról szóló vitájának végkicsengése is - Ordass részéről - az volt, hogy "ha úgy is váltunk el egymástól, hogy kölcsönösen aláhúztuk felfogásunk különbözőségét, mégis tüske nem maradt egyikünkben sem."(50) Érdekes, és Ordass részéről a bizalom meglétét alátámasztó epizód az is, hogy amikor március 29-én Ordass Horváthtal telefonált, fölajánlott az Óbudai Hajógyár munkásai részére 5 mázsa csukamájolajat, minthogy ebből az egyháznak fölöslege volt.(51) Ez arra utalhat, hogy Ordass és Horváth nem pusztán hivatalos ügyekről beszélgettek, hanem érdeklődtek a másik általánosabb hogylétéről, gondjairól, feladatairól is. Ez utóbbi feltételezést támasztja alá az az esemény is, amikor április 26-án este Ordass és felesége Horváthnál és Horváthnénál vendégeskedett. A meghívást Ordassék szeptember 16-án viszonozták.(52) Ez a gesztus túlmutat mindkettőjük munkaköri leírásán. Minthogy Ordass továbbra is szinte kizárólag Horváth Jánoson keresztül tartotta a kapcsolatot az állammal(53) (még a lelkészletartóztatások ügyében is mindig hozzá fordult közbenjárásért, hiába nem tartozott az az egyházügyi hivatal elnökének hatáskörébe), logikusnak tűnik a következtetés, hogy fölsőbb állami helyeken nagyrészt Horváth János alakította ki az Ordassal kapcsolatos - pozitívnak mondható - képet, amelynek köszönhetően Ordass ilyen sokáig élvezte az állam jóindulatát. E jóindulatról árulkodik, többek közt az, hogy Horváth februárban Ordass Lajost fölkérte arra, hogy vállalja a közvetítő szerepet az állam és a római katolikus, illetve a református egyház között,(54) de az az egyébként Ordass fölháborodását kiváltó megnyilvánulás is, miszerint Horváth (és Túróczy) április 11-én arra akarták rábeszélni Ordasst, hogy hívjon össze egy zsinatot, ahol őt érsekké választhatnák.(55) Az állam megpróbálta lekenyerezni Ordasst, nem pénzzel, hanem egy - ateista ember füleinek - díszesen csengő egyházi címmel.

Az első nagyobb összezördülések és a bizalom megingása nyáron következett be, amikor június végén Horváth János szabadságra ment, és Ordassnak be kellett érnie Grnák Károllyal, akit az Egyházügyi Hivatalban az evangélikus ügyek intézéséért tettek felelőssé. Ordass a naplójában a következő sommás véleményt fogalmazza meg Grnákról: "Grnák teljesen műveletlen ember és úgy látom: fejébe szállt a hatalom-tudat. Gyógyíthatatlan baj. Az az előérzetem, hogy emiatt az ember miatt még igen sok kellemetlenségem lesz."(56) Az ellenszenv kölcsönös volt. Grnák egy július 22-én (vagyis az egyetemes közgyűlések után) az elnöknek írt jelentésében annak ad hangot, hogy szerinte Ordass (és Keken) visszaél az állam lojalitásával, sok esetben az állam megkérdezése nélkül cselekszik,(57) túlhangsúlyozza a politikai függetlenséget, nem dicséri eléggé az államot, a "haladó" gondolkodású lelkészeket perifériára szorítja (például Grünvalszky Károlyt) s még az Evangélikus Életbe is csak nagyon nehezen tudnak betetetni békepárti (a kormányt magasztaló) cikket, ha pedig mégis, abba is bele kell nyúlni, egyes részeket ki kell húzni. Javaslatként azt terjeszti Horváth elébe, hogy beszéljen Ordass fejével és ezentúl kevesebb engedményt adjanak neki, s ha a helyzet nem változik, Kekennek meg kell tiltani a minneapolisi kiutazást.(58)

Ordass Lajos bizalma Horváthal kapcsolatban ugyan még mindig nem rendült meg, sőt kifejezetten örült annak, amikor július végén Horváth végre visszatért a szabadságáról, de Horváth távollétében, helyetteseinek viselkedése kapcsán(59) beláthatott az Egyházügyi Hivatal kulisszái mögé, ahol igencsak ismerős, 1948-hoz kísértetiesen hasonlító légkörrel találkozott. Szeptemberre pedig teljesen egyértelművé vált az, aminek ellenkezőjében Ordass addig reménykedett, hogy Horváth helyetteseinek hangvétele nem (pusztán) személyiségükből fakad, hanem az állam (újból) megváltozott koncepcióját jelzik.

Kellemetlen elvárások

Az olyan mézesmadzagnak szánt gesztusok mellett, mint az érsekké választatás fölvetése, az Egyházügyi Hivatal Ordass felé kellemetlen elvárásokat is támasztott, amelyek szintén hozzájárultak a bizalom megrendüléséhez. Az állam részéről azért, mert Ordass nem az elvárt lelkesedéssel, sőt teljesen kelletlenül, ímmel-ámmal teljesítette ezeket, Ordass részéről pedig azért, mert e követelések veszélyeztették az egyház politikamentességére vonatkozó törekvését.

Erőltették többek között, hogy az evangélikus egyház is alakítsa meg az Országos Béketanács Evangélikus Egyházi Bizottságát. Erre végül is 1957. április 3-án került sor. Itt már az elnökségbe be kellett venni Vető Lajos egykori püspököt is és több "haladó" lelkészt. Igaz, azért túlsúlyban voltak az egyházi megújulás hívei, a tanács tényleges vezetője, ügyvivő lelkésze pedig Keken András lett.(60) Ordassnak kezdettől fogva kételyei voltak a Béketanács szándékait illetően, hiszen az intézmény korábban is a szocialista állam melletti egyházi elköteleződés kinyilvánításának, a békepapi mozgalomnak a színtere volt: "Az az érzésem, hogy meggyőződésünk elleni munkára akarnának befogni minket, olyan követelésekkel, melyek csaknem elviselhetetlenek. Aggályokkal vagyok tele."(61) A félelem nem bizonyult alaptalannak. Minthogy az evangélikus egyház csak úgy volt hajlandó részt venni a Béketanács munkájában, hogy kinyilatkoztatta, miszerint egyedül hitbéli meggyőződésükkel egyező ügyekben vesznek részt, távol tartva magukat a politikától, júliusban Keken Andrást már azzal fenyegette a Béketanács vezetősége, hogy hamarosan újból elveszítheti lelkészi állását.(62)

Hasonlóan erőltette az állam, hogy Ordass vegyen részt a Hazafias Népfront működésében. Ordass mindössze három ülésen volt hajlandó részt venni,(63) a másodikon, július 29-én, föl is szólalt, amiért Münnich Ferenc lehurrogta.(64)

Ordasst az egyházügyi hivatal arra is rábeszélte, hogy vállalja el a májusban újra beinduló, hosszan szünetelő Hungarian Church Pressnek, a magyar protestáns sajtótájékoztató folyóiratnak a kiadói tisztségét.(65) A püspök ezt is csak fenntartásokkal vállalta el: tartott tőle, hogy a lap politikai propaganda színterévé válik.

Miután a református egyházban 1957 áprilisában "helyreállt a rend" (visszarakták a vezetésbe a rendszerhű elemeket), az Egyházügyi Hivatal az ökumenikus együttműködést is aktívan szorgalmazni kezdte. Kitalálták, hogy a két egyház indítson egy békefolyóiratot, továbbá azzal traktálták Ordasst, hogy alakítsák meg a reformátusokkal karöltve az Ökumenikus Tanácsot,(66) illetve - szintén az ökumené jegyében - Ordass és Vető Lajos vegyenek részt két külföldi, ökumenikus konferencián: Pozsonyban és a dániai Liselundban.(67)

A minneapolisi út

Az egyetlen külföldi konferencia, amelyre nem csak az állam, hanem Ordass is nagy várakozással tekintett a minneapolisi(68) volt - igaz, ezt is megelőzte egy kevésbé kívánt előkonferencia Salzerbadban (Ausztria), amelyre a pozsonyi és a liselundi között került sor -, ahol 1957 augusztusában rendezte meg a Lutheránus Világszövetség a harmadik nagygyűlését, s ahová a magyar delegációt maga Ordass Lajos vezette, sőt, Carl E. Lund-Quist LVSZ főtitkár és Mogens Zeuthen az LVSZ kisebbségügyi titkára február eleji magyarországi látogatásukkor Ordass Lajost kérték föl, hogy a gyűlés nyitó istentiszteletén ő tartsa az igehirdetést.(69) Ordass nagyon várta ezt a konferenciát - ahol a Világszövetség még alelnökének is megválasztotta -, hiszen egyrészt rég nem látott külföldi barátaival találkozhatott, másrészt részt vehetett egy minden szempontból épületes és lelkiekben gyarapítónak ígérkező eseményen, kiszakadva az itthoni, egyre nyomasztóbb légkörből.(70) Naplófeljegyzéseiből egyértelműen kitűnik az a fölszabadult lelkesedés, amely lelkiállapotát a több mint egy hónapos út (1957. július 27-szeptember 9.) során jellemezte, de - még az út előtt - az a félelem is, hogy az állam az utolsó pillanatban meggondolja magát és megtiltja a kiutazást. A fent részletezett kényelmetlen követeléseket (pl. a liselundi és a pozsonyi utat) többek között azért vállalta be, hogy minneapolisi útját ne hiúsítsák meg.

Érdemes föltennünk a kérdést, vajon az állam miért engedte meg, sőt szorgalmazta a minneapolisi utat, illetve kiszélesítve a kérdést, miért küldte el Ordasst négy külföldi konferenciára, amelyből hármat ráadásul a "kapitalista" világban tartottak, sőt a minneapolisit a "legimperialistább" Egyesült Államokban.

A válasz megadásához támpontul Jan Michalko csehszlovák teológiai dékán levele szolgál, amelyet a csehszlovák államnak írt, és amelyben amellett érvel, hogy miért küldjön a csehszlovák evangélikusság is delegációt Minneapolisba. Minthogy Michalko érvelése meggyőző volt a csehszlovákiai kormány számára, amely Magyarországhoz hasonlóan szintén a szocialista blokk országa volt, ezért Michalko érveit támpontnak tekinthetjük a magyar állam indokainak vizsgálatakor.(71) Leveléből arra következtethetünk, hogy a szocialista államok egyházpolitikájának egyik legfontosabb motivációja az volt, hogy az egyes nemzetközi egyházi világszervezetekbe, azok vezető testületeibe saját, megbízható embereiket ültessék, törekedve arra, hogy egyrészt belelássanak e szervezetek belügyeibe, másrészt, hogy minél inkább a szocialista érdekeknek megfelelően alakuljon a működésük. A magyar államnak mindezen felül a rendkívül ellenséges nemzetközi helyzetben (1956 ügye folyamatosan az ENSZ napirendjén volt) nagy szüksége volt a külföldi kapcsolatok építgetésére, Ordass pedig minden szempontból megfelelt a feladatnak. Egyrészt, mert - mint láthattuk - főképp Horváth révén, a Grnákkal való súrlódások ellenére is, egyelőre élvezte az állam jóindulatát, másrészt pedig Ordass hatalmas népszerűségnek örvendett külföldön, továbbá kiterjedt külföldi kapcsolatokkal és a világ evangélikusságának berkein belül igen befolyásos barátokkal is rendelkezett. Ráadásul Ordassnak komoly esélyei voltak arra, hogy tekintélyes pozíciót szerezzen a Világszövetség vezetőségében, s végül tényleg meg is választották a Világszövetség alelnökének állítólag azzal a céllal, hogy a következő nagygyűlésen már elnöknek választhassák meg.(72)

Mi mással reprezentálhatta volna tehát jobban azt az állam, hogy Magyarországon szabadság van és népakarat, minthogy kiküldenek a világnak - szocialista szempontból éppen - az ellenpólusára egy olyan személyt, aki megjárta Rákosi börtöneit, s aki ezért a nyugatiak előtt is hitelesen nyilatkozhat a magyar államvezetés érdemeiről?(73)

Ordass és az állam kapcsolatának értékelése

A minneapolisi út szimbolikus határkőként zárja le azt az időszakot, amely Ordass Lajos püspök és a kommunista pártállam viszonylag harmonikusnak is mondható együttműködését fémjelezte. Amerikából hazatérve ugyan még néhány hétig nem került sor kenyértörésre, de már a novemberben megkezdődő tárgyalásokat megelőzően is érződött a levegőben a kitörni készülő konfliktus.

Mindazonáltal - mielőtt rátérnénk ennek a fölvázolásához - fölmerül a kérdés, hogy az eddigi események tükrében vajon mi lehetett az oka, hogy ez az együttműködés ilyen sokáig - közel egy évig - kitartott, sőt, mi az oka, hogy egyáltalában létrejött.

Azt láthattuk, hogy mindez abban az alapvető fölfogásbeli különbözőségben gyökeredzik, amelyet Ordass és a kommunista diktatúra az egyház-állam harmonikus kapcsolatáról gondolt. A kommunista pártállam alapvető fölfogása az egyházakról az volt, hogy azok a reakció melegágyai, állandó veszélyforrás a marxista ideológián alapuló ateista állam számára. Röviden szólva ellenség. Olyan ellenség, amely megfelelő állami kontroll alatt megtörve kiváló eszköznek is bizonyulhat az állam érdekeinek és koncepciójának megvalósítására. A pártállam szemében tehát a harmonikus együttműködés alapja az, ha az egyház teljes körűen az állam szolgálatába áll, vagyis kész mindig híven kiszolgálni az állam pillanatnyi politikai céljait, koncepcióját. Ha tehát az állam épp szabadabb légkört biztosít, akkor abban a szabadabb légkörben kell kiszolgálni a politikai koncepciót, ha szorosabbra vonja a gyeplőt, akkor pedig abban kell kezes báránynak lenni. Ezt az állam igényeinek kritika nélküli kiszolgálására vonatkozó elvárást bizonyította a békemozgalomban és a Hazafias Népfrontban való aktív részvétel erőltetése, illetve az az elvárás, hogy Ordassnak képviselnie kellett volna külföldi útjain a magyar állam politikai céljait.

Ordass Lajos teológusként elsősorban teológiai alapon közelítette meg az egyház-állam viszonyát ("Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami az Istené").(74) Szerinte a két fél közötti kapcsolat akkor működik jól, ha sem egyik, sem a másik nem szól bele a másik dolgába. Ahogyan láthattuk, Ordass végig törekedett a politikamentességre, cserébe viszont azt tartotta helyesnek, ha az állam sem szól bele egyháza szabad, belső működésébe. Vannak persze közös ügyek, ezeket azonban egyenrangú felekként kell intézniük.

Ordass és az állam együttműködése tehát tulajdonképpen az állam politikai koncepcióváltásának köszönhető. Ez a koncepció ugyanis átmenetileg találkozott Ordass általános egyház-állam kapcsolatára vonatkozó elvével. Ez a politikai koncepció akkor alakult ki, akkor változott abba az irányba, amely az együttműködést eredményezte, amikor arra volt szükség, hogy az állam bizonyítsa, hogy törekszenek a múlt "hibáinak" kijavítására. Ennek köszönhető Ordassnak még a forradalom kitörése előtti rehabilitálása, illetve, hogy az új koncepció szellemében nemkívánatossá váló vezetők (ld. Dezséry László) helyett Ordass Lajossal kezdtek el tervezni (szintén már a forradalmat megelőzően). S minthogy a forradalom leverése után az új kormánynak a kis evangélikus egyháznál elsőrenden fontosabb helyeken kellett állásait megerősítenie, ezért az evangélikus egyház élén álló, az állam jóindulatát a forradalmat megelőzően is élvező Ordassnak engedte, hogy a maga belátása szerint intézze az egyház ügyeit. E miatt a forradalom előtt is bírt jóindulat miatt volt lényegtelen, hogy Ordass a szabadságharc napjaiban lett püspök. Sőt, az állam talán épp örült is annak, hogy ha más téren nem is, de ebben a kérdésben az elképzelései szerint alakulnak az események.

Minthogy az állam részéről Horváth János tartotta folyamatosan a kapcsolatot Ordassal, ezért valószínűleg nagyrészt neki köszönhető, hogy a pártállam Ordass irányába jóindulattal viseltetett. Ennek kialakulása tehát - úgy vélem - az Ordass és Horváth között fönnálló, bizarr módon szinte barátinak nevezhető kapcsolatnak köszönhető. Ordass egyértelműen félreismerte Horváthot: udvarias, megértő stílusát, készségességét - naivan - jó darabig úgy értelmezte, hogy Horváthtal egy hullámhosszon pendülnek az egyház és állam kapcsolatára vonatkozó elvek kapcsán, és ezért - mindaddig, amíg nem vált egyértelművé az ellenkezője - emiatt a félreértés miatt úgy látta, az állammal együtt lehet működni. Horváthra vonatkozóan nehezebb levonni ilyen következtetéseket. Egyrészt, mert esetében nem áll rendelkezésünkre napló (legalábbis nem tudni róla), másrészt, mert Horváth személyiségét, vezetői egyéniségét csak a teljes életútját és főképp ÁEH elnöki tevékenységét bemutató elemzés birtokában ismerhetnénk meg, ilyen elemzés viszont a mai napig nem készült. Hogy vajon azért viselkedett Ordassal kedélyesen, hívta meg vendégségbe, kínálta meg jól csengő pozíciókkal (ld. érseki rang), mert azt hitte, hogy ekképp lekenyerezve Ordasst a markában tudja tartani és irányítani őt s ezáltal majd mindig kiszolgáltatja vele az aktuális politikai koncepciót, vagy ténylegesen úgy vélte, hogy "Ordass a szocializmus híve"(75) nem tudhatjuk biztosan. Mindenesetre azt, hogy az Ordassal való állami együttműködés elsősorban Horváth jóvoltából jöhetett létre - amely mögött az Ordass iránti személyes szimpátia is megsejthetőnek tűnik -, állambiztonsági források is megerősítik.(76) Az viszont bizonyos, hogy az állam - legalábbis 1957 augusztusáig - Ordasst a saját sakkfigurájának tekintette, s ez valószínűleg leginkább Horváth Jánosnak volt köszönhető.

Jegyzetek:

(1) Ld. Ordass Lajos naplója, 1956. nov. 26.

(2) Persze aztán ez nem történt meg.

(3) Carl E. Lund-Quist, az LVSZ főtitkára még október 18-án levelet küldött az akkor egyházvezetésnek, amelyben kéri őket, hogy mihamarabb nevezze meg a Magyarországi Evangélikus Egyház, hogy kiket szándékoznak delegálni a nagygyűlésre. Ld. Evangélikus Országos Levéltár (EOL) Ordass-dokumentumgyűjtemény, 1953-1957. 3. doboz.

(4) Vö. Ordass Lajos naplója, 1956. nov. 27. és Isó Gergely: Ordass Lajos az 1957-es minneapolisi világgyűlésen I. Keresztyén Igazság, Új folyam, 2014. 4. sz. 47.

(5) Bár az állam pontos okait nem tudhatjuk, sejthetőleg nem tartották őket túl megbízhatónak: Schulek Tibor már az elmúlt év őszén, még a forradalom előtt nagy hanggal sürgette az egyház megújulását, Prőhle Károly pedig az Evangélikus Élet 1956. november 4-i, később reakciósnak minősített forradalmi számában jelentetett meg cikket Együtt az ország népévével címen.

(6) Ordass Lajos naplója, 1957. dec. 7.

(7) Ordass Lajos naplója, 1957. dec. 7.

(8) Az ülés jegyzőkönyvét ld. EOL II/2. Egyetemes presbitérium 1861-1995, Egyetemes Tanácsülések 1956., 1956. december 11.

(9) Túróczy Zoltánt 1952-ben állították félre a püspökségből azáltal, hogy egyházkerületét, a Dunántúli Egyházkerületet megszüntették.

(10) Érdekességként érdemes idézni Káldy Zoltán tolna-baranyai esperesnek és egyetemes presbiternek a fölszólalását, hiszen 1958-ban, Ordass Lajos újbóli eltávolítása után ő került a Déli Egyházkerület püspöki székébe, s az azt követő közel három évtizedet pedig Káldy-korként fémjelzik: "Káldy Zoltán örömét fejezi ki, hogy az egyház ügyeit Ordass és Túróczy püspökök vezetik, teljes bizalommal viseltetik irántuk." Ld. EOL II/2. Egyetemes presbitérium 1861-1995, Egyetemes Tanácsülések 1956., 1956. december 11. 3. o.

(11) Mihályfi Ernő - jóllehet édesapja, Mihalovits Sámuel evangélikus lelkész volt - bevallottan ateistaként került - állami nyomásra - az evangélikus egyház egyetemes felügyelői tisztségébe 1952-ben. Ezzel párhuzamosan a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának is tagja volt.

(12) Ordass Lajos naplója, 1957. nov. 27.

(13) Ld. november 3-i értekezlet.

(14) Rehabilitációs eljárást kétféle módon lehetett indítani: fontos egyházi közérdekből (vagyis hivatalból), illetve egyéni kérelemre. Rehabilitálni is kétféleképpen lehetett: aki ellen fegyelmi eljárás során született igazságtalan döntés, azt csak külön eljárás keretében lehetett rehabilitálni, aki ellen nem volt eljárás, csak méltánytalanság, azt maga a presbitérium is rehabilitálhatta.

(15) Ordassal együtt fogták perbe 1948-ban, s emiatt egyetemes felügyelői pozíciójáról lemondani kényszerült.

(16) Ezek a tagok Ordass Lajos vezetése mellett: Keken András és Hafenscher Károly Deák téri lelkészek, Wiczián Dezső teológiai dékán, Nagy Gyula teológiai tanár, Szabó József balassagyarmati lelkész és egykori püspök. Ld. Isó: Ordass Lajos? (4. jz.), 49-53.

(17) A jegyzőkönyveket ld. EOL III/2. Déli Evangélikus Egyházkerület 1952-től, Déli Kerületi Tanácsülések 1956., 1956. december 12. és EOL III/2. Északi Evangélikus Egyházkerület 1952-től, Északi Kerületi Tanácsülések 1952-1963. 1956. december 12.

(18) Ld. Ordass Lajos naplója, 1956. dec. 12.

(19) Scholz László ezt megelőzően 1950. évi feloszlatásáig az OLMK elődjének, a Magyarhoni Evangélikus Lelkészek Egyesületének volt az elnöke. Ezt követően az 1957 őszén, még a szabadságharc kitörése előtt megalakuló Országos Lelkészi Munkaközösség elnökévé választották. Ld. Mirák Katalin (szerk.): Nem voltam egyedül Beszélgetések az evangélikus közelmúltról. 1. köt. Budapest, 1995, Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség, 215-234.

(20) A lelkészgyűlés hatására 1956 és 1957 fordulóján született három anonim irat, amelyek mindegyike valami módon a Scholz László által fölvetett lelki megújulásra és generális bűnbánatra reagál. Érdekesség, hogy az egyik kíméletlenül háttérbe szorítaná a korábbi, a kommunista rendszert kiszolgáló tisztségviselőket, a másik épp ellenkezőleg a generális bűnbánat gondolatán gúnyolódik alpári stílusban, a harmadik pedig megpróbál középutas lenni és kifejti, hogy bár tényleg voltak az elmúlt rendszerben hibák, de azért jó dolgok is. Minthogy az írók nem merték a nevüket vállalni egyik irományhoz sem, egyiket sem lehetett az egyház megújítása során túlságosan komolyan venni (az anonim levelek részletezését ld. Böröcz Enikő: Egyházfő viharban és árnyékban. Ordass Lajos evangélikus hitvalló püspöki szolgálata (1945-1958). 1. köt. Budapest, 2012, Luther Kiadó, 338-342.)

(21) Ld. Ordass Lajos naplója, 1956. dec. 13.

(22) Közülük egyedül Darvas József Déli kerületi felügyelőt nem sikerült lemondásra bírni.

(23) Ld. EOL III/2. Déli Evangélikus Egyházkerület 1952-től, A Déli Egyházkerület püspöki körlevelei 1952-1957. 1956. december 20.

(24) EOL III/2. Déli Evangélikus Egyházkerület 1952-től, A Déli Egyházkerület püspöki körlevelei 1952-1957. 1957. február 14.

(25) A közgyűlés jegyzőkönyvét ld. EOL III/2. Északi Evangélikus Egyházkerület 1952-től, Északi Kerületi Közgyűlések 1955-1958. 1957. február 6.

(26) Vö. EOL III/2. Déli Evangélikus Egyházkerület 1952-től, A Déli Egyházkerület püspöki körlevelei 1952-1957. 1957. február 14. és Ordass Lajos naplója, 1957. jan. 9., febr. 27., 28., márc. 7., 8. Ordass a megyelátogatásokról így vall: "Van reménységem, arra, hogy az a szörnyű ellenségeskedés, mely papjaink között megmutatkozott az utóbbi években, talán megszüntethető" Ordass Lajos naplója, 1957. márc. 1.

(27) Vö. Böröcz: Egyházfő? (20. jz.), 366. és Ordass Lajos naplója, 1957. márc. 10., 17., 25., ápr. 11., 15., 26., 27., 28., máj. 2., 6., 14.

(28) Hajdú-Szabolcs: Megyer Lajos; Nógrád: Gartai István; Győr-Sopron: Weltler Rezső; Veszprém: Halász Béla; Fejér-Komárom: Görög Tibor. Ld. Magyar Nemzeti Levéltár (MNL) Országos Levéltára (OL) ÁEH XIX-A-21-c, 16. doboz, 030 Ezerkilencszázötvenhat, 11.

(29) Budai: Várady Lajos helyett Danhauser László; Vas: Fülöp Dezső helyett Tekus Ottó; Borsod-Heves: Virág Gyula helyett Balikó Zoltán. Lld. MNL OL ÁEH XIX-A-21-c, 16. doboz, 030 Ezerkilencszázötvenhat, 11.

(30) Böröcz: Egyházfő? (20. jz.), 364.

(31) Tolna-Baranya: Káldy Zoltán; Pesti Egyházmegye: Koren Emil; Pest Megyei Egyházmegye: Válint János; Kelet-Békés: Mekis Ádám; Nyugat-Békés: Koszorús Oszkár (espereshelyettes, csak Ordass második eltávolítása után választják esperessé); Csongrád-Szolnok: Zoltai Gyula; Bács-Kiskun: Sikter András; Somogy-Zala: Kutas Elek helyett Lágler Béla. Ld. MNL OL ÁEH XIX-A-21-c, 16. doboz, 030 Ezerkilencszázötvenhat, 11.

(32) Ilyen volt például Kun-Kaiser József, akit a Lelkészképző Bizottságba jelölt a presbitérium, mondván, hogy a "nevezett körül gyülekezetében sok a zavar." Ld. EOL III/2. Déli Evangélikus Egyházkerület 1952-től, Déli Kerületi Tanácsülések 1957., 1957. június 25.

(33) III/2. Déli Evangélikus Egyházkerület 1952-től, Déli Kerületi Közgyűlések 1957., 1957. június 26.

(34) EOL II/2. Egyetemes presbitérium 1861-1995, Egyetemes Tanácsülések 1957., 1957. július 9. és EOL II/2. Egyetemes közgyűlés 1861-1973., 1957. július 10.

(35) Veöreös nem tartozott sem az egyházi baloldalhoz, sem Ordass köréhez. Ő leginkább Túróczy Zoltán embere volt, s valószínűleg megválasztását is Túróczy szervezte meg. Ld. Ordass Lajos naplója, 1957. júl. 10. Veöreös később megírta a Harmadik egyházi út c. könyvét, amelynek lényege, hogy a Rákosi-korban sem az Ordass, sem a Dezséry, hanem a Túróczy-féle egyházpolitika volt a helyes. Ld. Veöreös Imre: A harmadik egyházi út. 1948-1950. Győr, 1990, Evangélikus Sajtóosztály.

(36) Az Elnöki Tanács 22. számú törvényerejű rendelete a Tanács előzetes engedélyéhez köti a magasabb egyházi tisztségek megüresedését és betöltését. Részletesen ld. később, az Aggasztó jelek című fejezetben.

(37) Ordass Lajos naplója, 1957. febr. 4.

(38) Ordass Lajos naplója, 1957. jan. 28.

(39) Ld. Ordass Lajos: Önéletrajzi írások (folytatás). Bern, 1987, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 625-626.

(40) Ld. Szabó Csaba: Az Állami Egyházügyi Hivatal értékelése az 1956 után kialakult egyházpolitikai helyzetről. Archivnet, 2006. 5. sz. (http://www.archivnet.hu/politika/az_allami_egyhazugyi_hivatal_ertekelese_az_1956_utan_kialakult_egyhazpolitikai_helyzetrol.html?oldal=1

(41) Vasárnap!

(42) Emiatt a rendelet miatt nem lehetett a nyáron elrendezni az egyetemes felügyelői tisztséget, ugyanis a Mihályfi Ernő lemondását jóváhagyó határozat folyamatosan késett.

(43) Ordass: Önéletrajzi írások (folytatás)? (39. jz), 625-628.

(44) Ordass Lajos naplója, 1957. márc. 18.

(45) Ordass Lajos naplója, 1957. ápr. 5.

(46) Ordass Lajos naplója, 1957. júl. 18.

(47) Április 3-án még Ordass vejét, Sára lányának férjét, Czellecz Zoltánt is letartóztatták, de őt másnapra már szabadon is bocsátották.

(48) Ordass: Önéletrajzi írások (folytatás)? (39. jz), 629.

(49) Kifejtve ld. Ordass: Önéletrajzi írások (folytatás)? (39. jz), 605-615.

(50) Ordass Lajos naplója, 1957. febr. 4.

(51) Ordass Lajos naplója, 1957. márc. 29.

(52) Ordass Lajos naplója, 1957. ápr. 26. és Ordass Lajos naplója, 1957. szept. 19.

(53) Illetve a megbeszéléseken több ízben jelen volt Miklós Imre elnökhelyettes, későbbi elnök is. Pl. Ordass Lajos naplója, 1957. jan. 11.

(54) Ordass Lajos naplója, 1957. febr. 12. Ordass vállalta is a feladatot, egy alkalommal még Grősz József kalocsai érsekkel is leült beszélgetni. Ld. Ordass Lajos naplója, 1957. febr. 18.

(55) Ordass Lajos naplója, 1957. ápr. 11.

(56) Ordass Lajos naplója, 1957. jún. 22.

(57) "Az utóbbi hetekben nem nagyon beszél meg a Hivatallal problémákat" MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-1/1957.: Elgondolások az evangélikus egyházzal kapcsolatosan, 1957. júl. 22.

(58) MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-1/1957.: Elgondolások az evangélikus egyházzal kapcsolatosan, 1957. júl. 22.

(59) Grnák egy esetben Fürst Ervin orosházai lelkészt - aki ellen a helyi sajtó támadásokat intézett - berendelte magához, Ordass érdeklődésére pedig, hogy ez miért történt, nem volt hajlandó válaszolni, s megtagadta Ordass azon kérését is, hogy ő is jelen lehessen a tárgyaláson. Ld. Ordass Lajos naplója, 1957. júl. 3.

(60) EOL II/2. Egyetemes presbitérium 1861-1995, Egyetemes Tanácsülések 1957., 1957. július 9.

(61) Ordass Lajos naplója, 1957. máj. 6.

(62) Ordass Lajos naplója, 1957. júl. 8.

(63) Vö. Ordass: Önéletrajzi írások (folytatás)? (39. jz), 636-638. és Ordass Lajos naplója, 1957. márc. 18., júl. 9., okt. 17., okt. 21.

(64) Bár Ordass püspök önéletrajzában úgy nyilatkozik, hogy Münnich Ferenc viselkedése után többé nem ment el a Hazafias Népfront üléseire, naplója tanúsága szerint egyszer mégiscsak kivételt tett, október 21-én. Ordasst 1957 őszén még a Népfront elnökségébe is beválasztották. Erről életrajzában így nyilatkozik: "Később - hozzájárulásom nélkül - beválasztottak az országos elnökség tagjai sorába, de többé nem jelentem meg közöttük." A napló szerint ez sem egészen állja meg a helyét. Az igaz ugyan, hogy jobb belátása ellenére, de mégis az ő hozzájárulásával választották meg: "Később Miklós Imre jelentkezett beszélgetésre. A ?Hazafias Népfront?-ba az elnökségbe akarnak beválasztani. Fölsorakoztattam ellenvetéseimet és ezek során elmondtam egyházunkat ért sérelmeink egy részét is. Az utóbbiakról azt ígérte, hogy orvosolják őket, ellenvetéseimre minden ponton megnyugtató feleleteket adott. Könnyen adta. Szokásos módon adta. A legnehezebb pont az volt, hogy Hamvas Endre és Bereczky Albert már tagok, csak az evangélikus egyház tartózkodik. Beleegyező választ adtam, - azzal a fönntartással, hogy ha szabad véleménynyilvánításomban bármikor is megakadályoznak, akkor lemondok és akkor nem lesz joguk ezt félremagyarázni" (Ordass Lajos naplója, 1957. okt. 17.).

(65) Ordass: Önéletrajzi írások (folytatás)? (39. jz), 639.

(66) Ez 1957. július 6-án meg is történt Ld. Ordass Lajos naplója, 1957. júl. 6.

(67) Ordass Pozsonyi és Liselundi útjára 1957. május 17. és június 6. között egyhuzamban került sor. A konferenciákról való összegző véleményét Ordass önéletrajzában így fogalmazza meg: "Valamikor talán egész korunkat a végtelen és legtöbbször egészen értelmetlen konferenciák korszakának nevezik majd." Ld. Ordass: Önéletrajzi írások (folytatás)? (39. jz), 655.

(68) USA.

(69) Ld. Isó: Ordass Lajos? (4. jz.), 53-54.

(70) Az utazás részleteihez ld. Isó Gergely: Ordass Lajos az 1957-es minneapolisi világgyűlésen III. Keresztyén Igazság, Új folyam, 2015. 2. sz. 16-38.

(71) A levelet ld. MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 7. doboz, E-257-4/1957.: Jelentés a Lutheránus és Evangélikus Világszövetség minneapolisi (USA) 3. nagygyűlésének (1957. aug. 15-25.) előkészületeiről és programjáról, a levél bemutatását pedig ld. Isó: Ordass Lajos? (4. jz.), 58-59.

(72) Mirák Katalin (szerk.): Egyházvezetők 1. Káldy Zoltán, Ottlyk Ernő. Budapest, 2014, Luther Kiadó /Háló. Dokumentumok és tanulmányok a Magyarországi Evangélikus Egyház és az állambiztonság kapcsolatáról, 1945-1990, 2./ 356.

(73) Ld. Isó: Ordass Lajos? (4. jz.), 60.

(74) Mt 22,21

(75) Horváth ugyanis állítólag még 1957 őszén is - pedig ekkor már ismét hangjára talált Ordass ellenzéke, mind egyházi, mind állami körökben - olyan kijelentéseket tett, hogy "Ordass a szocializmus híve". Ld. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) O-13599/2. Evangélikus egyházi reakció, 26-28. lap: "Győri Vilmos" jelentése, 1957. nov. 14.

(76) Az egyházi baloldal beépített ügynökei által a belügyminisztériumnak tett jelentések a fönt kialakított képet támasztják alá, jóllehet a jelentéseket kellő forráskritikával kell kezelni, hiszen az ügynökök gyakran túloznak, saját karrierjük alakulása érdekében pedig nem egyszer ferdítenek. Ezért fontos visszacsatolásnak tekinthetőek a jelentésekhez fűzött tartótiszti megjegyzések. A "haladók" jelentéseikben rendszeresen panaszkodnak az egyházügyi hivatal vezetőségének hozzáállására, amely hagyta, hogy Ordassék kiszorítsák őket az egyházi vezetésből. A tartótiszti megjegyzések pedig több ízben helyeslőleg elismerik az ügynöki jelentésekben az egyházügyi hivatal és konkrétan Horváth János felé megfogalmazott kritika helyességét. Mindez egy a belügyminisztérium és az egyházügyi hivatal vezetői közötti konfliktus létezését is sejteti, ennek föltárásához azonban még további kutatások szükségesek. A Horváth-féle vezetéssel kapcsolatos kritikus hangok megfogalmazásához példáknak ld. ÁBTL O-13599/2. Evangélikus egyházi reakció, 26-28. lap: "Győri Vilmos" jelentése, 1957. nov. 14., ÁBTL O-13599/2. Evangélikus egyházi reakció, 30. lap: "Papp István" jelentése, 1957. nov. 21., ÁBTL O-13599/2. Evangélikus egyházi reakció, 34-35. lap: "Papp István" jelentése, 1957. dec. 17., ÁBTL 3.1.5 O-13599/2. Evangélikus Egyházi reakció, 10. lap: "Veres" jelentése, 1957. aug. 3., ÁBTL 3.1.5 O-13599/2. Evangélikus Egyházi reakció, 22-24. lap: "Veres" jelentése 1957. nov. 10., ÁBTL 3.1.5 O-13599/2. Evangélikus egyházi reakció, 20-21. lap: "Karcsi" jelentése, 1957. dec. 27.

Megjelent a Keresztyén Igazság 2017.2. számában 22-36.o.

Vissza