Pósfay György: 
Találkozásaim Ordass Lajossal(1) (2001. február)

Amikor az Evangélikus (Lutheránus) Világszövetség megalakulása (1947) utáni időben, valamilyen skandináviai találkozón együtt voltam Vajta Vilmossal és Leskó Bélával, valaki, aki ismert bennünket, így mutatott be minket egyik ismerősének: "Ezeket a fiatal magyar lelkészeket mi, magunk között 'Ordass fiúk'-nak szoktuk nevezni." Az illető ezt talán tréfás megjegyzésnek tartotta, számomra ez a kijelentés azóta megtisztelő címmé vált, vagy legalábbis egy nagy felelősségre utaló feladat megnevezőjévé, amit így határoznék meg: valamiképpen képviselnem kell a jövőben Ordass Lajos elképzeléseit és tanításait (2).

Ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogy ez a megjelölés talán egy téves elképzelésre épült. Talán feltételezi azt, hogy nekem Ordass Lajossal, még Svédországba való megérkezésem előtt, egy hosszabb múltra kiterjedő kapcsolatom volt.

Az igazság azonban az, hogy én Ordass Lajost életemben először 1944 nagypéntekén a kelenföldi templomnak a szószékén láttam, noha kiadott fordításai már korábban ismertek voltak számomra.

AZ ELSŐ TALÁLKOZÁSOK

Elmondhatom azt, hogy már mint teológus(3) hallottam egy bizonyos ceglédi esperesről, akit aránylag fiatalon választottak meg erre a tisztségre és akiről úgy beszéltek, hogy egyike volt az első, Svédországban is tanulmányokat végzett magyar evangélikus lelkészeknek, és aki két északon járt társával együtt kiadta "A gyermek vasárnapja" című, a vasárnapi iskola tanítása terén is jól felhasználható köteteket. Azonban Ceglédre nem jutottam el az ő ottani szolgálatának az idejében, így nem volt személyes kapcsolatom vele. Amikor azután az említett ceglédi lelkész felkerült a fővárosba és én is hazautaztam Pestre, ahol szüleim éltek, a szünidők nagy részét konferenciákon való részvétel és cserkésztáborok szervezése, illetőleg vezetése töltötte ki. Felavatásom előtti nyáron pedig behívtak Szombathely városába katonai kiképzésre. Leszerelésem után megtörtént felavatásom (1943. szeptember 13.), amit a püspöki házban, a már beteg Raffay Sándor végzett. Ő azután engem mint segédlelkészt Szegedre helyezett.

Hogy 1944 nagypéntekén - április 7-én - Pesten és nem Szegeden voltam, annak az volt az oka, hogy egy szövődményes influenza miatt főnököm, Benkóczi Dániel esperes, március végefelé hazaküldött szüleimhez a fővárosba, még pedig a következő figyelmeztetéssel: "Addig ne gyere vissza, amíg teljesen rendbe nem jössz!" Így a nagyhét és a húsvéti ünnepek során, szegény főnököm, segédlelkész nélkül maradt a szegedi gyülekezetben és szórványaiban.

Így tehát 1944-ben, Krisztus Urunk megfeszítése napján szüleimnél tartózkodtam, a VI. kerületben levő pesti családi otthonunkban. Még az ünnep előtt sikerült ludovikás öcsémnek pár napos szabadságot szerezni, és így előző este, esetleg csak nagypéntek reggelén megbeszéltük, hogy ketten melyik templomba megyünk. Máskor vagy a fasori vagy a Deák téri jött ilyenkor szóba a múlt hagyományai és az említett templomokhoz való korábbi kötöttségeink miatt. De ekkor felvetettem

öcsémnek azt a lehetőséget, hogy menjünk ebben az évben Kelenföldre. Magyarázatként elmondtam neki, hogy ott most egy új lelkész szolgál, aki felöl sokat hallottam, de akivel találkozni még nem volt alkalmam. Állítólag egészen másképpen prédikál, mint sok más kollégája.

Mikor visszatértünk otthonunkba, útközben beszélgettünk mind a hallottakról, mind a prédikátorról. Öcsém azt mondta, hogy valóban másképpen prédikál, mint a többi lelkész. Nyugodtan, megfontoltan, gesztikulálás nélkül beszélt. A kezét hátra tette, és még egy ránc sem mozdult meg Luther-kabátján. Csak a szeme mozgott, és az kísérte mondanivalóját. És mégsem volt nehéz követni gondolatmenetét, illetőleg abban felfigyelni a kiemelkedő dolgokra, mert valahogy az volt a benyomásom, hogy egész lénye az elmondottak mögött állt. "Talán ez nála svédországi tanulmányainak a hatása" - jegyezte meg öcsém.

Persze, Ordass Lajos akkor nem találkozott velem, emlékezetem szerint kezet sem fogtunk az istentisztelet után, tehát a találkozás egyoldalúnak volt mondható. Személyes találkozásra csak hónapok múltával kerülhetett sor, mert én húsvét után visszatértem Szegedre, majd 1944 őszén behívtak a 11. számú budapesti Helyőrségi Kórházban teljesítendő lelkészi szolgálatra. Ez azt jelentette, hogy Pestre kerültem és szüleimnél lakhattam. Ha volt időm ilyesmire, elmentem a budapesti és környéki lelkészek heti találkozóira, és előfordulhatott, hogy ezek egyikén Ordass Lajos is megjelent, és ekkor bemutattak neki. De ebben nem vagyok biztos. Lehet, hogy ilyesmire már csak Budapest ostroma után került sor, amikor kb. 1945 márciusának az elején újra megkezdődtek a Deák téri templom sekrestyéjében ezek az összejövetelek. Ezekben a hónapokban Kemény Lajos mellett voltam segédlelkész a fasori lelkészi hivatalban. Határozottan emlékszem arra, hogy az első lelkészgyűlésen minden parókus beszámolt gyülekezete épületeit ért károsodásokról, köztük Ordass Lajos is. Amikor befejezte beszámolóját ezeket fűzte szavaihoz: "Ezek nagy részét már kijavítottuk, és az egyházi élet épületeinkben zavartalanul folyik."

Ezek a lelkésztalálkozók azután - általában szerdánként - tovább folytatódtak, és ezek voltak azok az alkalmak, amikor Ordass Lajossal rendszeresen találkoztam, mert ő, ha csak tudott, részt vett ezeken. Egy ilyen alkalmon értesültem arról, hogy püspököm, D. Dr. Raffay Sándor, magas korára hivatkozva, lemondott püspöki tisztségéről. Ez 79. születésnapján, 1945. június 12-én történt.

Ekkor a Bányai Egyházkerület presbitériuma kiírta a püspökválasztást, meghatározva, hogy mikor kell az egyházközségeknek szavazataikat az esperesi hivatalokhoz beküldeni, majd mikor kell azokat a püspöki hivatalba eljuttatni, ahol a szavazatok felbontása megtörténik. Tudomást szereztem arról is, hogy a kerületi presbitérium a Bányai kerület lelkészei és teológiai tanárai közül különösképpen Kemény Lajos budapesti esperest és Ordass Lajos kelenföldi lelkészt ajánlotta az egyházközségi közgyűlések figyelmébe.

Ebben az időben én még mindig a Fasorban voltam segédlelkész, és az ottani evangélikus fiúgimnáziumban a távollévő evangélikus vallástanárt helyettesítve, tanítottam is. Amikor a csak márciusban elkezdett második iskolai félév július eleje körül befejeződött, Raffay püspök engem ismét elküldött Szegedre, ahol Benkóczi Dániel esperes megbetegedett, és nem tudott szolgálni, viszont a gyülekezet kérésére, az előzőleg ott munkálkodó segédlelkészt, Fischer Jánost az esperes kénytelen volt elbocsátani. Egy végleges megoldás Marschalkó Gyula kiküldése révén ekkor már kialakulóban volt, de ő csak négy héttel későbben tudta volna a szegedi segédlelkészi állást elfoglalni, így erre az időre nekem kellett oda leutaznom.

Amikor Kemény esperes úrtól elbúcsúztam, ő megkért engem arra, hogy egy szóbeli üzenetet adjak át Benkóczi esperesnek, amely abból állt, hogy hívjam fel annak a figyelmét arra, hogy - tudomása szerint - a budapesti esperesség egyházközségeinek túlnyomó többsége az ő - tehát Kemény Lajos - püspökké választását támogatja, és kéri általam, hogy közölje ezt esperessége gyülekezeteivel, valamint - ha ez lehetséges - a szomszédos egyházmegyék esperesivei. Mivel akkori főnököm, Kemény Lajos, aki nagyon jól tudta, hogy egy alig ismert segédlelkész nem tudja befolyásolni egy ilyen választás eredményét, nem rábeszélésre, hanem tájékoztatásra kért fel, igyekeztem a főnököm által esperes társának küldött üzenetet lelkiismeretesen átadni, ám ő, Benkóczi esperes azt felelte, hogy a Csanád-csongrádi Egyházmegyében a gyülekezetek, bár tisztelik Kemény Lajost, és nem ismerik jobban Ordass Lajost sem, mint a budapesti esperest, eldöntötték, hogy a fiatalabb jelöltre szavaznak, míg a szomszédos egyházmegyékben Ordass Lajosnak több barátja és évfolyamtársa szolgál, azok - szerinte - már elvégezték a tájékoztatási munkát. Így amikor szegedi szolgálatomból - nem egészen jó egészségben - visszatértem Pestre, elmondhattam Kemény Lajosnak, hogy átadtam üzenetét Benkóczi Dánielnek, és hogy erre ő mit felelt. Néhány nappal később a szavazatok felbontása azután igazolta azt, hogy Ordass Lajos főleg a vidéki szavazatok segítségével lett a Bányai Egyházkerület püspöke.

Még Ordass beiktatása után a püspöki hivatal áthelyezett az újonnan szervezett józsefvárosi lelkészi körbe, amelynek első segédlelkésze lettem. Ott pontosan egy évig szolgáltam Gyöngyösi Vilmos parókus mellett. Így - természetesen - részt vettem a Deák téri templomban Ordass Lajos püspöki beiktatásának az ünnepségein 1945. szeptember 27-én.

Az újonnan szervezett lelkészi körben, ahol eddig csak vasárnaponként egy istentisztelet tartása képezte az evangélikus munkát, sok feladat várt ránk, lelkészekre és segítőinkre is. Így például három ifjúsági bibliakört szerveztünk, egyik alkalommal Ordass püspök úr meglátogatta a legidősebbekből álló csoportot, és ekkor 1Sámuel 16,18 -ról tartott bibliamagyarázatot. Ezek mellett, ha csak lehetett, szorgalmasan részt vettem a szerdai lelkész-összejöveteleken, és formálisan a Deák téri 223. sz. fiúcserkészcsapat parancsnok-helyetteseként, az ottani cserkészcsapat munkáját is irányítottam az őrsvezetőkkel a hadifogságba került parancsnok helyett. Emlékszem, hogy Ordass püspök úr 1945-ben meglátogatta ennek a kis közösségnek a karácsonyi ünnepélyét.

EGY BESZÉLGETÉS ORDASS LAJOSSAL ÉS ANNAK KÖVETKEZMÉNYEI

1946. február elején került sor két végzett teológus-évfolyamhoz tartozó 10 segédlelkész második lelkészi vizsgájára. Ebbe a csoportba tartoztam én is és egy évvel fiatalabb jó barátom, Leskó Béla, cinkotai segédlelkész.

Amikor az elnöklő püspök úr kihirdette az eredményt, mielőtt elbocsátott volna minket, egy dolgot közölt még: "Kérem, hogy Leskó és Pósfay ne menjenek még haza, jöjjenek át az irodámba!"

Mi megijedtünk. Arra gondoltunk, hogy a püspök úr át akar minket helyezni, aminek mi nem örültünk volna, mert jól éreztük magunkat jelenlegi szolgálati helyünkön.

Azonban tévedtünk. Leültetett, és elmondta, hogy pár napja a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa értesítette őt, hogy a még meg nem szervezett, de már működő Egyházak Világtanácsa hat külföldi ösztöndíjat ajánlott fel a magyar protestáns egyházak teológusai, illetőleg fiatal lelkészei számára. Kettő ezekből Skóciában, kettő Svájcban és kettő Svédországban ad alkalmat ilyeneknek a továbbképzésre. A pár nappal később tartott bizottsági gyűlés azután úgy határozott, hogy az első négy helyre a Magyarországi Református Egyház, a svédországi két helyre a Magyarországi Evangélikus Egyház javasol jelölteket.

Ezt Ordass Lajos elfogadta, de később, amikor magkapta a feltételek felöli nyomtatott tájékoztatást, amely azt közölte, hogy a jelölteknek már kiérkezésükkor kell a jövendő tanulásuk helyén beszélt nyelvet ismerni, akkor ez elgondolkoztatta. Mivel ezt a másik két ország esetében nem nehéz teljesíteni, mert a fiatal lelkészek közt vannak angolul vagy németül beszélők, de aligha találna a Magyarországi Evangélikus Egyház a jelenlegi hazai helyzetben svédül beszélő fiatalokat. Már éppen azon volt, hogy visszamegy a Református Teológiai Akadémiára, és kéri a döntés megváltoztatását, ekkor lépett be irodájába Gyöngyösi Vilmos. Először egyházi kérdésekről beszélgettek, majd amikor a hivatalos dolgokról szóló beszélgetés befejeződött és eljutottak az "És mi az újság még nálatok?" kérdéshez, főnököm elmondta, hogy Leskó Béla és én svédül tanulunk. Ugyanis nem régen felkeresett engem otthonomban, és ott meglátta azt, hogy Leskó Béla és én, szüleim szobájában egy-egy kék-sárga könyv előtt ülünk, és próbálunk valamilyen idegen szöveget magyarra fordítani. "Amikor megkérdeztem tőlük, hogy mit csinálnak, azt felelték, hogy svédül tanulnak. Amikor feltettem a kérdést, hogy 'Miért?', válaszuk az volt: 'Hogy elüssük az időt!' Ehhez hozzátették, hogy mindkettőjüknek szerda délután szabadnapjuk van. Így elhatározták, hogy egyikük vagy másikuk otthonában (nagyrészt inkább Pósfayéknál) hetente találkoznak. Együtt készülnek a következő vasárnapi igehirdetésre, beszélgetnek, és még valamit csinálnak, pld. megtanulnak egy nyelvet legalább annyira, hogy abból - szótár segítségével - egy-egy érdekesebb teológiai cikket le tudjanak egyszer majd fordítani. Az akkor megjelent Kreutzer féle magyar-svéd nyelvkönyv segítette őket eddig ezen elhatározásuk keresztülvitelében."

Amint azt Ordass Lajos ekkor nekünk elmondta, ez a hír megváltoztatta terveit. Nem ment vissza a Református Teológiai Akadémiára, mert tudta, hamarosan találkozik velünk, akik már megkezdtük svéd tanulmányainkat, és azt - véleménye szerint - esetleges elindulásunk idejéig a feltételnek megjelölt színvonalra tudjuk vinni. Ezért feltette nekünk a kérdést, hogy nem akarunk-e kb. egy évre Svédországba utazni, és mint ő, ott továbbképezni magunkat? Ha válaszunk pozitív lenne, ő mindenben segítene, hogy ezeket az ösztöndíjakat elnyerjük.

Egymásra néztünk, de mindketten csak azt mondhattuk, hogy pár napon belül megadjuk a választ.

Kollégám számára ez nem ment nehezen. Szülei már nem éltek. Öt testvére közül három már családos volt, egy hadifogságba került, és csak a legfiatalabbra kellett gondolnia, aki azonban már jövő életpályája érdekében végzett tanulmányokat, és bizonyára testvérei támogatására számíthatna. Tehát barátom egy esztendőre el tudna távozni.

Az én problémáim nehezebben voltak megoldhatók. Apám és anyám egy szomorú haláleset terhét hordozták: 14 hónappal korábban elesett két és fél évvel fiatalabb öcsém az erdélyi fronton. Őt gyászolták. Azután aggódtak 15 éves fiúk jövendője miatt is, mert apánk már 69 éves volt. Azonban éppen szüleim voltak azok, akik bíztattak, hogy csak fogadjam el az ösztöndíjat, és menjek ki egy évre Svédországba, hogy ott tovább képezzem magamat.

Így pár nap múlva közöltük püspökünkkel, hogy jelölhet minket az említett ösztöndíjra.

Ettől az időtől kezdve sokszor találkoztam - legtöbbször Leskó Bélával együtt -Ordass Lajossal. Tanácsaival és összeköttetéseivel nagyon segített minket abban, hogy a szükséges engedélyeket és - főleg - a magyar útlevelet megszerezzük. Ekkor tudtuk meg, hogy már hónapok óta őt is meghívta Erling Eidem, uppsalai érsek Svédországba, hogy vele megbeszéléseket folytasson a Magyarország felé irányuló svéd segítség megszervezése dolgában, és püspökünk e célból útlevelet kért, de kérelme valahol elakadt, és nem jutott útlevélhez. "De ez ne befolyásoljon titeket!" - mondta nekünk. "Tegyetek meg mindent annak az érdekében, hogy kijuthassatok a felajánlott ösztöndíjjal Svédországba. Én - ahol tudok - segítek nektek!" Ezt meg is tette.

Amikor megtudtuk, hogy minden egyéni útlevélkérelmet csak akkor hagynak jóvá, ha azt a kormány illetékes tagja támogatja, felajánlotta püspökünk, hogy a mi útlevélkérelmünk dolgában beszél az állami ösztöndíjbizottság elnökével, az evangélikus Domanovszky Sándor professzorral, hogy azt terjessze fel Keresztury Dezső akkori vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, akihez ilyen ügyek tartoztak. Ezt megtette, és szeptember elején megkaptuk útleveleinket. Ekkor következett a legnehezebb akadály legyőzése, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság kiutazási engedélyének a megszerzése. Ezen a ponton - persze - Ordass Lajos segítségére nem számíthattunk, így nem is zavartuk, de - sok nehézség ellenére (az engedélyről - véletlenül? -lemaradt a pecsét) - Isten segítségével túljutottunk ezen is. Persze, Ordass Lajost a dolgaink előrehaladása felöl állandóan tájékoztattuk, és neki mindig volt ideje számunkra. Itt jegyzem meg azt is, hogy még 1946 tavaszán egyszer Cinkotán részt vett Ordass püspök úr egy temetésen. Amikor Leskó Béla kikísérte a HÉV állomásra, érdeklődött, hogy hogy haladunk a svéd nyelv elsajátításában. Barátom mondta, hogy szorgalmasan folytatjuk a nyelv tanulását. Mivel éppen zsebében volt a svéd tankönyv egy példánya, megmutatta, hogy abban meddig jutottunk. Erre a püspök elkérte a könyvet, és olvastatott vele pár sort. Ezt későbbi ösztöndíjastársam meg is tette, de a püspök hamarosan megállította, és így szólt hozzá: "A szavak kiejtése nem kielégítő. Ha így kezdtek Svédországban beszélni, senki sem ért meg titeket. Vegyétek fel mindketten Kendeh György kelenföldi lelkésszel a kapcsolatot, aki a harmincas években egy évet Svédországban töltött, és még mindig jól beszél svédül. Ő majd ad nektek órákat, és megtanít a szavak helyes kiejtésére." Ezt meg is tettük, és szeptemberben Ordass Lajos áthelyezett engem Kelenföldre segédlelkésznek, Kendeh György mellé, ahova azután hetenként háromszor Leskó Béla is bejárt Cinkotáról a nekünk tartott svéd nyelvórákra.

Itt el kell mondanom, hogy abban az időben a magyar hatóságok csak három hónapig tartó időszakra adtak útlevelet. Ennek kb. felét elvette a szovjet kiutazási engedély megszerzése, tehát egyéb dolgok elintézésére csak ezután lehetett sort keríteni. Így november első napjaiban benyújtottuk útleveleinket és az ösztöndíj meglétét igazoló papírokat a pesti svéd követségre, hogy üssék be azokba országuk vízumát. Ezt mi megtettük, és a tisztviselő közölte, hogy vízumot nem kaphatunk, csak ha a svéd külügyminisztérium erre engedélyt ad. Ez háromtól négy hetet vesz igénybe. Hiába mondtuk, hogy addigra útlevelünk lejár, kijelentette, hogy sajnálja, de nem tud segíteni.

Rohantunk a bányakerületi püspöki hivatalba. Ott közölték, hogy a püspök úr Békéscsabán van és csak harmadnap lesz újra Pesten. Sem értesíteni nem tudják, sem ő maga nem lesz olyan helyzetben, hogy problémáink megoldásában segíteni tudna.

Csaknem kétségbe estünk. Izgatottan vártuk Ordass Lajos visszaérkezését, és alighogy megjött, elmondtuk neki a svédekkel való problémát. Ő, az utazástól elfáradtan ugyan, de azonnal gondolkozni kezdett, majd teljes nyugodtsággal így szólt: "Én holnap este a kelenföldi templomban svéd istentiszteletet tartok a svéd nemzeti ünnep alkalmából(4), erre meghívtam Arfvedsson követet, munkatársait, valamint a Pestre érkezett skandináv segélyszervezetek alkalmazottait. Gyertek el az istentiszteletre, annak végén bemutatlak titeket a követnek, és talán találunk valamilyen megoldást, hogy megkapjátok a vízumot." Így is történt. Ott volt Arfvedsson svéd követ, az istentisztelet végén a püspök bemutatott neki minket, és ismertette problémánkat. A követ a helyszínen megkért bennünket, hogy keressük fel másnap irodájában, ahol azután elmondta, hogy az a tisztviselő, akivel pár nappal korábban beszéltünk, igazat mondott, azaz szükség van a külügyminiszteri engedélyre. Azonban mint követ, a kérésről táviratilag is tájékoztathatja feletteseit és távirati választ is kérhet. Ezt kész megtenni. Pár nap múlva mindketten megkaptuk a svéd vízumot.

Már csak három hetünk maradt odautazásunk megszervezésére és lebonyolítására. Még nyugati valutára volt szükségünk, amit - abban az időben - csak hivatalos úton lehetett szerezni. Ekkor megint püspökünk segített. Eszébe jutott, hogy a Tolna-Baranya-Somogyi Egyházmegye főesperese, Gyalog István, akinek valamilyen közeli rokona abban a minisztériumban dolgozik, ahol a hivatalos utazások számára szükséges valutát kiutalják. Azonnal írt hittestvérünknek egy levelet, amelyet elvittünk a címzetthez, aki azután - nem kis nehézségek áthidalása után - megszerezte nekünk a csak külföldön megváltható vasúti jegy számára szükséges külföldi valutát.

Így érkezett el 1946. november 27-e. Felkerestem Leskó Bélával püspökünket, bejelentettük neki, hogy - emberi számítás szerint - mindent elintéztünk másnapi útnak indulásunk számára. Megköszöntük neki igen hathatós segítségét, és kifejeztük reményünket, hogy hamarosan találkozunk vele Svédországban. Nála már kikészítve vártak ránk a nekünk átadandó dolgok: egy levél Erling Eidem uppsalai érsekhez, amelyben bemutat minket, és kéri jóindulatát irányunkban, valamint egy fényképalbum a magyarországi elpusztult templomokról és más egyházi épületekről, amelyben a kép alatti svéd feliratok Ordass Lajos fordítási munkáját dicsérték.

Másnap, november 28-án, amely egy csütörtöki nap volt, hagytuk el Magyarországot, úgy számítva, hogy egy év múlva Pestre visszatérünk. Nem egészen egyszerű utazás után december 6-án megérkeztünk Svédországba, másnap azután lejárt útlevelünk. De ez már nem aggasztott minket, mert első célunkhoz megérkeztünk.

TALÁLKOZÁSAINK SVÉDORSZÁGBAN

Persze, megérkezésünk után első feladatunknak azt tartottuk, hogy közöltük püspökünkkel ezt a jó hírt. Vajta Vilmos, aki 1941 óta állami ösztöndíjjal (amelyet 1944 után elvesztett) várt ránk Lundban, a déli egyetemi városban. (Ő nem volt ismeretlen számunkra. Mint Leskó Béla, ő is a kecskeméti gyülekezetből származott, és Béla barátom, mint kisdiák, jól ismerte a vele egy iskolába járó nagydiákot, Vajta Vilmost. Én teológus voltam Sopronban, amikor Vajta utolsó éves volt, és tudom, mind a professzorok, mind a többi hallgatók nagyra becsülték mint kiváló tanulót és jókedélyű fiatalembert. Én is ezek közé tartoztam, annak ellenére, hogy az elsőéveseknek az Ifjúsági Körbe való felvételét lehetővé tevő vizsgán "pótvizsgára? utasított (megakadtam az "Erős vár a mi Istenünk? második versszakának az elmondásában!). Tudtunk arról, hogy sokat segített kijövetelünk létrejöttének megvalósulása érdekében, és tisztában voltunk azzal, hogy Ordass Lajos bizalmát élvezi. Így a kezdet kezdetétől úgy tekintettünk rá, mint "lelki atyánkra?, és tanácsait igen komolyan vettük.

Miután elmúlt az első Svédországban töltött ádventi és karácsonyi időszakunk, Vilmos közölte velünk, hogy nem jó, ha mindketten a déli egyetemen, azaz Lundban maradunk. Egyikünknek Uppsalába kell menni, majd később cserélhetünk. Ebbe, belementünk. Szerzett január végére mindkettőnknek egy-egy ösztöndíjat a Stockholm közelében levő kisvárosban, Sigtunában tartandó nemzetközi téli konferenciára, amelyet a Keresztyén Diákszövetség rendezett, majd lehetővé tette mindkettőnk számára Stockholm városának és az ott élő magyarbarát lelkészeknek és másoknak a felkeresését. Végül Uppsalába is eljutottunk mindketten, és átadtuk az érseknek Ordass Lajos püspökünk neki írt levelét, valamint a már említett fényképalbumot. Ezután Béla barátom visszautazott Lundba, én pedig egyedül Uppsalában maradtam. Megkezdtem a tájékozódást, és aránylag hamar bezökkentem a svéd egyetemi élet kerékvágásába.

Még alig múlt el két hónap, amikor levél érkezett Lundból. Ebben Vajta Vilmos közölte, hogy Ordass püspök úr váratlanul útlevelet kapott, a közeljövőben Svájcba utazik, és onnan Svédországba érkezik. Szeretné Lundot, Uppsalát és Stockholmot felkeresni, későbbi programjának a kialakításáról majd ittlétekor fog minket tájékoztatni. Kérte, hogy legyünk segítségére egy látogatóprogram pontos kidolgozásában.

Ennek a hírnek nagyon megörültem, és elképzeltem, hogy Vajta Vilmos és Leskó Béla mindezt Dél-Svédországra vonatkozóan elvégzik, majd azt gondoltam, hogy ezután Vilmos püspökünkkel együtt felutazik Stockholmba és Uppsalába, miután előbb lelevelezte és a meglátogatandókkal telefonon megbeszélte Ordass Lajos közép-svédországi programját. Mint Svédországban jól ismert magyar ember, ő személyesen fogja tehát püspökünket ezekre a látogatásokra elkísérni. Az én tanulási feladataimat mindez csak igen keveset fogja érinteni.

Amikor gondolataimat közöltem Vilmossal, felvilágosított, hogy a dolgokat nem így képzelte el. (O ugyan összeállít egy listát, hogy a fővárosban és Uppsalában kivel kellene püspökünknek találkoznia, milyen feladatokat kellene elvégeznie, de ő ezekbe a városokba nem kíséri el Ordass Lajost, sem ottani programjait nem készíti elő, mindez az én dolgom lesz. Sőt, az általa ajánlott feladatok terén belátásom szerint változtathatok. Azokat kiegészíthetem, vagy azokból bizonyos dolgokat elhagyhatok.

Levelét megkapva, azonnal fel akartam hívni, hogy ilyesmit nem vállalok, mert ilyen feladatokra nem vagyok kellőképpen felkészülve. Hibákat csinálhatok, amelyeknek súlyos következményei lehetnek a svéd-magyar egyházi kapcsolatok terén.

De ezt mégsem tettem meg. Tudtam, ha ezt nem vállalom, az nagy csalódást jelentene éppen vizsgák előtt álló Vilmos barátom számára, de talán méginkább püspökömnek, sőt - közvetve talán - a Magyarországi Evangélikus Egyháznak is. Ezért nekiláttam - jól-rosszul - a közép-svédországi Ordass-látogatás megszervezésének.

Amikor erről írok, nem akarok részletekről szólni, ugyanis Ordass püspök úr 1947. július 27-én az Evangélikus Egyetemes Egyház számára írt és oda beterjesztett jelentésében ezekről is számot ad. Szolgálatait így csoportosítja: négy istentisztelet Uppsalában és Stockholmban, nyolc előadás ugyanezen városokban, továbbá szól látogatásokról, meghívásokról és tárgyalásokról. Ezek felsorolása a beszámolóban nem mondható teljesnek, én kb. 10-re vagy 12-re tenném ezeket az alkalmakat. Ezt azért is meg tudom tenni, mert Ordass püspök úr megérkezése után kifejezte előttem azt a kívánságát, hogy mindenhova, ahova meghívták vagy ahová be volt jelentve, kísérjem el. Ezt először csak vonakodva vállaltam, de később rájöttem, hogy ezzel segítek munkájában, mert így sohasem tévedt el, és minden egyes esemény, (igehirdetés, előadás, meghívás vagy látogatás) után azokat együtt megbeszéltük és kiértékeltük, amiről ő jegyzeteket csinált.

Ebből az időből szeretnék egy kis, főleg számomra tanulságos eseményt, ami püspököm beszámolóiban nem szerepel, ismertetni, mert az Ordass Lajosról is elmond valamit.

Ordass püspök úr 1947. március 19-én érkezett meg Svájcból Dél-Svédországba, és először, kb. 6 napon át Lundban tartózkodott, ahol programjának az összeállításában és lebonyolításában Vajta Vilmos és Leskó Béla voltak segítségére. k 24-én este kikísérték az éjszakai, hálókocsikból álló stockholmi gyorsvonathoz, amely reggel érkezett meg a svéd fővárosba. Innen kb. még egy órát kell a - szinte óránként közlekedő - Uppsalába menő vonaton utazni. Úgy állapodtunk meg Vajtával, hogy a püspököt majd az uppsalai állomáson várom, elviszem a szállodájába, majd - miután felfrissítette magát - elsétálok vele a székesegyházban aznap délelött tartott istentiszteletre. Ezen Eidem érsek is jelen lesz, aki azután Ordasst - mint bejelentette ?templom utáni kávéra? várja.

Annyira vágytam a püspökömmel való találkozásra, hogy - a tervvel ellentétben - elhatároztam, hogy már kora reggel beutazom eléje Stockholmba, és együtt utazunk onnan Uppsalába, ami azzal az előnnyel járna, hogy ismertethetném számára a reá váró feladatokat, és egyebekről is elbeszélgethetünk. Ezt meg is valósítottam, és azt gondolva, hogy amikor a délről jövő vonat befut, püspököm kijön az érkezési oldalra, megnézi, hogy honnan indul a számára ajánlott uppsalai vonat, és onnan kimegy ahhoz. Úgy gondoltam, hogy ekkor találkozhatom vele. Azonban Ordass Lajos nem így cselekedett. Amikor leszállt a Lundból jövő vonatról, látott a mellette levő vágányon egy éppen Uppsalába induló vonatot, amelyre - annak elindulása előtt - még feljutott. Ez persze nem az a vonat volt, amelyikkel neki - a terv szerint - Uppsalába kellett volna utaznia. Így senki sem várta az uppsalai állomáson. Fogadott egy taxit, elvitette magát a szállodába, letette a csomagját, és gyalog elindult a székesegyház felé. Ott beült a templomba. Nemsokára jöttek a hívek (ez a nap akkor Svédországban egyházi ünnep volt: ekkor gondoltak a svéd evangélikusok arra a bibliai eseményre, amikor az angyal meglátogatta Máriát, és hirdette neki, hogy ő lesz a Megváltó édesanyja), közöttük volt Eidem érsek is. Megismerték egymást, hiszen amikor Ordass Lajos 20 évvel korábban Lundban járt, találkoztak, mert a mostani érsek akkor ott teológiai professzor volt. Nyugodtan várták az istentisztelet kezdetét.

Jómagam pedig a következő vonattal megérkezve, rohantam az ősi katedrális felé. Egy oldalajtón belépve, éppen befejeződött az orgona előjátéka, és a gyülekezet elkezdte az első ének eléneklését. Benéztem az oltárhoz közeli padok felé, és az első sorok egyikében megpillantottam püspökömet és az érsekházaspárt. Egy nagy kő esett le a szívemről, mert láttam, vendégem nem tévedt el, sem nem történt vele valami rendkívüli dolog, és így - túlságos "lelkesedésem? ellenére - közép-svédországi programja a tervek szerint megkezdődött.

Persze, az istentisztelet után odamentem püspökömhöz, és bocsánatot kértem hogy nem tartottam magamat a megállapított programhoz. Erre ő azzal felelt, hogy ő is bocsánatot kér, mert ugyanezt tette. Nem nézte meg, hogy az a vonat, amelyre felült, azonos volt-e a neki felírt vonattal. Mint kisült, ő egy Stockholmból késve induló, tulajdonképpen korábbi vonattal érzett Uppsalába.

Ordass Lajos stockholmi elvállalt szolgálatai és tervezett látogatásai olyan sok időt igényeltek, hogy azokat a nagyhét előtt nem tudta püspökünk lebonyolítani. Így köszönettel vette Vajta Vilmos menyasszonya Nyugat-Svédországban lakó szüleinek és rokonainak a meghívását, hogy töltse náluk mint vendég a nagyhét második felét és a húsvéti ünnepeket. Ezt ő elfogadta és így, talán a nagyhét szerdáján, kikísértem őt egy Göteborgba menő vonathoz, amely érinti azt a helyet, ahol püspökömet szeretettel várták. Én visszatértem Uppsalába, majd az ünnepek elmúltával újból találkoztam vele Stockholmban, ahol azután megvalósította fővárosi programjának hátralevő részét.

Már áprilist mutatott a naptár, és Stockholmban is megmutatkoztak a tavasz első jelei. Amikor volt egy kis szabad időnk, többször sétáltunk a ?Strandvégen? nevű tóparti utca még csak rügyező fái alatt. Ezen az úton van a magyar követség irodája is, ahol Ordass Lajos - természetesen - látogatást tett. Beszélgetéseink fő témája Ordass Lajos következő programjának a kérdése volt. Amint elmondta, az elmúlt napok során Vajta Vilmossal sokat beszéltek erről a kérdésről, és az útlevélhez jutás nehézségeire gondolva arra az elhatározásra jutottak, hogy püspökünk svédországi látogatásai után nem tér vissza Magyarországra, hanem az Evangélikus (Lutheránus) Világkonvent főtitkárának, dr. Michelfeldernek a javaslatára meglátogatja az észak-amerikai evangélikus egyházakat, elsősorban a magyar gyülekezeteket, igyekszik átjutni Kanadába is, majd onnan visszatérve felkeresi Norvégia, Finnország és Dánia evangélikus egyházait, és részt vesz a megalakítandó Evangélikus (Lutheránus) Világszövetség? első gyűlésén. Az utóbb említett észak-európai látogatásokra szívesen elkísérné Vilmos barátom a püspököt. Ezt követné az Evangélikus (Lutheránus) Világszövetség lundi nagygyűlése, amin szintén részt kellene venni Ordass Lajosnak, és így ezen is jelen lehetne, mert útlevele még ekkor is érvényes lenne. Megkérdezte tőlem is, hogy mit szólok ehhez a tervhez. Én csak annyit felelhettem, hogyha azt Vajta Vilmossal alaposan megtárgyalta, a magam tapasztalatlansága ellenére csak támogatni tudom barátom véleményét.

Így jelen voltam, amikor megvette a Stockholmból New Yorkba szóló repülőjegyét, átvettem tőle télikabátját és utazótáskájának Amerikában nélkülözhető tartalmát, majd kikísértem püspökömet 1947. április 14-én a brommai repülőtérre. Szorongó szívvel szállt fel a nagy propellerekkel hajtott gépmadárra, én pedig arra gondoltam, hogy én is így éreznék, ha nekem kellene az óceán másik oldalára repülnöm. Akkor még nem is álmodtam arról, hogy ezt igen sokszor kell majd a jövőben - egyházi szolgálataim keretében - megtennem.

Még másfél hónapom maradt a tavaszi félév befejezésére, és ezt követően összecsomagoltam dolgaimat, és elutaztam Lundba. Ott élő kollégáim nagyon vártak, mert Ordass püspök úr közölte velük, hogy megkérte a budapesti esperesség lelkészeit: állítsanak össze egy kb. 72 oldalas angol nyelvű, fényképekkel illusztrált könyvecskét a Magyarországi Evangélikus Egyház jelenlegi életéről, amelynek a kinyomtatását Lundban nekünk kellett megvalósítani, hogy azt a megalakítandó Evangélikus (Lutheránus) Világszövetség első gyűlése minden résztvevőjének a kezébe adhassuk. Ezzel a munkával főleg Vajta Vilmos törődött, de Béla és én is segítettünk neki. Ami azonban szinte teljesen a mi feladatunk lett, az a következő volt: a rendezőség egy kiállítás keretében be akarta mutatni a világ minden részében élő evangélikusok életét. Ehhez küldtek nekünk Magyarországról is anyagot: képeket, rajzokat, térképeket, statisztikákat és ezekhez hasonlókat. Az anyag elrendezése és a kiállításon való elhelyezése, Ordass Lajos javaslatára, a mi feladatunk lett. Szívesen csináltuk ezt is. De kissé megrémültünk, amikor dr. Michelfelder főtitkár magához hívott, és azt mondta nekünk: "Fiúk, nagyon szépen megcsináltátok a kiállítás magyar részét. Tudjátok mit? A tervezett kiállítás egyik termében ott találjátok a többi egyháztól küldött anyagot. Nézzétek azt át, és a használható anyagból rendezzétek meg ti a tervezett kiállítást?. Elmondta, hogy akire számítottak, hogy ezt megcsinálja, valamilyen ok miatt visszaadta a megbízást, és most már nem talál senkit sem, aki erre vállalkozna.

Elvállaltuk. Állítólag nem vallottunk ezzel a munkánkkal sem szégyent.

Amikor Ordass Lajos június 24-én visszatért hosszú külföldi útjáról, boldogan beszámolhattunk neki arról, hogy a reánk bízottakat nemcsak elvégeztük, hanem még azon felül más rendezési munkába is belekapcsolódtunk. Így segédkeztünk a rendezőbizottság irodájában is. Mindez örömmel töltötte el püspökünk szívét.

Ő már az alakuló ülés előtt igen el volt foglalva. Egyrészt egy angol nyelvű reggeli áhítatra kellett készülnie, azután több Lundba megérkezett egyházi vezetővel kívánt volna találkozni, és ennek a megvalósítása érdekében munkálkodott. Az újságírók és rádiótudósítók is állandóan ostrom alatt tartották kérdéseikkel. Nekünk is csak ritkán tudott beszámolni amerikai útjáról, ami igen érdekes volt. Mivel egyik magyar delegátus a nagygyűlés megnyitójáig nem tudott megérkezni Lundba, a megüresedett helyre püspököm engem nevezett ki a Magyar Evangélikus Egyház képviselőjének, míg Leskó Béla ifjúsági megfigyelő lett. Vajta Vilmos már régen tagja volt a magyar delegációnak.

Az Evangélikus (Lutheránus) Világkonvent 1947. június 30-án befejezte szolgálatát, és ekkor megszületett - ünnepélyes keretek között - az Evangélikus (Lutheránus) Világszövetség. Ennek alapító okmányát a Magyar Evangélikus Egyház nevében Ordass Lajos írta alá.

A legnagyobb meglepetés azonban akkor ért minket, amikor püspökünket beválasztották a 16 tagú - első - Végrehajtó Bizottságba, majd ez egyik alelnökévé választotta meg Ordass Lajost. Emlékezetem szerint egy kis szerenáddal gratuláltunk neki Vajta Vilmos diákszobájának - ahol akkor a püspök lakott - az ablaka alatt. Elénekeltük neki "Ki tanyája ez a nyárfás?. Ez igen jólesett neki.

Püspökünk fontos szolgálatokra való megválasztása azonban azt jelentette, hogy újabb gyűlések és megbeszélések foglalták le idejét akkor is, amikor maga a nagygyűlés befejeződött. Ezért, amikor ezen elfoglaltságai azután végéhez értek, igyekezett Lundból eltávozni. Meghívásra most is oda utazott, ahol a húsvéti ünnepeket töltötte, a Rydberg család remmenedali otthonába, illetőleg a herrljungai paplakra. De most ennek különleges oka volt. A remmenei templomban(5) került sor Vajta Vilmos és menyasszonya, Rydberg Karin tanárnő esküvőjére, amelynek a szolgálatát a menyasszony nagybátyjával Ordass Lajos végezte. Persze, erre Leskó Bélával én is hivatalos voltam. A svéd nyár ekkor mutatkozott meg a maga teljes szépségében, és az adta meg a keretet a templomi szertartáshoz, az ünnepi étkezésekhez és a fiatalok boldogságához.

Fényképalbumomban egy kedves kép emlékeztet erre. Azt ábrázolja, amikor püspököm a Rydberg-ház kertjében, zsinóros magyar papi ruhában, gyermekekkel labdázik. Ritkán láttam ennyire felszabadultnak a mások által sokszor túl komolynak tartott püspökünket. Erre egyébként már korábban Vilmos barátom is felhívta figyelmemet. Amikor egyszer elvitte Ordass Lajost a lundi uszodába, az úgy örült a víznek, hogy még tréfásan le is fröcskölte őt, és bíztatta, hogy ő is nyugodtan fröcskölje le püspökét.

Ordass Lajos ez alkalommal is, mint korábban Karin pap-nagybácsijánál lakott a herrljungai paplakon. Emlékezetem szerint a paplak kertjében búcsúztam el tőle, miután egy hosszú és komoly egyházi, valamint személyes kérdéseket érintő beszélgetést folytattunk egymással. Végül közölte velem elgondolásait: Ezek a következők voltak: 1948 januárjában lejár ösztöndíjam. Ő szerzett egy féléves ösztöndíjat egy fiatal magyar lelkész számára az Egyesült Államokba. Ezt felajánlotta már Vajta Vilmosnak és Leskó Bélának. Mindketten tanulmányaik folytatása céljából szívesen maradnának még egy ideig Svédországban. Fél, hogy Magyarországról nem igen tudna most valakit Amerikába kiküldeni. Azt ajánlja, hogy én menjek át Amerikába egy fél esztendőre. Onnan igyekezzek 1948 augusztusának közepén visszatérni Európába, hogy részt vegyek az Egyházak Világtanácsának a végleges megalakulását Amszterdamban kimondó nagygyűlésén, ahová, a tervek szerint, ő fogja vezetni a Magyarországi Evangélikus Egyház delegációját. Ezután Leskó Bélával térjek vissza szülőhazámba. Ott én "sajtólelkész? leszek, és neki egyházunk külföldi kapcsolatainak az ápolásában fogok segíteni, míg Béla kollégám ifjúsági munkában fog munkálkodni. Vajta Vilmos még kinn maradhat Svédországban, amíg a teológiai doktorátusi fokozatát megszerzi.

Ezeket a terveket hallva, a viszontlátás reményében búcsúztunk el a herrljungai paplak kertjében egymástól. Azonban ez nem hamarosan, hanem csak 10 év múlva valósult meg.

KÉT LEVÉL, AMELY "AZ ORDASS FIÚK? ÉLTÚTJÁT MÁS IRÁNYOKBA FORDÍTOTTA

Püspököm ajánlatát elfogadva, a nyári szünet végén visszatértem Uppsalába, és ott az őszi félévben folytattam tanulmányaimat. Egyben megkezdtem az amerikai vízum megszerzését, és felvettem a kapcsolatokat ottani féléves ösztöndíjam felajánlóival, valamint az Egyesült Államokban szolgáló, Ordass Lajos által is meglátogatott, egy tucatnyi magyar gyülekezet lelkészével. Sajnos, a dolgok lassabban mentek, mint reméltem, és csak március elején tudtam útnak indulni. Ebben volt előny is. Még bevezethettem a következő magyar ösztöndíjast, Ferenczy Zoltánt az uppsalai egyetemi életbe, és felkereshettem Lundban Leskó Bélát, akinek püspökünk szintén lehetővé tette, hogy 1széig külföldön maradhasson, és részt vehessen az Egyházak Világtanácsa említett amszterdami gyűlésén. Tőle - csak elbúcsúzás céljából - Herrljungába készültem, ahol akkor Vajta Vilmos és felesége - az utóbbi ebben a kisvárosban tanárnő volt - éltek.

Béla barátom Lundban egy kis búcsúestét készült rendezni tiszteletemre, amelyre meghívta közös barátainkat és néhányat az ő barátai közül, amikor egy telefon érkezett Vajta Vilmostól. Ez arra sürgetett, hogy másnap reggel mindketten utazzunk hozzájuk Herrljungába, mert egy igen fontos levelet kapott püspökünktől, aki néhány nappal ezelőtt Svájcba érkezett.

Kérése szerint cselekedtünk. Másnap délben megérkeztünk Vilmosékhoz, és elolvastuk püspökünk levelét. Annak létrejöttét és tartalmának leírását nem kell itt elmondanom, elolvashatjuk azt ?Ordass Lajos Önéletrajzi írások? első kötetében, a 243. lapon. Ez röviden abban foglalható össze, hogy rádöbbent: Magyarországon a politikai hatalomhoz jutott körök végleg elhatározták a vallás elleni harc megkezdését, és ennek eredménye érdekében sokféle módszernek az alkalmazását. A támadások tüzében állva Ordass Lajos úgy látja, hogy nem vonulhat vissza, ha ez számára és családja számára áldozatot és szenvedést is fog jelenteni.

Valószínűtlen, írta, hogy ki tud jutni Amszterdamba. Viszont arra számíthat, hogy valamilyen kigondolt, hamis eljárással eltávolítják az egyház vezetői közül, és helyét megalkuvókkal töltik be. Ha ez bekövetkezne, akkor a kint lévő ösztöndíjasok legyenek felkészülve arra, hogy kinn tartózkodásuk meghosszabbodik. Viszont elhelyezkedésük érdekében számíthatnak az ő külföldi barátaira. De, ha ez a helyzet hosszabb ideig tartónak látszana, ne igyekezzenek csak egy országban maradni, hanem többe eljutni. Magyarország amszterdami kiküldöttei között Vajta Vilmos neve már régebben szerepelt. Így ő vegye ott át a delegáció vezetőjének minden megbízatását, ha ő (Ordass Lajos) nem tudna Amszterdamba kijutni. Végül mindehhez hozzáfűzte, hogy lehet, hogy rosszul látja a dolgokat, ezért, amíg elképzelhető, hogy téved vagy a körülmények másképpen alakulnak, amire most nem gondolhatott, a régi tervek megvalósításának a programjához ragaszkodjunk.

Ennek a levélnek elolvasása sok aggodalmaskodást ébresztett szívünkben. Záró mondatai viszont pillanatnyilag nem kívántak tőlünk programváltoztatást, csak a leírt lehetőségre való felkészülést. Másnap a "Gripshollm? nevű svéd hajóval útnak indulva, kb. 12 napos út után New Yorkban Amerika földjére léptem.

A rendelkezésemre álló idő nagy részét az Illinois állambeli Rock Island nevű városkában töltöttem, ahol a svéd eredetű amerikai evangélikusoknak lelkészképző teológiai szemináriumuk és egy "Augustana College? nevű főiskolájuk volt. Onnan írtam Ordass Lajosnak, közölve vele az újvilágba való szerencsés megérkezésemet, de máskülönben nem váltottam vele leveleket. Ami a magyarországi helyzetet illette, ezen a téren Vilmos és Béla által küldött levelekre támaszkodhattam csupán. Ha volt szabad időm, mint egy évvel korábban püspököm, én is meglátogattam a nagyobb evangélikus egyházi központokat, intézményeket és a magyar gyülekezeteket, amelyek közül szinte mindegyikben prédikáltam. Több barátra tettem szert, és megírtam az amerikai evangélikusság rövid történetét.

Így azután elérkezett amerikai félévem vége, és 1948 augusztusának az elején felszálltam a "Nieuw Amsterdam? nevű holland hajóra, és ezúttal alig egy hét alatt visszaérkeztem Európába.

Rotterdamból a közeli Amsterdamba utaztam, ahol gyülekezni kezdtek a világ minden tájáról az Egyházak Világtanácsa alakuló gyűlésére érkezett delegátusok. Mindjárt megérkezésem után érdeklődtem a Magyarországi Evangélikus Egyház képviselőinek az érkezése felől, és a rendezők közölték velem, hogy Ordass Lajos nem kapott magyar útlevelet, és nem jön, de más sem, kivéve Vajta Vilmost Svédországból és Dr. Radvánszky Antalt Franciaországból. A Magyarországi Református Egyház kb. 10 delegátussal képviselteti magát a gyűlésen.

Hamarosan megérkezett Vajta Vilmos és Leskó Béla. Mindjárt összeültünk, és ők tájékoztattak a helyzet felöl. A legutóbbi probléma Magyarországon az egyház és az állam között az egyházi iskolák jövője körül mozgott. A kormányzat elvárta volna az egyházaktól, hogy önként lemondjanak iskoláikról az állam javára. Ezt a reformátusok és az unitáriusok megtették. Az evangélikusok és a katolikusok nem. Ez megmagyarázta az előállt helyzetet. Minket büntetnek. "Mindenesetre, - mondta Vajta Vilmos - én püspökünk helyett megtartom a reá kiosztott reggeli áhítatot, és jelöltetlek titeket a két el nem foglalt helyettes delegátusi helyre. Azután majd meglátjuk, milyen híreket kapunk otthonról?.

A nagygyűlés megkezdődött. Megalakult - most már hivatalosan is - az Egyházak Világtanácsa. Felvettük kapcsolatainkat a magyar reformátusokkal. Mindjárt észrevettük, hogy szinte tucatnyi delegátusuk között 3-4 csoport volt, akik egymástól eltérően ítélték meg a helyzetet, és sok tanáccsal nem tudtak rajtunk segíteni. Levél ekkor még nem jött számunkra Magyarországról.

A gyűlés egyik utolsó napjának a reggelén, a fasori református templom lelkészének a leánya, Szabó Éva, kezében egy levéllel, hozzánk lépett. Ő Bázelből, ahol ösztöndíjas volt, érkezett Amsterdamba, mint "ifjúsági delegátus?. Közölte, hogy édesapjától kapott egy levelet, amelyben az ír neki az evangélikusok nehéz helyzetéről, mert Ordass Lajosnál és másoknál a hatóságok házkutatást tartottak, és bekísérték őt a rendőrségre.

Aznap kaptam én is egy táviratot édesapámtól, amely csak három szóból állt: "Folytassad tanulmányaidat Apád?. Sajnos, sohasem tudtam meg, hogy ezt a saját kezdeményezéséből vagy valakinek a javaslatára küldte el, mert ővele már régen beszéltem telefonon, és már akkor sem volt tanácsos ilyen kérdésekről beszélni, még kevésbé írni. Apám egyébként 1956 őszén eltávozott az élők sorából.

Sokkal fontosabb volt a következő nap érkezett levél, amelynek Kendeh György, utolsó magyarországi főnököm volt a feladója. A levélben részletesen írt a kelenföldi evangélikus gyülekezet őszi programjáról: a bibliaórákról, a gyermekmunkáról, az énekkar terveiről és hasonlókról. De valahol, a levél közepén, a következő fél mondat állt: "Te pedig menj Vilmához?. A levél megint gyülekezeti tervekkel folytatódik, és ezekkel záródik.

Megmutatva ezt két társamnak, azok rögtön megértették, hogy annak az írója, aki egyébként Ordass Lajos kelenföldi utódja volt és legjobb barátai közé tartozott, azt akarja mondani, hogy ne jöjjek haza, hanem menjek Svédországba, ahová Vajta Vilmos a gyűlés után, doktori disszertációjának a megírása miatt, vissza fog térni. Azzal is tisztában voltunk, hogy ilyesmit Kendeh György nem saját elhatározásából tanácsolt, hanem Ordass Lajos kérésére. Hosszú évek után ez be is bizonyosodott, amikor Kendéhvel és Ordass Lajossal tudtam a kérdésről szabadon beszélni. Így én ezt a levelet a második "Ordass levél?-nek merem nevezni, amely mindhármunk további életének az irányát megváltoztatta. Így kerültem én vissza Svédországba, ahol a tanulás mellett magyar lelkigondozói munkát is végeztem, majd elfogadtam a clevelandi Első Magyar Evangélikus Egyház lelkészi állását, később az engem Venezuelába vivő kiküldetést, ahol majdnem két évtizeden át, főleg a magyar, de más nemzetiséghez tartozó evangélikusok lelkipásztora voltam, végül pedig az Evangélikus (Lutheránus) Világszövetség genfi központi irodájában felajánlott előadói munkakört, amelyben 15 éven át, tehát nyugdíjba menetelem idejének elérkezéséig szolgáltam.

EGY RENDKIVÜLI TALÁLKOZÁS A VASFÜGGÖNY ÁRNYÉKÁBAN

Az előző események és a most következő között közel tíz év telt el. Hogy mi történt ez idő alatt Magyarországon, az már a világtörténelem részévé vált. Hogy mit jelentettek ezek az események az ottani egyházak, főleg az evangélikus egyház számára, az is ismertnek mondható e tanulmány olvasói előtt. Minthogy én ennek az időszaknak közel négyötöd részét a tengeren túl töltöttem, az eseményeket csak vázlatosan ismertetem. Volt idő, amikor szüleimnek írt leveleim is elvesztek, és az általuk írtak sem érkeztek meg címemre. Természetesen Ordass Lajossal nem tudtam levelezni, amíg börtönben volt. És azután sem akartam őt kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy ő külföldről levelet kap. De mondhatom, hogy néha-néha, már az 50-s évek elején, kaptam szüleim leveleiben egy-egy igés lapocskát, amelyen - jellegzetes írással - a "Lajos? szó volt kibetűzhető.

Annál nagyobb örömet jelentett azután az, hogy már az ötvenes esztendők közepétől kaptam különböző országokban élő, ismeretlen feladóktól, kommentár nélkül naplórészleteket, iratokat, beszámolókat, amelyek biztosan Ordass Lajostól származtak. Ezek azután később mind megjelentek Szépfalusi István gondozásában és a Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadásában, az úgynevezett "lila kötetek?-ben, de megérkezésükkor mindig nagy örömet jelentettek, nemcsak tartalmuk miatt, hanem azért is, mert azt jelentették, hogy Ordass Lajos számon tartott engem, bárhol is voltam, és gondolt rám.

Így tudtam a börtönből való kiszabadulásáról, elszigeteltségéről, a külföldi egyházak lépéseiről, amiket pertörlése érdekében tettek, a nála tett látogatásokról, és végül első prédikációjáról, valamint püspöki szolgálatának újból való átvételéről.

Amint az ismeretes, ezalatt szülőhazám polgárainak a lelkében egyre több reménység támadt a jövőt illetően, de azután hamarosan sok csalódás és szomorúság érte az embereket. Majdnem negyedmillió magyar hagyta el 1956-ban és 1957-ben a szülőhazát, és bár többen visszatértek oda, mégis igen sokan szétszóródtak a világ számos országába. A Venezuelában élő néhány ezer magyar még a második világháborút követő években vándorolt be ebbe a dél-amerikai országba, és ott - néhány kivételtől eltekintve - elég jól megvetette a lábát. Ezek között sok olyan volt, akinek az Ausztriába kikerültek között rokonuk volt, akiket ki szerettek volna hozatni Venezuelába. Ez azonban, főleg bürokratikus és technikai nehézségek miatt igen nehezen valósult meg. Így a venezuelai magyarság engem kért fel, hogy utazzam Ausztriába, és nézzek utána, hogy mit lehet e terv megvalósításának az érdekében tenni. A másik megbízásom annak a kivizsgálása lett, hogy miképpen lehetne az egyházakon keresztül Magyarországra segítséget küldeni, és azt az egyházak szétosztási munkája révén a legjobban rászorulókhoz eljuttatni. Végül feladatommá vált az is, hogy megvizsgáljam, miképpen lehet azokat a fiatalkorúakat támogatni, akik tanulmányaik végzése vagy más miatt osztrák földön óhajtottak maradni. Így 1957. február első napjaiban Bécsben érkeztem, és ott megkezdtem munkámat.

Mindjárt ottlétem első napján felkerestem az Evangélikus (Lutheránus) Világszövetség bécsi irodáját, és ott találkoztam annak vezetőjével, az általam akkor még nem ismert Szépfalusi István lelkésszel. Elmondtam neki, hogy ki vagyok, miért jöttem, hogy kívánom munkámat végezni, meddig tudok maradni, és a Világszövetségtől tulajdonképpen semmit sem kérek, de ha tudok valamilyen szolgálattal - így például a táborokban tartandó istentiszteletek végzésével - segíteni, a hétvégeken rendelkezésre állok.

Ajánlatomat bécsi kollégám elfogadta. Kért, hogy másnap ismét látogassam meg irodájában, mert akkor már meg tudja mondani, hogy vasárnap hol van szüksége szolgálatomra, és talán lesz ideje egy kis beszélgetésre is. Ezt meg is tettem, és mindent megbeszéltünk. Azonban eltávozásom előtt megállított, és így szólt: "Nem akarnál szombaton lejönni velem a magyar határra? Mert látta, hogy nem egészen értem a kérdést, elmondta, hogy az Evangélikus (Lutheránus) Világszövetség főtitkára és Európa-titkára, dr. Carl E. Lund-Quist amerikai és Zeuthen Mogens dán lelkészek múlt héten meglátogatták Magyarországot. Az amerikai főtitkár, pár nappal ezelőtt Pestről visszarepült Genfbe, de Zeuthen kolléga még ott maradt. Azonban nincs mindennap gép Pestről nyugat felé, így Ordass püspök úr megígérte neki, hogyha marad, szombaton kocsin elviszik a hegyeshalmi határátkelőhelyig. (Ő ott átsétálhat az osztrák oldalra, s ha valaki Bécsből érte jön, onnan már könnyen eljuthat az osztrák fővárosba. Mikor ez a kérés Bécsbe megérkezett, Szépfalusi elvállalta ezt a szolgálatot. Erre hívott meg engem.

Szépfalusi elmondta még azt is, hogy a hegyeshalmi vámig menő autójának a csomagtartóját telerakja gyermektápszerrel, orvosságokkal, csecsemőknek való ruhaneművel. És ha erre engedélyt kap, azt átadja a magyaroknak az osztrák segélyszervezet ajándékaként. Ha nem kap engedélyt, visszahozza az adományt. Közben megérkezett Argentínából - hasonló munkára, mint én, csak ő az ottani kormány kiküldetésében - Hefty László evangélikus lelkész. Mikor hallott tervezett utamról, megemlítette, hogy szívesen eljönne ő is a határra. Végül a Világszövetség információs osztályának egy munkatársa, egy amerikai újságírónő is értesült e tervről, és ő is jelentkezett.

Ekkor újra felkerestem Szépfalusit, és megkértem, hogy szerezzen kölcsönbe még egy személykocsit, és azt is rakjuk tele hasznos, kis helyet elfoglaló ajándékokkal, mert van még három jelentkező, aki szívesen jönne velünk. Ezt sikerült neki az utolsó pillanatban elintézni.

Így szombaton, 1957. február 9-én két személykocsival és öt személlyel (Szépfalusit elkísérte titkárnője, Wanner Márta, későbbi felesége, a másikban utaztak Hefty László, Jean Olson és én), megrakva gyerekek számára összeállított szeretetcsomagokkal, útnak indultunk Magyarország felé. Így jutottunk el a nickelsdorfi (Miklóshalma) osztrák vámházig, ahol a vámosok azonnal felhúzták a sorompót, és intettek, hogy menjünk tovább, már várnak ránk. Így nemsokára megérkeztünk a magyar sorompóhoz, és azt a magyar vámosok szintén felhúzták. Ekkor a vámépület felé folytattuk utunkat, ahol három feketeruhás magas férfit pillantottunk meg. Közelebb érve hozzájuk, felkiáltottam: "az a középső ott Ordass Lajos?. Útitársaim közül ugyanis senki sem ismerte Ordasst, de tudták, hogy kicsoda. Szépfalusiék pedig, akik ismerték Ordass Lajost, valahol lemaradtak, és pár perccel később értek csak a sorompóhoz. Így megkértem Hefty Lacit, aki a kormány mellett ült, hogy álljon meg. Kiszálltam a kocsiból, és püspököm felé siettem. Ő végig nézett rajtam, és így szólt hozzám: "hát te hogy kerülsz ide, neked Venezuelában kellene lenned?? Én erre így feleltem neki: "ez így igaz, de eljöttem Bécsbe, gondolva arra, hogy talán ott még püspök úrral is fogok találkozni. Egyébként a magyar menekültek között munkálkodunk mindannyian.?

Erre a püspököm elmondta, hogy eredetileg nem akarta a mellette álló és általam még régebbről ismert Zeuthen dán lelkészt a határig elkísérni, mert annyi dolga van otthon, de egy érzése támadt, hogy ezt meg kell tennie. Így korán felkelt, és elkísérte vendégét. "Most már tudom, miért kellett ezt megtennem. Délután egy édesanyát nagyon boldoggá fogok tenni." Az édesanyámra gondolt, aki három hónappal korábban vesztette el férjét, az én édesapámat. Részt vett a temetésén is, és azóta, hogy ismét szabadon járhatott-kelhetett, többször volt otthonunkban. A mellette álla, harmadik magas fiatalember Turcsányi Károly, a püspök sofőrje és titkára volt, akit már teológusként megismertem.

Közben megérkeztek Szépfalusiék is. Ők is üdvözölték a püspököt és útitársait, majd Szépfalusi elmondta Ordass Lajosnak, hogy két kocsiban minden szabad helyet teleraktunk szeretetcsomagokkal. Azokat itt hagynánk az evangélikus egyház gyermekotthonai részére, ha erre engedélyt adnának a vámhivatalban. A püspök azonnal bement az irodába, ahol - egy feltétellel - megkapta az engedélyt. Minden dobozt fel kell bontani, és a magyar vámosoknak ellenőrizni kell a tartalmát. Nyílván féltek, hogy fegyverek vannak a dobozokban.

Ehhez könnyen hozzájárultunk, majd apránként beszállította Ordassék kocsija a megvizsgált ajándékcsomagokat a hegyeshalmi evangélikus paplakra, és azokat egyelőre ott tárolták, majd Pestre szállították szétosztás végett. Mindez azonban két órás munkát jelentett, amelyben csak én és Ordass Lajos nem segítettünk, mert mi a vámépület előtt a szabadban fel és alá sétáltunk, és jól kibeszélgettük magunkat. Tíz, mindkettőnk számára "igen változatosnak mondható" év múlt el a legutóbbi találkozás óta, volt miről beszélni. A szabad levegőn, távol az emberektől, ezt szabadon megtehettük.

Az újságírónő, aki otthon felejtette fényképezőgépét, a vámosok engedélyének az elnyerése után, az én gépemmel felvételeket készített, majd felvettük az egyik kocsiba Zeuthen lelkészt, elbúcsúztunk a püspök úrtól, valamint kísérőjétől, és visszatértünk Bécsbe. Ez a "véletlennek" mondható találkozó mindmáig legszebb emlékeim közé tartozik.

A MINNEAPOLISI NAGYGYŰLÉS, ÉS AMI AZUTÁN KÖVETKEZETT

Pár nappal az imént elmondott esemény előtt, amikor még az Evangélikus (Lutheránus) Világszövetség főtitkára Pesten volt, ahol megtapasztalta azt, hogy az akkori kormány nagyon igyekezett a nemzetközi vallási szervezetekkel együttmunkálkodni, felhasználta az alkalmat arra, hogy tájékoztassa az egyházakkal kapcsolatos ügyek felelőseit afelől, hogy ennek az évnek az augusztusában fog sor kerülni a III. Evangélikus Világgyűlésre, amelyet Minneapolisban tartanak meg. Kifejezte reménységét, hogy ezen a Magyarországi Evangélikus Egyház küldöttsége is részt tud venni, és azt Ordass püspök vezetheti. Arra gondol, hogy őt kérné meg az ünnepi megnyitó istentiszteleten az angol nyelvű prédikáció megtartására.

Így érkezett el az Evangélikus (Lutheránus) Világszövetség harmadik, Minneapolisban tartott nagygyűlésének az ideje. Az Állami Egyházügyi Hivatal ezúttal megtartotta az év elején dr. Carl E. Lund-Quistnak adott ígéretét, hogy útlevelet ad az egyház hivatalos szervei által kiválasztott delegátusoknak, így Ordass Lajosnak is. Ez számomra nagy örömet jelentett már azért is, mert én mint a kis venezuelai evangélikusság egyik képviselője készültem részt venni ezen az alkalmon, ami egy újabb Ordass Lajossal való találkozás lehetőségét csillogtatta meg előttem. Az "Önéletrajzi írások" második kötetében (657-677. lap) Ordass Lajos maga leírta mind az oda-, mind a visszautazás, mind az Amerikában való tartózkodás eseményeit. Már ezek elolvasása is betekintést nyújthat püspököm dús programjába. (New Yorki tárgyalások, a Végrehajtó Bizottság ülésén való részvétel, felkészülés a megnyitó istentisztelet és egyéb szolgálatok általában angol nyelven tartott igehirdetéseire, majd a záróünnepélyen elhangzó felszólalására). Mindez sok időt vett el tőle. A felsoroltakon kívül többször kellett sajtóértekezleteken részt vennie, emberekkel, akiket ismert, vagy akik meg akarták őt ismerni, találkoznia. Ezeken kívül pedig részt vett a nagygyűlés zsúfolt programjának minden alkalmán, tehát nem sok idő maradt arra, hogy velünk fiatalokkal beszélgessen. Ugyanis mi, az "Ordass fiúk", mindhárman (dr. Vajta Vilmos, dr. Leskó Béla és én) részt vettünk ezen a gyűlésen. Közülünk legtöbbet még dr. Vajtával volt együtt, akit a főtitkár megbízott, hogy legyen mindenben segítségére. Ez azonban nem volt meglepetés számomra, hiszen már Lundban, a nagygyűlés befejezése után sem volt ez máskép. Itt viszont ehhez hasonló elfoglaltságok amerikai tartózkodásának egész idejét kitöltötték.

Ha hosszan nem is tudtam püspökömmel beszélgetni, volt vele mégis három olyan találkozásom, amelyekre különösen szívesen gondolok.

Az első, a nagygyűlés egyik napján, egy Minneapolisban tartott úrvacsoraosztással egybekötött magyar reggeli istentisztelet volt, amelyet ő tartott a gyűlésen részt vevő és sok országból összegyűlt magyarok és más érdeklődők számára. Ezt folytatta egy helyi amerikai evangélikus templom gyülekezeti termében egy magyar ebéd és együttlét, ahol megjelentek az amerikai magyar evangélikus lelkészek és Minneapolisban vagy annak környékén laka magyarok is, a fentebb már említett magyar csoportok tagjaival együtt. Itt nem hangzottak el előadások vagy előre elkészített beszámolók, de sokan érdeklődtek a magyarországi helyzet és a szétszórtságba kerültek közt végzett lelkipásztori munka, különösen pedig az újabb magyar menekültek élete felől, és mindenki kaphatott kérdéseire választ. Bár Ordass Lajos adott lehetőséget a többi magyar delegátusnak is a feleletadásra, az ő hozzászólásaira különösen figyelt a hallgatóság. Ezen a - szinte baráti együttlétnek mondható - alkalmon püspökünk igen jól érezte magát.

A másik alkalomra a nagygyűlés és az utóösszejövetelek befejeződése után került sor. Ordass püspök úr, akit közben megválasztottak a Végrehajtó Bizottság tagjának és a szervezet első alelnökének, kifejezte óhaját, hogy visszautazása előtt meg szeretné látogatni az Evangélikus (Lutheránus) Világszövetség első főtitkárának, dr. S.C. Michelfeldernek az Ohio állambeli New Washingtonban lévő sírját, és az egyik központi fekvésű magyar evangélikus gyülekezetben egy hétköznap esti istentiszteleten szeretne prédikálni. Ezt a kívánságát megbeszéltem az amerikai magyar evangélikus gyülekezetek főesperesével, Brachna Gáborral, és Ordass Lajosnak a következőket ajánlhattam: szakítsa meg hazafelé vivő repülőútját Cleveland városában, amelyben két magyar evangélikus gyülekezet is szolgál, ott várjuk érkezésekor a repülőtéren, majd gépkocsin elvisszük a kb. másfél arányira, Toledo városa közelében fekvő New Washingtonba, amelynek a temetőjében dr. Michelfelder sírja található. Értesítjük a közelben lakó lányát és vejét érkezésünk felől, valamint hozunk magukkal egy koszorút. Innen visszaindulunk Clevelandba, ahol este 7-kor, a keleti városrészben fekvő és legrégebbi gyülekezet templomában, az Első Magyar Evangélikus Egyházközség rendezésében, esti istentisztelet lesz. Ezt kis szeretetvendégség követi, majd a lelkészcsaládokkal és másokkal való baráti együttlét. Éjszakára a püspök a nyugati oldalon levő magyar evangélikus paplak vendége lesz, majd onnan többen kikísérjük a repülőtérre, ahonnan a fővárosba, majd New Yorkba repülhet. Ott találkozik azután delegátustársaival, majd azután mindannyian az "America" nevű hajón visszatérnek Európába. Ezt Ordass Lajos jóváhagyta, és a terv megvalósult. Clevelandban a 23. zsoltárral prédikált.

Itt megemlíthetem azt, hogy a kétszer másfél órás autóút során sokat tudtam - Brachna Gáborral együtt - püspökömmel beszélgetni, amelynek során a mostani nagygyűlés kiértékelése, az utolsó tíz esztendő eseményeinek a részletes ismertetése és a jövőre vonatkozó tervek kölcsönös megbeszélése voltak a főtémák.

Hasonlókra adott alkalmat a szépen látogatott istentisztelet utáni baráti együttlét, sőt a másnapi reggeliző asztal körül lefolyt búcsúmegbeszélés is. Akkor mindannyian azt reméltük, hogy hamarosan sor kerül Ordass Lajossal való újabb találkozásra, hiszen mint az Evangélikus (Lutheránus) Világszövetség megválasztott alelnökének, püspökünknek a világ sok részén tartandó gyűléseken kell majd részt venni.

TALÁLKOZÁSOK PÜSPÖKÖM PESTI OTTHONÁBAN

Az események azonban másképpen alakították a jövőt. A Magyarországon hatalmon levők mindent elkövettek, hogy Ordass Lajos lemondjon püspöki tisztségéről. Amikor ezen a téren nem tudtak eredményt elérni, durva módon megsértették az evangélikus egyház általuk több alkalommal elismert törvényeit és ezzel az egyház szabadságát is. Püspökünket megfosztották tisztétől, új egyházi vezetőket jelöltek ki az egyház életének az irányítására, őt magát először állandó, később időközi megfigyelés alá helyezték, és minden nyilvános szolgálattal eltiltották. Mondanom sem kell, hogy többé nem engedték ki külföldre sem. Jómagam visszatértem Venezuelába, és ott munkálkodtam újabb hét évig, amikor Svédországban megkezdett tudományos munkám befejezése céljából feletteseimtől egy éves tanulmányi ösztöndíjat kaptam. Ezt az évet, 1964 szeptemberétől - családommal együtt - a svédországi Lund egyetemén töltöttem el. Tehát újból Európába jutottam.

Ennek az évnek októberében egy telefonhívást kaptam Budapesten élő öcsémtől, hogy vele és családjával lakó 75 éves édesanyánk egészségi állapotában (a szíve volt beteg) látható változás állott be, és felvetette a kérdést, hogy anyánk meglátogatása céljából nem tudnék-e Budapestre utazni. A kérésnek sikerült eleget tenni, és így 18 év után ismét láthattam szülővárosomat és ott anyámat, akivel azonban pár évvel korábban, Bécsben egy ízben már találkoztunk.

Most csak négy napot tölthettem Pesten, de egyik nap meglátogattam lakásán püspökömet. Nagy szeretettel fogadott, később feljöttek hozzá más lelkészek is, többek között Scholz László, akit szintén jól ismertem. Ordass családja is szeretettel fogadott. (Ő főleg az utolsó hét esztendőben végzett saját munkám és az Evangélikus (Lutheránus) Világszövetség munkája iránt érdeklődött. Saját magáról és helyzetéről keveset mondott. Mikor megemlítettem, hogy terveim szerint a karácsonyi szünetet családommal együtt Pesten szeretném tölteni, és ha ez a terv megvalósul, újra meglátogatom, ennek örült, és kifejezte reményét, hogy akkor megismerheti családom tagjait is. Egyébként édesanyám az elutazásom utáni harmadik napon örökre behunyta szemét.

Az a terv, hogy a karácsonyi szünetet a magyar fővárosban töltjük, megvalósult. Hogy Ordass Lajosékat egyszer vagy kétszer (talán egyszer egyedül, egyszer pedig feleségemmel) látogattam meg, ma már nem tudom rekonstruálni, de egy ízben biztosan voltam nála, mert van egy fényképem erről az alkalomról, amikor a nevető "Lajos bácsival könyvespolca előtt ülve társalogok.

1965 nyarán visszatértem Venezuelába, és ott munkálkodtam 1971 őszéig. Így 6 év alatt megint nem kerülhetett sor püspökömmel való személyes találkozóra. De 1971 tavaszán az Evangélikus (Lutheránus) Világszövetség váratlanul meghívott a genfi központjába, hogy ott vegyem át a Latin-amerikai Titkárság munkájának az irányítását, amely megkövetelte, hogy négytagú családommal együtt Svájcba költözzem. Ez új környezetet és új munkakört jelentett számomra, illetőleg családom számára, de azt is ígérte, hogy Magyarországhoz közelebb kerülve, több alkalmam lesz Ordass Lajossal való személyes találkozásra. Ez a reményem azonban csak részben valósult meg.

ORDASS LAJOSSAL VALÓ UTOLSÓ KAPCSOLATAIM

1972 tavaszán az Evangélikus (Lutheránus) Világszövetség Egyházi Együttmunkálkodási Bizottsága, az akkori egyházi vezetőség meghívására, Kecskeméten tartotta évi gyűlését, amelyre Genfből egy tucatnyi munkatárs, más országokból kb. 30 résztvevő és több vendég (főleg hozzátartozó) érkezett ebbe az alföldi városba. Ez volt az Evangélikus (Lutheránus) Világszövetség egyik autonóm szervezetének az első gyűlése Magyarországon. Mint munkatárs erre én is hivatalos voltam, és velem jött családom is, amelynek tagjai főleg pesti rokonainkkal szerettek volna találkozni. Programomba felvettem püspököm felkeresését is.

Utolsó pillanatban azonban kitűnt, hogy az egybesereglett egyházi vezetők legtöbbje, mint magánember, fel akarta keresni lakásán Ordass Lajost. Ezt nekik nem lehetett megtiltani, hiszen az akkori kormánypropaganda azt hirdette, hogy Magyarországon az emberi szabadságjogok nincsenek veszélyben, tehát a látogatók azt nézik meg, amihez kedvük van, és azokat kereshetik fel, akiket akarnak. Ezt hallva, legtöbben nem láttak nehézséget ama kívánságuk megvalósítása számára, hogy elmenjenek Ordass Lajoshoz is, hiszen ő - hivatalosan - szabad ember volt hazájában. Sajnos, ezek a látogatók, egyes esetekben, nem tudták, hogy a magyar püspök még mindig megfigyelés alatt áll, és sok esetben olyanoktól kértek tervük megvalósításához segítséget, akik vagy féltek ilyen esetben külföldinek útmutatást nyújtani, és elutasították a kérést, vagy nem tudták bizalmasan kezelni azt, és ország-világnak elmondták a hozzájuk fordulók szándékát. Mindez persze az állami hatóságoknak kezdett feltűnni.

Így egyik nap hozzám fordult egyik genfi kollégám, aki tudott Ordass Lajoshoz fűződő kapcsolataimról és őt felkeresni akaró szándékomról. Arra kért, hogy ezt most ne tegyem meg, mert ezzel esetleg Ordass Lajosnak ártok. Máskor bármikor felmehetek hozzá, de ne tegyem ezt meg most, mert lassan "zarándokhelyhez" lesz hasonló a püspök Márvány utca 23. alatti lakása. "Annak persze nincs akadálya, mondta kollégám, hogy feleséged és gyermekeid őt felkeressék, és el is mondják neki, hogy mostani ittléted során miért nem jutottál el őhozzá."

Az utóbbi kijelentés alapján létrejött látogatás meg is valósult, és püspököm biztosított afelől, hogy máskor is szívesen fogad ilyen kedves és hivatásukat jól teljesítő "helyetteseket". Mindenesetre engem nagyon bántott egy 1972-re tervezett, személyes látogatás elmaradása.

1973 nyarán, feleségemmel és nagyobbik leányommal Erdély felé utazva, pár napot Pesten töltöttem. Így felvettem a kapcsolatot a püspökömmel egy házban laka dr. Farkas Mária volt diakonissza főnökasszonnyal, aki orvosnő is volt. Ó közölte velem, hogy Ordass Lajos szívrendellenesség miatt a Kútvölgyi úti kórházba került, oda, ahol ő is dolgozik. Állapota javulóban van, a hivatalos látogatási időben meg lehet látogatni. Ezt meg is tettem és 1973. július 29-én, vasárnap délután bementem az említett kórházba. Püspököm nagyon örült látogatásomnak, tulajdonképpen jól érezte már magát, és arra számított, hogy hamarosan kijöhet a kórházból. Hogy ne fárasszam, főleg én beszéltem hozzá, beszámoltam munkámról, családomról, közös barátainkkal és ismerőseinkkel való találkozásaimról, és abban a reményben búcsúztam tőle, hogy hamarosan otthonában kereshetem fel.

Erre már sem került sor. Részben azért, mert e látogatást követően újra csak három évvel később jutottam Magyarországra, és akkor csak telefonon tudtunk egymással beszélni. Erre is csak úgy kerülhetett sor, hogy Paul Hansen Európa-titkár kollégám kapott egy meghívást Szabadkára, hogy vegyen részt egy odavaló magyar fiatalember lelkésszé szentelésén, aki a Világszövetség anyagi segítségével végezte el Pozsonyban és Erlangenben teológiai tanulmányait. A meghívást ő elfogadta, de utolsó pillanatban átadta a feladatot nekem, tudva, hogy ezzel nekem örömet szerez. Így 1976. november 26-án, egy pénteki napon, a délutáni órákban Pestre repültem. Feleségem rokonainál szálltam meg, ahonnan azután vonattal Szabadkára utaztam. A magyar fővárosban felhívtam dr. Farkas Máriát, hogy lehetne-e Ordass püspök úrral beszélni. Tudta, hogy ki a hívó, azonnal értesítette püspökömet, aki odajött az orvosnő telefonjához.

Először is bocsánatot kértem püspökömtől, hogy későn hívom, de elmondtam neki, hogy csak átutazóban vagyok Pesten, és az ő szüleföldjére, a Bácskába készülök utazni, hogy ott Hansen kolléga helyett részt vegyek egy magyar teológus lelkésszé szentelésén. Visszafelé viszont nem erre jövök, hanem hétfőn reggel Belgrádon keresztül repülök vissza Genfbe. Viszont nem szerettem volna elmulasztani, hogy legalább pár szót váltsak vele. Ó ezt megköszönte, érdeklődött afelől, hogy mint latin-amerikai előadónak miért vezet hivatalos utam errefelé, aminek az "előtörténetét" elmondtam neki, mondván, hogy "felkérésre - helyettesként." Üdvözletet küldött családomnak, ismerőseinek és "földijeinek", majd elbúcsúztunk egymástól. Ez volt utolsó "kapcsolatba kerülésünk", de ekkor őt szememmel már nem láthattam, csak hangját hallottam.

Két év múlva az Evangélikus (Lutheránus) Világszövetség Végrehajtó Bizottsága (amelynek Ordass Lajos mindvégig tiszteletbeli tagja maradt!) Genfben tartotta évi gyűlését. Ezen egyik este bejelentette az elnök, hogy két ízben megválasztott alelnökünk, Ordass Lajos aznap délután eltávozott az élők sorából. Egy perces felállással és imával tisztelegtünk ekkor emléke előtt, majd a másnap reggeli áhítat keretében hálát adtunk Istennek Ordass Lajos szolgálataiért és példamutatásáért. Később, amikor megtudtuk temetése időpontját, dr. Carl H. Mau főtitkár bejelentette, hogy - az elnökkel megbeszélve - engem kért fel a temetésen való részvételre és arra, hogy ott az Evangélikus (Lutheránus) Világszövetséget képviseljem. Ezt mindenki tudomásul vette és többen megkértek: ha lehet, fejezzem ki személyes részvétkívánságaikat feleségének és családjának.

Így püspökömmel nem találkozhattam többé. Még a hangját sem hallhattam, mint két évvel korábban. Csupán arcélének a körvonalait láttam a fekete szemfedő alatt, amíg el nem helyezték koporsójára a fedelet a Farkasréti temető ravatalozójában.

Nem én voltam az egyedüli külföldi vendég a gyászolók és részvétkívánók között. Több társam volt. Eljött egy német püspök, a Világszövetség Végrehajtó Bizottságának egyik tagja, a svéd egyház képviselője, régi diáktársak és mások is, hogy részt vegyenek a család és az egyház gyászában. Megálltunk a megásott sírnál, és talán nem én voltam az egyetlen, aki arra gondolt, hogy mit jelentett számára az elhunyt püspök.

Egy pillanatig talán első találkozásunkra is gondoltam, amikor öcsém azt állította, hogy szerinte a szeme kísérte Ordass Lajos mondanivalóját.

Ez ragadott meg később is Ordass Lajosnál. Sokszor talán a tudatom alatt éreztem ezt. Szeme csillogása volt az, amely - amikor az evangéliumról beszélt - a reménységet terjesztette akkor is, amikor élete útjának "a halál árnyékának a völgyén" kellett keresztülhaladnia. Később eszembe jutott, hogy Jézus azt tanította a Hegyi beszédben: "A test lámpása a szem". Igen, Ordass égő lámpás volt. Isten világosságának a hordozója. Mert meglátta, hogy mire van ennek a sötét világnak a legjobban szüksége: a világosságra. Ennek próbált továbbadója lenni. Nem mindig sikerült ez neki. Így - úgy éreztem - eltávozásakor azért kell imádkoznunk, hogy adjon az Úr az Anyaszentegyháznak a jövőben is ilyen, világosságot hordozó szolgákat, mert a sötétség még nem tűnt el sem jelenünkből, sem az elkövetkezendőkből.

Jegyzetek

(1) Ez a beszámoló 1993 télutóján a budapesti Ordass Lajos Baráti Kör felkérésére készült, és február 19-én a kelenföldi evangélikus gyülekezet tanácstermében tartott társas összejövetelen előadásként hangzott el. Akkor csak az első rész szövegét tudtam felolvasni, mert az rendelkezésemre állt; a másodiknak csupán részletes vázlata volt meg. Ezért kértem a rendezőket, hogy vegyék fel előadásomat hangszalagra, hogy a második rész leírt szövege is rendelkezésre álljon. Ezt meg is tették, de a felvétel mind a mai napig nem került elő. Így most 2001 februárjának az elején a második rész szövegét - a részletes vázlat gondolatmenetét követve - emlékezetből írtam le, hogy Ordass Lajos születésének 100. évfordulóján megjelenhessen.
(2) Vajta Vilmos Kecskeméten 1918-ban született. Ott érettségizett, majd 1936 őszétől 1940 nyaráig a soproni Evangélikus Hittudományi Karon tanult. Egyéves segédlelkészi szolgálat után állami ösztöndíjjal Svédországba került, ahol Stockholmban, Uppsalában és Lundban felsőbb tanulmányokat folytatott, amelyet menekültek és magyar munkavállalók közt végzett szolgálatai és egyéb munka miatt többször megszakított. 1952-ben megszerezte a svéd teológiai doktorátust, és a lundi egyetem magántanára lett. 1953-tól - több mint tíz éven át - az Evangélikus (Lutheránus) Világszövetség Teológiai Osztályának az első igazgatója volt, majd a Strassburgi Ökumenikus Kutatóintézetnek lett az igazgatója, ahol azután nyugdíjbameneteléig kutatóprofesszorként szolgált kb. 20 esztendeig. Nyugdíjas éveit Svédországban töltötte, ahol 80 éves korában elhunyt. Leskó Béla Budapesten született 1922-ben, de ő is, mint Vajta, Kecskeméten érettségizett. Sopronban 1940 és 1944 között tanult, és ezt követően két és fél éven át Cinkotán volt segédlelkész. 1946 végén egyházi ösztöndíjjal Svédországba került és tanulmányait ott folytatta 1951-ig, magasabb tudományos fokozat elérése érdekében. Ő is részt vett a Svédországba került magyarok közt folyó lelki gondozói munkában. 1952-ben, svéd feleségével Argentínában vette át az odakerült magyarok lelki gondozásának a feladatát. Négy évvel később a Buenos Aires közelében megalakult Evangélikus Teológiai Fakultás tanára és első igazgatója lett. Csaknem húsz éven át szolgálta a lelkészi kar fiatalabb nemzedékéhez tartozók tanítását és nevelését, majd élete utolsó lelkészi szolgálatát a Buenos Aires-i svéd gyülekezet parókusaként végezte, amelyet 1987-ben befejezett. Ő is Svédországban óhajtotta nyugdíjas éveit eltölteni, de ez az időszak nagyon rövid lett, mert 1988-ban hazahívta az Egyház Ura.
(3) E beszámoló összeállítója (Pósfay György) 1921-ben Budapesten született, és 1939 és 1943 között volt Sopronban teológus.
(4) II. Gusztáv Adolf svéd király emlékére, aki 1632. november 6-án a németországi Lützen melletti csatában esett el.
(5) Ugyanebből a templomból temették 1998. okt. 30-án dr. Vajta Vilmost. Sírja a templomot körülvevő temetőben, a főbejárattal szemben található.

Megjelent a Keresztyén Igazság 49-50-51. számaiban (2001. tavasz-nyár-ősz)

Vissza